56. fejezet - Csak bátran!

Ma reggel úgy keltem ki az ágyból,hogy semmi nem tehet keresztbe nekem. Az égvilágon semmi. Határozott vagyok,bátor,aki nem menekül el a problémái elől. 

Az ágyból a fürdőszobába slisszantam,ahol a tükör előtt vetettem egy pillantást magamra. Mosolyogva állapítottam meg,hogy az álmosság jeleitől eltekintve egész magabiztosnak tűnök.

Igen,ilyen egy céltudatos Elena. A mai feladatom pedig az,hogy beszéljek Arminnal. Mindenképpen. Nem szabad elfutnom a felelősség elől. Nem viselkedhetek úgy,mint eddig; gyáva kislányként,aki ki akarja húzni magát a felelősség alól. Arminnal sem tehetem ezt. Nem szabad kételyek között hagynom őt. Még mindig jobb lenne kerek-perec megmondani neki,mit érzek iránta,mintsem a bizonytalanság határtalan medrébe sodorni. 
- Elena,keresnek! - hallottam meg hirtelen anya hangját,mire meglepetten a telefonom kijelzőjére pillantottam. Még csak hét óra. Ki keresne ilyenkor? 
Gyorsan,úgy ahogyan voltam - pizsamában - leszaladtam a földszintre. Az előszobában Castielbe ütköztem. 
- Szia! - köszöntem meglepetten,majd azt vettem észre,hogy a fiú lassan,ráérősen végigmér tetőtől talpig,sokat időzve hosszú combjaimon.
- Jó reggelt! - húzta aztán széles mosolyra a száját,mire karjaimat keresztbe fontam,lábaimat is egymás mögé raktam,mert kezdtem magam kényelmetlenül érezni a jelenlétében.
- Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem aztán sürgetve,hiszen még el kellene készülnöm,nehogy elkéssek a suliból. Castiel egy pillanatig mélyen a szemembe nézett,utána bólintott csak.
- Igen,ezért jöttem - felelte. - De légyszi,öltözz már át! - mordult aztán rám,s láttam rajta,eléggé uralkodnia kell magán ahhoz,hogy ne bámulja folyton a csupasz lábaimat.
- Oké,egy perc és itt vagyok! - nyugtattam meg,majd felbaktattam az emeletre,s miközben öltöztem,megeresztettem egy őszinte mosolyt a történtekre gondolva. 
Ma fekete farmert húztam bokacsizmával,szememhez illő kék trikót,a hajamat kifésültem,s végső simításként ferdén rácsaptam egy fehér baseball sapkát. Így mentem le azután ismét Castielhez.
- Számoltam,négy és fél perc volt! - ugratott,de mikor meglátott,nagyot nyelt,és annyit mondott: - Hűha!
- Hűha? - kérdeztem vissza ajkamba harapva,miközben a konyhába mentem,hogy elcsomagoljak néhány szendvicset magamnak. A srác oda is követett,s addig nekitámaszkodott az egyik pultnak.
- Ez a stílus jobban illik hozzád,mint a kis szende szüzes - állapította meg,mire felnevettem.
- Hát köszi! - mondtam neki,mialatt két szalámis zsömlét gyömöszöltem bele a táskámba. - Szóval,miről lenne szó? - fordultam aztán felé,ám mielőtt kimentünk volna az ajtón,felkiáltottam anyának az emeletre: - Elmentünk! - a választ már nem vártam meg.
- Tudod,Rebeccának nemsokára születésnapja lesz - kezdett bele Castiel az utcán. - Szeretnék neki egy meglepetés bulit szervezni,de ez nem igazán az én asztalom. Ebben kérném kérném a segítségedet - tálalt ki végül.
- Ez meglepően furcsa ötlet tőled - bólintottam elismerően. Sokat jelenthet neki Reb,ha képes egy ilyen bulit vállalni a boldogságáért. - Mindenesetre segítek. Mikorra tervezted? - pillantottam oldalra menet közben,ő azonban végig lefelé nézett a földre.
- Mondom,hogy nem az én asztalom ez az egész. Csak kitaláltam az ötletet,neked kellene kivitelezni majdnem minden szempontból - vonta meg a vállát. Na,ezzel ki vagyok segítve.
- Szóval fogalmad sincs róla,hol legyen,mikor legyen,kiket hívjunk meg,és... ? - tudakoltam.
- Nincs - vágott közbe. - Szóval segítesz? - kérlelt folyton.
- Persze,hisz mondtam - mondtam határozottan. - Még gondolkodom a dolgokon,rendben? Aztán egyeztetünk - ajánlottam,melyet készségesen el is fogadott. 
Az út hátralévő részében mindenféléről beszélgettünk,ami szóba jött. Ami a legfontosabb;mindenféle zavarodottság nélkül. Castiel az exem,mégis jól kijövünk egymással,aminek azért örülök,hiszen a maga módján imádni való srác.
Az osztályba érve azonnal megakadt a szemem Arminon,aki a padomon ült. Nyilván engem várt már amióta itt van. Nagyot nyeltem,utána elszámoltam magamban tízig,s csak utána mertem odamenni hozzá.
- Szia! - köszöntem neki,s amint meglátott,derűsebbé vált az arca,azonban látszott rajta a bizonytalanság. Mintha kérdőjelekkel lett volna tele a tekintete.
- Szia! - intett ő is,majd leugrott a padról,de még így is magasabb volt nálam vagy tizenöt centivel. Mondjuk az én 170 centimet nem annyira nehéz lekörözni,legalábbis a fiúknak nem,akik valamilyen csoda folytán mind nagyobbak voltak 180 centinél -és még növésben vannak.
- Beszélhetünk most egy kicsit? - kérdeztem,miután leraktam a cuccaimat a székemre. Arminra néztem,aki alig láthatóan ugyan,de bólintott. - Nem is tudom,hol kezdjem. Először is ezer bocsánat,amiért olyan rondán viselkedtem veled. Nem akartam,már nagyon bánom,hidd el. Viszont a döntésemet akkor sem befolyásolja - csuktam le egy pillanatra a szememet. 
- Ezt részleteznéd? - kíváncsiskodott a fiú,engem pedig hatalmába kerített a bűntudat érzése.
- Amit akkor mondtam,lényegében igaz. Armin,rettenetesen sajnálom,de én nem tudok rá máshogy tekinteni,csak mint barátra - nyögtem ki végre,amit már régóta ki akartam mondani. Amint elhagyta a számat ez a mondat,pehelykönnyűnek éreztem a szívemet,hogy már nem kell magamba tartanom. Azonban a fiú arcát súlyosabb teher volt látni; meg sem tudott szólalni. Szemei könyörögve néztek rám,mintha azt várnák,változtassam meg a véleményemet. Ám sajnos nem tehettem. Már döntöttem. Nem tudok úgy tekinteni Arminra,mint pasira. Ő mindig egy nagyon jó barát marad számomra. Semmi több.
- Értem... ne haragudj,hogy feltartottalak! - motyogta,majd hátat fordított,és elhagyta a termet. Nagyot sóhajtottam,majd a beszélgetés lezárásának céljául öklömmel rácsaptam az asztalra. Nem szóltam utána. Felesleges lett volna. Úgyis megbeszéltük,amit akartunk. Csak jobban elmérgesedne a helyzet,ha most követném őt a folyosóra,vagy ki tudja,hova ment. 

