52. fejezet - Döbbenet

- Ne haragudj,hogy késtem! A lányokkal fecsegtünk és úgy elment az idő! - kértem elnézést Armintól,miközben ő beinvitált a házuk ismerős nappalijába,hiszen nem egy alkalommal voltam már itt.

- Nem gond,bárkivel megesik - legyintett Armin megbocsátó mosollyal az arcán,noha ettől még nem múlt el a bűntudatom. Megígértem neki valamit,akkor illene betartani is. 

- Akkor is iszonyúan röstellem - vallottam be neki,miközben levegőért kapkodtam. A sulitól ugyanis az egész idefelé vezető utat futva tettem meg,noha a tesi nem az erősségem... 

- Felejtsük el - nézett rám kedvesen. - Kérsz valamit inni vagy enni? - kérdezte aztán,és a konyha felé vette az irányt,én pedig követtem.

- Valami hideg ital jól esne - jegyeztem meg,mire szó nélkül töltött magunknak egy kis kólát. - Köszi! - mosolyogtam rá,amint átnyújtotta a poharat,mely tartalmát egy húzásra kiittam.

- Hú,jó szomjas lehettél - ámult el a pár másodperces mutatványom láttán. - Kérsz még? - kérdezte aztán udvariasan,és már nyúlt is az üveg felé,de leintettem.

- Nem,köszönöm! Felőlem kezdhetjük a tanulást - céloztam neki,mire bólintott.

- Itt,az ebédlőasztalnál,vagy a szobámban? - fordult aztán figyelmes tekintettel felém.

- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Talán fent jobb lenne,nem gondolod? - haraptam az ajkamba,mire ő nagyot nyelt,aztán lassan bólintott egyet.

- Hogyne! - nevetett fel idegesen,majd felbaktattunk a könyvekkel,amelyekre szükségünk lesz,az emeletre,Armin szobájába. 

Véleményem szerint nagyon jó szobája volt. A sötét falszíneket tökéletesen eltalálta,a modern bútorok pedig még inkább passzoltak hozzájuk. Tetőtéri szoba volt,úgyhogy ha akart,kedvére kimászhatott a ház tetejére,hogy ott süttesse a hasát,vagy lesse a csillagokat.

- Annyira jó itt lenni! - sóhajtottam fel,majd rájöttem,hogy kihallatszott a fejemből. - Vagyis... nagyon stílusos a szobád,tetszik - javítottam ki magamat.

- Köszi - mosolyodott el Armin,miközben elhelyezkedtünk a szőnyegen egymással szemben. Elővettem a fizika könyvemet,és kérdő tekintettel fordultam a fiú felé.
- Mi az a rész,ami konkrétan nem megy? - érdeklődtem,mire ő is előkapta a könyvet,melyből kiesett egy cédula,éppen az ölembe. Kíváncsian vettem fel és olvastam el. A tankönyv blokkja volt,még szeptemberből. - Használtad már egyáltalán ezt a..? - nyújtottam oda neki nevetve a papírdarabkát,amit fülig pirulva vett vissza tőlem. 
- Az igazság az,hogy nem nagyon nyitottam még ki... - vallotta be. - De már rávettem magamat,és lám,ma megtörtént a nem várt csoda! - humorizált,amin muszáj volt nevetnem. 
- Na jól van,mókamester,elég a viccelődésből. A fizika halálosan komoly dolog - próbáltam főként magamat győzködni,holott őt akartam. 
- Ettől félek én is - húzta el a száját gondterhelten. - Mert szívesebben halnék meg mondjuk zombik keze által,vagy egy űrhajó-balesetben,esetleg egy... - kezdte volna átterelni a témát a játékok világába,ám én mosolyogva leintettem.
- Armin,ne már! - szóltam rá. - Koncentrálj! - kértem őt,mire igyekezett komoly fejet vágni.
- Mintha az olyan könnyű lenne... több dolog is elvonja a figyelmemet a fizikáról - jegyezte meg sejtelmesen,perverz mosollyal az arcán,de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. 
Pár perc hezitálás után azonban végre nekiestünk a tanulásnak,és körülbelül egy óra elmélet után feladatokat kezdtünk megoldani.
- ...a frekvenciája pedig 440 Hertz. Számold ki a gyorsaságát! - olvastam fel a rezgőmozgással kapcsolatos feladatok egyikét. 
- Figyelj,Elena? Nem tarthatnánk egy kis szünetet? - nézett fel rám nyöszörögve a fiú.
- Armin,megoldunk még két feladatot,és végeztünk is mára,rendben? - biztattam,ám nem sok sikerrel.
- Nem vagy kedves... - csóválta meg a fejét,majd utána kelletlenül ugyan,de nekiesett a példának. Az összes feladattal fél óra múltán végeztünk. Addigra be is sötétedett.
- Azt hiszem,kezdem érteni,hogy is működik ez a dolog... - sóhajtott fel a korrepetálás végén.
- Na,az már haladás nálad! - ugrattam,miközben feltápászkodtunk a padlóról.
- Nem mondtam,hogy buta vagyok,csak lusta. Két külön dolog - vonta meg a vállát Armin,majd mikor látta,hogy az ajtó felé készülök menni,megfogta a karomat. - Várj,máris menni akarsz? - kérdezte meglepetten. Én bólintottam.
- Igen,már besötétedett... - mutattam ki az ablakon.
- Hát éppen ez az! - kacsintott rám,mire kérdő tekintettel oldalra billentettem a fejemet. - Tudod milyen szép a kilátás a tetőnkről a csillagokra? - ezzel továbbra is a karomat fogva,elindultunk az ablaka felé,ahol egymás után szépen kimásztunk a tetőre. 
Szerencsére a cserepek nem csúsztak,így a kémény közelében tökéletesen el tudtunk helyezkedni. Armin leült,hogy szétterpeszkedjen,nekem viszont ennél fogva nem sok hely jutott.
- Gyere ide! - mutatott a fiú maga elé,és úgy tette oldalra lábait,hogy az ölébe tudjak ülni. Először kissé vonakodtam,de mikor láttam,hogy nem tágít,leültem én is. Együtt kezdtük nézni a csillagokat,melyek valóban mesésen szépek voltak innen. Egy rövid idő elteltével azonban elkezdtem fázni. Igyekeztem uralkodni magamon,hogy ne remegjek annyira,de Armin lefülelte.
- Fázol? - kérdezte,mire ajkamba harapva bólintottam. Ekkor hirtelen közelebb húzott magához,és átkarolt,én pedig minél szorosabban hozzásimultam,hogy felmelegedjek. 

