Rebeccával éppen Castiel nappalijában ülve beszélgettünk,amikor az említett hirtelen dühvel kirobogott egy szoba ajtaján,nyomában a komoly,gondterhelt arcot vágó Lisanderrel.
- Nem lenne egyszerűbb egyiküket választani?! - kérdezte idegesen Cast,mikor megtorpant az előszoba kellős közepén. Barátja megilletődve nézett először ránk,majd vissza Castielre,aki valamilyen okból kifolyólag szinte remegett az idegességtől.
- Tudod,hogy ennél bonyolultabb az ügy... - válaszolta halkan Lis.
- Nem érdekel,oldd meg! - ordította Cast,majd becsukta szemeit,s lehajtotta a fejét. Lisander még fél percig szótlanul állt,utána udvariasan elköszönt tőlünk,és elhagyta a házat.
Mi Rebbel nem mertünk semmit mondani,hiszen nem is voltunk képben,mi történt itt éppen az imént,másrészt pedig,Cast nem igazán tolerálja,ha éppenséggel nyugtatgatni próbálják egy hasonló helyzetben. A vöröskénk egy idő után nagy levegőt vett,a falhoz sétált,és mikor mi kis naivak azt hittük,lenyugodott,beleöklelt egy jó nagyot a falba. Azt hittem,legurulok a kanapéról ijedtemben...
- Castiel... - suttogta nevét remegő hanggal Rebecca,de a fiú nem igazán figyelt most ránk. - Minden rendben? - kérdezte aztán. Feszült figyelemmel néztük,ahogy Cast lassan megfordul,és felénk sétál,végül pedig megáll előttünk,ökölbe szorított kezekkel.
- Hogyne - felelte gúnyosan. - Viszont most el kell mennem... maradjatok,amíg akartok,de én csak este jövök - kötötte az orrunkra,majd rögtön elindult az ajtó felé,ám Reb tiltakozásom ellenére utánaszaladt,megfogta a karját,és kérdőre vonta.
- Mégis hova mész?
- Nem teljesen mindegy? - kérdezett vissza szemtelenül Castiel. - Valahova - tette még hozzá nem túl kedvesen,s elrántotta a karját Rebecca kezéből,végül pedig kiviharzott a bejárati ajtón át,mely óriási csattanással zárult be utána.
- Miért ilyen velem? - tudakolta csalódottan a tesóm,mintha tőlem várna választ. Szemei megteltek könnyel,miközben újra lehuppant mellém a kanapéra.
- Nem csak veled,ha rossz kedve van,mindenkivel ilyen kiállhatatlan - próbáltam vigasztalni.
- Vajon miért ilyen ideges? - morfondírozott tovább.
- Fogalmam sincs - húztam el gondolkodva a számat. - Azután lett ilyen,hogy Lisnader távozott - emlékeztem vissza. - Biztosan vitatkoztak valamin - állapítottam meg. Reb csak egyetértve bólintott,majd letörölve a könnyeket az arcáról,immár nyugodtabban szólalt meg:
- Mi lenne,ha felvidítanám? - kíváncsiskodott,holott nem igazán értettem,mire akar kilyukadni. Értetlen tekintetemet látva tovább beszélt: - Arra gondoltam,főznék neki valamit,mire hazaér,és hagynék neki egy kedves üzenetet. Biztos jól esne neki! - ötletelt Reb.
- Te tudod... - vontam meg a vállamat,én ugyanis nem tudtam elképzelni,hogy egy tányér kajától és egy "Nyugodj meg!" cetlitől Castiel boldogan szaladgál a pillangók után örömében... Valahogy nem az a típus.
- Szerinted rossz ötlet? - harapott az ajkába összezavarodva.
- Meg lehet próbálni - hagytam rá. - Elvégre a törődés mindenkinek kell - bólintottam.
- Szuper! -mosolyodott el Rebecca,s mintha nyoma sem lett volna az iménti szomorúságának,ugrándozva sietett a konyhába,hogy felmérje a hűtő tartalmát. - Na szóval... van itt paradicsom,paprika,virsli,saláta,meg némi felvágott. Nem túl sok választék!
- De egy lecsó elkészítéséhez tökéletes,nem gondolod? - javasoltam neki,amit ő örömmel fogadott.
- Remek ötlet! - kiáltotta,majd elkezdett sürögni-forogni a konyhában. Nagyot sóhajtva eldöntöttem,kimegyek hozzá segíteni,nehogy aztán magára gyújtsa a tűzhelyet vagy tudom is én.
- Jövök segíteni! - ajánlottam neki,mire rám nézett,és kedvesen bólintott jelezve,hogy nincs akadálya. Amíg én megmostam,felvagdaltam a zöldségeket,addig ő elővett egy szakácskönyvet - én is meglepődtem,hogy Castiel tart otthon ilyet -,és elkezdte olvasni a lecsó receptjét.
Közösen végül mindent meg tudtunk oldani. Felvágtuk a hagymát,pirítottuk,sóztuk,adtunk hozzá vizet meg paradicsomot és paprikát,szóval beletelt egy órába minimum,mire mindennel végeztünk,és megfelelő edényt is találtunk,amibe beletehettük az istenien illatozó étket Castiel számára.
