38. fejezet - Szóval ez az oka

Viktorral már valóban nem találkoztunk másnap. Az ő osztálya kora reggel indult haza,míg mi csupán néhány szendvics elfogyasztása után keltünk útra a délelőtt folyamán. Ugyan mindenki alaposan kimerült a rengeteg síeléstől a hétvégén,mégis vágytunk vissza erre a csodás helyre. Amint elindultunk,éreztem,máris hiányzik minden,amit itt kell hagynom - leszámítva a fűrészpor ízű virslit,amit általában vacsorára kaptunk. Viszont összességében mesés volt a havas,lankás táj,kényelmes és hangulatos volt a szállásunk,na és a kandallóról,ami az előterének melegítésére szolgál,már ne is beszéljünk. Mondhatni,az okozta estéink nagy örömét,amikor dideregve tértünk be a pályákról,hogy újra normális hőmérsékletűvé váljunk.

- Én élveztem! - áradozott folyton Alexy. A visszaúton egy négyes helyen ültünk a buszon. Armin foglalt helyet mellettem,velem szemben pedig Viola,aki szokása szerint elég hallgatag volt.

- Persze,mert éppen akadt egy pláza a közelben,amit meg tudtál rohamozni! - vágott neki vissza a testvére,miután megelégelte az állandó duruzsolást.

- Ez nem igaz! - ellenkezett a kék hajú fiú. - Ismerd be,neked is nagyon tetszett. Legfőképpen,amikor Elenával tölthetted az idődet! - amint kimondta a nevemet,rögtön tátott szájjal,értetlen tekintettel meredtem rá. 

- Micsoda mókamester valaki! - nevetett fel zavartan Armin,s ezzel le is tudta részéről a témát,ám mikor azt hitte,nem figyelek oda,gyilkos pillantást küldött Alexy felé.

- Most mi van? - háborodott fel a Plázasrác. - Azóta is képtelen voltál bevallani neki,hogy odáig vagy érte? - cukkolta testvérét,mire újból feléjük fordultam.

- Alexy,napok óta olyan furcsán viselkedsz. Van valami bajod? - tudakoltam tőle idegesen,noha kezdtem végre megérteni,miről is van szó. A megszólított kérdésem hallatán elkerekedett szemekkel nézett rám,majd lassan elvigyorodott.

- Armin van beléd zúgva,és még én vagyok a fura? Hogy is van ez? - vonta fel a szemöldökét,mi pedig a testvérével felváltva kezdtünk elpirulni,ami bizonyára nevetséges látványt nyújtott,mert még Viola is jót mulatott rajta. 

- Ez nem igaz... mi csak barátok vagyunk... igaz,Armin? - haraptam a szám szélébe.

- Hogyne... - vágta rá zavartan a fiú. - Alexy,te pedig... nem úszod meg,ha hazaértünk! - fenyegette meg őt,s ezzel gyakorlatilag véget is ért a beszélgetés erről a furcsa,kínos témáról. 

Az út hátralévő részében Alexy zenét hallgatott,Armin kockult egy nemrég beszerzett játékával,Viola pedig egy könyvet olvasott. Mivel én is el akartam foglalni magamat,elővettem egy csokit a táskámból,és azt eszegettem,miközben kifelé bámultam az ablakon. Még nem hagyhattuk el az országot,állapítottam meg,mert a távolban látszódtak a havas dombok és hegycsúcsok,melyek mesésen szép látványt nyújtottak. Elkerekedett szemmel bambultam őket. Valahogy így nézhettem ki:

Mivel a táj fotogénebbnek tűnt a fejemnél,gyorsan előkaptam a fényképezőmet,és csináltam jó néhány képet a lejtőkről,az emelkedőkről,a tar növényzetről,miközben elsuhantunk mellettük a busszal. Nemsokára aztán beértünk egy városba,ahol a sofőr leállította a járművet,s a hangosbemondóban Mr Faraize magyarázatot adott a történtekre:

- Gyerekek! Utoljára megállunk ebben a kisvárosban,hogy lófráljatok még egy keveset. Mindössze egy óra szabadidőt szándékozok nektek adni,utána várunk vissza mindenkit ide,a buszhoz. Kérlek,hogy siessetek,nem szeretnénk senkire várni. Gondolom,nektek is érdeketek,hogy minél hamarabb hazaérhessünk - mondandója végén kivétel nélkül mindenki éljenezve leszállt a járgányról,és csoportokba vergődve kezdett szétszéledni,hogy még utoljára kiélvezze a szabadságát,mielőtt hazaindulunk. 

Mi maradtunk a szokásos bandánknál;Armin,Alexy,Viola,és én. Céltalanul kezdtünk sétálni a többiek után,akik már jócskán lehagytak bennünket.

- Na,merre menjünk? - kérdezte Armin,utána rám pillantott,mintha tőlem várta volna a választ,ám pechére a testvére szólalt meg helyettem:

- Menjünk a plázába! - kiáltott fel lelkesen,mire Violával elnevettük magunkat,mert tudtuk,hogy szegény Armin ezt nem fogja megúszni. Gondterhelten ugyan,de bele is egyezett abba,hogy egy éppen útba eső áruházba látogassunk el. Az épület nem messze állt a busztól,s hatalmas volt. Belépve azt sem tudtuk,merre menjünk,ám Alexy,mintha ismerné az alaprajzot,egyenesen átvezetett minket a pláza fél üzletsorán,miközben minden üzletből egy-egy szatyorral a karján tért ki. Csendben megjegyzem,tényleg úgy nézett ki,mint aki az ellenkező nemhez vonzódik,pedig a látszat csalt. Mégis,simán el tudtam képzelni őt lányként. Egész szép látvány volt.

Magamban elmosolyodtam,amint kibontakozott a szemeim előtt "Alexyna" képe,majd gyorsan elhessegettem a gondolataimat,nehogy magyarázkodnom kelljen,miért is pukkadozok valójában a nevetéstől. 

- Nemsokára vissza kellene érnünk a buszhoz... - nézett az órájára Viola,mire a kijárat felé fordultunk,de akkor a homlokomra csaptam,és hirtelen megtorpantam.

- A fenébe! - csóváltam meg a fejemet.

- Baj van? - a többiek egy emberként fordultak felém aggódó tekinteteikkel. 

- Nathanielnek a héten szülinapja lesz,én szita agyú pedig elfelejtettem neki venni valami ajándékot - magyaráztam,még mindig a fejemet csapkodva.

- Ha szeretnéd,elkísérünk - ajánlotta fel Alexy,ám én megráztam a fejemet. 

- Köszi,majd megoldom egyedül. Nagyon sietek,ígérem! - kiáltottam utánuk,mikor már megfordultam,és futólépésben keresgéltem egy megfelelő üzletet. Már eltökéltem,mit fogok neki venni. Nat imádja a nyakkendőket,szinte minden nap felvesz egyet az ingéhez. Szerettem volna valami különleges darabot adni neki,hogy hordani tudja. Végre valahára,két perc rohangálás után találtam egy férfi divatüzletet,ahol rávetettem magam a nyakkendők részlegére,és addig-addig keresgéltem,mígnem megakadt a szemem az egyiken. Aranybarna volt,pontosan mind Nathaniel szeme. Apró,szabálytalan minták díszítették,melytől csak még pompásabban festett,így azonnal a kezembe kaptam,s a kasszánál kifizettem az árát. Díszcsomagolásban kértem,hogy aztán otthon ne kelljen vele nekem bajlódnom. Sosem volt erősségem ugyanis a csomagolás... 

Amint a pénztáros odaadta a nyakkendőt egy díszes dobozkába csomagolva,gondolkodás nélkül futottam ki az épületből,hogy aztán lihegve állapodjak meg a busz előtt,ahol a három barátom már várt. Nem szálltak fel rá,míg én nem érkeztem meg. Mennyire rendesek!

- Megvan a tökéletes ajándék? - kérdezte Alexy,én viszont,mivel a rohangálástól alaposan kimerültem,csak bólintani voltam képes a kérdésére. Így hát felszálltunk a buszra - utolsóként -,és helyet foglaltunk,majd önfeledt beszélgetésbe kezdtünk az út hátralévő részén. Gyorsan eltelt az idő,hiszen alig egy óra múlva azon kaptuk magunkat,hogy ismerős környéken járunk. Ekkorra már mindenki lepakolta a bőröndjét az ülések feletti tárolókról,s izgatottan vártuk,hogy megérkezzünk az iskola elé,és újra belezökkenjünk szokásos,gimis hétköznapjainkba. 

37. fejezet - Én ezt nem értem...

Szüntelenül Lisander járt a fejemben. Csak rá tudtam gondolni még akkor is,amikor összetalálkoztam Arminékkal a pláza bejáratánál. Ekkor azonban fel kellett függesztenem az ábrándozást,ugyanis a Kocka,meg a Plázasrác összevesztek valamin.

- Hagyjál már Alexy,ez undorító nem fogok felvenni egy rikító rózsaszín pólót! Még Halloween-kor sem! – mondta Armin dühösen, és megpróbálta elvenni,majd a legközelebbi kukába hajítani az ízléstelen ruhadarabot. Alexy azonban ezt nem hagyta,így a nagy huzakodás közepette majdnem elszakították.

- Fejezzétek be,ennek semmi értelme! – próbáltam győzködni őket,ám továbbra sem engedett egyik sem,sőt. Engem kértek meg,hogy mondjam el a véleményemet. Mivel egyiküket sem akartam megbántani,ezért csak ennyit mondtam:

- Szerintem a rózsaszín nem megy Armin szeméhez. Neki inkább valami kék állna jól – fejtettem ki a szakmai véleményemet. Úgy tűnt,hogy ezzel már ők sem tudnak vitatkozni. Sőt,mikor Alexy nem figyelt,Armin odasúgott nekem egy köszönömöt.

