54. fejezet - Az osztály "sztárja"

Másnap Rebbel együtt mentünk suliba. Illetve vele és Castiellel. Ugyanis nemrég a fiú szokásává vált,hogy reggelente megvárja barátnőjét a ház előtt,és kettesben indulnak el. Ezúttal azonban belerondítottam a tervbe,amiért nem győztem elnézést kérni Rebeccától.

- Ne haragudj,ha tudom,nem zavarok! - hajtogattam folyton. Nyilván kettesben akartak lenni,de a mostohatesóm túl udvarias volt ahhoz,hogy ezt közölje velem.

- Szó sincs róla! - rázta meg a fejét Reb. - Nem zavarsz,én hívtalak! - kacsintott rám,majd becsukta a bejárati ajtót,amin kimentünk.

- Jó reggelt! - Castiel vigyorogva meredt először rám,majd Rebeccára,aki könnyedén odasétált hozzá,és adott egy csókot a szájára. 

- Szia - intettem neki,bár még mindig meg voltam róla győződve,hogy rontom a levegőt.

- Nahát,Rose! Micsoda meglepetés - nekem pedig az volta meglepetés,hogy megint nem a nevemen szólított. Azt hittem,ezt már régen elfelejtette.

- Indulhatunk? - kérdezte mosolyogva Reb,s ujjait összekulcsolta Castielével. Így indultunk útnak végül hárman. A suliig sokat beszéltünk mindenféle témáról,de leginkább az osztályról,és a közelgő tavaszi karneválról,amely minden évben megrendezésre kerül a faluban. 

- Ne vágj már ilyen fejet! - bökte oldalba Rebecca Castielt,amikor ő meghallotta a jelmez szót.

- Szerintem megvan rá az okom,hogy ilyen fejet vágjak... - mordult fel a fiú. 

- Miért,mi bajod a jelmezekkel? - kérdeztem fülig érő szájjal,mire rám nézett.

- Nekem? Az égvilágon semmi. De ha valaki megpróbál rám aggatni egyet,az lesz élete utolsó cselekedete - felelte. Hát igen,mit is vártunk Castieltől. Nem olyan fajta,aki cuki kis kosztümökben múlatja az időt tavasszal. 

- Szivi,a kedvemért sem? - pillantott fel rá Reb. 

- Ez érzelmi zsarolás - morgolódott tovább,mire mindketten nevetésben törtünk ki a tesómmal. 

- Ne rögtön valami borzalomra gondolj - próbáltam győzködni.

- Pedig valamiért csak az jut az eszembe - gúnyolódott. - Sajnálom lányok,de ez nem az én stílusom. Ha hülyét akartok csinálni magatokból,kérjétek meg Nathanielt,hogy csatlakozzon hozzátok - ajánlotta,de ezen egyikünk sem nevetett.

- Ne bántsd folyton őt! - kértem,mire meglepetten rám nézett.

- Még mindig jóba vagytok? - kérdezte,mint aki nem hitte el,amit az imént mondtam.

- Igen,jóba vannak,és jó lenne,ha nem feszegetnéd ezt a témát,rendben? - felelt helyettem is Reb. - Nat rendes srác,nem érdemli meg,hogy egyfolytában áskálódj ellene - zárta volna le a témát,de Castiel ezt nem tudta annyiban hagyni. 

- Micsoda? Még te is véded? - durcázott be végleg,s az út hátralévő részében hozzánk sem szólt. A terembe érve Rebecca azon volt,hogy kibékítse az ő kis vérig sértett barátját,én ellenben lepakoltam a helyemre,és tekintetemmel Nathanielt kezdtem keresni,azonban még valószínűleg nem volt bent. 

- ...odanézzetek,lányok! - hallottam sugdolózni Amberéket a hátam mögött,mire odafordultam. - Van képe bejönni mindezek után! - forgatta meg a szemeit,miközben a talpnyalói,Lisa és Charlotte engem bámultak.

 - Ha valami problémád van velem,Amber,légy olyan szíves,és a szemembe mondd! - elégeltem meg a susmusolást. Határozott léptekkel mentem a padjuk elé,mire ő is felállt,barátnői pedig szintén követték a példáját.

