60. fejezet - Közeleg a határidő

- Mikor lesz a nagy nap? - lépett hozzám mosolyogva Nathaniel,mikor véget értek az órák,s a diákok nagy része már haza szállingózott. Választ azonban csak akkor adtam,amint biztos voltam benne;ketten maradtunk a teremben. 

- Holnap - ám mosolyát nem tudtam viszonozni. - Pedig még annyi teendő van hátra,azt sem tudom,hol áll a fejem - panaszkodtam neki,pedig nem szokásom. Általában én vagyok mások lelki szemetesládája,de egyszer nekem is ki kell adnom magamból mindazt,ami nyomaszt.

- Tudok valamit segíteni? - kérdezte kedvesen,amint meghallotta az elkeseredettséget hangomban.

- Á,nem szeretnélek téged is leterhelni a gondjaimmal - legyintettem.

- Ha leterhelnél,nem ajánlottam volna fel - ellenkezett kedvesen.

- Hogyha tényleg van kedved,örömmel fogadom a segítséget - bólintottam rá hálásan.

- Szuper! - csapta össze két kezét,majd felkapta hátára a táskáját,mire én is így tettem. Értelmetlen lett volna itt maradnunk suli után,úgyis örültünk,hogy végre vége a mai napnak.

- Szerencsére a klub,ahol meg lesz tartva a buli,vállalta a dekorációt erre az alkalomra. Voltak olyan kedvesek bérbe adni a DJ pultot is,de zenéket még nem sikerült összeállítanom - húztam el a számat,miközben lassan elindultunk kifelé az épületből. - Emellett a tortát is meg kell rendelnem,az ajándékot becsomagolnom,mindezt holnapra - nyögtem fel fájdalmasan.

- Egyedül sosem végeznél vele. Még jó,hogy épp ráérek! - bökött finoman oldalba. - Csomagolni például tökéletesen tudok,azt szívesen bevállalom,míg te a tortát intézed. Utána összerakhatnánk együtt a zenéket. Mit szólsz? - ajánlotta lelkesen,amin mosolyognom kellett. Szinte jobban törjük magunkat a buli szervezésén,mint Castiel,ami az ő esetében azt hiszem,normális. Persze nem lehet letarhálni őt sem,hiszen a hely kibérelését,a dekorációt,az ételt és az italokat ő fizette egyedül,ami elég nagy áldozat lehet a részéről - jobban mondva,a pénztárcája részéről. 

- Remekül hangzik - értettem egyet vele. - De ugye nem lesz gond belőle,hogy nem mész ma haza egyből suli után? - jutott aztán eszembe aggodalmasan. 

- Dehogy,legfeljebb Ambernek írok egy sms-t,hogy nálad leszek estig - legyintett,mire nagyot nyeltem.

- Ambernek? - kérdeztem vissza némi utálattal a hangomban. - Nem tudom,jó ötlet e megírni,hogy nálam töltöd a délutánt. Enyhén szólva nem vagyok a szíve csücske,biztos elkezdene kombinálni - ráztam meg elborzadva a fejemet az ötlet hallatán. 

- Engem nem érdekel mások véleménye,még ha a húgomé is éppen az aktuális. Nekem is van saját életem,amiről nem muszáj beszámolnom neki - mondta határozottan Nat,ami meglepett. Nem nagyon láttam még ilyennek. Lehet,hogy Amber valamivel kihúzta nála a gyufát? 

- Hű! - mindössze ennyit tudtam kipréselni ajkaim közül,mire a fiú érdeklődve rám emelte barna szemeit. - Csupán nem halottalak még így beszélni,ennyi az egész - vontam vállat mosolyogva.

- Mostanában kezd elegem lenni a drága húgomból,de inkább ne is rontsuk el a délutánt azzal,hogy róla diskurálunk - kérte Nathaniel,amire csak bólintottam,s mivel megérkeztünk a házunkhoz,kinyitottam a bejárati ajtót,hogy bemehessünk rajta. 

- Szia,Elena! Ha van egy is időd,tudnál segíteni nekem a..? - anya toppant be az előszobába,akár egy tornádó. Biztosan azt hitte,egyedül vagyok. Ám amikor meglátta Nathanielt,szélesen elmosolyodott,amit nem tudtam mire vélni.

- Szia,Nathaniel! De régen láttalak! Akkor is helyes kölyök voltál,de most...  - vajon normális volt,hogy én pirultam bele? Nathaniel szerencsére nem illetődött meg. Udvariasan elmosolyodott,úgy intett anyának.

- Csókolom! Kérem,ne essen túlzásokba. Akinek ebben a házban szemlélődésre méltó a külseje,az maga,és persze Elena - a nevem hallatán nagyot dobbant a szívem. Anya természetesen elnevette magát,kacsintott egyet,s visszament a konyhába,ahonnan előbukkant. 

- Ó,de kedves! Ha éhesek vagy szomjasak vagytok,szóljatok! - kiáltott még vissza,miközben levettük a kabátunkat,hogy felakaszthassuk a fogasra azokat. Én továbbra sem néztem Natra,túlságosan vörös volt ahhoz a fejem. Annyira cikin tud viselkedni néha anyám! 

- Gyere,menjünk fel! - motyogtam aztán zavartan,s felviharzottam az emeletre a szobámba. Nathaniel halk,ruganyos léptekkel követett. Amint beléptünk,a szekrénybe nyúltam,előhúztam Rebecca ajándékát,egy halom csomagolópapírt,egy celluxot és egy ollót,amit kegyesen átnyújtottam a fiúnak. 