- Elena milyen jól tudja, hogy mi áll jól neked, tesó! – mondta a kék hajú srác,s még kacsintott is hozzá,Armin viszont valamiért elvörösödött.

-Ezt meg hogy érted? – kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt,hogy már megint miről beszél. Néha az az érzésem, hogy nem is szavakkal kommunikálnak,és ezért nem értem,amit hangosan is kimondanak. Ezt egyébként főleg Alexynél figyeltem meg.

- Á,nem lényeges,viszont most rohannom kell,mert még szét akarom válogatni az új cuccokat. A szálláson találkozunk – Alexy búcsúzóul odaintett nekünk,utána elrohant abba az irányba,amerre egyébként mi is mentünk.

- Alexy olyan furcsán viselkedik néha,nem gondolod? – kérdeztem a mellettem lépkedő Armint.

- Hát, én nem vettem észre semmit. Szerintem mindig ilyen – mondta,bár az arca kicsit másról árulkodott. – Mire gondolsz?

- Nem is tudom. Néha olyasmit mond,amit nem tudok mire vélni és folyton kacsintgat – vázoltam az észrevételeimet.

- Biztos szeret kacsintgatni. Már kicsi kora óta ezt csinálja. Azóta,hogy megtanult kacsintani – a fiú szavai kissé észhez térítettek.

- Mindegy,biztos csak én vagyok paranoiás... – megvontam a vállamat,majd kinyitottam az ajtót,ugyanis közben megérkeztünk a szállásra. Mivel a vacsora pontban hétkor volt,ezért egyből az ebédlő elé siettünk,ahol már összetömörültek az éhes diákok. Nem sokára ki is nyílt az ajtó,mi pedig beözönlöttünk,hogy elfoglaljuk szokásos helyünket.

- Úgy látom,milánói makaróni lesz a vacsi – mondta Viola,aki akkor csatlakozott a társaságunkhoz. – Imádom,a kedvenc kajám! És még ketchup is van hozzá!

- Csak vigyázz,nehogy rosszul legyél a sok ketchuptól – nevettem, majd én is elkezdtem a tésztával megrakott hatalmas tálakat cipelő konyhásokat fixírozni. Amint lerakták elénk az egyik hatalmas tálat,rögtön elkezdtük elpusztítani a benne felhalmozott ételt,miközben jót beszélgettünk. Még Viola is felszabadultabbnak tűnt. Már majdnem mindenki végzett az evéssel,amikor egy puffanást,majd egy szitkozódást lehetett hallani a kettővel odébb található asztal környékén. Mindenki forgolódni kezdett,néhányan még fel is álltak,csak hogy lássák,mi történt.

- Kentinék asztalánál kiömlött a ketchup, amit Ken nem vett észre,így elcsúszott rajta – világosított fel minket az incidenshez legközelebb ülő Armin. – Lehet,hogy eltört a karja,mert nagyon furcsán tartja.

Mr Faraize azonnal odasietett,majd kikísérte Kent az udvarra,hogy megvárják a mentőt. Utasításul csak annyit mondott,hogyha síelni megyünk is,nagyon vigyázzunk magunkra,és egymásra is,valamint hogy kilenc órakor legkésőbb mindenkinek vissza kell térnie a szállásra. Utána még lehet beszélgetni,de éjfélkor takarodó van. Mi pedig a ritka alkalmat kihasználva,hogy egyedül lehetünk,azonnal felsiettünk a sífelszerelésért,s engedelmesen feltettük a kar- és lábvédőket,valamint a sisakot,aztán kimentünk a szabadba,ahol éppen szállingózott a hó.

- Milyen romantikus a hóesés. Nem gondolod,Armin? – Alexy nevetve megbökte a tesóját,utána elviharzott a legmeredekebb pályák felé.

- Egyszer úgyis elkaplak! – kiáltotta utána Armin,majd tesója után iramodott. Mi pedig Violával tanácstalanul álltunk ott egy darabig,s eldöntöttük, hogy a meredek pályákat még mindig nem nekünk találták ki. De azért most már nem az ovisoknak szánt pályán mentünk,hanem az egyel meredekebben. Már éppen készültem volna Viola után indulni a lejtőn,amikor valaki megkopogtatta a vállamat.

- Biztos,hogy menni fog ezen a pályán? – kérdezte komolykodva Viktor,de láttam, hogy a szája sarka felfelé görbül.

- Mintha nem tudnám,mi fán terem a síelés! – tetettem sértődöttséget. Sajnos sosem tudtam igazán megállni a nevetést,ezért most is elmosolyodtam. – Egyébként pedig nem én vagyok az,aki nem hord kar- és lábvédőt – pillantottam rá jelentőségteljesen.

- Ugyan már,azokat a bénáknak találták ki. – vigyorgott rám. – A profiknak,amilyenek az én sulimba járnak,nincs szükségük holmi kar- és lábvédőkre.

- Na kösz! Szóval azt mondod,béna vagyok? – lebiggyesztettem a szájam sarkát, ezzel is jelezve,hogy „megsértett”. – Egyébként melyik suliba jársz?

- Az amorisi Sporttagozatos Gimibe. – mondta lazán,én pedig nem hittem a fülemnek.

- Komolyan? De hisz az pár buszmegállónyira van csak az én sulimtól. Én a Sweet Amorisba járok – teljesen sokkolt ez az információ.

- Hát,kicsi a világ... – mondta kissé meglepetten,majd mint akinek egy remek gondolata támadt,felkiáltott: - Ez nagyszerű! Akkor akár találkozhatnánk is néha. Persze csak ha neked is van kedved hozzá.

- Végül is,miért ne? – tettem fel a költői kérdést. Nem láttam rá okot,hogy visszautasítsam. Hátha jó haverok leszünk,azokból sosem elég.

- Akkor esetleg,ha nem veszed tolakodásnak,elkérhetem a telefonszámodat? – kissé tartózkodó stílusán muszáj volt elmosolyodnom,de azért bólintottam,majd mivel szerencsére volt nálam egy toll,gyorsan a kezére firkantottam a számomat.

- Te jössz! – szóltam rá,amint elkészültem,s felé nyújtottam bal karomat. – Most viszont sajnos vissza kell mennem,mert úgy látom,a barátnőmnek szüksége van rám – mutattam a kikapcsolódott lábvédőjével bíbelődő Violára.

- Rendben,viszont akkor már nem találkozunk,mert mi holnap korán reggel indulunk haza.

- Nem baj,neked is van egy telefonszámod,meg nekem is,ami elég praktikus tud lenni. Főleg,ha nálad az enyém,nálam pedig a tiéd van – mondtam bujkáló mosollyal, ő is elmosolyodott.

- Szia – búcsúzóul intett egyet a kezével,aztán elsiklott.

*

Reggel elég ideges voltam,mivel mára beszéltük meg a találkozót Lisanderrel,ám szinte biztos voltam benne,hogy nem fog eljönni. Már javában síeltünk és éppen feladtam a reményt,hogy találkozom vele,amikor egyszer csak megjelent előttem.

- Szia,már várlak egy ideje – mondta jókedvűen a fiú. Látszólag sikerült kihevernie a tegnap történteket,vagy legalábbis jól titkolta leplezett rosszkedvét. Nagyon jól.

- Szia! - meglepetésemben majdnem elcsúsztam,de mikor visszanyertem az egyensúlyomat, elmosolyodtam,mert felfogtam,hogy ki is áll előttem.

- Akkor,mehetünk? – kérdezte. – Arra gondoltam,megpróbálkozhatnánk az egyik meredekebb pályán lecsúszni. Vagy nem szeretnéd?

- Rajtam ne múljon – mosolyogva elindultam az ellenkező irányba,Lisander pedig követett. Összességében nagyon jól éreztem magam. Sokszor eltanyáltam ugyan,viszont Lis sem járt sokkal jobban,így sokat nevettünk. Aztán megpróbáltunk egymásnak megtanítani pár fortélyt, de nem sok sikerrel,ezért azok is viccesen sültek el. Viszont az indulás ideje vészesen közeledett,és szerettünk volna kiélvezni minden pillanatot,így még utoljára beültünk a sífelvonóba,s épp a legutóbbi esésemet elemeztük ki,mikor az hirtelen megállt. Nem tudtuk,mi történt,ezért egy darabig aggódva forgolódtunk,ám aztán belenyugodtunk a helyzetbe. Annál is inkább,mivel ketten voltunk egy elég szűk helyre bepréselve,és a helyzet úgy kívánta, hogy farkasszemet nézzünk egymással. Aztán egyszer csak Lis megfogta a kezemet,majd hirtelen megcsókolt,én pedig visszacsókoltam. Ekkor újra megindult a felvonó,s mi szétröppentünk. Már majdnem felértünk,amikor Lisander szabadkozni kezdett.

- Elena,én… sajnálom,nem tudom mi ütött belém. Csak… csak úgy megtörtént. Kérlek,ne haragudj rám! – hajtogatta folyton. Én pedig döbbenten álltam és nem tudtam felfogni,ezt most miért mondta. Aztán mikor éppen megtaláltam volna a hangomat,kinyílt a fülke ajtaja,és ő összezavarodva elsietett,ám még csak nem is a pályák felé,ahova menni akartunk,hanem éppen ellenkező irányba. Magamra maradva álltam ott,akár egy rakás szerencsétlenség,és azon töprengtem,miért ennyire furcsák a fiúk.  

36. fejezet - Csodás kiruccanás?

Mr. Faraize jó fejnek bizonyult. Miután egy több diákjából álló csoport egyszerre ment oda rágni a fülét,megadta nekünk a kimenőt,de egy feltétellel. Ha mindannyian,kivétel nélkül este hét óráig visszatérünk a szállásra.

