51. fejezet - Nina

Iskola után alig vártam,hogy találkozhassak Viktorral. Reggel ugyanis nem sokat tudtam vele beszélgetni amiatt a lány miatt,aki olyan fürkésző szemekkel baktatott oda hozzánk,és nem hagyott bennünket kettesben. Félreértések elkerülése végett,nem akarok semmit Viktortól,de jól esett volna beszélgetni vele egy kicsit. Kettesben. Négyszemközt. A lányka nélkül,aki mellesleg úgy néz ki,mint egy kirakatból előlépett porcelánbaba. 

Tehát miután kicsöngettek az utolsó órámról is,felkaptam a cuccaimat,és már rohantam is a suli kijáratához,hogy ott aztán a falnak dőlve várjam meg Viktort,miközben diákok sokasága halad el előttem,hogy végre hazainduljanak. Egyszer csak felbukkant előttem Armin,és kíváncsian nézte,miként meredek a távolba.

- Bocsi,csak várok valakit - néztem fel rá mosolyogva,mire zavart arcot vágott.

- Értem,nem is akarok zavarni,csak... - vakarta meg fekete üstökét,mire oldalra billentettem a fejemet jelezve,hogy bökje ki,mit szeretne. - Tudod lesz a jövő hónapban ez a nagy fizika dolgozat,és arra gondoltam,segíthetnél tanulni rá,mert tudod nem az erősségem - ismerte be szégyellősen.

- Ahogyan a matek,a történelem,a kémia,a biológia és a földrajz sem? - nevettem rá,mire egyből neki is jobb kedve lett.

- Lebuktam - bólintott. - Szóval,mit szólnál hozzá? - kérdezte végül. Hát lehetett neki nemet mondani? Persze,hogy nem... 

- Oké,szívesen - egyeztem bele,majd elköszöntünk egymástól,ő pedig megkereste Alexyt,hogy együtt érhessék el a buszt. Nem sokkal Armin távozása után felbukkant Nathaniel is. Boldog mosollyal az arcán közeledett felém.

- Szia! - köszöntött,majd megállt mellettem. - Jobban vagy? - kérdezte aztán,mert a nap folyamán egyszer-kétszer még rám tört a Lisanderes történet utóhatása és a lelkifurdalás is,hogy mit tettem ezalatt Violával. Nat pedig,ahogyan egy baráthoz illik,megvigasztalt. 

- Igen,köszi - bólintottam őszintén. Az ölelése valahogy mindent feledtetett velem. - Úgy tudtam,a DÖK-ösök hazamehettek már nap közben. Te miért nem tartottál velük? - érdeklődtem,noha tudtam a választ. Nathaniel nem szeret lógni. Ha teheti,minden idejét a suliban töltené. 

- Hát... - a kérdésre elvörösödött,aminek okát nem egészen értettem. - Nem szeretek pótolni - felelte aztán. Logikus magyarázat,de akkor sem kellene belepirulni. Mindegy,nem az én ügyem. 

- Érthető - vontam vállat,majd újra a tömegben kezdtem kutatni Viktort,hátha most már méltóztatik felbukkanni,ám még nyomát sem láttam.

- Zavarok? - kérdezte aztán hirtelen Nat,pár másodpercnyi hallgatás után.

- Nem - ráztam meg a fejemet. - Csak várom egy barátomat - mondtam neki mosolyogva.

- Ó! - mindössze ennyit mondott. Valamiért csalódottnak tűnt. - Akkor én most... megyek - közölte,majd egy intés után elköszönt tőlem,és ment a maga dolgára.

