48. fejezet - Új személy a képben

- Hűha! - meredtem tátott szájjal a terembe lépő lányra,aki kísértetiesen hasonlított az egyik osztálytársunkra,de olyan,mintha nem is ő lett volna. Büszke mosollyal az arcán,másokkal nem is törődve lépdelt ahhoz a padhoz,ahol általában Viola és padtársa,Melody ülnek. Határozott mozdulattal tette le a földre a táskáját,majd foglalt helyet a széken,s elővett egy noteszt,amibe írogatni kezdett. 

- Melody? - kérdezte valaki,aki nyilván szintén annyira meg volt lepődve a lány új külseje láttán,ahogyan én is. Erre az említett felpattant a helyéről,kezében a jegyzetfüzettel,s kérdő tekintettel fordult hátra,hogy megnézze,ki is szólította meg.

- Tessék? - mosolyodott el,s kék szemeivel azt kutatta,ki zavarta meg a jegyzetelésben.

- Hű,tényleg te vagy az? - képedtem el teljesen,mire rám emelte tekintetét.

- Igen - bólintott színpadiasan. Hosszú,barna,egyébként kissé hullámos haja most ki volt vasalva,így háta közepét verdeste. Szokásos,szeméhez illő felsője helyett ma fehér blúzt vett fel,melyhez nyakkendőt kötött. Ha szabad megjegyeznem,teljesen olyan volt,mintha Nathaniel női mása lenne. Elég furcsa.

- Miért újítottál? - kíváncsiskodott Armin is a megváltozott lányt látva. 

- Csak úgy,néha ez is kell,nem igaz? - kacsintott felénk örömteli arckifejezéssel,majd visszaült a helyére,és újfent írogatni kezdett valamit.

- Ez valami kötelező viselet a DÖK-ösöknél? - súgta a fülembe Armin,mire jót nevettem. A mai napon először.

- Fene tudja - vontam vállat,utána elnézést kértem a fiútól,és kibaktattam a teremből. Még el szerettem volna menni a mosdóba,mielőtt kezdődik az óra. Dolgom végeztével tükörbe néztem. 

Egy fáradt,összetört,de reménnyel telt szemű lányt láttam magam előtt,aki attól rettegett,hogy hamarosan vége a tanításnak,eljön a délután,és kénytelen beszámolni az aktuális barátjának arról,valójában rokonok. Kényes egy helyzet,az biztos. De legalább most már nem támad sírhatnékom,ahányszor az én szerencsétlen életemre gondolok. 

Kézmosás után egy kis hideg vizet locsoltam az arcomra,hogy felfrissüljek tőle. Sokkal jobban hatott,mint egy tömény,koffeinnel teli kávé. Felébredtem tőle,és most éppen ez kellett,hogy észhez térjek,és ne sajnáltassam magamat,ahogy Rosa tanácsolta,mert attól nem lesz jobb. Igaza van,talpra kell állítanom magamat,nem sajnálkozhatok örökké!
Elszánt léptekkel,eltökélten hagytam el a mosdót. A folyosóra lépve láttam,amint Nathaniel éppen kilép a DÖK terem ajtaján. Megtorpantam,és amint meglátott,ő is ezt tette. Ez nem igaz! Úgy viselkedünk,mint két dedós az oviban. Legfőképpen én,erre most kezdtem csak igazán rádöbbenni.
Amíg így magamban megállapítottam,hogy mekkora kisgyerek vagyok,Nat elindult az ellenkező irányba,háttal nekem,hogy még csak véletlenül se fussunk össze.
- Nathaniel! - kiáltottam utána,mire megfordult,és próbált mosolyt erőltetni az arcára,több-kevesebb sikerrel. - Várj egy percet! - szóltam oda neki,és elindultam felé.
- Elena,mit tehetek érted? - beszéde alatt végig kerülte a tekintetemet,ami kissé frusztrált. 
- Ma mindenki kivetkőzött magából? - kérdésére kérdéssel feleltem,ugyanis Nat sem a megszokott,hivatalos ingében és nyakkendőjében volt,hanem egy laza pulóverben,ami talán jobban tükrözte a személyiségét.

- Félre ne érts,nagyon jól áll - nyugtattam meg,nehogy azt higgye,bántásból mondom neki.
- Köszi,de hogy értetted,hogy mindenki? - kapott a szavamon.
- Nem találkoztál ma még Melodyval? - érdeklődtem,de ő megrázta a fejét.
- Nem,miért? - kíváncsiskodott tovább.
- Á,semmi érdekes,csak szokatlan stílusban jött ma - mosolyodtam el zavartan. Nem akartam elárulni,hogy pontosan olyan,akár Nathaniel női mása. Legyen neki meglepetés. 
- Értem - bólintott,mire kínos csend telepedett közénk. Éppen menni készültem vissza a terembe,amikor rátette a kezét a vállamra. - Várj egy picit,Elena! - kérte,mire szembefordultam vele. - Ugye,szent a béke köztünk? - kérdezte reménykedve,s aranybarna szemeit közben egy pillanatra sem vette le rólam.
- Persze - bólintottam halvány mosollyal az arcomon,utána elnézést kértem tőle,és visszabaktattam az osztályterembe. Becsöngőig még volt pár perc,ezt kihasználva megkerestem Rebeccát,majd félrehívtam,hogy beszélhessek vele.
- Milyen az új lakás? - érdeklődtem udvariasan,ám ő továbbra is flegma,és hideg maradt velem szemben.
- Jó - mindössze ennyi volt a válasza.
- Na és,tetszik a szobád? - faggattam tovább,amit megelégelt.
- Szerintem nem erre vagy kíváncsi,és én sem szeretném öt percnél tovább rád pazarolni az időmet - szemtelenkedett,ami eléggé rosszul esett nekem. Mivel érdemeltem ezt ki?
- Ó,én kérek elnézést! - háborodtam fel. - Pedig csak közölni akartam,hogy szakítani fogok Lisanderrel. Gondoltam,örülni fogsz neki,miután cserbenhagytál,amint kitudódott az ügy. Pedig azt hittem,bízhatok benned. De tévedni emberi dolog - vágtam még a fejéhez,majd meg sem várva a válaszát,faképnél hagytam. Elegem van belőle! Oké,lehet hogy nem életem legszebb cselekedete volt,amit Violával tettem,de bárki hibázhat. Ennyi idő után meg kellene már bocsátania,nem olyan nagy ügy ez,hogy napokig,hetekig haragudni kelljen miatta rám.
- Elena,nem láttad Nathanielt? - zökkentett ki gondolataimból a mellém lépő Melody.
- De,a folyosón volt az előbb - feleltem neki,mire elmosolyodott.
- Köszi! - biccentett felém a fejével,majd megigazította ruháját,és elszánt léptekkel hagyta el a termünket. Vajon miben sántikált? Fejemben akaratlanul is megszólalt a vészcsengő.