- Ellenőrizni fogom! - fenyegetett meg minket,ám intő szavait aligha hallotta valaki. Boldogan pakoltunk össze hátizsákjainkba,hogy bemehessünk a városba egy kicsit kikapcsolódni. Délután három óra volt. Azt hiszem,hétig elegendő időm lesz elintézni mindazt,amit szeretnék. 

- Jössz velünk? - kérdezte tőlem Armin. Alexyvel rám vártak a sípálya bejáratánál. Néhányan már rég előreindultak,hogy minél előbb kitombolhassák magukat - no meg pénztárcáikat - a boltokban.

- Persze! - bólintottam álmodozva. Még mindig Viola szavai csengtek ugyanis a fülemben. Képes lenne a barátságunk megvédése érdekében szakítani Lisanderrel? Igaz lehet ez? Bárhogy is,ha ez így van,azt jelenti,nincs akadály előttem,hogy több időt töltsek a fiúval,akiért már olyan régóta epekedem. 

- A barátnőd nem jön? - tudakolta kíváncsian Armin ikertesója,amikor látta,hogy csupán hárman sétálunk lefelé egy havas,erdei úton.

- Viola? Sajnos nem - ráztam meg a fejemet. - Nem volt kedve eljönni - magyaráztam,ami végül is igaz volt. Elég rosszul érezte magát a beszélgetésünk után,ezért azt mondta,pihen egy keveset. Sajnáltam,hogy így alakult a dolog,de én mit tehettem volna? Legfeljebb cserélgetem a borogatást a homlokán,de az magától is megy neki. Ráadásul ő biztatott,hogy menjek csak nyugodtan,el lesz ő egyedül.

A fiúkkal vidám hangulatunk révén hamar megjártuk a városba vezető utat. Mindössze tizennégy percbe telt,míg leértünk a dombokról a hóval fedett épületekhez. 

- Mihez lenne kedvetek? - érdeklődött mindkettőnktől Armin.

- Menjünk ruhát vásárolni! - lelkesedett Alexy. Ha nem tudná az ember,hogy Amber a barátnője,még azt hinné,a vele azonos neműekhez vonzódik. Nem hiába terjengett a pletyka róla a gimiben ferde hajlamúságáról... 

- Bármit,csak azt ne! - testvére teljesen kiakadt az ötletén. - Elena,jobb javaslat? - fordult aztán felém.

- Őszintén sajnálom,de nekem lenne egy kis elintéznivalóm egyedül - kértem bocsánatot. A fiúnak láthatólag nem esett jól a válaszom,de ahogy egy baráthoz illik,beletörődött.

- Jó,akkor megyek "cuki" pólókat venni Alexyvel... - színlelt határtalan örömöt Armin. 

Amint beértünk a városba,a srácok elindultak az áruház felé,én pedig egy kávézó irányába tartottam. Viola megadta a címet. Itt kellene találkozniuk Lisanderrel. Hogy meg fog lepődni,hogy nem a barátnője lesz ott,hanem én! Szapora léptekkel nyitottam be a Starbucks ajtaján. Első dolgom volt leverni a havat a csizmámról,majd kerestem egy kétszemélyes asztalt,amelyről jól rá lehetett látni a bejáratra.

Kissé korán érkeztem. A találkozóra,ha minden igaz,négy órakor kerül majd sor,tehát még van bő húsz percem várakozni. Addig elővettem a telefonomat,és felhívtam rajta Rebeccát,hogy megkérdezzem,hogy van:
- Szuperül! - hangzott a válasz. - Veled mi a helyzet? Minden rendben? - érdeklődött csupa vidámsággal a hangjában,ami kíváncsivá tett.
- Minden jó - feleltem én is. - A szállás kényelmes,a pályák biztonságosak,és a kaja is ehető - foglaltam össze a lényeget. - Na de mi ez az öröm a hangodban,Reb? Csak nem történt valami? - haraptam az ajkamba.
- Hát,éppenséggel még semmi - reagált,s lefogadtam volna,hogy elpirult a vonal másik végén. - Egyenlőre csak eljöttünk a parkba sétálni. Jelenleg hot dogért áll sorba - számolt be,majd elnevette magát. Nem volt szükség rá,hogy megkérdezzem kiről beszél,hisz tudtam. Castielről. Ő okozta a boldogsága forrását. 
- Az is valami! - biztattam. Elképzeltem,mi van,ha ők ketten járni kezdenek,nekem pedig sikerülne Lisanderrel összejönnöm. Jövőre ilyenkor akár négyes randira is mehetnénk. Elképzeltem,amint sétálunk a városba,ahol szakadatlanul hull a hó. Ettől tűnt még mesésebbnek. 

Az álmodozásomnak az ajtón belépő Lis vetett végig. Idegesen szóltam bele a telefonba:
- Reb,most le kell tennem. Majd beszélünk! - ígértem,s azonnal zsebre vágtam a mobilt. Intettem Lisnek,aki először meglepődött,hogy itt lát,de végül mégis komótosan hozzám sétált,és helyet foglalt velem szemben.
- Szia,Elena! - köszönt megilletődötten a fiú,ami csak még vonzóbbá tette.
- Lisander - húztam mosolyra a számat. - Biztosan meglepődtél,hogy én ülök itt,és nem Viola - sütöttem le szégyellősen a tekintetemet. A fiú megköszörülte a torkát.
- Egy kicsit,de kellemes újfent látnom téged. Hogy érzed magadat? - udvariaskodott.
- Köszönöm,én is örülök neked - vallottam be,majd újra felnéztem,egyenesen Lis szemébe. - Jól vagyok,kihevertem a történteket - mondtam neki,majd a kabátzsebembe nyúltam. - Van itt neked valami. Viola küldi - adtam át a levelet,melyet a barátnőm még indulás előtt a kezembe nyomott.
Lisander értetlenül átvette azt,kibontotta,és olvasni kezdte. Két perc múlva ért csak a végére,amikor is felnézett rám. Tekintete kissé borús volt.
- Rossz hír? - kérdeztem együtt érzőn. 
- Nem szeretne többé találkozni velem - foglalta össze az üzenet tartalmát,mire bűntudatosan nyeltem egyet. - Nem értem,miért... ma sem jött el... történt vele valami? Megbántottam? Te a barátnője vagy,nyilván megbeszélitek az ilyeneket... - szomorodott el,s kétségbeesetten várta tőlem a választ,amit tudtam,de alig volt szívem elmondani neki.
- Az a helyzet,hogy... - nyaltam meg a szám szélét. - ... nekem sem mondott semmit - hazudtam. Egyszerűen nem voltam képes elárulni a szakításuk valódi okát. Azaz magamat. Hogy én álltam kettejük közé. Azt hiszem,nem bocsátaná meg nekem. 
- Érdekes - húzta el a száját komoran. - Remélem,nem bántottam meg valamivel - tépelődött.
- Ugyan,te nem tennél ilyet - nyugtattam meg gyorsan.
- Köszönöm,hogy ezt mondod - mosolygott rám keserűen. - Téged küldött,hogy add át ezt? - bökött az asztalon heverő levélre,mire bólintottam.
- Igen,de nem csak ezért vállaltam - ismertem be. - Szerettelek volna látni - pirultam el,amit nyilván észrevett. Egy ideig nem szólt. Túl hamar bókoltam volna neki? Egy kicsit megijedtem,pláne mikor felállt,és elsétált az asztaltól.
- Istenem,de béna vagyok... - csóváltam meg a fejemet,s lenéztem az ölembe. Hát ennyi volt. Elment. Biztos aggódik Viola miatt. Meg tudom érteni. Nem tudja a szakítás okát,nyilván arra kíváncsi. Ezért most itt hagyott. Egyedül.
- Remélem,szereted a kávét - hallottam meg a hangját,mire tátott szájjal felpillantottam. Két doboz kávét tartott a kezében,az egyiket felém nyújtva.

- Ezt nekem hoztad? - kérdeztem,miközben köszöngetve elvettem tőle a gőzölgő italt.
- Ki másnak? - mosolygott rám,amitől majdnem elolvadtam. Hát mégsem hagyott magamra,csak elment,hogy hozzon egy kis forró kávét ebben a hidegben. Milyen figyelmes!
- Köszi - ismételtem századszorra.
- A hangodból ítélve,életet mentettem ezzel a meleg kávéval - nevetett fel,s nem tudta,mennyire távol tapogatózik a valóságtól. Valójában az ő jelenléte,közelsége esett olyan jól,az ital csak másodlagos volt számomra.
- Valahogy úgy - hagytam rá vigyorogva. - Kedves tőled,hogy ilyen messzire eljöttél csak Viola miatt - jegyeztem meg,miután belekortyoltam a feketémbe.
- Viola kedves lány,sok a közös bennünk. Jó vele beszélgetni,szeretem a társaságát. Ez a minimum,hogy eljövök érte idáig,hiszen annyi kedvességet kaptam tőle - áradozott. - De amint a mellékelt ábra mutatja,hiábavaló volt - kavarta meg a saját italát.
- Szerintem annyira nem rossz a helyzet - próbáltam lelkesnek tűnni. - Lehet,hogy ez csak egy átmeneti időszak. Biztosan meggondolja majd magát,és minden jóra fog fordulni,hidd el - mosolyogtam rá,amit ő viszonzott.
- Örülök,hogy ismerlek,Elena - mondta halkan,amitől felgyorsult a szívverésem. - Igazi barát vagy - tette hozzá. Nos igen,csak hogy én több szeretnék neki lenni,mint barát. De ezt egyenlőre nem mondhattam meg neki. Elég,ha Viola szakításával szembesült. 
- Ugyan,te is megvigasztalnál fordított esetben - vontam meg a vállamat,mintha apróságról lenne csak szó.
- Hogyne - bólintott nagyot sóhajtva,majd iszogatni kezdtünk a kávéból. 
Még néhány percig beszélgettünk,élveztük egymás társaságát,majd sajnálattal közölte,hogy mennie kell,mert találkozik egy régi barátjával egy szomszédos városban.
- Látjuk még itt egymást? - tudakoltam,s akaratom ellenére aggodalmasan csengett a hangom. 
- Holnapig maradok a barátomnál - magyarázta. - Ha lenne kedved... ha még nem untál rám... elmehetnénk síelni egyet - vetette fel. - Persze,csak ha te is úgy szeretnéd - tette hozzá,miközben kifelé lépdeltünk a Starbucksból. 
- Igen,az jó lenne - mosolyogtam rá,mire ő lehajolt hozzám,átölelt,és elbúcsúzott. Távolodó lépteit figyeltem még egy ideig. Fene tudja,meddig álltam ott,míg el nem tűnt a szemeim elől,de a szállingózó hópelyhek sokasága igencsak ellepte a kabátomat. leráztam őket magamról,majd széles vigyorral az arcomon indultam megkeresni Armint és Alexyt,hogy csatlakozzak hozzájuk. 

