Mielőtt elindultam,újra megnéztem,megvan e minden,amit magammal kell vinni. Pont amikor végeztem a cuccok ellenőrzésével,felhívott Castiel telefonon:
- Hol vagy már? - kérdezte kissé idegesen,mire az órára pillantottam. Konkrétan már elkezdődött a buli. Kissé csúszásban vagyok!
- Azonnal indulok! - biztosítottam őt. - Rebeccát ki viszi oda? - érdeklődtem aztán.
- Iris nemsokára megérkezik vele. Tíz perced van,Elena! - szögezte le szigorúan,mire letettem a mobilt,és szatyrokkal a kezemben lélekszakadva rohantam le a földszintre anyához.
- Kérlek,mondd,hogy el tudsz vinni kocsival! - könyörögtem neki. Nagy szerencsémre mosolyogva bólintott,így már indultunk is ki az autóhoz. - Gázt,adj gázt! - sürgettem,hiszen nem akartam elkésni.
- Nyugalom! - csitítgatott anya,miközben kitolatott a garázsból. - Egyébként nagyon csinos vagy. Csak nem Nathaniel miatt öltöztél ki? - kíváncsiskodott.
- Anya! - kiáltottam rá mérgesen. - Reb miatt öltöztem ki. Mellesleg,Nat valószínűleg el sem jön. Nem bírják egymást Castiellel - magyaráztam neki.
- Miért nem? Nathaniel kedves fiú. A légynek se tudna ártani - vélekedett.
- Pont ez az! Castiel jobban szereti,ha valaki nem annyira... nyámnyila,mint Nat,hanem kiáll magáért és határozott - mondtam neki. - Na meg nyilván az is közrejátszott,hogy jártam mindkettőjükkel... - morfondíroztam.
- Biztos vagyok benne,hogy ez a probléma. Lehet,hogy alapvetően kedvelnék egymást - bólogatott anya.
- Szóval azt akarod mondani,az én hibám,hogy nincsenek jóban? - kérdeztem.
- Azt - mosolyodott el anya,mire én is kicsit felengedtem.
- Hát,köszi szépen! - nevettem rá. Időközben pedig megérkeztünk,úgyhogy a csomagokkal a kezemben kiszálltam a kocsiból,adtam egy puszit anyának,és berohantam az épületbe.
Jóformán mindenki ott volt,akit vártunk. Az egész osztály,plusz Rosalia és Leigh. Castiel éppen a pultnál állt,és a pincérrel beszélt, ám amikor meglátott,azonnal odajött hozzám.
- Na végre! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Azt hittem,ide se érsz...
- Jöttem,ahogy tudtam - szabadkoztam,majd átnyújtottam neki a cd-t. - Ezen van néhány jó szám,amit összeszedtünk... összeszedtem a bulira - magyaráztam.
- Oké,köszi! - bólintott,majd átadta a lemezt a DJ-nek.
- Emberek,Iris és Rebecca érkezik! - kiáltotta valaki a terem ajtajában,mire mindenki elcsendesült,leoltottuk a villanyokat,és elbújtunk a sötétben,hogy minél nagyobb meglepetés érje Rebet. A gyanútlan ünnepelt belépett a helyiségbe Iris társaságában,majd suttogva megkérdezte őt:
- Szerintem nincsenek is nyitva,rossz ötlet volt idejönni koktélozni! - valaki ezt hallva felnevetett a várakozók között,mire Rebecca ijedten megkérdezte: - Ki volt ez? - válaszul felkapcsoltuk a fényeket,s egyszerre,harsogva kiáltottuk neki:
- Meglepetés! - amint végignézett a jelenlévőkön,Reb szeme könnybe lábadt az örömtől. Alig jutott szóhoz,csak mosolyogva,megilletődve állt ott,míg Castiel oda nem ment hozzá,és át nem ölelte őt.
- Ezt te szervezted? - kíváncsiskodott barátjától,aki a fejével erre felém bökött.
- Elena is segített - vallotta be. - Nagyon sok mindenben - tette még hozzá,s rám kacsintott,jelezve ezzel,hogy köszöni,mennyit fáradoztam azért,hogy ez a buli létrejöhessen.
- Istenem,köszönöm szépen,Elena! - kiáltotta Reb,majd kibontakozott Castiel karjai közül,odalépett elém,és hálálkodva átölelt.
- Isten éltessen sokáig! - veregettem meg a vállát,majd átnyújtottam neki egy kis dobozt,melyet mohón elvett tőlem,és kinyitotta. Ezüst fülbevaló lapult benne olyan apró kövekkel díszítve,amilyen a szeme színe volt.
- Ó,ez nagyon szép,imádom! - lelkendezett,utána sikongatva odaugrált a barátnőihez,és elkezdtek együtt táncolni. Annyira örültem,hogy ilyen boldognak láttam. Már megérte a sok fáradtságos munka. Végignéztem a mosolygó arcokon. Mindenki élvezte a bulit. Castiel Lisanderrel és Violával beszélt,Alexy,miután kiderült,hogy tegnap szakított Amberrel,Melodynak udvarolt éppen,aki örömmel fogadta a bókokat. Armin is eljött,s amikor tekintetünk találkozott,kedvesen elmosolyodott,majd alig láthatóan biccentett felém a fejével. Ezután tovább folytatta a Kentinnel való diskurálást az italos pultnál. Rosalia Leigh-el táncolt,láthatóan ők is jól érezték magukat. Egyedül én voltam picit magam alatt. Hiányzott valami. Jobban mondva,valaki.