- Rendben,te akartad! - tette csípőre a kezét a szőke liba. - Hol is kezdjem? Veled mindig csak a baj van. Alexy elmesélte,mi történt náluk - szorított sarokba.

- Értem. És? - tettettem közömbösséget,noha eléggé közel voltam ahhoz,hogy megkeressem Alexyt,és megfojtsam egy kanál vízbe. Miért tálal ki mindent Ambernek? Nem rá tartozik!

- És? Megint nagyot alakítottal. Gratulálok,újabb fiú szívét törted össze. Előbb a bátyám,majd Castiel,most Armin. Ki a következő? - billentette oldalra a fejét.

- Szállj le rólam,oké? - néztem rá minél szúrósabb szemmel. - Arminnal különben sem jártunk. Csak barátok voltunk - szögeztem le.

- Voltatok? - emelte jó magasra a szemöldökét,amihez gúnyos mosoly párosult. Összeszorított fogakkal kellett elszámolnom magamban tízig,hogy ne essek neki. Hatnál tartottam,mikor Viktor ott termett mellettem a semmiből.

- Minden rendben? - kérdezte figyelmesen,ám mielőtt válaszolhattam volna,Amber közbeszólt:

- Óvakodj tőle,a saját érdekedben. Mindenkit csak kihasznál - jegyezte meg nevetve,de Viktor nem igazán figyelt rá. Karon fogott,és elhúzott a terem másik végébe. 

- Ne is kérdezd... - ráztam meg lassan a fejemet.

- Nem is akartam - emelte védekezően maga elé a kezeit,majd elmosolyodott. - Ne bosszankodj rajta! - tanácsolta,ám azt könnyű volt mondani.

- Nem telik el úgy nap,hogy ne terrorizáljon! - akadtam ki. - Elegem van belőle... - prüszköltem.

- Ugyan,csak azért,mert nincs jobb dolga. Neked legalább vannak igazi barátaid és támogatóid - kacsintott rám,amivel némiképpen megnyugtatott,de teljesen azért nem.

- Igazad van - húztam el a számat. Ejteni akartam a témát,úgyhogy nem hoztam többé szóba Amberrel való viharos kapcsolatomat. - Hogy telt a hétvége? - kérdeztem aztán tőle.

- Remekül! - mosolyodott el Viktor,mire érdeklődve oldalra billentettem a fejemet. - Találkoztam egy szuper lánnyal a parkban - mesélte,mire még inkább rákoncentráltam. 

- Mesélj csak! - kértem őt oldalba bökve. Erre teljesen elpirult.

- Ami azt illeti,nem akarok semmit elkiabálni,de tökéletes - áradozott. - Kedves,remek a humorérzéke,gyönyörű,és... - törtek elő belőle a szavak,de mielőtt folytathatta volna,Armin lépett hozzánk torkát köszörülve.

- Khm... zavarok? - nézett hol rám,hol Viktorra gyanús pillantásokkal.

- Nem,dehogy - ráztam meg elkomolyodva a fejemet. - Viktor,ő Armin. Armin,Viktor. A sporttagozatos gimiből - magyaráztam,mire kezet fogtak.

- Akkor én most megyek órára... Elena,még beszélünk - mosolygott rám,majd magunkra hagyott bennünket. Kínos csend telepedett közénk. Azt hiszem,egyikünk sem tudta igazán,mit kellene mondani. Annyira feszült volt a hangulat,hogy külső szemmel is borzalmas látványt nyújthattunk. 

- Nézd... - szólaltunk meg egyszerre,amit ideges nevetés követett mindkettőnk részéről.

- Kezdd te! - bökött felém a fiú,mire bólintottam,nagyot sóhajtottam,és nekiestem a mondandómnak:

- Ne haragudj rám,Armin! - kértem elsőként. - Legszívesebben felképelném magamat,amiért olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. Tényleg nem akartam. Csak tudod,lesokkolt,ami történt. Álmomban sem gondoltam volna,hogy... megcsókolsz - pillantottam végre fel rá,miután vagy egy percig a földet néztem. Csillogó kék szemeiből most semmit nem tudtam kiolvasni. Jól palástolta az érzéseit,akármik is voltak azok.