Ezután már csak néhány percig kellett várakoznom,hogy Viktor végre felbukkanjon. Ám ahogyan számítani lehetett rá,nem egyedül volt...
- Sziasztok! - köszöntem neki és a mellette lépkedő lánynak,aki már reggel is mindenhová követte őt. 
- Elena! - intett boldog mosollyal az arcán Viktor,és átverekedve magát a tömegen,a porcelánbabával a nyomában megállt előttem. - Hát te? - kérdezte,miközben a kis mágnese gyanakvóan végigmért magának.
- Téged,vagyis titeket vártalak - hebegtem,s úgy éreztem magamat,mint egy múzeumban. Az a lány Viktor mellett egyfolytában bámult,és egy pillanatra sem vette volna le rólam a szemeit. 
- Kedves tőled - Viktor mélyen a szemeimbe nézett,így egy percre el tudtam feledkezni arról,hogy nem csak ketten vagyunk. Ám a babácska ezt persze nem hagyhatta szó nélkül,bele kellett avatkoznia. 
- Azt ígérted,együtt megyünk... - apró kezeivel megfogta a fiú izmos karját,és esdeklő tekintettel nézett fel rá.
- Nina,kérlek... - szólt rá halkan Viktor,de még így is hallottam,amit mond. - Majd holnap! - ennyi volt a válasza,majd újra rám emelte aranybarna szemeit. A Nina nevezetű követője pedig fogait csikorgatva állt vissza mellé,miközben fenyegető pillantásokat lövellt egyenesen felém.
- Bocsánat,én nem akarok megzavarni semmit... - mentegetőztem.
- Miről beszélsz? - nevette el magát zavarodottságom láttán. - Csak tudod megígértem Ninának,hogy elkísérem a parkba - magyarázta. - Szeretnél jönni? - érdeklődött aztán.
- Ó,én igazán nem szeretnék útban lenni... - ráztam meg a fejemet,miután megláttam Nina tüzes tekintetét. Ha lenne valamilyen fegyver nála,bizonyára már nem élnék... De ezt szerencsére sosem tudjuk meg. 
- Ugyan már,jobb is,ha te is velünk jössz - kacsintott rám Viktor,én pedig kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat. Hogy csinálhat ilyet,ha éppen mellette van a barátnője (vagy kije),aki egy pszichopata pillantásaival kíséri minden mozdulatomat?
- Hát,hogyha úgy gondoljátok - vontam meg a vállamat,és igyekeztem nem a lányra nézni. Így hát elindultunk hármasban a park felé. Mivel kifelé mentünk a télből,már nem volt olyan vészesen hűvös az idő,hónak pedig nyoma sem akadt sehol a vidéken. Élvezhető volt a séta Ninát leszámítva,mert tartottam tőle,hogy ilyen könnyen nem nyugszik bele a társaságomba. 
A parkba érve megálltunk egy közeli játszótérnél,ahová nyugodtan le tudtunk ülni egy padra. Nina viszont úgy döntött,hintázni szeretne. Ekkor fordult meg a fejemben,hogy biztosan egy idős e velünk? Miközben őt néztem,ahogy lendületből föllöki magát a magasba,gonoszul rám vigyorgott,amint feltűnt neki vizslató tekintetem,így gyorsan másfelé fordultam.

- Biztos jó ötlet volt ez? - kérdeztem a mellettem ülő Viktort aki egész eddig a tájat bámulta. Hangom hallatán azonban kedvesen felém fordította a fejét.
- Micsoda? - értetlenkedett,noha arcán állandóan mosoly ült,ahogyan a szeme is csillogott a jókedvtől. Elsőként rögtön ez vált szimpatikussá nekem. Mondhatni,olyan ember,amilyen én sosem leszek. Állandóan boldog és szórakozott. Az ellentétem. Az én szemeimben valószínűleg komorság és bánat ülhet,az övével ellentétben. 
- Az,hogy eljöttem veletek. Nem akartam én belerondítani a randitokba,vagy valami... - mondtam feszülten.
- A mibe? - Viktor előbbi kijelentésemen jóízűt kacagott. - Ugyan,Elena! - pillantott újra rám,amint levegőhöz jutott. - Nina a húgom,két évvel fiatalabb nálunk - adott magyarázatot az egész helyzetre,mire fülig vörösödtem. - Gyakran kísérem el a parkba,ma is megígértem neki. Csak sokszor az a probléma,hogy amíg ő szórakozik,én halálra unom magamat egyedül - mesélte.
- Ó,szóval csak ezért kellett eljönnöm? - nevettem rá,a kérdésemet pedig mindenféle hátsó szándék nélkül tettem fel.
- Nem - rázta meg a fejét. - Jó,hogy jöttél - tette hozzá. - Furcsa a sors,nem gondolod? - kérdezte aztán,pár perc néma csend után.
- Ezt hogy érted? - billentettem oldalra a fejemet. Viktor továbbra is előre bámult. A tájat nézte. A csupasz fákat,melyek némelyikén megjelent néhány rügy,a távoli tavat a nádassal,a játszadozó fiatalokat,az árusokat,és még megannyi mást.
- Végig itt voltunk egymástól,csak pár méterre. Az iskoláink annyira közel vannak,egy városban lakunk,ami nem is olyan nagy,mégsem találkoztunk eddig soha. Egyszer sem,pedig annyi alkalom lehetett volna rá - fejtette ki. Ezen már én is gondolkoztam.
- Tényleg - bólintottam,s tekintetemmel arrafelé néztem,amerre ő is. 
- De egy a lényeg... - fordult aztán felém. - Hogy most már ismerjük egymást! - mosolyodott el,én pedig őszintén úgy éreztem,új barátra találtam az ő személyében. 

*

A sporttagozatos gimi diákjai már egy hónapja a mi iskolánkba jártak. Egy hónapja látom minden egyes nap Viktort,egy hónapja érzem úgy,hogy minden rendbe jött körülöttem. És nem csak én voltam így vele; Viola örömmel mesélte,hogy Lisander újabban találkozóra hívta őt. Őszintén örültem nekik. Már nem kellett sírnom,ha arra gondoltam,mi derült ki kettőnkről. Nem lettem szomorú. Éppen ellenkezőleg. Lisanderrel azóta elsimítottuk az ügyet,megbeszéltük,és kínosnak sem éreztük már. Ez felettébb megnyugtató érzés volt. 