- Végeztünk! - sóhajtotta boldogan Reb,s azzal a lendülettel lerogyott az egyik székre.
- Akkor akár mehetnénk is... - hoztam szóba a dolgot. Nem akartam ugyanis,hogy anyának magyarázkodjunk,miért maradtunk ennyire sokáig.
- Várj! - kérte Rebecca felpattanva,mintha egy bolha csípte volna meg. - Szeretnék neki írni egy levelet is. Ha azt még megvárnád,hálás lennék! - könyörgött,így kénytelen voltam beadni a derekamat. A tesóm ugrándozva kutatott elő egy papírt meg egy tollat,majd leült az asztalhoz,és legszebb írását elővéve elkezdett üzenetet írni Castielnek. Mindössze tíz percébe telt,amikor is türelmetlenül rászóltam,hogy ideje lenne indulni.
- Oké,oké,mehetünk! - helyeselt ő is,utána letette a papírdarabot az asztal közepére,egy jól látható helyre.
- Mit írtál neki? - kérdeztem kíváncsian,miközben elhagyni készültünk a házat.
- Á,csupa semmiséget - legyintett elpirulva. - Azt,hogy remélem,sikerült kissé megnyugodnia,hogy ránk mindig számíthat,ha problémája akad,mert a barátai vagyunk,továbbá azt is tudattam vele,hogy csináltunk neki lecsót remélve,attól majd jobb lesz a kedve,és rám gondol,mikor eszi - áradozott Reb egész hazaúton.
- Te jó ég,tiszta beteg vagy - mondtam neki mosolyogva.
- Csak szeretem azt a majmot! - felelte pimaszul,és le sem tudta volna tagadni,mennyire boldog volt,amikor rá gondolt. Vajon én is ilyen lehettem? Bizonyára nem. Rebeccán látszik,őszintén szereti Castielt. Csak őt,és senki mást,ami az én esetemben nem volt igaznak nevezhető.
- Ó,ha ezt hallaná..! - nevettem el magam a "majom" szó hallatán.
- De nem hallja! - vont vállat egyszerűen. Közben hazaértünk. Senki sem volt otthon rajtunk kívül,így felmentünk a szobánkba. Amíg Rebecca elment zuhanyozni,én törökülésben leültem a laptopommal a szőnyegre,hogy megnézhessem az értesítéseimet facebook-on. Nagy meglepetésemre láttam,hogy valaki bejelölt ismerősnek. Kíváncsiságtól túlfűtötten néztem meg,ki az illető,és szinte elájultam a boldogságtól,amikor megállapítottam,hogy Lisander az. Diadalittasan bokszoltam a levegőbe.
- Éljen! - suttogtam nevetve,nehogy Reb azt higgye,megőrültem,amiért magamban beszélek.
Rögtön miután visszaigazoltam a felkérést,megnyílt egy chat ablak. Lis írt nekem. Miközben olvastam,a szívem a torkomban dobogott. Annyira édes volt! Megkérdezte,hogy érzem magamat,és biztosan tetszett e a rajz. Ó a fenébe,a rajz! Egy pillanatra azt hittem,Castnál hagytam,de elégedetten nyugtáztam,hogy a kabátom zsebében lapult. Gyorsan kivettem onnan,kisimítottam,és az éjjeliszekrényemre tettem. Legalább minden reggel úgy fogok felkelni,hogy látom ezt a csodás ajándékot,amiről egyből Lisander fog eszembe jutni.
- Hogyne - felelte gúnyosan. - Viszont most el kell mennem... maradjatok,amíg akartok,de én csak este jövök - kötötte az orrunkra,majd rögtön elindult az ajtó felé,ám Reb tiltakozásom ellenére utánaszaladt,megfogta a karját,és kérdőre vonta.
- Mégis hova mész?
- Nem teljesen mindegy? - kérdezett vissza szemtelenül Castiel. - Valahova - tette még hozzá nem túl kedvesen,s elrántotta a karját Rebecca kezéből,végül pedig kiviharzott a bejárati ajtón át,mely óriási csattanással zárult be utána.
- Miért ilyen velem? - tudakolta csalódottan a tesóm,mintha tőlem várna választ. Szemei megteltek könnyel,miközben újra lehuppant mellém a kanapéra.
- Nem csak veled,ha rossz kedve van,mindenkivel ilyen kiállhatatlan - próbáltam vigasztalni.
- Vajon miért ilyen ideges? - morfondírozott tovább.
- Fogalmam sincs - húztam el gondolkodva a számat. - Azután lett ilyen,hogy Lisnader távozott - emlékeztem vissza. - Biztosan vitatkoztak valamin - állapítottam meg. Reb csak egyetértve bólintott,majd letörölve a könnyeket az arcáról,immár nyugodtabban szólalt meg:
- Mi lenne,ha felvidítanám? - kíváncsiskodott,holott nem igazán értettem,mire akar kilyukadni. Értetlen tekintetemet látva tovább beszélt: - Arra gondoltam,főznék neki valamit,mire hazaér,és hagynék neki egy kedves üzenetet. Biztos jól esne neki! - ötletelt Reb.