- Én kérek elnézést - rázta meg gyorsan a fejét. - Nem kellett volna megtennem,hiszen fel sem voltál rá készülve.  Hülyeség volt. Megijesztettelek vele. Tényleg sajnálom. Ha lehetne,visszaforgatnám az időt,és... újra megtenném - az utolsó két szavától teljesen leesett az állam. Tekintete határozottságot tükrözött,s nagyon is tisztában volt vele,mit mondott az imént.

- Armin,most beszéltük meg,hogy... - akartam volna szólni rekedt hangomon,de nem hagyta.

- Nem beszéltünk meg semmit,csak mindketten bocsánatot kértünk a másiktól. Attól még én nem bántam meg,amit tettem - mosolygott rám,s valamiféle választ,visszajelzést várt tőlem,noha én magam sem tudtam,mit kellene tennem. Nagy szerencsémre a becsengő véget vetett a furcsa beszélgetésnek,így egész földrajz órán azon tudtam agyalni,mit feleljek neki erre az egész vallomásra.

53. fejezet - Miért?!

Soha nem éreztem magamat annyira kutyául,mint tegnap este. Megbántottam Armint,a legjobb barátomat,talán annyira,hogy már soha többé nem lesz olyan köztünk a kapcsolat,mint volt. Nem akartam neki esni,de nem tudtam uralkodni magamon. Képtelen voltam rá. Hiszen megcsókolt! A legjobb barátom megcsókolt! Hogy tehette ezt velem? Végre úgy éreztem,kezd egyenesbe jönni az életem azok után,amik történtek velem az elmúlt év során. Castiel,a szakításunk,a Violával való nézeteltérés,Lisander,és a róla kiderült kötelék,ismét a fájdalmas szakítás,a Nattal való összeveszés... Nekem csak ezek jutottak. Amikor pedig végre mindent sikerült megoldanom és ellensúlyoznom,Armin egyszerűen csak megcsókol. Hogy lehet ennyire önző? 

Az elmélyült gondolkodásból a mobilom rezgése zökkentett ki. Délután négy óra volt. Nem tudtam,ki keres,és miért,ám amikor felvettem kissé jobb lett a kedvem. 

- Szia Elena! - Reb hangja volt. - Ráérsz ma este? - kérdezte aztán,meg sem várva,míg visszaköszönök neki.

- Helló... azt hiszem,nem - feleltem kissé fátyolos hangon,amiből ő persze rögtön kiszúrta,hogy baj van.

- Történt valami? - egyből vigasztalóbbá vált a hangja. 

- Nem,nem,semmi! - vágtam rá gyorsan,majd sóhajtottam egyet. Kit akarok én becsapni? Miért tartanám magamba,ami történt? - Vagyis igen... - adtam végül be a derekamat.

- Komoly az ügy? - kíváncsiskodott Reb,mire bólintottam,de rájöttem,hogy ezt ő nem láthatja.

- Eléggé - válaszom közbe megremegett a hangom. 

- Akkor pláne gyere át ma este! - hangzott határozott felszólítása. - Úgysem jártál még az új házunkba,ideje lenne megnézned. Nem mellesleg,régen volt már,hogy kettesben ökörködtünk,nem gondolod? - kérdezte hívogatóan. 

- De - a gondolatra muszáj volt elmosolyodnom. - Mikor menjek? 

- Akár most! - vágta rá rögtön,mire felnevettem. 

- Rendben,nemsokára indulok - búcsúztam el tőle,majd zsebre tettem a mobilomat,és a fürdőszobába mentem. A tükör elé állva megrémültem magamtól. A hajam úgy nézett ki,mintha évek óta nem látott volna fésűt,a sminkem kissé elfojt,a szemem alatt óriási karikák gyülekeztek,és olyan sápadt voltam,mint egy élőhalott. Tehát összességében gyönyörűséges látványt nyújtottam!

- Így csak nem mehetek el hazulról... - vélekedtem,majd ledobáltam magamról a ruháimat,beálltam a zuhany alá,és magamra engedtem a forró vizet. A hajamat megmostam,de az idő miatt nem akartam a kivasalásával is babrálni,így hagytam hullámosan,ahogy eredetileg kinéz. Sminket nem tetem magamra,csak egy kis korrektort a szemeim alá,hogy ne látszódjanak a karikák. Belebújtam egy pasztell színű ingbe és egy farmerba,edzőcipőt húztam,s így indultam el Rebeccához. Anya még dolgozott,így írtam neki egy cetlit,hogy ne aggódjon értem. 