Viola azonban nem tudta a szakításunk okát,ahogyan más sem. Senkinek nem árultuk el,miért váltunk szét. Csak Rosalia tudja,de benne bízom,hiszen a legjobb barátnőm. Mindig is mellettem állt és támogatott. 

Egyik délután Violával és Rebeccával sétáltunk hazafelé. Igen,ez is újdonság,de amióta szakítottam Lissel,Reb újra beszélgetést kezdeményezett velem. Minden olyan lett,mint régen. Sőt,talán jobb is. Megoldódtak a gondok,úgy éreztem,révbe érhetek végre. 

Miközben vígan,nevetgélve beszélgettünk így hárman,Lisander jött velünk szembe,s amikor meglátott bennünket elmosolyodott. Külön köszönt mindannyiunknak,ám amikor Viola tekintete találkozott az övével,szemében rejtélyes csillogást véltem felfedezni. Ahogyan rá néz. Egyszerűen varázsos. Tényleg szép párt alkotnak együtt.

Lisander kedvesen megfogta a lány arcát,és lassan,szenvedélyesen megcsókolta. 

Rebbel cinkos pillantást váltottunk,majd közöltük velük,hogy mennünk kell. Így hát ketten haladtunk tovább a járdán,mikor ráeszméltem arra,hogy valami mintha kiment volna a fejemből.

- Talán elhagytál valamit? - kérdezte a mostohatesóm,ám én megráztam a fejemet. Abban a pillanatban azonban bevillant.

- Mennyi az idő? - kérdeztem tőle sürgetve,mire vetett egy hanyag pillantást a karórájára.

- Három óra tizennyolc perc - felelte,mire szitkozódni kezdtem,majd motyogtam neki valami olyasmit,hogy bocsásson meg,de sietnem kell,majd másnap beszélünk. Hipergyors sebességre kapcsolva kezdtem rohanni Arminék háza felé. Teljesen elfelejtettem ugyanis,hogy ma háromra beszéltünk meg találkozót a korrepetálással kapcsolatban...

Aranylakodalom!

Hűha,már idáig jutottunk. Túl vagyunk az 50. fejezeten is! :)

Számomra felemelő érzés,hogy ilyen "sok" részt írhattam már meg a blogomból. Vannak,akik el sem jutnak idáig. Azt pedig,hogy én mégis megtettem ,csak nektek köszönhetem. Nem elég,hogy vannak,akik rendszeresen olvassák a történetet,és nyomon követik az eseményeket,de még saját véleményüket kinyilvánítva kommentáradatokat is hagynak maguk mögött. Ezt szeretném szintén megköszönni. Sokat jelent nekem ugyanis,hogy értékelitek azt az időt,amit az egyes fejezetek megírására szántam,félretéve a szabadidőmet,csak hogy a kedvetekben járjak.

Azonban szeretnék tájékoztatni mindenkit,hogy lassacskán a blog végéhez közeledünk. A történet nemsokára véget ér,Elena megtalálja azt,akivel igazán összeillik. Eközben persze a bonyodalmak és az izgalmas fordulatok sem maradnak majd el. 

Sajnálom,ha egyeseknek szomorú az,hogy nincs sok már hátra a Szerelem játéka c. blogból,de ezen történetem szakasza mindenképpen be fog fejeződni a közeljövőben. Előre nem szeretnék nektek semmit sem ígérni,de jelen pillanatban is azon gondolkodom,hogy elkezdek a későbbiekben egy új,ehhez hasonló blogot,ám immár nem a Csábításból Jeles játék szereplőivel. Előre jelezném azonban,hogy ez nem mostanában lesz. Szeretnék ugyanis több időt fordítani arra,amire eddig nem tudtam a blog miatt,és közben folytatni kívánnám a másik,eltérő témájú,a Valódi rémálom c. blogomat.

Ha érdekel benneteket,az alábbi linken megtekinthetitek: http://valodiremalom.blogspot.hu/

Köszönöm szépen az eddigi támogatást és biztatást,remélem,ezután sem hagytok fel vele! :)

50. fejezet - Melody "szemszöge"

Annyira örülök,hogy tegnap fel tudtam kelteni Nathaniel és a többiek figyelmét is! Rögtön szemet szúrt neki az öltözékem,amit csak az ő kedvéért állítottam össze. Még a hajamat is kivasaltam,mert tudom,hogy azt szereti egy lányon. Nem hiába járt együtt régen Elenával is. Úgy terveztem,hogy délután elmegyek valahová Nattal,de azt mondta,sajnos nem ér rá. Kár,szívesen sétáltam volna vele egyet a parkban. Annyira intelligens fiú! Rengetek mindenről tudok vele beszélni. Olyan,akár egy lelki társ. Segít ha baj van,mindig lehet rá számítani,humoros,érzékeny,és jól tanul. Nem is lehetne több jó tulajdonságot belegyömöszölni egy fiúba. A többségük teljesen már. Züllöttek,túl macsósak. De Nathaniel egészen más. Ő kimutatja,hogy van egy érzékeny oldala is,ami egy remek,becsülendő dolog egy srácnál.