35. fejezet - A megmentőm

Tegnap este nagyon későn érkeztünk ide a szállásra,úgyhogy egyből takarodót fújt nekünk Mr. Faraize. A kellemes hangulatú kis fűtött,téglaház két elágazó folyosóval rendelkezett. Az egyik szárny a lányokhoz,a másik a fiúkhoz vezetett. Mivel kétágyas szobák lefoglalására volt csupán lehetőség,Violával egymást választottuk társnak,így legalább nem olyasvalakivel osztozkodunk majd,akit nem igazán szívlelünk. 

Másnap reggel már hét órakor kelni kellett. Violának ez valahogy könnyebben ment,én még szívesen lustálkodtam volna az ágyban,de végül mégis rászántam magamat az ébredezésre. Fél nyolcra sikerült mindkettőnknek elkészülnie,így ahelyett,hogy a szobában ücsörögtünk volna,kimentünk a hallba,ahol egy nagy kandalló is állt,és ott gyülekeztünk. Nyolc után pár perccel már mindenki befutott,s lám,milyen ironikus,Mr. Faraize érkezett meg legkésőbb. Állítása szerint nem ébresztette az órája. Ki tudja,még az is lehet,hogy igaz.

- Most átmegyünk a szemközti épületbe,ahol a reggelit fogjuk elfogyasztani - vezényelt bennünket,majd intett a karjával,hogy kövessük őt,így miután mindenki belebújt legalább négy réteg ruhába,kiindultunk a tanárunk után. A majdnem fél méteres hó ropogott a talpunk alatt,ahogyan léptünk. Nem sokáig kellett szerencsére ezt elviselnünk,mert az épület előtt valaki gondosan felsózta a havat,így ott már biztosabban tudtunk járni. 

- Ültök velünk a reggelinél? - Armin a tömegből kiválva valahogyan mellém keveredett.

- Miért is ne,igaz,Viola? - pillantottam mosolyogva szobatársamra,aki visszahúzódó stílusa révén csupán pirulva bólintott egyet. 

- Akkor majd találkozunk az asztalnál! - kacsintott rám a barátom,és előreverekedte magát ikertesójához,aki valahol legelöl bandukolt Amber és barátnői társaságában. 

- Olyan szerencsés vagy - jegyezte meg Viola halkan,miközben éppen sorban álltunk,hogy szerezzünk magunknak egy pár virslit,mielőtt a többiek feleszik az egészet. Mondatára értetlenül pillantottam fel.

- Én?! - kérdeztem magamra mutatva,s hangos nevetésben törtem ki.

- Igen,és komolyan beszélek - folytatta Viola.

- Mégis miért? - tudakoltam kíváncsian,s tényleg érdekelt a válasz. Véleményem szerint egy csődtömeg vagyok a legrosszabb fajtából,de ezek szerint ő máshogy látja.

- Azért,mert olyan sok barátod van - felelte. - Szinte mindenkivel jól kijössz. Lányokkal,fiúkkal egyaránt - magyarázta félénken. Nem reagáltam rá rögtön,mert lecsaptam néhány árva virslire,amelyeknek még nem volt gazdája.

- Ugyan,neked lefogadom,több barátod van,mint nekem - ellenkeztem,s komolyan is gondoltam. Viola nagyon kedves,néha túlságosan is,ezért a természetéből adódóan biztosan sok emberrel jóba van. Így nem nehéz magának barátokat találnia. 

- Én inkább... lányokkal barátkozom. Te viszont fiúkkal is szoktál,és olyan bátor vagy,felnézek rád ezért. Biztosan elpirulnék,ha öt percnél tovább kellene beszélgetnem egy fiúval,mert... ők mégis csak mások. Nem tudom,létezhet e olyan bizalmas kapcsolat egy fiú és egy lány közt,mint mondjuk két barátnő között - vélekedett,úgyhogy kezdtem látni az ő szemszögéből is a dolgot. 
- Próbálj meg közvetlenebb lenni a fiúk társaságában,hidd el,nem nehéz - noszogattam,majd megkerestük Armint és Alexyt,akik ketten ültek egy négyes asztalnál,így azonnal elfoglaltuk a másik két szabad helyet,és egy kiadós traccsparti mellett megreggeliztünk.

*

Az egész délelőttünk azzal telt,hogy kipróbáltuk a sípályákat. Régen profin ment ez a sport,amikor még a szüleimmel együtt mentünk el hasonló kirándulásokra,de egyenlőre nem akartam még kipróbálni a meredekebb lejtőt,így míg az osztály nagy része a legveszélyesebb lejtőn siklott,én alul evickéltem az ovisok között. A vicc az volt az egészben,hogy még így is felbuktam a hóban,és egyenesen hasra estem,a fejemmel pedig felszántottam a földet. Éppen lesöpörtem magamról a hideg havat,s fel akartam tápászkodni,mikor valaki a kezét nyújtotta nekem.

Felnézve egy számomra ismeretlen fiúval találtam magamat szembe. Fekete haja és aranybarna szemei voltak. Nálam talán egy-két évvel idősebb lehetett,legalábbis érettebbnek nézett ki,mint a fiúk általában a giminkben. Hálásan megfogtam a kezét,mire ő felhúzott a földről. Amint egymással szemben álltunk állapítottam csak meg,hogy legalább egy fejjel magasabb nálam.

- Köszönöm - mosolyogtam rá halványan. Azt a jó szokásomat,hogy még mindig bizonytalan és visszahúzódó vagyok,ha ismerkedésről van szó,most is megtartottam.

- Nem tesz semmit - biccentett kedvesen. A hangja kicsit Castieléhez volt hasonló. - Nem ütötted meg magad? - kérdezte aztán figyelmesen,ám én megráztam a fejemet. Tényleg nem esett semmi bajom. 

- Nem - feleltem megerősítésképpen. - Jól vagyok.

- Ennek örülök - nézett mélyen a szemembe. - A nevem Viktor - nyújtotta újfent felém a kezét.

- Elena - ráztam meg azt,ahogyan bemutatkozásnál illik. 
- Hát,Elena,máskor vigyázz magadra - pillantott rám még utoljára,azután megfogta sífelszerelését,és elindult a faházak felé. Vajon melyik suliból jött? Biztos az ő osztálya is kirándul. Ezen gondolkoztam még akkor is,amikor bementem átöltözni. Felvettem a kedvenc meleg pulcsimat,és egy forrócsoki társaságában leültem a kandalló elé. A helyiségben nem csak én voltam. Néhány ismerős és ismeretlen diák is heverészett a pamlagokon,vagy éppen a puha szőnyegeken. Idebent sokkal kellemesebb idő volt,mint kint. Hamar át lehet ám fagyni,ha nem vigyáz eléggé az ember. 
- Szerinted Mr. Faraize elenged minket a városba egy órácskára? - kérdezte később Viola,mikor csatlakozott mellém. Ő is,ahogyan a többség,a legveszélyesebb pályát próbálta ki,de rövid időn belül belátta,ez nem neki való. 
- Nem tudom... - vontam meg a vállamat,mert még mindig Viktor járt az eszemben. 
- Pedig jó lenne,ha találkozhatnék Lisanderrel - jegyezte meg szomorúan a barátnőm,s én csak fél perc elteltével fogtam fel,mit is mondott.
- Lisander?! - kérdeztem vissza tátott szájjal,ám igyekeztem közömbös maradni. Valamennyire sikerült.
- Igen - bólintott mosolyogva. - Utánam jött ide,hogy itt is együtt tudjunk lenni egy keveset - magyarázta nagy meglepetésemre. Nem gondoltam volna,hogy már ennyire komoly a dolog.
- Na és mióta vagytok együtt? - kíváncsiskodtam,s máris elhessegettem Viktor gondolatát. 
- Komolyabban két hete - felelte boldogan Viola.
- Hű... - sápadtam el teljesen. Ez persze rögtön feltűnt neki,így aggódva emelte rám a szemeit.
- Minden rendben,Elena? - tudakolta anyáskodó hangon. 
- Viola... el kell mondanom valamit - húztam el a számat,miközben az ájulás keringetett. - Túlságosan közel állsz hozzám,hogy elhallgassam előled ezt a dolgot - keltettem fel az érdeklődését. - Tudod,amikor először megismertem Lisnadert,azonnal belehabarodtam. Sőt,ő is úgy viselkedett velem,mintha nem lennék számára közömbös. Azonban utána beléptél te a képbe,és... - itt elakadt a szavam. Nem szerettem volna megbántani őt.
- És keresztülhúztam a számításaidat? - meredt maga elé letörten. Éppen ezt akartam elkerülni,ám sajnos ennél kíméletesebben nem tudtam volna közölni vele.