Úgy döntöttem,ráérősen fogok sétálni,elvégre,ennyi jár nekem,hogy kiszellőztethessem a gondolataimat. Tudtam,hogy Rebék új háza csak pár utcányira van tőlünk,így hamar oda fogok érni.

Amint elindultam,rögtön újra Arminra tudtam csak koncentrálni. Egyszerűen nem hagyott nyugodni az,ami történt velünk. Megcsókolt... De miért tette ezt? Miért kellett? Hogy utána kiabálni kezdjek vele,és ormótlan dolgokat vágjak a fejéhez? Nem akartam,tényleg. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Ha tehetném,visszacsinálnám,de sajnos ez lehetetlen. Azóta még bocsánatot sem volt alkalmam kérni tőle. Bár lehet,hogy jobb,ha nem beszélünk egymással,ki tudja,mennyire mérgesedne el aztán a helyzet. Nem akartam kockáztatni. Majd a legmegfelelőbb alkalom adtán esetleg,de így még nem. Túl frissek voltak az emlékek...

Amikor odaértem Rebékhez,a mostohatesóm már javában a ház előtt állt,és hevesen integetni kezdett,amikor meglátott.

- Na végre,azt hittem,felfalt út közben egy csapat zombi vagy valami! - mondta,amitől kissé elszomorodtam,ugyanis a zombik hallatán ismét Arminra kellett gondolnom. Ő játszik mindig hasonló játékokkal... 

- Ne haragudj,de rendbe kellett szednem magamat - mentegetőztem,miközben bekísért a tágas előszobába,ahol leginkább a citromsárga színárnyalat uralkodott.

- Látom... most sem vagy éppen a toppon - jegyezte meg kedvesen,mire oldalba böktem.

- Köszi szépen a bókot! - mosolyodtam el,majd körbenéztem. - Egyébként elég jó kis ház ez! - dicsértem meg a lakást. A bútorok színe minden helyiségben összhangban volt a falakkal,és a dekorációkkal,amik nagyon sokat dobtak rajta. Emeletes ház volt,így Reb szobájához fel kellett menni egy hosszú lépcsőn. Amint benyitottunk,óriási szoba tárult elém,ahol minden rózsaszín és lila volt,akár egy Barbie kastély bálterme. 