Úgy gondoltam,ma már újra a saját,megszokott ruháimban megyek. Ha Nat szeret,úgy szeressen,amilyen valójában vagyok,ne csak akkor,ha szó szerint kivetkőzök magamból. Tudtam,hogy először a DÖK teremben kell keresnem,hiszen a Sport tagozatos gimnáziumból ma érkeznek hozzánk a diákok,akiknek az adminisztrációs ügyeit el kell intéznünk. Nagy meglepetésemre azonban nem találtam ott. Minden osztály megválasztott elnöke már kora reggel óta az asztaloknál gubbasztott,és a papírmunkában segédkezett. Biztos voltam benne,hogy Nat is itt lesz,hiszen ezeket az ügyeket sosem hanyagolná el.

- Nem láttátok Nathanielt? - kérdeztem körbe a diákok között,de mind a fejüket rázták,vagy azt felelték,ma még nem látták sehol. 

Csodálatos,gondoltam magamban. Talán lebetegedett? Nem,ha beteg is lenne,nem hagyná cserben az elnököket azzal,hogy nem segít az adminisztrációs ügyeket intézni. Van,hogy délutánonként is itt marad,és elvégzi a jövőhétre szükséges teendőket is. Miért hagyná akkor ezt ki?

Gondolataimba merülve sétálgattam a folyosón,amikor a termünk elé érve megütötte a fülemet Nathaniel hangja. Mi a fene,mégis bent van ma? Óvatosan lestem be az ajtón,hátha csak képzelődök,de sajnos igazam volt. Miért mondom,hogy sajnos? Mert az üres terem közepén állva a síró Elenát ölelgette.

Ezt nem hiszem el! Az a lány csak játszik Nathaniellel,aki sokadszorra ismét bedől neki. Elena mindig csak fájdalmat okozott Natnak,és kétségek között hagyta minden egyes alkalommal,amikor csak tehette. Csak tudom,ugyanis én voltam,aki megvigasztalta őt. Nekem sírta el a bánatát,hogy Elena mennyire megbántotta őt,én pedig nyugtattam,hogy jobb kedve legyen. Próbáltam vele elfeledtetni. Legutóbb is azt hittem,sikerülhet,de most látom,hogy ismét vak vágányra futottam. 
Hogy teheti ezt Elena,mikor a vak is látja,hogy nem szereti Nathanielt,csak kihasználja? Nat viszont odáig van érte,amit nem tudok hova tenni. Ha engem ennyiszer megbántott volna valaki,biztosan kiszerettem volna belőle idő előtt. De úgy tűnik,ő már teljesen a hatalmába kerítette.
Amint egy helyben,a fal mellett álltam,s ezeken gondolkoztam,a teremből hirtelen kilépett Nathaniel. Majdnem egymásba ütköztünk. Amikor meglátott,megállt,és kedvesen rám mosolygott.
- Szia,Melody! Minden rendben? - kérdezte tőlem. Mindig olyan figyelmes! 
- Nathaniel,hát persze - bólintottam,de nem akartam kimutatni a dühöt és a kétségbeesést,amit az ölelkezésük váltott ki belőlem Elenával. - Miért nem vagy a DÖK teremben? - vontam őt kérdőre,hiszen nagyon jól tudja,hogy sok a munka mára.
- Volt egy kis elintéznivalóm előtte,de most éppen oda tartok - magyarázta. - Jössz te is?
- Igen - feleltem,majd elindultunk,és szótlanul mentünk egészen a teremig,ahol az igazgatónő várt bennünket.
- De jó,hogy itt vannak! Szeretném,ha még ma befejeznék a papírmunkát,ezért arra gondoltam,igazolom a tanároknál a hiányzásukat,hogy nyugodtan elkészüljenek vele - hadarta,s mielőtt bármit is kérdeztünk volna,újra megszólalt: - Még valami! Ha előbb végeznek,nyugodtan menjenek haza pihenni,nem muszáj már beülniük a tanórákra,rendben? - mosolygott ránk nagylelkűen,utána hátat fordított,és ott hagyott bennünket. 
- Ez remek,legalább nem kell más napra halasztanunk a be nem fejezett papírmunkát - lelkesedtem,miközben beléptünk a DÖK terembe,és kerestünk két egymás melletti széket,ahová leülhettünk dolgozni.
- Igen,sokkal jobb,hogy még ma el tudunk készülni vele - értett egyet Nathaniel,majd munkához láttunk. A tanulók papírjait osztályonként külön kellett válogatnunk,az adatokat bevinnünk a számítógépbe,és tanulói kártyát készítenünk nekik. Van mit csinálni bőven!
Mivel az összes osztály DÖK képviselője itt volt velünk,hamar végeztünk. Még lett volna két tanítási óránk,de mivel fáradtak voltunk,úgy döntöttünk,inkább hazamennénk. Legalábbis én e mellett határoztam...
- Nem jössz te is? - kérdeztem Nathanielt,mert láttam,hogy kiáll a kapu felé tartó tömegből,és ellenkező irányba,a termek felé indul el.
- Nem,megígértem Elenának,hogy megvárom őt. Mit nekem már az a két kémia óra! - mosolyodott el,én pedig csalódottan álltam ott vele szemben. A többiek addig már elhagyták az épületet,így csak ketten álltunk a néptelen folyosón. 
- Értem... - bólintottam szomorúan. - Pedig arra gondoltam,elmehetnénk valahova... - javasoltam,és a legjobbakban reménykedtem.
- Sajnálom,esetleg majd máskor - kacsintott rám,utána elrobogott a szemeim elől.
Miért történik ez velem? Nem veszi talán észre,mennyire odáig vagyok érte? Én igazán tudnám szeretni anélkül,hogy fájdalmat okoznék neki,mint Iris vagy Elena. Egyiküket sem érdekelte igazán Nathaniel,csupán kihasználták őt. Én nem ezt tenném. Végig kitartanék mellette,ahogy egy példás barátnőhöz illik. Azonban úgy tűnik,ő nem vesz észre. Vagy csak nem akar. Számomra a kettő között nincs különbség... 