Tekintetében csalódottságot véltem felfedezni némi tanácstalansággal,és már megbántam,hogy eljárt a szám. Nem szerettem volna ennyire elkedvteleníteni. 
- Tudod mit? - pillantott rám világfájdalmas arccal. - Lisander olyan,mintha a lelki társam lenne. Rengeteg közös van bennünk,élvezzük a másik társaságát,és annyira mesébe illő ez az egész. A randijaink,a beszélgetéseink,a közös rajzolások. Felejthetetlen élmények maradnak számomra - sorolta halvány mosollyal az arcán,majd egy perc néma csönd után olyat mondott,amitől nem hittem a fülemnek: - Viszont te szerettél bele először,úgyhogy nem lenne fair részemről,ha közétek állnék. Sajnálom. Nem szeretnék olyan lenni,mint Iris,aki egyszerre vezette félre Nathanielt és Jade-t is,elmarva ezzel a viselkedéssel a barátaimat magam mellől. Éppen ezért szakítani fogok vele - jelentette ki végül nagy megrökönyödésemre. Tiltakozni akartam,de a meglepettségtől köpni-nyelni nem tudtam,hogy megfelelően fogalmazzak. 

34. fejezet - Indulhatunk

Elérkezett a várva várt pénteki nap. Igaz,még a gimiben koptatjuk a padokat,de este indulunk egy bérelt busszal a szállásra,ami nem messze van elméletileg a sípályától. 

- Remélem,jól fogtok mulatni - mondta nekünk Castiel. Rebbel ugyanis a padunknál ücsörögve beszélgettünk,és mivel jobb dolga nem volt a vöröskének,ő is velünk tartott.

- Hát,nem lehet tudni - vontam meg a vállamat,mire elmosolyodott. Ja,igen. Nem említettem még,de Cast idővel beletörődött,hogy sajnos nem tud eljönni a kirándulásra. Emellett a Lisanderrel folytatott beszélgetése óta látszólag lehiggadt egy kicsit,így már nem úgy viselkedett velünk,akár egy pokróc. 

- Nélküled furcsa lenne - jegyezte meg bátortalanul Rebecca. - Elvégre,ha te nem vagy ott,kinek a morgolódását hallgatnánk egész hétvégén? - viccelődött.

- Majd hallgatod Elenáét,neki sem kell a szomszédba menni egy kis zsörtölődésért - vihogott Castiel,mire sértődöttséget színlelve karba tettem a kezeimet.

- Hé! - tiltakoztam. - Ez nem is igaz - ráztam meg a fejemet méltatlankodva.

- Hát... - Reb mosolyogva vakarta meg a fejét,s erre én gyengéden rávágtam egyet a vállára.

- Tessék,még agresszív pszichopata is - tette hozzá olyan arckifejezéssel,mintha menthetetlen lennék. - De nem baj,ezért szeretünk - kacsintott aztán rám,Reb pedig erre alig észrevehetően ugyan,de féltékeny lett. 
- Ó,ugyan! - legyintettem gyorsan,nehogy csak olaj legyek a tűzre a tesóm szemében. Cast szerencsére segített a helyzet könnyítésén,amikor közénk lépett,és mind a kettőnket átkarolt.
- Esküszöm,ti vagytok Castiel angyalai - büszkélkedett,s megjegyzésén muszáj volt elnevetnünk magunkat. Örültem,hogy jó kedve van jelen pillanatban.

- Remélem,nem sajátítod ki őket! - hallottunk egy ismerős hangot a hátunk mögül,mire mindannyian megfordultunk. Armin állt előttünk széles vigyorral a képén. Ő és Castiel kedvelték egymást,amit óriási csodának tartottam. 
- Előled nem - felelte Cast,majd levette rólunk a karjait. Armin közelebb jött,és csatlakozott élénk,sokszínű társaságunkhoz,mely szokásos eszmecseréjét igyekezett folytatni. 
- Jöttök síelni? - kérdezte ő. 
- Castiel sajnos nem tud,de mi... - kezdtem volna magyarázni,ám Reb közbevágott.
- Egyedül Elena megy közülünk - helyesbített,mire megütközve néztem rá,s a többiek is kíváncsiak voltak rá,mi ez az egész tulajdonképpen. - Én nem vagyok úgy oda ezért a kirándulásért,mellesleg pedig,hiányolnék valamit azon a hétvégén - fejtette ki bővebben.
- Valamit? Nem inkább valakit? - tudakoltam tőle még mindig ledöbbenve,ám válaszul egy erős oldalba bökést kaptam.
- Nem igazán értem,miről van szó,de nyilván valami csajos dolog - köszörülte meg a torkát Armin.
- Lényegtelen - mosolyodott el végül Rebecca. 
- Szóval te jössz,Elena? - fordult aztán felém Armin,míg Cast a tesómmal elegyedett beszélgetésbe.
- Pontosan - bólintottam elkomolyodva,ugyanis még mindig nem fogtam fel a korábban történteket. Teljesen értelmetlen lenne Rebnek itt maradnia,csak azért,mert az a srác,aki tetszik neki,nem fog eljönni... Elvégre,csupán egy hétvégéről van szó. Nem hinném,hogy belehalna.
- Na és lenne kedved... - kezdte félénken a barátom,kizökkentve ezzel gondolataimból. Mivel a szava hirtelen elakadt,kérdő tekintettel pillantottam rá. - Szóval. Mit szólnál,ha... ülnél mellém a buszon? - nyögte ki végül,amit akart.
- Persze - mosolyogtam rá biztatón. Zavartsága rögtön elillant,ideges arckifejezését a szokásos vigyora váltotta fel a válaszom hallatán. - Jól fogunk szórakozni! - kacsintottam rá.
- Az biztos - értett egyet velem ő is. Többet azonban nem tudtunk beszélni,mert észrevétlen stílusában bejött a teremben Mr. Faraize,s csak miután öt percig ácsorgott a tábla előtt,köszörülte meg a torkát,hogy mindenkit a helyére parancsoljon. 
- Gyerekek,egy kis figyelmet kérek! Szeretném felolvasni azoknak a diákoknak a nevét,akik érvényes nyilatkozat segítségével részt vehetnek a kiránduláson - magyarázta,majd névsorban felolvasta valamennyi osztálytársunk nevét,kivéve Castielét,Iriszét,és Nathanielét. 
- Nat miért nem jön? - fordultam a padtársamhoz meglepetésemben,majd észbe kaptam,és rájöttem,pont jó embertől kérdezem meg.
- Úgy nézek én ki,mint aki tud bármit is arról a stréberről? - mordult fel feleletképpen Castiel. 
- Bocs,hülye kérdés volt - ráztam meg a fejemet,utána ismét a tanár felé fordítottam minden figyelmemet. 
- Tájékoztatnálak benneteket,hogy este fél hétkor az iskola kapujában gyülekezünk. Senki ne késsen,mert hét órakor pontban elindulunk a busszal. Aki lemarad,az így járt,aki pedig időben megjelenik a találkozás helyszínén,felejthetetlen élményben lesz része. Mindenképpen hozzatok magatokkal sífelszerelést,elemlámpát,termoszt,és ami még egy kiránduláshoz szükséges. Vasárnap délután indulunk majd haza,de előtte lesz két szabad órátok,hogy a költőpénzeteket használva vásárolgathassatok a városban,már aki szeretne - hadarta el. - Még valami! - kapott észbe aztán. - A reggeli és a vacsora biztosítva lesz számotokra,ebédelni majd a városba megyünk - mondta még el,majd a ma esti viszontlátásra elköszönt tőlünk.

*

- Mindened megvan? - kérdezte anya legalább negyedszerre,miközben én újra átpásztáztam szemeimmel a bőröndöm tartalmát. Meleg ruha,pizsama, tusfürdő, fogkrém,fogkefe,hajkefe, törülköző,elemlámpa,síruha,termosz,pénz,telefon,fényképezőgép. Úgy hiszem,másra nem lesz szükségem.

- Igen - feleltem unott hanglejtéssel,majd magamra tekertem kedvenc kék sálamat,mely éppen passzolt a szemem színéhez. Talán ezért szerettem annyira.

- Kérlek,ne felejtsd el megmondani a tanár úrnak,hogy mégsem megyek - rágta a számba Rebecca. Én engedelmesen bólintottam,noha döntésével nem igazán értettem egyet.

- Indulhatunk? - kérdezte Phillip,előlépve a fürdőszobából,miközben a fogashoz sétált,és magára vette barna szövetkabátját. Anyáék is öltözni kezdtek. Úgy tervezték,autóval visznek a sulihoz,majd ott ráérünk búcsúzkodni. Hiába mondtam nekik,hogy ez csak egy hétvége lesz,mind aggódtak miattam,és azt mondták,hiányolni fognak,ha nem köszönhetnek el tőlem méltóképpen. 

- Naná! - mosolyogtam rá a pót apámra,aki nagyon kedves velem. Nem veszi figyelembe,hogy Reb a vér szerinti lánya,én pedig nem,egyenlő felekként kezel bennünket,ahogyan egy jó mostohához illik. 

Tehát végre el tudtunk indulni - miután egyszer vissza kellett fordulnunk félúton,mert anya bekapcsolva hagyta a tűzhelyet - a sulihoz,ahol már távolról lehetett látni,hogy majdnem mindenki megérkezett már. Kiszálltam az autóból,megfogtam a bőröndömet,és szembe álltam a "családommal". Elsőként Phillt öleltem meg,utána következett anya,a sort pedig Rebecca zárta.

- Vigyázz magadra! - súgta a fülembe,mielőtt elengedett volna.