- Rajtad a sor! - mosolyodtam el,majd a gépemhez ültem,hogy online megrendelhessem Reb születésnapi tortáját holnapra. Miközben a hátam mögött a papír állandó zörgésének a zaját hallgattam,megtaláltam a tökéletes süteményt egy nem is olyan messzi cukrászdában. Meggyes mákos volt,Reb egyik kedvence. Tudtam,hogy ebből kell rendelnem egy szép nagy adagot. A telefon lebonyolítása után a székemben hátrafordultam,hogy jól láthassam Nathanielt,aki éppen akkor végzett az ajándék csomagolásával. Ezután leült törökülésbe az ágyam lábához,s egyenesen szembefordult velem.

- Na,milyen lett? - mutatott a precízen,tökéletesen becsomagolt ajándékra.

- Hiper-szuper - mutattam fel hüvelykujjamat dicséretem jeléül. - Most már csak a zene van hátra - dörzsöltem össze kezeimet,munkára készen. Erre a fiú felállt,az egyik fotelemet mellém tolta,beleült,s így ketten tudtuk nézni a számítógép monitorját,hogy kiválogassuk a megfelelő számokat a bulira.  Egy óra elteltével azonban még mindig csak hat dalt sikerült egy mappába tennünk. 

- Sosem végzünk ezzel - húztam el a számat bosszankodva. 

- Dehogynem,ne aggódj! - veregetett vállba finoman Nathaniel,majd átvette tőlem az egér irányítását,míg én kinyújtózkodtam a székemben. Fél percre lecsuktam a szememet,hogy pihentessem egy keveset,mikor ismerős dallam csapta meg a fülemet. Azonnal visszaültem eredeti pozíciómba,s tágra nyitott szemekkel bámultam a monitorra. Nat azt a számot játszotta le éppen,amire először csókolóztunk együtt egy házibulin. 

- Te jó ég,ez az,amire gondolok? - kérdeztem meglepetten,alig jutva levegőhöz. A fiú felém fordította a fejét,halványan elmosolyodott,majd bólintott.

- Igen,a Skinny love - felelte suttogóra fogva a hangját,mire belülről melegség árasztott el,és feltörtek belőlem a régi emlékek,a pillanatok,amiket vele együtt éltem át. 

- Hát,ez elég régen volt - morfondíroztam félhangosan. - De szerintem mehet ez is a mappába,nem árt a népnek,ha van pár lassú szám is - határoztam el. Juhú,így már hét dal van a külön mappánkban! Lényegesen több a semminél. 

Miután Nat betette a mappába a közös számunkat,továbbra sem kapcsolta ki a lejátszót,így a Skinny love lassú,szerelmes dallama töltötte be a szobám minden egyes négyzetcentiméterét. Valami furcsa sugallat,egy belső hang,mely nem tudom,honnan jött hirtelen elő,arra késztetett,hogy bújjak közelebb Nathanielhez. Arra,hogy érezzem,ahogyan a karomat selymes ingének anyaga simítja végig,hogy beszippanthassam különleges illatát,mely a szappan és a legkellemesebb férfi dezodor elegyéből állt. 

Időm sem volt visszafogni magamat,máris közelebb húzódtam hozzá,mire meglepetten pillantott rám. Az orrunk összeért,mikor egymásra néztünk. A lélegzetem elakadt,Nathanielé viszont felgyorsult. Ahogyan egyik kezemet izmos mellkasára tettem,éreztem,amint az fel-le emelkedik,miközben a szíve dobbanása,mintegy kísérő,szabályos ritmusban vert. A pillanat töredékéig csupán egymás szemébe bámultunk,miközben a dal továbbra is szólt a hangszórókból nem is sejtve,milyen hatással van ez ránk. Azután egy hirtelen mozdulattal ajkaimat Nat ajkaira tapasztottam. Az egyik felem ellenezte a cselekedetet,a másik felem viszont ösztönzött,hogy karoljam át a nyakát,és üljek az ölébe,amit meg is tettem,ezzel magamnak okozva a legnagyobb meglepetést,nem is Nathanielnek,akit szintén váratlanul ért nyílt közvetlenségem. 

Miközben hevesen csókoltam őt,felidéződött bennem,milyen volt vele régen. Ő sosem bántott,soha nem okozott fájdalmat,mindig mellettem állt,mindig megnevettetett. Tökéletes volt. Illetve most is az. Nem is értettem hirtelen,mi ütött az akkori énembe,hogy hagytam őt kisétálni az életemből. Mintha megbánásomat akarnám bizonyítani,szorosan összekulcsoltam kezeimet a tarkójánál,mire karjaival átölelte a derekamat,s közelebb húzott magához. 

Ki tudja,meddig tartott a csókcsata kettőnk között - pár pillanatig,hosszú másodpercekig,vagy percekig -, egyszer csak vége szakadt. Bár nem rajtunk múlott,hanem az oxigénen,ami heves ölelkezésünk során kezdett belőlünk kifogyni. 

- Ne haragudj! - néztem mélyen a szemeibe,miközben ezeket a szavakat suttogtam. Egymást ölelő karjaink szorítása azonban ezek után sem enyhült,s az időt sem éreztem alkalmasnak,hogy kimásszak az öléből. 

- Nem haragszom - súgta lágy hangján a fülembe,majd ezúttal ő csókolt meg engem. Kissé groteszknek tűnhettem,de úgy éreztem,ez az album valószínűleg ma már nem lesz kész - legalábbis ha rajtunk és gyermeteg fiatalságunk örömein múlik.