49. fejezet - A nagy bumm

Nem tudom,mennyire sikerült kiismernetek a történetem során,de alapvetően nem mondanám magamat féltékeny,vagy rosszindulatú típusnak. Ám amikor Melody nevetgélve lépett be a terembe Nathaniellel,megmozdult bennem valami. Úgy néztek ki,mint két tojás,legalábbis amióta Mel elkezdett úgy öltözködni,mint a Nat. Csak a vak nem veszi észre.hogy imponálni akar neki. 
- Hahó,figyelsz te rám? - Armin meglengette kezét a szemeim előtt. Az ablak mellett álltunk,én pedig éppen bambultam ki a kezemből. Nyilván mondott nekem valami számára fontos dolgot,amit én azonban nem hallottam meg. Mással voltam elfoglalva.
- Bocsáss meg,kissé fáradt vagyok - nevettem fel idegesen.
- És kissé nem őszinte velem - mondatára elkomolyodtam,és a szemeibe néztem. Némi csalódást véltem benne felfedezni,ám nem tudtam mire vélni ezt az egészet. 
- Ezt hogy érted? - értetlenkedtem kétségbeesve,s immár minden figyelmemet rá összpontosítottam.
- Elena,tudod te azt,hogy értem! - csattant fel türelmetlenül Armin. - Valamit titkolsz előlem,és nem esik jól,ha lehetek veled őszinte. Azt hittem,a barátod vagyok - tört ki belőle.
- Az is vagy! - helyeseltem mohón bólogatva.
- A barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt - vágta a szememhez,majd fejét csóválva elment,mielőtt bármit is szólhattam volna.
Csodálatos! Komolyan mondom... Ha eddig még nem állítottak rólam szobrot,mint a Szerencsétlenség Úrnőjéről,akkor most már ideje lenne. A testvéremmel kavarok,tudat alatt féltékeny vagyok egy lányra,aki az ex barátom után futkos,összevesztem Rebeccával és Castiellel,ezt tetézi az Arminnal való vita is. Mi jöhet még ezek után? Egy biztos; teljesen padlón vagyok. Innen azonban már csak felfelé vezet az út. Reméljük.

*

- Mi volt ma a suliban,drágám? - kérdezte anya estefelé,mikor hazaért a munkából. Éppen a kanapén hevertem a tv előtt,s azt lestem,van e valami értelmes csatorna,noha gondolataim egészen másutt jártak.

- Semmi különös - vontam vállat.

- Tudtál beszélni... - kezdte anya,mire felpillantottam rá. Idegesen tördelte a kezeit,s suttogva fejezte csak be a kérdését. - ...Lisanderrel? - pillantott rám sürgetve.

- Nem,anya. Még nem - csóváltam meg a fejemet.

- Pedig jobb lenne minél előbb,mert... - kezdett volna hegyi beszédbe,ám szerencsére megszólalt a csengőnk,így nagyot sóhajtott,és elment,hogy kinyissa a bejárati ajtót. Egy fél perc sem telt bele,az említett Lisanderrel az oldalán lépett be a nappaliba.

- Szia Elena! - üdvözölt kedvesen,és elindult felém,hogy leüljön mellém a kanapéra. Szemem sarkából anyára pillantottam aki amolyan: "Mire vársz,itt az alkalom'" arckifejezést vett fel,majd miután látta,hogy észrevettem,nagylelkűen magunkra hagyott bennünket. Lisandert,engem,és az óriási problémát,a nehéz titkot,amit most meg kell osztanom a fiúval. Egyedül. Egyes egyedül. 