- Te is! - kértem. Még legalább egy percig búcsúzkodtak tőlem,amit megelégelve sarkon fordultam,és a tömegbe vetve magamat,szemeimmel Armint kutattam. Szerencsére nem volt nehéz megtalálnom. Alexyvel beszélgetett a busz közelében,mely nemrég érkezett meg,és most a járdán parkolt arra várva,hogy felszálljunk rá.

Miután mindenki befutott hét óra előtt,el tudtunk indulni. Párosával szálltunk fel a buszra. Arminnal egy kétszemélyes ülést foglaltunk el,valahol leghátul. Egyikünk sem szeretett túlságosan elől lenni. Még egyszer,utoljára kinéztem a jeges ablakon,hogy megpillantsam anyáékat,és integethessek neki,majd a motor hangja felbőgött,és útnak eredtünk. 

- Ezt meg kell örökíteni! - állapította meg mellettem Armin,akinek természetesen most is a kezében volt a telefonja,mint egyébként máskor. 

- Fényképre gondolsz? - húztam el a számat,miközben levettem magamról a kabátot,mert a sofőr fűtötte a buszt,így hamar melegebb lett a hőmérséklet.

- Pontosan arra - bólintott játszi könnyedséggel Armin.

- Remek,pont akkor,mikor leginkább egy retardált,veszett mókusra hasonlít a külsőm... - csóváltam meg nagyot sóhajtva a fejemet. A barátom elmosolyodott.

- Attól még muszáj képet készítenünk - hajthatatlan volt. Végül beadtam a derekamat,elvettem tőle a mobilját,és én nyomtam meg azt az átkozott gombot rajta,hogy elkészüljön a kép.

A végeredmény valami ilyesmi lett:

- Nem is életed legszörnyűbb képe - állapította meg aztán Armin.

- Na kösz,akkor ezt bóknak vehetem? - kérdeztem tőle a sértődöttet játszva. 

- Vedd inkább úgy,hogy véleményem szerint nem is hasonlítasz egy retardált,veszett mókusra - felelte. - Sokkal inkább az egyik karakterre abból a lövöldözős játékból,amikor... - kezdett áradozni egy újabb videó játékról,amiből egy szót nem értettem,így meg sem próbáltam követni a fonalat. A lényeg az,hogy őt mulattatta ez az egész helyzet,én pedig mit mondjak? Örülök,ha a barátaim örülnek,vagy nevetős kedvükben vannak. Még az sem zavar ilyen esetben,ha én vagyok a röhögés tárgya.

33. fejezet - A nyilatkozat

- Anya,tudnánk beszélni egy kicsit? - léptem be a konyhába,kezemben a nyilatkozatot szorongatva a hátam mögött. Anya háttal állt nekem,s jöttömre nem fordult meg azonnal,csak egy fél perc múltán tette a pultra a fakanalat.

- Mit szeretnél,Elena? - kérdezte türelmetlenül. 

- Képzeld,az iskola szervez egy síelést két hét múlvára,és a tanárunk kiosztotta nekünk ezeket a szülői beleegyezési nyilatkozatokat,amiket... - magyaráztam neki felbátorodva,ám ő csendre intett.

- Felejtsd el,hogy aláírom nektek! - cáfolta meg előre a gondolataimat. 

- Na de miért? - tátottam el csalódottan a számat.

- Még kérdezed? - hitetlenkedett anya. - Azok után,hogy nem voltatok velem őszinték,nem hinném,hogy én tartozom nektek szívességgel - harcolt a maga igazáért,de én sem hagytam magamat.

- Anya,kérlek! Addigra letelik a szobafogságunk - emlékeztettem. - Nagyon sajnálom,amiért nem mondtuk el,mi történt valójában,de megígérem,hogy ha elengedsz,minden egyes órában fel foglak hívni telefonon! - könyörögtem neki. Fontos volt számomra ez a kirándulás. Elvégre,nem minden évben adódik ilyen lehetőség.

- Ne haragudj,át kell gondolnom - rázta meg a fejét,majd újra a kezébe vette a kanalat,és visszafordult a tűzhely felé. Ezzel azt sugallta,hagyjam magára,és nehogy tovább merjek neki siránkozni,mert akkor csak azért sem enged. 
Ebből adódóan inkább letört hangulatban visszakullogtam Rebhez a szobába.
- Na? - kérdezte izgatottan,remélve,hogy jó hírekkel érkezem.
- Még gondolkodik rajta - feleltem elcsüggedve. Erre Rebecca is lelombozódott egy kicsit. 
- Megpróbáljak én is beszélni vele? - tudakolta tőlem,ám nem hittem volna,hogy sikerülne,szóval csak a fejemet ráztam,hogy inkább ne tegye. - Most miért? Hátha ketten hatunk rá... - győzködött tovább,mire én "csinálj amit akarsz" arckifejezést mutattam felé,s fáradtan rádőltem az ágyamra.
Hallottam,amint Reb feláll,hogy kimenjen a szobánkból,és becsukja maga mögött az ajtót. Már csak az én érdekemben is reméltem,beválik a nagyszabású terve. Miközben tehetetlenül feküdtem a paplanomon,megszólalt a telefonom pittyegő hangja. Üzenetem érkezett. Kelletlenül tápászkodtam fel,s láttam,hogy Rosa írt nekem. Találkozni szeretne,mert már rég látott. 

Erre én megírtam neki a szomorú igazságot,azaz hogy nem tudok elszabadulni itthonról a büntetés miatt,de majd felhívom,amint lesz rá alkalmam. Éppen,mikor végeztem az sms írással,Rebecca rontott be a szobába széles mosollyal az arcán.
- Csak nem..? - kérdeztem meglepetten.
- De igen! - örvendezett,majd egy hirtelen ugrással mellém termett. - Azt mondta anyukád,hogy ha jól fogunk viselkedni ez alatt a két hét alatt,elenged bennünket - tájékoztatott,én pedig alig hittem a fülemnek. 
- Hogy vetted rá? - kíváncsiskodtam,s közben majd' kiugrottam a bőrömből.
- Ezerszer bocsánatot kértem tőle,aztán addig könyörögtem neki,hogy végül belement. Persze megígértette velem,hogy vigyázunk majd magunkra - árulta el nekem. Mondandója végeztével hangos nevetésben törtünk ki,utána egymáshoz ugrottunk,és átöleltük a másikat.

Boldog,önfeledt viháncolásunknak a telefonom újbóli pittyegése szakította meg. Ezúttal Castiel hívott. Rebeccának nem szóltam rögtön,és a kijelzőt is eltakartam,nehogy félreértsen valamit.
- Szia! - köszöntem a vöröskének,miközben elfogott egy rossz érzés. Nem tudom,miért,de akaratomon kívül tudtam,most valami olyan fog következni,ami nem fog tetszeni...
- Szia! - szólt bele ő is morcos hangon. - Lőttek a síútnak. Az őseim közölték,hogy nem írnak alá semmit,mondván,hogy tanuljak,ne pedig szórakozzak - mesélte lehangoltan,mire én is egy csapásra elszomorodtam. 
- A fenébe! - szorítottam ökölbe a kezemet. - Akkor ez bajos lesz - kommentáltam.
- Eléggé - helyeselt ő is a vonal másik végén. - Titeket elengedtek? - érdeklődött aztán. Hirtelen nem tudtam,mit feleljek erre. Nem akartam az orra alá dörgölni,hogy megkaptuk az engedélyt,viszont az őszinteség fontos dolog,és abból,hogy elárulom az igazat,nem lehet bajom.
- Igen... - válaszom halkan csengett.
- Valahogy sejtettem. A jó kislányoknak mindent szabad,igaz? - ironizált.
- A jó kislányoknak lehet,de nekünk nem - ellenkeztem mosolyogva. - Két hét szobafogságot kaptunk,mert kiderült,mi történt igazából a bál után. Anya talált egy cikket az újságban,ahol ott virított Dake arca. Mondhatom,kellemes látvány volt - húztam el undorodva a számat. 
- Elhiszem - mondta ő is morcosan. - Mindegy,csak ezért hívtalak fel... - tette aztán hozzá,s engem megint elfogott az iránta érzett sajnálat.
- Kár,hogy így alakult - éreztem együtt vele. - A suliban akkor majd még beszélünk - búcsúztam tőle.
- Rendben. Szia,cica! - köszönt el,amin eléggé meglepődtem. Mármint nem attól,hogy elköszönt,mert az alap dolog az embereknél,de a megszólítás kissé érdekes volt. Cicának akkor hívott utoljára,mikor együtt voltunk...
- Ki hívott? - zökkentett ki gondolataimból Rebecca.
- Ööö... - tértem egyből észhez. - Viola volt - hazudtam. Nem akartam egyből elmondani neki,ki is keresett valójában. - Még győzködi a szüleit,jön e a táborba - tettem hozzá félénken elmosolyodva. 
- Értem - bólintott ő. - Remélem,elengedik. Viola kedves lány - vélekedett,amit ráhagytam. 
- Na jó,most tegyük el magunkat holnapra - javasoltam neki,s ő egyetértett velem. 

*

- Tanár úr! - kiáltottam Mr. Faraize után,amikor éppen kifelé sietett a teremből. Szerencsére egyből meghallotta a hangomat,így még az ajtóban megfordult.

- Parancsoljon,Elena! - mosolygott rám. A kedvenc tanárom volt mindig is. Kedves,igazságos és megértő,de ha kell,szigorú. 

- Szeretném átadni a szülői beleegyezési nyilatkozatokat - nyújtottam felé a két papírt.

- Köszönöm! - vette át jókedvűen,majd biccentett felém egyet,és elhagyta a termünket. A dolog tehát letudva! Már csak az a feladatom,hogy izgatottan várjam a kirándulást. Úgy érzem,nem esik majd nehezemre.

32. fejezet - Lebuktunk

- Gyerekek,egy kis figyelmet kérek! - lépett be Mr. Faraize a termünkbe. Nem tudom,hogy a halk hangereje,vagy esetleg a „gyerekek” megszólítás miatt,de nem igen vették észre őt a diákok. - Csend legyen! - kiáltotta aztán türelmetlenebbül,ami megtette a hatását. Mindenki a helyére szállingózott,és kíváncsi tekintettel kezdte fürkészni az osztályfőnököt. - Egy jó hírrel érkeztem mára! - húzta széles mosolyra a száját,mire halk moraj futott végig a tanulók között.

- Bezár a gimi? - a kérdés természetesen Castieltől származott,s mondanom sem kell,hogy mindenkit elfogott a nevetés gúnyolódása hallatán. Azt azonban nem tudhatták,hogy Cast a Lisanderrel történt veszekedése óta fűbe-fába belekötött,és a hangulata sem volt kimondottan vidám.

- Nem,Castiel,másról van itt szó - csitította le a hangoskodó osztályt Mr. Faraize egy pillanat alatt. - Az előző héten megrendezésre került iskolai bál remekül sikerült,és mivel a gimnázium tanulóinak majdnem kilencven százaléka részt vett rajta,rengeteg jegy kelt el,így szép összegre tettünk szert a bevételből,és a szülők által kapott adományokból. Az igazgatóság úgy döntött,ezt meghálálja a diákoknak,így egy hétvégei síelést szervez Ausztriába,amely két hét múlva lesz esedékes - magyarázta nekünk,mire kivétel nélkül mindenki elfojtott izgatottsággal hallgatni kezdte. Olyan csönd lett hirtelen,hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. - A befolyt összeg csupán a szállás és a napi két étkezés árát tartalmazza,ezért mindenképpen szükséges némi költőpénzt magatokkal hoznotok. De ami ennél is fontosabb,a szülői beleegyezési nyilatkozat kitöltése. Arra kérlek benneteket,legkésőbb a hét végéig mindenki hozza nekem vissza ezt a papírt aláíratva az egyik gondviselőjével,mert csak úgy jöhet el velünk a kirándulásra. Érthető? - kérdezte aztán,válaszul pedig mindenki lelkes bólogatását kapta. A lapokat ezután mindenkinek kiosztotta,és távozott a teremből,hiszen még nem kezdődött el az óránk,javában tartott a szünet,amikor belépett hozzánk.

- Ugye jössz? - fordultam kíváncsian a padtársam felé,aki morcosan,karba tett kezekkel ült mellettem olyan arckifejezéssel,mintha a világ összes gondja az ő vállait nyomná.

- Úgy nézek én ki,mint aki él-hal ezért a bugyuta sportért? - kérdezett vissza szemtelenül.

- Igazad van. Hülye kérdés volt,bocsi - vontam meg a vállamat tehetetlenül. Kezdett kissé kiborítani ugyanis,hogy Castiel napok óta ennyire kibírhatatlan. Éppen magára készültem őt hagyni,amikor váratlanul rátette egyik kezét a vállamra jelezve,hogy maradjak ülve.

- Bocs - nyögte ki,ami nagy teljesítmény volt tőle ennyi idő után. - Nem vagyok éppen a legjobb kedvemben - ismerte be végre.

- Ha nem mondod,észre sem veszem - húztam el gúnyosan a számat,de meg is bántam. Lehet,hogy nem kellene nekem is még egy lapáttal rátennem Cast világvége hangulatára...

- Ha akarnék se tudnék menni - mondta aztán,figyelmen kívül hagyva előbbi beszólásomat. - Tudod,egyedül lakom,és fene tudja,mikor látogatnak csak meg apámék - emlékeztetett.

- Ó,tényleg! - kaptam észbe aztán. - Nem tudod felhívni őket telefonon,vagy valami,hogy alá kellene írniuk? - kérdeztem gondterhelt arccal.

- Kizárt - prüszkölt egyet Castiel. - Apámnak az üzlet fontosabb,mint én,anyám pedig fene tudja,eljönne e hozzám egy flancos papír miatt - adta tudtomra,ami elkeserítő volt. Szegény Cast,nem elég,hogy egyedül kell laknia,de a szülei néha figyelembe se veszik őt.

- Azért anyukádat még megpróbálhatnád rávenni,hátha... - győzködtem,ám sajnos sikertelenül.

- Megtehetem,de hiába,hidd el - motyogta kedvtelenül.

- Semmit nem veszíthetsz,ha felhívod - bíztattam,míg ő gondolkodva meredt maga elé élénken csillogó szürke szemeivel.

- Oké,meglátjuk - egyezett végül bele,mire mosolyogva megveregettem a vállát,s felálltam, hogy az óra előtt váltsak még néhány szót Rebeccával,aki éppen Irisszel beszélgetett az ajtó közelében.

- Reb,tudunk beszélni? - kérdeztem tőle,amire persze rögtön felfigyelt rám. Vörös barátnője addig szemeit forgatva odébb állt. Még mindig nem emésztette meg,hogy lebuktattam őt az osztály előtt a Nathaniel üggyel kapcsolatban.

- Persze - bólintott komoly arccal a mostohatesóm.

- Mit gondolsz erről a kirándulásról? - tudakoltam félre billentett fejjel. A figyelmemet persze nem kerülte el,hogy Rebecca eléggé maga alatt van. Nyilván Castiel búskomorsága az oka.

- Hát... bizonyára jó lesz - felelte,s láttam rajta,nem igen tudja,miről is beszélünk éppen.

- Hahó,Föld hívja Rebet! - lóbáltam meg szemei előtt a tenyeremet,mire felocsúdott.

- Jelentkezem! - rázta meg gyorsan a fejét,majd elnézést kérve rám figyelt. - Szóval a kirándulás? Hát igen,biztos remek lesz - bólogatott hevesen,mire elnevettem magamat.

- Ezt már mondtad - róttam meg viccesen. - Valami baj van? Úgy értem,Caston kívül? - szemeimmel kíváncsian kutattam az övéit.

- Azon kívül semmi - rázta meg szomorúan a fejét. - Bánt,hogy ilyennek látom. Pláne,hogy a múltkori vacsora-meglepetésemet sem értékelte - panaszkodott. A fiú ugyanis nem hozta szóba azt a kedves gesztust,amit Reb tett érte,mikor a bál után nála voltunk.

- Azért nem,mert pasiból van - legyintettem. - Ha tetszett is neki,hiúságból úgysem árulná el magát,szóval hiába minden erőfeszítés. Ismerem őt,jobban,mint bárki. Csak időre van szüksége,na meg egy alapos beszélgetésre Lisanderrel - vigasztaltam,aminek következtében láthatólag megnyugodott egy kicsit.

Több szót azonban nem tudtunk váltani,mert bejött a terembe a tanárunk egy halom dolgozattal a kezében,ami mindenkit váratlanul ért. Mivel ez volt ma az utolsó óránk,nem tépelődtem amiatt magamat,hogy nem készültem fel eléggé. Éppen ezért egy közepesnek ítélt biokémia dolgozat után azonnal hazamentünk Rebeccával. Azt hittem,ennél a bugyuta felmérőnél ma rosszabb dolog nem fog érni,ám sajnos tévednem kellett.

Az előszobába lépve anya várt bennünket karba tett kézzel,egy újsággal a kezében,s idegesen fel-alá járkált,mígnem meglátott minket, Úgy álltunk előtte,mint két kisgyerek,aki rossz fát tett a tűzre. Ez persze nem volt messze a valóságtól.

- Mit tegyek,ha már ti sem vagytok őszinték velem?! - esett nekünk bármiféle köszönés helyett.

- Anya,miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül,amin csak jobban felhúzta magát.

- Erről! - nyomta durván a kezembe az újságot,amelyet kíváncsian olvasni kezdtünk Rebbel. A cikk a fiatalkorú bűnözőkről szólt. Először nem értettem,mi köze van ennek hozzánk,de az írás a bál utáni esemény leírásával zárult. Tehát nyilvánosságra került benne,hogy Dakota meg akart engem erőszakolni,de szerencsére Reb és Castiel időben a segítségemre siettek.

- Megtudhatnám,miért nem mondtátok ezt el nekem? - kérdezte könnyes szemmel anya,a tesómmal pedig lopva egymásra pillantottunk. Tudtuk,hogy hibát követtünk el.

- Sajnálom,mi csak... - kezdtem volna magyarázkodni,azonban Rebecca közbevágott.

- Minden az én hibám - vállalta magára a felelősséget,mire tátott szájjal bámultunk rá mindketten. - Elena azonnal értesíteni akart benneteket,én viszont szerettem volna eltussolni az ügyet,így azt hazudtam nektek,egy barátnőnknél alszunk - mondta el a fél-igazságot.

- Szabad tudnom,akkor hol töltöttétek az éjszakát? - vonta őt kérdőre szigorú tekintettel anya.

- Castielnél - felelte Reb. - Ő védett meg minket,nála biztonságban voltunk - tette még hozzá.

- Megáll az eszem! - csapott a homlokára anya elkeseredetten. - Rebecca,hogy tehetted ezt? - fordult aztán felé csalódottan,ám én nem akartam hagyni,hogy ő vigye el egyedül a balhét.

- Nem csak az ő hibája! - ellenkeztem.

- De igen! - vágta rá gyorsan Reb. - Elena tényleg szólni akart,nem tehet semmiről. Az egész ügy miattam nem tudódott ki - hadarta gyorsan.

- Meg kell mondanom,csalódtam bennetek,de főként benned,Rebecca - sóhajtotta lehalkulva anya. - Remélem,nem fog meglepni a két hét szobafogság - mondta neki. A tesóm engedelmesen bólintott,és mikor elindultunk volna a szobánkba,anya még utánunk szólt: - Elena,te sem úszod meg. Egy hétig nem mehetsz sehová az iskolán kívül! - figyelmeztetett,majd hagyta,hogy elvonuljunk Rebbel.

- Ezt nem hiszem el,mekkora pech! - vetette az ágyára magát a tesóm,amint magunk között voltunk.

- Az még hagyján! - csóváltam meg a fejemet,miközben leültem a szőnyeg közepére. - De te még meg is őrültél! Magadra vállaltál mindent,holott én is épp annyira bűnös vagyok benne,mint te! - hitetlenkedtem.

- Kérlek,ne ordíts,szétesik a fejem! - nyöszörgött az ágyról Reb. - Mellesleg pedig,hogy tehetnél róla te,ha a sokktól azonnal elájultál? Azt se tudtad,mi folyik körülötted. Ha akartad volna,sem tudtad volna megakadályozni az őrült ötletemet,ami akkor jónak tűnt - mondta.

- Igaz,de akkor sem kellett volna anyának azt mondani,te tehetsz mindenről - enyhültem meg.

- Zárjuk le a dolgot egy köszönömmel,jó? - emelte fel a fejét,hogy rám nézhessen.

- Persze,persze... köszi - bólintottam hálásan,amiért neki két hetet kell itthon eltöltenie,nekem pedig csak egyet. Már ez is valami. 

31. fejezet - Vidítsuk fel

Rebeccával éppen Castiel nappalijában ülve beszélgettünk,amikor az említett hirtelen dühvel kirobogott egy szoba ajtaján,nyomában a komoly,gondterhelt arcot vágó Lisanderrel.

- Nem lenne egyszerűbb egyiküket választani?! - kérdezte idegesen Cast,mikor megtorpant az előszoba kellős közepén. Barátja megilletődve nézett először ránk,majd vissza Castielre,aki valamilyen okból kifolyólag szinte remegett az idegességtől.

- Tudod,hogy ennél bonyolultabb az ügy... - válaszolta halkan Lis.

- Nem érdekel,oldd meg! - ordította Cast,majd becsukta szemeit,s lehajtotta a fejét. Lisander még fél percig szótlanul állt,utána udvariasan elköszönt tőlünk,és elhagyta a házat. 

Mi Rebbel nem mertünk semmit mondani,hiszen nem is voltunk képben,mi történt itt éppen az imént,másrészt pedig,Cast nem igazán tolerálja,ha éppenséggel nyugtatgatni próbálják egy hasonló helyzetben. A vöröskénk egy idő után nagy levegőt vett,a falhoz sétált,és mikor mi kis naivak azt hittük,lenyugodott,beleöklelt egy jó nagyot a falba. Azt hittem,legurulok a kanapéról ijedtemben...

- Castiel... - suttogta nevét remegő hanggal Rebecca,de a fiú nem igazán figyelt most ránk. - Minden rendben? - kérdezte aztán. Feszült figyelemmel néztük,ahogy Cast lassan megfordul,és felénk sétál,végül pedig megáll előttünk,ökölbe szorított kezekkel.
- Hogyne - felelte gúnyosan. - Viszont most el kell mennem... maradjatok,amíg akartok,de én csak este jövök - kötötte az orrunkra,majd rögtön elindult az ajtó felé,ám Reb tiltakozásom ellenére utánaszaladt,megfogta a karját,és kérdőre vonta.
- Mégis hova mész?
- Nem teljesen mindegy? - kérdezett vissza szemtelenül Castiel. - Valahova - tette még hozzá nem túl kedvesen,s elrántotta a karját Rebecca kezéből,végül pedig kiviharzott a bejárati ajtón át,mely óriási csattanással zárult be utána.
- Miért ilyen velem? - tudakolta csalódottan a tesóm,mintha tőlem várna választ. Szemei megteltek könnyel,miközben újra lehuppant mellém a kanapéra.
- Nem csak veled,ha rossz kedve van,mindenkivel ilyen kiállhatatlan - próbáltam vigasztalni. 
- Vajon miért ilyen ideges? - morfondírozott tovább.
- Fogalmam sincs - húztam el gondolkodva a számat. - Azután lett ilyen,hogy Lisnader távozott - emlékeztem vissza. - Biztosan vitatkoztak valamin - állapítottam meg. Reb csak egyetértve bólintott,majd letörölve a könnyeket az arcáról,immár nyugodtabban szólalt meg:
- Mi lenne,ha felvidítanám? - kíváncsiskodott,holott nem igazán értettem,mire akar kilyukadni. Értetlen tekintetemet látva tovább beszélt: - Arra gondoltam,főznék neki valamit,mire hazaér,és hagynék neki egy kedves üzenetet. Biztos jól esne neki! - ötletelt Reb.
- Te tudod... - vontam meg a vállamat,én ugyanis nem tudtam elképzelni,hogy egy tányér kajától és egy "Nyugodj meg!" cetlitől Castiel boldogan szaladgál a pillangók után örömében... Valahogy nem az a típus. 
- Szerinted rossz ötlet? - harapott az ajkába összezavarodva. 
- Meg lehet próbálni - hagytam rá. - Elvégre a törődés mindenkinek kell - bólintottam.
- Szuper! -mosolyodott el Rebecca,s mintha nyoma sem lett volna az iménti szomorúságának,ugrándozva sietett a konyhába,hogy felmérje a hűtő tartalmát. - Na szóval... van itt paradicsom,paprika,virsli,saláta,meg némi felvágott. Nem túl sok választék!
- De egy lecsó elkészítéséhez tökéletes,nem gondolod? - javasoltam neki,amit ő örömmel fogadott.
- Remek ötlet! - kiáltotta,majd elkezdett sürögni-forogni a konyhában. Nagyot sóhajtva eldöntöttem,kimegyek hozzá segíteni,nehogy aztán magára gyújtsa a tűzhelyet vagy tudom is én.
- Jövök segíteni! - ajánlottam neki,mire rám nézett,és kedvesen bólintott jelezve,hogy nincs akadálya. Amíg én megmostam,felvagdaltam a zöldségeket,addig ő elővett egy szakácskönyvet - én is meglepődtem,hogy Castiel tart otthon ilyet -,és elkezdte olvasni a lecsó receptjét. 

Közösen végül mindent meg tudtunk oldani. Felvágtuk a hagymát,pirítottuk,sóztuk,adtunk hozzá vizet meg paradicsomot és paprikát,szóval beletelt egy órába minimum,mire mindennel végeztünk,és megfelelő edényt is találtunk,amibe beletehettük az istenien illatozó étket Castiel számára. 
- Végeztünk! - sóhajtotta boldogan Reb,s azzal a lendülettel lerogyott az egyik székre.
- Akkor akár mehetnénk is... - hoztam szóba a dolgot. Nem akartam ugyanis,hogy anyának magyarázkodjunk,miért maradtunk ennyire sokáig. 
- Várj! - kérte Rebecca felpattanva,mintha egy bolha csípte volna meg. - Szeretnék neki írni egy levelet is. Ha azt még megvárnád,hálás lennék! - könyörgött,így kénytelen voltam beadni a derekamat. A tesóm ugrándozva kutatott elő egy papírt meg egy tollat,majd leült az asztalhoz,és legszebb írását elővéve elkezdett üzenetet írni Castielnek. Mindössze tíz percébe telt,amikor is türelmetlenül rászóltam,hogy ideje lenne indulni.
- Oké,oké,mehetünk! - helyeselt ő is,utána letette a papírdarabot az asztal közepére,egy jól látható helyre. 
- Mit írtál neki? - kérdeztem kíváncsian,miközben elhagyni készültünk a házat.
- Á,csupa semmiséget - legyintett elpirulva. - Azt,hogy remélem,sikerült kissé megnyugodnia,hogy ránk mindig számíthat,ha problémája akad,mert a barátai vagyunk,továbbá azt is tudattam vele,hogy csináltunk neki lecsót remélve,attól majd jobb lesz a kedve,és rám gondol,mikor eszi - áradozott Reb egész hazaúton. 
- Te jó ég,tiszta beteg vagy - mondtam neki mosolyogva.
- Csak szeretem azt a majmot! - felelte pimaszul,és le sem tudta volna tagadni,mennyire boldog volt,amikor rá gondolt. Vajon én is ilyen lehettem? Bizonyára nem. Rebeccán látszik,őszintén szereti Castielt. Csak őt,és senki mást,ami az én esetemben nem volt igaznak nevezhető. 
- Ó,ha ezt hallaná..! - nevettem el magam a "majom" szó hallatán. 
- De nem hallja! - vont vállat egyszerűen. Közben hazaértünk. Senki sem volt otthon rajtunk kívül,így felmentünk a szobánkba. Amíg Rebecca elment zuhanyozni,én törökülésben leültem a laptopommal a szőnyegre,hogy megnézhessem az értesítéseimet facebook-on. Nagy meglepetésemre láttam,hogy valaki bejelölt ismerősnek. Kíváncsiságtól túlfűtötten néztem meg,ki az illető,és szinte elájultam a boldogságtól,amikor megállapítottam,hogy Lisander az. Diadalittasan bokszoltam a levegőbe.
- Éljen! - suttogtam nevetve,nehogy Reb azt higgye,megőrültem,amiért magamban beszélek.
Rögtön miután visszaigazoltam a felkérést,megnyílt egy chat ablak. Lis írt nekem. Miközben olvastam,a szívem a torkomban dobogott. Annyira édes volt! Megkérdezte,hogy érzem magamat,és biztosan tetszett e a rajz. Ó a fenébe,a rajz! Egy pillanatra azt hittem,Castnál hagytam,de elégedetten nyugtáztam,hogy a kabátom zsebében lapult. Gyorsan kivettem onnan,kisimítottam,és az éjjeliszekrényemre tettem. Legalább minden reggel úgy fogok felkelni,hogy látom ezt a csodás ajándékot,amiről egyből Lisander fog eszembe jutni.