-Hű! - még a szavam is elakadt a franciaágy,a modern bútorok,a bőrkanapék,és a hatalmas ruhásszekrény láttán. - Nem semmi... - haraptam az ajkamba. Tényleg tetszett,bár nem egészen az én világom volt. Túl színes hozzám. 
- Köszönöm! - húzta széles vigyorra a száját Reb,majd lehuppant az ágyára,és intett nekem,hogy csatlakozzak hozzá. Így is tettem. - Szóval mi a baj? - kérdezte aztán belecsapva a dolgok közepébe. 
- Ennyire látszik? - mosolyogtam keserűen,mire komolyan bólintott. - Lássuk csak... - kezdtem bele nagy levegőt véve,majd elkezdtem neki mesélni a tegnap történteket egészen onnantól,hogy elbúcsúztuk az utcán. Mondandóm végére könnyes lett a szemem,Rebeccának pedig leesett az álla,akár egy leprásnak. Persze nem szó szerint értve. 
- Te jóságos ég! - ámult el teljesen. - Ez csodálatos! - nevetett fel aztán,mire furcsán néztem rá.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Jól hallottad! Arminnal annyira összeilletek! - állapította meg. - Külsőleg és belsőleg is,nekem elhiheted. Ráadásul mindig is gyanús volt ez a "csak" barátság dolog köztetek. Hát most végre kibújt a szög a zsákból! - mondta,miközben lelkesen csapkodott maga körül. 
- Megőrültél? - kérdeztem tőle teljesen lesokkolva.
- Miért? - pimaszkodott. - Most őszintén,szerinted nem aranyos? Nyílt titok volt,hogy tetszel neki. Mindenki sejtette,kivéve téged. Előbb észre kellett volna venned! - folytatta a szóhányást.
- De hát... én... ezt nem igazán értem - vallottam be kábán.
- Ne légy már ennyire sült bolond,Elena! - vágta a fejemhez. - Armin a kezdetektől rajongott érted. Úgy néz rád,mint egy istennőre. Egyedül csak neked nem tűnt fel eddig. Pedig annyira kitartó,annyira édes minden gesztusa a mit feléd intéz - áradozott.
- Igazán? - húztam el a számat. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Most akkor ki mellett áll Reb?
- Ha mondom! - bólogatott hevesen.
- Nézd,én akkor sem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Armin a legjobb barátom. Vagyis volt. De ezzel a csókkal mindent elrontott. Nem azt akarom mondani,hogy haragszom rá,de úgy volt jó,ahogyan előtte voltunk. Barátokként. Nem tudom voltál e már valaha hasonló helyzetbe,de remélem,megérted az én álláspontomat is - tártam ki előtte minden gondom-bajom. Válaszként csalódottan bólintott. Az este hátralévő részében nem is igazán hozta szóba újra ezt a témát,mást azonban igen:
- Lenne kedved itt aludni? - kérdezte,amin kissé meglepődtem.
- Hiszen nincs is nálam semmi cucc! - ellenkeztem,ám ő csak leintett.
- Majd adok - kacsintott rám,és máris előkotort egy fekete Rolling Stones-os pólót egy hozzá illő rövid gatyával,majd az ágyra dobta,egyenesen mellém.
- Mióta szereted ezt a bandát? - kérdeztem tőle meglepetten.
- Castieltől kaptam ajándékba - mondta mosolyogva. Így már mindent értettem. Elmentem átöltözni,utána írtam egy sms-t anyának,hogy itt alszom. Amikor pedig visszamentem Rebhez a szobába,már ő is hálóingbe volt.
Estére eléggé jó kedvünk kerekedett,úgyhogy óriási párnacsatázásba vetettük magunkat,ahol leginkább én arattam diadalt.

Végül kacagva dőltünk az ágyra és tettük el magunkat másnapra. Rebnek sikerült elfeledtetnie velem Armint,akire aztán nem is gondoltam este,sőt,még aludni is tudtam. Régóta kellett volna már egy hasonló kis este. Hát most végre sor került rá!

52. fejezet - Döbbenet

- Ne haragudj,hogy késtem! A lányokkal fecsegtünk és úgy elment az idő! - kértem elnézést Armintól,miközben ő beinvitált a házuk ismerős nappalijába,hiszen nem egy alkalommal voltam már itt.

- Nem gond,bárkivel megesik - legyintett Armin megbocsátó mosollyal az arcán,noha ettől még nem múlt el a bűntudatom. Megígértem neki valamit,akkor illene betartani is. 

- Akkor is iszonyúan röstellem - vallottam be neki,miközben levegőért kapkodtam. A sulitól ugyanis az egész idefelé vezető utat futva tettem meg,noha a tesi nem az erősségem... 

- Felejtsük el - nézett rám kedvesen. - Kérsz valamit inni vagy enni? - kérdezte aztán,és a konyha felé vette az irányt,én pedig követtem.

- Valami hideg ital jól esne - jegyeztem meg,mire szó nélkül töltött magunknak egy kis kólát. - Köszi! - mosolyogtam rá,amint átnyújtotta a poharat,mely tartalmát egy húzásra kiittam.

- Hú,jó szomjas lehettél - ámult el a pár másodperces mutatványom láttán. - Kérsz még? - kérdezte aztán udvariasan,és már nyúlt is az üveg felé,de leintettem.

- Nem,köszönöm! Felőlem kezdhetjük a tanulást - céloztam neki,mire bólintott.

- Itt,az ebédlőasztalnál,vagy a szobámban? - fordult aztán figyelmes tekintettel felém.

- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Talán fent jobb lenne,nem gondolod? - haraptam az ajkamba,mire ő nagyot nyelt,aztán lassan bólintott egyet.

- Hogyne! - nevetett fel idegesen,majd felbaktattunk a könyvekkel,amelyekre szükségünk lesz,az emeletre,Armin szobájába. 