- Lisander,micsoda meglepetés! - mosolyogtam rá,ő azonban rögtön észrevette,hogy valami nem stimmel.

- Baj van? - kérdezte,miközben megfogta a kezemet,ám én finoman elhúzódtam tőle.

- Nem,dehogy,csak... beteg vagyok,és nem szeretném,hogy te is elkapd - hazudtam neki,amit azonnal meg is bántam. Nem érdemli meg,hogy ezt tegyem vele.

- Nem fogom,ne aggódj - mosolgott rám,de ezzel még inkább megnehezítette a helyzetemet. Közelebb akart hajolni,hogy megcsókoljon,ám én elbarikádoztam magamat tőle.

- Ne csináld,kérlek! - emeltem védekezésképpen magam elé a kezeimet,mire ő megtorpant.

- Ugye nem csak beteg vagy? - jött rá arra,hogy valamit titkolok előle. Szomorúan megráztam a fejemet. 

- Nem. Mondanom kell valamit - vallottam be neki,s miközben azon gondolkodtam,hogy közöljem vele,amit kell,elkalandozott a tekintetem a tv felé,ahol éppen a híradó ment,és helyi közvetítést adtak le. 

- ...a bomba robbanása után az épület fele vált használhatatlanná. Az újraépítés több hónapot is igénybe vehet,ezért az iskola diákjait ideiglenesen a Sweet Amoris Gimnáziumba helyezték át. A város vezetősége szerint a lepusztult romok eltakarítása,kitatarozása,és egyúttal az Amorisi Sporttagozatos Gimnázium újjáépítése legkésőbb a nyár végéig fog húzódni,így a tanulók szeptembertől ismét régi,megszokott környezetükben találják majd magukat. Julie Andrews voltam a Helybéli Hírektől. Most pedig kapcsoljunk vissza a stúdióba! - dermedten hallgattam végig a tv közölte információt. Amennyit leszűrtem belőle,az volt,hogy a suli,ahova Victor is jár,felrobbant ma egy benne elhelyezett bomba miatt,ezért az összes oda járó tanuló nálunk fog tanyázni. 

- Mi az,amit el kell mondanod? - kérdezte Lisander,nyilván már nem elsőre,hiszen hangja a szokottnál türelmetlenebbül csengett,ami ritka volt tőle. 

- Ööö... - fordultam újra felé,ám még mindig a fejemben volt az imént hallott káosz története. - Tudod,ez egy olyan dolog,ami mindent megváltoztat kettőnk között. Többek között,egy igen nyomós érv amellett,hogy ne legyünk együtt többé. A kapcsolatunkra ezen a téren eléggé kihat,a barátságunkat azonban,nem tudom,milyen mértékben fogja befolyásolni. A reakciódtól függ - csigáztam fel teljesen,mire sürgető pillantást vetett rám. - Tudnod kell,hogy én is nemrégen értesültem csak róla,így ne gondold,hogy bármit is elhallgattam volna előled...

- Elmondanád végre,miről van szó? - kérdezte közbevágva. Nagyot nyeltem,becsuktam a szemeimet,és úgy válaszoltam csak neki:

- Lisander,mi féltestvérek vagyunk. Ugyanaz az apánk - hú,ez az. Végre sikerült kiszülnöm magamból. Kinyitva a szemeimet Lisander döbbent arcával találtam szemben magamat. Körülbelül úgy reagált,mint én,amikor először hallottam. Maga elé meredt értetlen,révedt tekintettel,s olyasmiket motyogott,hogy: "Ez nem lehet igaz...". 

- De igen,sajnos az - bólintottam átérezve a fiú összetörtségét.

- Elena,én nem tudtam... - csóválta meg a fejét.

- Tudom - szóltam rá határozottan. - Most az a legfontosabb,hogy megnyugodjunk,és kigondoljuk,hogyan történjen ezután. Úgy értem,nyilván így már nem leszünk együtt,hiszen ez az információ meggátol minket benne. De attól még... mi lesz a barátságunkkal? - tettem fel talán az egész téma legeslegfontosabb kérdését. Lisander vállat vont.

- Nem tudom,én... Ez az egész hirtelen ért. Haragudnál,ha most elmennék? - nézett végül rám szomorkás szemekkel. Dehogy haragudnék. Teljes mértékben meg tudtam érteni az érzésit. 

- Nem,menj csak. Azt hiszem,idő kell,hogy mindketten feldolgozzuk - értettem vele együtt,azután kikísértem őt az ajtón. Miután besuktam azt,hátammal nekidőltem,és felsóhajtottam. Anya rögtön kidugta a fejét a konyhából. 

- Na,elmondtad? - kíváncsiskodott aggodalmasan.

- El - bólintottam szűkszavúan,majd azt mondtam neki,hulla fáradt vagyok,úgyhogy inkább felmegyek aludni. Így is tettem. Alig vártam,hogy kipihenjem az elmúlt napok fáradalmait.