- Te tudod... - vontam meg a vállamat,én ugyanis nem tudtam elképzelni,hogy egy tányér kajától és egy "Nyugodj meg!" cetlitől Castiel boldogan szaladgál a pillangók után örömében... Valahogy nem az a típus.
- Szerinted rossz ötlet? - harapott az ajkába összezavarodva.
- Meg lehet próbálni - hagytam rá. - Elvégre a törődés mindenkinek kell - bólintottam.
- Szuper! -mosolyodott el Rebecca,s mintha nyoma sem lett volna az iménti szomorúságának,ugrándozva sietett a konyhába,hogy felmérje a hűtő tartalmát. - Na szóval... van itt paradicsom,paprika,virsli,saláta,meg némi felvágott. Nem túl sok választék!
- De egy lecsó elkészítéséhez tökéletes,nem gondolod? - javasoltam neki,amit ő örömmel fogadott.
- Remek ötlet! - kiáltotta,majd elkezdett sürögni-forogni a konyhában. Nagyot sóhajtva eldöntöttem,kimegyek hozzá segíteni,nehogy aztán magára gyújtsa a tűzhelyet vagy tudom is én.
- Jövök segíteni! - ajánlottam neki,mire rám nézett,és kedvesen bólintott jelezve,hogy nincs akadálya. Amíg én megmostam,felvagdaltam a zöldségeket,addig ő elővett egy szakácskönyvet - én is meglepődtem,hogy Castiel tart otthon ilyet -,és elkezdte olvasni a lecsó receptjét.
- Végeztünk! - sóhajtotta boldogan Reb,s azzal a lendülettel lerogyott az egyik székre.
- Akkor akár mehetnénk is... - hoztam szóba a dolgot. Nem akartam ugyanis,hogy anyának magyarázkodjunk,miért maradtunk ennyire sokáig.
- Várj! - kérte Rebecca felpattanva,mintha egy bolha csípte volna meg. - Szeretnék neki írni egy levelet is. Ha azt még megvárnád,hálás lennék! - könyörgött,így kénytelen voltam beadni a derekamat. A tesóm ugrándozva kutatott elő egy papírt meg egy tollat,majd leült az asztalhoz,és legszebb írását elővéve elkezdett üzenetet írni Castielnek. Mindössze tíz percébe telt,amikor is türelmetlenül rászóltam,hogy ideje lenne indulni.
- Oké,oké,mehetünk! - helyeselt ő is,utána letette a papírdarabot az asztal közepére,egy jól látható helyre.
- Mit írtál neki? - kérdeztem kíváncsian,miközben elhagyni készültünk a házat.
- Á,csupa semmiséget - legyintett elpirulva. - Azt,hogy remélem,sikerült kissé megnyugodnia,hogy ránk mindig számíthat,ha problémája akad,mert a barátai vagyunk,továbbá azt is tudattam vele,hogy csináltunk neki lecsót remélve,attól majd jobb lesz a kedve,és rám gondol,mikor eszi - áradozott Reb egész hazaúton.
- Te jó ég,tiszta beteg vagy - mondtam neki mosolyogva.
- Csak szeretem azt a majmot! - felelte pimaszul,és le sem tudta volna tagadni,mennyire boldog volt,amikor rá gondolt. Vajon én is ilyen lehettem? Bizonyára nem. Rebeccán látszik,őszintén szereti Castielt. Csak őt,és senki mást,ami az én esetemben nem volt igaznak nevezhető.
- Ó,ha ezt hallaná..! - nevettem el magam a "majom" szó hallatán.
- De nem hallja! - vont vállat egyszerűen. Közben hazaértünk. Senki sem volt otthon rajtunk kívül,így felmentünk a szobánkba. Amíg Rebecca elment zuhanyozni,én törökülésben leültem a laptopommal a szőnyegre,hogy megnézhessem az értesítéseimet facebook-on. Nagy meglepetésemre láttam,hogy valaki bejelölt ismerősnek. Kíváncsiságtól túlfűtötten néztem meg,ki az illető,és szinte elájultam a boldogságtól,amikor megállapítottam,hogy Lisander az. Diadalittasan bokszoltam a levegőbe.
- Éljen! - suttogtam nevetve,nehogy Reb azt higgye,megőrültem,amiért magamban beszélek.
Rögtön miután visszaigazoltam a felkérést,megnyílt egy chat ablak. Lis írt nekem. Miközben olvastam,a szívem a torkomban dobogott. Annyira édes volt! Megkérdezte,hogy érzem magamat,és biztosan tetszett e a rajz. Ó a fenébe,a rajz! Egy pillanatra azt hittem,Castnál hagytam,de elégedetten nyugtáztam,hogy a kabátom zsebében lapult. Gyorsan kivettem onnan,kisimítottam,és az éjjeliszekrényemre tettem. Legalább minden reggel úgy fogok felkelni,hogy látom ezt a csodás ajándékot,amiről egyből Lisander fog eszembe jutni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése