49. fejezet - A nagy bumm

Nem tudom,mennyire sikerült kiismernetek a történetem során,de alapvetően nem mondanám magamat féltékeny,vagy rosszindulatú típusnak. Ám amikor Melody nevetgélve lépett be a terembe Nathaniellel,megmozdult bennem valami. Úgy néztek ki,mint két tojás,legalábbis amióta Mel elkezdett úgy öltözködni,mint a Nat. Csak a vak nem veszi észre.hogy imponálni akar neki. 
- Hahó,figyelsz te rám? - Armin meglengette kezét a szemeim előtt. Az ablak mellett álltunk,én pedig éppen bambultam ki a kezemből. Nyilván mondott nekem valami számára fontos dolgot,amit én azonban nem hallottam meg. Mással voltam elfoglalva.
- Bocsáss meg,kissé fáradt vagyok - nevettem fel idegesen.
- És kissé nem őszinte velem - mondatára elkomolyodtam,és a szemeibe néztem. Némi csalódást véltem benne felfedezni,ám nem tudtam mire vélni ezt az egészet. 
- Ezt hogy érted? - értetlenkedtem kétségbeesve,s immár minden figyelmemet rá összpontosítottam.
- Elena,tudod te azt,hogy értem! - csattant fel türelmetlenül Armin. - Valamit titkolsz előlem,és nem esik jól,ha lehetek veled őszinte. Azt hittem,a barátod vagyok - tört ki belőle.
- Az is vagy! - helyeseltem mohón bólogatva.
- A barátoknak nincsenek titkaik egymás előtt - vágta a szememhez,majd fejét csóválva elment,mielőtt bármit is szólhattam volna.
Csodálatos! Komolyan mondom... Ha eddig még nem állítottak rólam szobrot,mint a Szerencsétlenség Úrnőjéről,akkor most már ideje lenne. A testvéremmel kavarok,tudat alatt féltékeny vagyok egy lányra,aki az ex barátom után futkos,összevesztem Rebeccával és Castiellel,ezt tetézi az Arminnal való vita is. Mi jöhet még ezek után? Egy biztos; teljesen padlón vagyok. Innen azonban már csak felfelé vezet az út. Reméljük.

*

- Mi volt ma a suliban,drágám? - kérdezte anya estefelé,mikor hazaért a munkából. Éppen a kanapén hevertem a tv előtt,s azt lestem,van e valami értelmes csatorna,noha gondolataim egészen másutt jártak.

- Semmi különös - vontam vállat.

- Tudtál beszélni... - kezdte anya,mire felpillantottam rá. Idegesen tördelte a kezeit,s suttogva fejezte csak be a kérdését. - ...Lisanderrel? - pillantott rám sürgetve.

- Nem,anya. Még nem - csóváltam meg a fejemet.

- Pedig jobb lenne minél előbb,mert... - kezdett volna hegyi beszédbe,ám szerencsére megszólalt a csengőnk,így nagyot sóhajtott,és elment,hogy kinyissa a bejárati ajtót. Egy fél perc sem telt bele,az említett Lisanderrel az oldalán lépett be a nappaliba.

- Szia Elena! - üdvözölt kedvesen,és elindult felém,hogy leüljön mellém a kanapéra. Szemem sarkából anyára pillantottam aki amolyan: "Mire vársz,itt az alkalom'" arckifejezést vett fel,majd miután látta,hogy észrevettem,nagylelkűen magunkra hagyott bennünket. Lisandert,engem,és az óriási problémát,a nehéz titkot,amit most meg kell osztanom a fiúval. Egyedül. Egyes egyedül. 

- Lisander,micsoda meglepetés! - mosolyogtam rá,ő azonban rögtön észrevette,hogy valami nem stimmel.

- Baj van? - kérdezte,miközben megfogta a kezemet,ám én finoman elhúzódtam tőle.

- Nem,dehogy,csak... beteg vagyok,és nem szeretném,hogy te is elkapd - hazudtam neki,amit azonnal meg is bántam. Nem érdemli meg,hogy ezt tegyem vele.

- Nem fogom,ne aggódj - mosolgott rám,de ezzel még inkább megnehezítette a helyzetemet. Közelebb akart hajolni,hogy megcsókoljon,ám én elbarikádoztam magamat tőle.

- Ne csináld,kérlek! - emeltem védekezésképpen magam elé a kezeimet,mire ő megtorpant.

- Ugye nem csak beteg vagy? - jött rá arra,hogy valamit titkolok előle. Szomorúan megráztam a fejemet. 

- Nem. Mondanom kell valamit - vallottam be neki,s miközben azon gondolkodtam,hogy közöljem vele,amit kell,elkalandozott a tekintetem a tv felé,ahol éppen a híradó ment,és helyi közvetítést adtak le. 

- ...a bomba robbanása után az épület fele vált használhatatlanná. Az újraépítés több hónapot is igénybe vehet,ezért az iskola diákjait ideiglenesen a Sweet Amoris Gimnáziumba helyezték át. A város vezetősége szerint a lepusztult romok eltakarítása,kitatarozása,és egyúttal az Amorisi Sporttagozatos Gimnázium újjáépítése legkésőbb a nyár végéig fog húzódni,így a tanulók szeptembertől ismét régi,megszokott környezetükben találják majd magukat. Julie Andrews voltam a Helybéli Hírektől. Most pedig kapcsoljunk vissza a stúdióba! - dermedten hallgattam végig a tv közölte információt. Amennyit leszűrtem belőle,az volt,hogy a suli,ahova Victor is jár,felrobbant ma egy benne elhelyezett bomba miatt,ezért az összes oda járó tanuló nálunk fog tanyázni. 