*

Másnap izgatottan mentem iskolába. Éppen hogy csak ledobtam a táskámat a padomra,utána rögtön visszasiettem a suli bejáratához,és azt lestem,mikor bukkan fel Viktor. Hiszen mától a mi épületünkbe fognak majd járni a Sport tagozatosok is - persze átmenetileg. Miközben várakoztam,nagy kapkodások közepette belebotlottam valakibe. 
- Kit lesel ennyire árgus szemekkel? - szólalt meg Castiel köszönés helyett szokásos stílusában. 
- Nem ismered - vontam meg a vállamat,de egyszer sem pillantottam rá,miközben válaszoltam. Helyette átnéztem a válla felett,és a kiránduláson megismert fiút kutattam szemeimmel.
- Nahát,meguntad Lisandert,és úgy otthagytad,mint engem? - kérdezte gúnyosan,mire muszáj volt ránéznem. 
- Ez nem jó vicc - ráztam meg haragosan a fejemet. 
- Bárcsak vicc lenne,nem igaz? - piszkált tovább cinikusan Castiel,mire jobban bedühödtem,és nekirontottam. Két kezemet magam elé tartva löktem egyet rajta.
- Hagyj már békén! - tettem hozzá erélyesen.
- Zaklat a srác,Elena? - hallottam egy ismerős hangot magunk mögül,mire gyorsan megpördültem. Viktor állt velem szemben,s gyanús szemekkel méregette Castielt.
- Viktor! - mosolyogtam rá akaratlanul is. Nem szerettem volna,ha félreérti a gesztust,de úgy éreztem már első találkozásunknál,hogy nagyon jó barátok leszünk. Barátok,semmi több. Legalábbis részemről. - Nem,mi csak... hülyültünk - ferdítettem el kicsit az igazságot.

- Aha,persze - morogta Castiel,majd jól megnézte magának Viktort,és elballagott a terem felé.
- Hallottam a híradóba,mi történt az iskolátokkal. Örülök,hogy így alakult - kezdtem bele a beszélgetésbe.
- Örülsz? Pedig majdnem bent ragadtunk néhányan... - pillantott rám zavartan borostyán szemeivel.
- Jaj,nem úgy értettem! - tettem hozzá gyorsan,majd felnevettem saját butaságomon. - Annak örülök,hogy újra látjuk egymást - magyaráztam,erre pedig már ő is elmosolyodott.
- Én is. Nagyon - kacsintott egyet,amitől valószínűleg elpirultam,ezért igyekeztem úgy sétálni mellette az igazgatói felé,hogy ne vegye észre vörös orcáimat.
- Viktor,várj meg! - kiáltott utánunk valaki,mire mindketten megfordultunk. Egy nagyon szép,babaarcú,alacsony,szőke hajú lány állt előttünk szokatlan ruhákba bújva.

Vajon ki lehet az? Nem tudtam megmondani miért,de zavart,ahogyan Viktorra nézett. 

48. fejezet - Új személy a képben

- Hűha! - meredtem tátott szájjal a terembe lépő lányra,aki kísértetiesen hasonlított az egyik osztálytársunkra,de olyan,mintha nem is ő lett volna. Büszke mosollyal az arcán,másokkal nem is törődve lépdelt ahhoz a padhoz,ahol általában Viola és padtársa,Melody ülnek. Határozott mozdulattal tette le a földre a táskáját,majd foglalt helyet a széken,s elővett egy noteszt,amibe írogatni kezdett. 

- Melody? - kérdezte valaki,aki nyilván szintén annyira meg volt lepődve a lány új külseje láttán,ahogyan én is. Erre az említett felpattant a helyéről,kezében a jegyzetfüzettel,s kérdő tekintettel fordult hátra,hogy megnézze,ki is szólította meg.

- Tessék? - mosolyodott el,s kék szemeivel azt kutatta,ki zavarta meg a jegyzetelésben.

- Hű,tényleg te vagy az? - képedtem el teljesen,mire rám emelte tekintetét.

- Igen - bólintott színpadiasan. Hosszú,barna,egyébként kissé hullámos haja most ki volt vasalva,így háta közepét verdeste. Szokásos,szeméhez illő felsője helyett ma fehér blúzt vett fel,melyhez nyakkendőt kötött. Ha szabad megjegyeznem,teljesen olyan volt,mintha Nathaniel női mása lenne. Elég furcsa.

- Miért újítottál? - kíváncsiskodott Armin is a megváltozott lányt látva. 

- Csak úgy,néha ez is kell,nem igaz? - kacsintott felénk örömteli arckifejezéssel,majd visszaült a helyére,és újfent írogatni kezdett valamit.

- Ez valami kötelező viselet a DÖK-ösöknél? - súgta a fülembe Armin,mire jót nevettem. A mai napon először.

- Fene tudja - vontam vállat,utána elnézést kértem a fiútól,és kibaktattam a teremből. Még el szerettem volna menni a mosdóba,mielőtt kezdődik az óra. Dolgom végeztével tükörbe néztem. 