- Talán nem kellett volna ilyen csini kis ruhába jönnöd - súgta halkan,hiszen a szánk eléggé közel volt egymáshoz,így nem kellett kiabálni,hogy meghalljuk a másikat.
- Hé,suli után rohantam ide,nem volt időm átöltözni! - ellenkeztem vele,mire elmosolyodott.
- Nem baj,így is tökéletes vagy! - csúszott ki a száján,mire meglepetten rá pillantottam. Miután észrevette,hogy furcsán nézek rá,menten elpirult. - Vagyis... felesleges lett volna átöltöznöd,engem nem zavar,hogy miben vagy - pontosított.
- Értem - bólintottam,majd kissé eltávolodtam tőle,mert már kezdtek egészen felmelegedni.
- Várj már! - kérte lágy hangon,s óvatosan visszahúzott magához. Kezeivel megfogta az arcomat,mélyen a szemembe nézett,majd bármiféle engedély nélkül megcsókolt.

Először teljesen leblokkoltam. Normális elvégre az,hogy az ember a legjobb barátjával kezd el csókolózni csillaglesés közben? Szerintem sem. Éppen ezért cselekedtem minél előbb; gyorsan,meglepetten húzódtam el Armintól,
- Ez meg mi volt? - kérdeztem még mindig sokkos állapotban. Armin arcán semmi értetlenség nem látszott,szemeiben visszatükröződött a csillagok fénye. 
- Most komolyan magyarázzam meg? - húzta el a száját,s kijelentésén alapvetően nevettem volna,de ez az eset más volt. A szituáció nem úgy kívánta,hogy nevessek...
- Légyszíves! - kértem számon tőle.
- Éppen megcsókoltalak. A csók két ember között egy olyan... - folytatta volna tovább komolytalanságát,ám nekem abban a pillanatban lett elegem belőle. 
- Fejezd be! - szóltam rá erélyesen,amin nem csak ő,de én is meglepődtem. - Tudod,hogy nem így értettem. Arra lennék kíváncsi,miért tetted ezt? Ne,ne is válaszolj! Most én beszélek. Miért van az,hogy amikor jut nekem egy cseppnyi boldogság és önfeledtség,valami zavaró tényező mindig akad,valami probléma,ami mindent tönkre készül tenni? - estem neki,mire ábrázata eléggé megtörtté vált,s csak akkor jöttem rá,mi is csúszott ki az imént a számon. - Ne haragudj,Armin! Nem úgy gondoltam... én csak... - kezdtem volna magyarázkodni,de ő könnyes szemmel,mégis büszke tekintettel szólt közbe:
- Ne magyarázkodj... éppen eleget mondtál - mondta szomorúan,majd felállt,és bemászott az ablakon keresztül a szobájába. Én egy percig még ülve maradtam,majd utána mentem a házba. Nem volt a szobájában,sem az első emeleten. A földszinten találtam rá,amint kinyitja a bejárati ajtót,s hangos csattanással zárja be maga után. A zajra előjött a nappaliban addig tévét néző Alexy,és kérdőn fordult felém:
- Mi volt ez? - pillantása kissé rosszalló volt,ugyanakkor értetlen is.
- Armin megcsókolt... - válaszoltam,majd nagyot sóhajtottam,és könyörögve néztem Alexyre,mintha tőle várnám a választ. Mintha nem hinném el ezt az egészet,mintha nem lenne igaz. De ha igaz is,bíztam benne,hogy Alexy majd segít nekem. Ha pedig mégsem,akkor magamra maradtam. Az imént veszítettem el ugyanis a legjobb barátomat...