- Hé,csajszi! Nem jössz táncolni? - kérdezte Reb,aki egy pillanatra otthagyta a barátnőit,csak hogy engem is aktivizáljon egy kicsit.
- Bocsi,de most nem - ráztam meg a fejemet,miközben arcomra szomorkás mosoly ült ki.
- Mi a baj? - tette fel következő kérdését,amin eléggé meglepődtem. Nem gondoltam volna,hogy ennyire látszik,van valami bajom.
- Semmi - feleltem,de nem lehetett ennyivel lerázni őt.
- Most szépen leülünk ide,te pedig elmeséled nekem,mi bánt,oké? - javasolta,s magával rángatott egy szabad asztalhoz a sarokba,meg sem várva a válaszomat. Mivel bíztam benne,és valakinek el kellett hogy mondjam,mi nyomja a szívemet,beadtam a derekamat,s mindent elmeséltem neki Nathanielről. Azt,amikor átjött segíteni,amikor megcsókoltuk egymást,és nem utolsó sorban,hogy még mindig oda vagyok érte.
- Na,ez tisztára szuper! - mosolygott rám lelkesen. - Miért nem jött ma el? - kérdezte aztán.
- Nyilván Castiel miatt. Mint tudod,nincsenek túl jóban - tippeltem. - Annyira sajnálom,hogy nincs itt. Olyan,mintha egy részem hiányozna. Borzasztó,amikor nincs mellettem,és ezt kimondva még jobban érzem a hiányát. Rá kellett volna beszélnem őt,Reb,de gyáva voltam,és nem tudtam,mihez kellene kezdenem azok után,ami történt. Hagytam szó nélkül kisétálni az ajtón,érted? Ha megtehetném,máshogy csináltam volna. El kellett volna mondanom neki mindent teljesen nyíltan,őszintén. Azt,hogy még mindig szeretem,és mindig is őt szerettem,bárkivel hozott össze eddig a sors. Úgy érzem,képtelen vagyok a továbbiakban nélküle létezni,akár csak egy napra is. Ugye érted,miről beszélek,Reb? - kérdeztem,majd a szemeibe néztem,mert eléggé hallgatag közönség volt. Tekintete egyenesen mögém meredt. Úgy festett,mint aki elbambult,és bizonyára semmit sem hallott abból,amit mondtam neki. - Reb?! - ismételtem meg a nevét,mire sajnálkozva feleszmélt,s torkát köszörülve felállt,hogy magamra hagyjon engem az asztalnál. Először azt hittem,megfojtom. Megkér,hogy meséljem el neki,mi a bajom,erre szó nélkül lelép? Aztán azonban megértettem,miért tette.
Amikor utána akartam menni,hogy kérdőre vonjam,szembetaláltam magamat a hátam mögött álldogáló Nathaniellel,aki ki tudja,mióta volt már ott.
- Szia... - köszöntem neki meglepetten. Arcának komoly vonásairól semmit nem tudtam leolvasni. - Hát mégis eljöttél? - kérdeztem,hogy megpróbáljam leplezni arcom pirosságát.
- Igen. Láttam,mennyire számítasz rám - felelte bársonyos hangján,mire idegesen felnevettem.
- Értem. Na és... mindent hallottál,amit mi... én... mondtam Rebeccának? - érdeklődtem aztán,s miután láttam,hogy bólint,azt hittem,a föld alá süllyedek. Teljesen meg voltam illetődve. Nem tudtam,mit is szólhatnék,de szerencsére Nat megoldotta helyettem a szituációt.
- Ne haragudj,hogy én sem vallottam be akkor,mit érzek valójában irántad - mondta,mire kíváncsian felpillantottam aranybarna szemeibe. - Elena,szeretlek,és semmit nem bántam meg,ami akkor történt nálatok! - tette hozzá,majd óvatosan átfogta a derekamat,magához húzott,és megcsókolt. Gyengéd volt,és hosszú. Legalábbis én annak éreztem. Pár pillanat után azonban kissé eltávolodtunk egymástól,noha ő még mindig a derekamat fogta,én pedig rátettem a kezeimet a mellkasára.
- Én is szeretlek,Nathaniel! - súgtam neki felbátorodva.
- Tudom,volt szerencsém meghallani! - mondta nevetve,s ettől nekem is mintha minden problémám megszűnt volna.
Már nem éreztem semmiféle hiányt. Most,hogy ő is eljött,minden jobb lett egy csapásra,és ami a legfontosabb talán: boldogan jelenthetem ki,hogy ennyire boldog még sohasem voltam,mint amennyire most vagyok az ő karjainak ölelésében,s forró ajkainak érintésével a számon.