Egy fáradt,összetört,de reménnyel telt szemű lányt láttam magam előtt,aki attól rettegett,hogy hamarosan vége a tanításnak,eljön a délután,és kénytelen beszámolni az aktuális barátjának arról,valójában rokonok. Kényes egy helyzet,az biztos. De legalább most már nem támad sírhatnékom,ahányszor az én szerencsétlen életemre gondolok. 

Kézmosás után egy kis hideg vizet locsoltam az arcomra,hogy felfrissüljek tőle. Sokkal jobban hatott,mint egy tömény,koffeinnel teli kávé. Felébredtem tőle,és most éppen ez kellett,hogy észhez térjek,és ne sajnáltassam magamat,ahogy Rosa tanácsolta,mert attól nem lesz jobb. Igaza van,talpra kell állítanom magamat,nem sajnálkozhatok örökké!
Elszánt léptekkel,eltökélten hagytam el a mosdót. A folyosóra lépve láttam,amint Nathaniel éppen kilép a DÖK terem ajtaján. Megtorpantam,és amint meglátott,ő is ezt tette. Ez nem igaz! Úgy viselkedünk,mint két dedós az oviban. Legfőképpen én,erre most kezdtem csak igazán rádöbbenni.
Amíg így magamban megállapítottam,hogy mekkora kisgyerek vagyok,Nat elindult az ellenkező irányba,háttal nekem,hogy még csak véletlenül se fussunk össze.
- Nathaniel! - kiáltottam utána,mire megfordult,és próbált mosolyt erőltetni az arcára,több-kevesebb sikerrel. - Várj egy percet! - szóltam oda neki,és elindultam felé.
- Elena,mit tehetek érted? - beszéde alatt végig kerülte a tekintetemet,ami kissé frusztrált. 
- Ma mindenki kivetkőzött magából? - kérdésére kérdéssel feleltem,ugyanis Nat sem a megszokott,hivatalos ingében és nyakkendőjében volt,hanem egy laza pulóverben,ami talán jobban tükrözte a személyiségét.

- Félre ne érts,nagyon jól áll - nyugtattam meg,nehogy azt higgye,bántásból mondom neki.
- Köszi,de hogy értetted,hogy mindenki? - kapott a szavamon.
- Nem találkoztál ma még Melodyval? - érdeklődtem,de ő megrázta a fejét.
- Nem,miért? - kíváncsiskodott tovább.
- Á,semmi érdekes,csak szokatlan stílusban jött ma - mosolyodtam el zavartan. Nem akartam elárulni,hogy pontosan olyan,akár Nathaniel női mása. Legyen neki meglepetés. 
- Értem - bólintott,mire kínos csend telepedett közénk. Éppen menni készültem vissza a terembe,amikor rátette a kezét a vállamra. - Várj egy picit,Elena! - kérte,mire szembefordultam vele. - Ugye,szent a béke köztünk? - kérdezte reménykedve,s aranybarna szemeit közben egy pillanatra sem vette le rólam.
- Persze - bólintottam halvány mosollyal az arcomon,utána elnézést kértem tőle,és visszabaktattam az osztályterembe. Becsöngőig még volt pár perc,ezt kihasználva megkerestem Rebeccát,majd félrehívtam,hogy beszélhessek vele.
- Milyen az új lakás? - érdeklődtem udvariasan,ám ő továbbra is flegma,és hideg maradt velem szemben.
- Jó - mindössze ennyi volt a válasza.
- Na és,tetszik a szobád? - faggattam tovább,amit megelégelt.
- Szerintem nem erre vagy kíváncsi,és én sem szeretném öt percnél tovább rád pazarolni az időmet - szemtelenkedett,ami eléggé rosszul esett nekem. Mivel érdemeltem ezt ki?
- Ó,én kérek elnézést! - háborodtam fel. - Pedig csak közölni akartam,hogy szakítani fogok Lisanderrel. Gondoltam,örülni fogsz neki,miután cserbenhagytál,amint kitudódott az ügy. Pedig azt hittem,bízhatok benned. De tévedni emberi dolog - vágtam még a fejéhez,majd meg sem várva a válaszát,faképnél hagytam. Elegem van belőle! Oké,lehet hogy nem életem legszebb cselekedete volt,amit Violával tettem,de bárki hibázhat. Ennyi idő után meg kellene már bocsátania,nem olyan nagy ügy ez,hogy napokig,hetekig haragudni kelljen miatta rám.
- Elena,nem láttad Nathanielt? - zökkentett ki gondolataimból a mellém lépő Melody.
- De,a folyosón volt az előbb - feleltem neki,mire elmosolyodott.
- Köszi! - biccentett felém a fejével,majd megigazította ruháját,és elszánt léptekkel hagyta el a termünket. Vajon miben sántikált? Fejemben akaratlanul is megszólalt a vészcsengő.