*

Armin a nap hátralévő részében láthatóan került engem. Én sem kerestem a társaságát. Nem volt több mondanivalóm neki,bármennyire is sajnáltam. Minden percben előttem volt a tekintete,ahogyan nézett rám a beszélgetésünk végén,s ezt még Rebecca próbálkozásai,Castiel beszólásai,Nat megnyugtató szavai sem tudták feledtetni velem. Egyedül Rebnek mondtam el,mi történt. A többiek hadd higgyenek csak,amit akarnak. Nem tartozik rájuk.

- Sajnálom szegény fiút! - húzta el a száját a mostoha tesóm. - De persze ha nem érzel semmit iránta,jobb is,hogy nem játszadoztál az érzelmeivel - szögezte le tárgyilagosan. Erre felelni akartam valamit,de hirtelen Alexy bukkant fel mellettünk,miközben beszélgettünk.

- Sziasztok! - köszönt nekünk,majd rám pillantott. Szemei zavarodottságot tükröztek,arca sápadt volt,amitől a szívverésem szinte elállt,s elfogott a félelem. - Elena,gyere velem. Azonnal! - kérte,én pedig levegőt sem mertem venni,amikor felálltam,hogy kövessem őt,ki a teremből.

- Alexy! Történt... valami? - kérdeztem remegő hangon,ő pedig csak bólintott. Többet nem mondott,hanem elindult a tesiterem felé.