- Mi az,amit el kell mondanod? - kérdezte Lisander,nyilván már nem elsőre,hiszen hangja a szokottnál türelmetlenebbül csengett,ami ritka volt tőle. 

- Ööö... - fordultam újra felé,ám még mindig a fejemben volt az imént hallott káosz története. - Tudod,ez egy olyan dolog,ami mindent megváltoztat kettőnk között. Többek között,egy igen nyomós érv amellett,hogy ne legyünk együtt többé. A kapcsolatunkra ezen a téren eléggé kihat,a barátságunkat azonban,nem tudom,milyen mértékben fogja befolyásolni. A reakciódtól függ - csigáztam fel teljesen,mire sürgető pillantást vetett rám. - Tudnod kell,hogy én is nemrégen értesültem csak róla,így ne gondold,hogy bármit is elhallgattam volna előled...

- Elmondanád végre,miről van szó? - kérdezte közbevágva. Nagyot nyeltem,becsuktam a szemeimet,és úgy válaszoltam csak neki:

- Lisander,mi féltestvérek vagyunk. Ugyanaz az apánk - hú,ez az. Végre sikerült kiszülnöm magamból. Kinyitva a szemeimet Lisander döbbent arcával találtam szemben magamat. Körülbelül úgy reagált,mint én,amikor először hallottam. Maga elé meredt értetlen,révedt tekintettel,s olyasmiket motyogott,hogy: "Ez nem lehet igaz...". 

- De igen,sajnos az - bólintottam átérezve a fiú összetörtségét.

- Elena,én nem tudtam... - csóválta meg a fejét.

- Tudom - szóltam rá határozottan. - Most az a legfontosabb,hogy megnyugodjunk,és kigondoljuk,hogyan történjen ezután. Úgy értem,nyilván így már nem leszünk együtt,hiszen ez az információ meggátol minket benne. De attól még... mi lesz a barátságunkkal? - tettem fel talán az egész téma legeslegfontosabb kérdését. Lisander vállat vont.

- Nem tudom,én... Ez az egész hirtelen ért. Haragudnál,ha most elmennék? - nézett végül rám szomorkás szemekkel. Dehogy haragudnék. Teljes mértékben meg tudtam érteni az érzésit. 

- Nem,menj csak. Azt hiszem,idő kell,hogy mindketten feldolgozzuk - értettem vele együtt,azután kikísértem őt az ajtón. Miután besuktam azt,hátammal nekidőltem,és felsóhajtottam. Anya rögtön kidugta a fejét a konyhából. 

- Na,elmondtad? - kíváncsiskodott aggodalmasan.

- El - bólintottam szűkszavúan,majd azt mondtam neki,hulla fáradt vagyok,úgyhogy inkább felmegyek aludni. Így is tettem. Alig vártam,hogy kipihenjem az elmúlt napok fáradalmait.

*

Másnap izgatottan mentem iskolába. Éppen hogy csak ledobtam a táskámat a padomra,utána rögtön visszasiettem a suli bejáratához,és azt lestem,mikor bukkan fel Viktor. Hiszen mától a mi épületünkbe fognak majd járni a Sport tagozatosok is - persze átmenetileg. Miközben várakoztam,nagy kapkodások közepette belebotlottam valakibe. 
- Kit lesel ennyire árgus szemekkel? - szólalt meg Castiel köszönés helyett szokásos stílusában. 
- Nem ismered - vontam meg a vállamat,de egyszer sem pillantottam rá,miközben válaszoltam. Helyette átnéztem a válla felett,és a kiránduláson megismert fiút kutattam szemeimmel.
- Nahát,meguntad Lisandert,és úgy otthagytad,mint engem? - kérdezte gúnyosan,mire muszáj volt ránéznem. 
- Ez nem jó vicc - ráztam meg haragosan a fejemet. 
- Bárcsak vicc lenne,nem igaz? - piszkált tovább cinikusan Castiel,mire jobban bedühödtem,és nekirontottam. Két kezemet magam elé tartva löktem egyet rajta.
- Hagyj már békén! - tettem hozzá erélyesen.
- Zaklat a srác,Elena? - hallottam egy ismerős hangot magunk mögül,mire gyorsan megpördültem. Viktor állt velem szemben,s gyanús szemekkel méregette Castielt.
- Viktor! - mosolyogtam rá akaratlanul is. Nem szerettem volna,ha félreérti a gesztust,de úgy éreztem már első találkozásunknál,hogy nagyon jó barátok leszünk. Barátok,semmi több. Legalábbis részemről. - Nem,mi csak... hülyültünk - ferdítettem el kicsit az igazságot.

- Aha,persze - morogta Castiel,majd jól megnézte magának Viktort,és elballagott a terem felé.
- Hallottam a híradóba,mi történt az iskolátokkal. Örülök,hogy így alakult - kezdtem bele a beszélgetésbe.
- Örülsz? Pedig majdnem bent ragadtunk néhányan... - pillantott rám zavartan borostyán szemeivel.
- Jaj,nem úgy értettem! - tettem hozzá gyorsan,majd felnevettem saját butaságomon. - Annak örülök,hogy újra látjuk egymást - magyaráztam,erre pedig már ő is elmosolyodott.
- Én is. Nagyon - kacsintott egyet,amitől valószínűleg elpirultam,ezért igyekeztem úgy sétálni mellette az igazgatói felé,hogy ne vegye észre vörös orcáimat.
- Viktor,várj meg! - kiáltott utánunk valaki,mire mindketten megfordultunk. Egy nagyon szép,babaarcú,alacsony,szőke hajú lány állt előttünk szokatlan ruhákba bújva.

Vajon ki lehet az? Nem tudtam megmondani miért,de zavart,ahogyan Viktorra nézett.