Véleményem szerint nagyon jó szobája volt. A sötét falszíneket tökéletesen eltalálta,a modern bútorok pedig még inkább passzoltak hozzájuk. Tetőtéri szoba volt,úgyhogy ha akart,kedvére kimászhatott a ház tetejére,hogy ott süttesse a hasát,vagy lesse a csillagokat.

- Annyira jó itt lenni! - sóhajtottam fel,majd rájöttem,hogy kihallatszott a fejemből. - Vagyis... nagyon stílusos a szobád,tetszik - javítottam ki magamat.

- Köszi - mosolyodott el Armin,miközben elhelyezkedtünk a szőnyegen egymással szemben. Elővettem a fizika könyvemet,és kérdő tekintettel fordultam a fiú felé.
- Mi az a rész,ami konkrétan nem megy? - érdeklődtem,mire ő is előkapta a könyvet,melyből kiesett egy cédula,éppen az ölembe. Kíváncsian vettem fel és olvastam el. A tankönyv blokkja volt,még szeptemberből. - Használtad már egyáltalán ezt a..? - nyújtottam oda neki nevetve a papírdarabkát,amit fülig pirulva vett vissza tőlem. 
- Az igazság az,hogy nem nagyon nyitottam még ki... - vallotta be. - De már rávettem magamat,és lám,ma megtörtént a nem várt csoda! - humorizált,amin muszáj volt nevetnem. 
- Na jól van,mókamester,elég a viccelődésből. A fizika halálosan komoly dolog - próbáltam főként magamat győzködni,holott őt akartam. 
- Ettől félek én is - húzta el a száját gondterhelten. - Mert szívesebben halnék meg mondjuk zombik keze által,vagy egy űrhajó-balesetben,esetleg egy... - kezdte volna átterelni a témát a játékok világába,ám én mosolyogva leintettem.
- Armin,ne már! - szóltam rá. - Koncentrálj! - kértem őt,mire igyekezett komoly fejet vágni.
- Mintha az olyan könnyű lenne... több dolog is elvonja a figyelmemet a fizikáról - jegyezte meg sejtelmesen,perverz mosollyal az arcán,de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. 
Pár perc hezitálás után azonban végre nekiestünk a tanulásnak,és körülbelül egy óra elmélet után feladatokat kezdtünk megoldani.
- ...a frekvenciája pedig 440 Hertz. Számold ki a gyorsaságát! - olvastam fel a rezgőmozgással kapcsolatos feladatok egyikét. 
- Figyelj,Elena? Nem tarthatnánk egy kis szünetet? - nézett fel rám nyöszörögve a fiú.
- Armin,megoldunk még két feladatot,és végeztünk is mára,rendben? - biztattam,ám nem sok sikerrel.
- Nem vagy kedves... - csóválta meg a fejét,majd utána kelletlenül ugyan,de nekiesett a példának. Az összes feladattal fél óra múltán végeztünk. Addigra be is sötétedett.
- Azt hiszem,kezdem érteni,hogy is működik ez a dolog... - sóhajtott fel a korrepetálás végén.
- Na,az már haladás nálad! - ugrattam,miközben feltápászkodtunk a padlóról.
- Nem mondtam,hogy buta vagyok,csak lusta. Két külön dolog - vonta meg a vállát Armin,majd mikor látta,hogy az ajtó felé készülök menni,megfogta a karomat. - Várj,máris menni akarsz? - kérdezte meglepetten. Én bólintottam.
- Igen,már besötétedett... - mutattam ki az ablakon.
- Hát éppen ez az! - kacsintott rám,mire kérdő tekintettel oldalra billentettem a fejemet. - Tudod milyen szép a kilátás a tetőnkről a csillagokra? - ezzel továbbra is a karomat fogva,elindultunk az ablaka felé,ahol egymás után szépen kimásztunk a tetőre. 
Szerencsére a cserepek nem csúsztak,így a kémény közelében tökéletesen el tudtunk helyezkedni. Armin leült,hogy szétterpeszkedjen,nekem viszont ennél fogva nem sok hely jutott.
- Gyere ide! - mutatott a fiú maga elé,és úgy tette oldalra lábait,hogy az ölébe tudjak ülni. Először kissé vonakodtam,de mikor láttam,hogy nem tágít,leültem én is. Együtt kezdtük nézni a csillagokat,melyek valóban mesésen szépek voltak innen. Egy rövid idő elteltével azonban elkezdtem fázni. Igyekeztem uralkodni magamon,hogy ne remegjek annyira,de Armin lefülelte.
- Fázol? - kérdezte,mire ajkamba harapva bólintottam. Ekkor hirtelen közelebb húzott magához,és átkarolt,én pedig minél szorosabban hozzásimultam,hogy felmelegedjek. 

- Talán nem kellett volna ilyen csini kis ruhába jönnöd - súgta halkan,hiszen a szánk eléggé közel volt egymáshoz,így nem kellett kiabálni,hogy meghalljuk a másikat.
- Hé,suli után rohantam ide,nem volt időm átöltözni! - ellenkeztem vele,mire elmosolyodott.
- Nem baj,így is tökéletes vagy! - csúszott ki a száján,mire meglepetten rá pillantottam. Miután észrevette,hogy furcsán nézek rá,menten elpirult. - Vagyis... felesleges lett volna átöltöznöd,engem nem zavar,hogy miben vagy - pontosított.
- Értem - bólintottam,majd kissé eltávolodtam tőle,mert már kezdtek egészen felmelegedni.
- Várj már! - kérte lágy hangon,s óvatosan visszahúzott magához. Kezeivel megfogta az arcomat,mélyen a szemembe nézett,majd bármiféle engedély nélkül megcsókolt.

Először teljesen leblokkoltam. Normális elvégre az,hogy az ember a legjobb barátjával kezd el csókolózni csillaglesés közben? Szerintem sem. Éppen ezért cselekedtem minél előbb; gyorsan,meglepetten húzódtam el Armintól,
- Ez meg mi volt? - kérdeztem még mindig sokkos állapotban. Armin arcán semmi értetlenség nem látszott,szemeiben visszatükröződött a csillagok fénye. 
- Most komolyan magyarázzam meg? - húzta el a száját,s kijelentésén alapvetően nevettem volna,de ez az eset más volt. A szituáció nem úgy kívánta,hogy nevessek...
- Légyszíves! - kértem számon tőle.
- Éppen megcsókoltalak. A csók két ember között egy olyan... - folytatta volna tovább komolytalanságát,ám nekem abban a pillanatban lett elegem belőle. 
- Fejezd be! - szóltam rá erélyesen,amin nem csak ő,de én is meglepődtem. - Tudod,hogy nem így értettem. Arra lennék kíváncsi,miért tetted ezt? Ne,ne is válaszolj! Most én beszélek. Miért van az,hogy amikor jut nekem egy cseppnyi boldogság és önfeledtség,valami zavaró tényező mindig akad,valami probléma,ami mindent tönkre készül tenni? - estem neki,mire ábrázata eléggé megtörtté vált,s csak akkor jöttem rá,mi is csúszott ki az imént a számon. - Ne haragudj,Armin! Nem úgy gondoltam... én csak... - kezdtem volna magyarázkodni,de ő könnyes szemmel,mégis büszke tekintettel szólt közbe:
- Ne magyarázkodj... éppen eleget mondtál - mondta szomorúan,majd felállt,és bemászott az ablakon keresztül a szobájába. Én egy percig még ülve maradtam,majd utána mentem a házba. Nem volt a szobájában,sem az első emeleten. A földszinten találtam rá,amint kinyitja a bejárati ajtót,s hangos csattanással zárja be maga után. A zajra előjött a nappaliban addig tévét néző Alexy,és kérdőn fordult felém:
- Mi volt ez? - pillantása kissé rosszalló volt,ugyanakkor értetlen is.
- Armin megcsókolt... - válaszoltam,majd nagyot sóhajtottam,és könyörögve néztem Alexyre,mintha tőle várnám a választ. Mintha nem hinném el ezt az egészet,mintha nem lenne igaz. De ha igaz is,bíztam benne,hogy Alexy majd segít nekem. Ha pedig mégsem,akkor magamra maradtam. Az imént veszítettem el ugyanis a legjobb barátomat...