- Anya,tudnánk beszélni egy kicsit? - léptem be a konyhába,kezemben a nyilatkozatot szorongatva a hátam mögött. Anya háttal állt nekem,s jöttömre nem fordult meg azonnal,csak egy fél perc múltán tette a pultra a fakanalat.
- Mit szeretnél,Elena? - kérdezte türelmetlenül.
- Képzeld,az iskola szervez egy síelést két hét múlvára,és a tanárunk kiosztotta nekünk ezeket a szülői beleegyezési nyilatkozatokat,amiket... - magyaráztam neki felbátorodva,ám ő csendre intett.
- Felejtsd el,hogy aláírom nektek! - cáfolta meg előre a gondolataimat.
- Na de miért? - tátottam el csalódottan a számat.
- Még kérdezed? - hitetlenkedett anya. - Azok után,hogy nem voltatok velem őszinték,nem hinném,hogy én tartozom nektek szívességgel - harcolt a maga igazáért,de én sem hagytam magamat.
- Anya,kérlek! Addigra letelik a szobafogságunk - emlékeztettem. - Nagyon sajnálom,amiért nem mondtuk el,mi történt valójában,de megígérem,hogy ha elengedsz,minden egyes órában fel foglak hívni telefonon! - könyörögtem neki. Fontos volt számomra ez a kirándulás. Elvégre,nem minden évben adódik ilyen lehetőség.
- Ne haragudj,át kell gondolnom - rázta meg a fejét,majd újra a kezébe vette a kanalat,és visszafordult a tűzhely felé. Ezzel azt sugallta,hagyjam magára,és nehogy tovább merjek neki siránkozni,mert akkor csak azért sem enged.
Ebből adódóan inkább letört hangulatban visszakullogtam Rebhez a szobába.
- Na? - kérdezte izgatottan,remélve,hogy jó hírekkel érkezem.
- Még gondolkodik rajta - feleltem elcsüggedve. Erre Rebecca is lelombozódott egy kicsit.
- Megpróbáljak én is beszélni vele? - tudakolta tőlem,ám nem hittem volna,hogy sikerülne,szóval csak a fejemet ráztam,hogy inkább ne tegye. - Most miért? Hátha ketten hatunk rá... - győzködött tovább,mire én "csinálj amit akarsz" arckifejezést mutattam felé,s fáradtan rádőltem az ágyamra.
Hallottam,amint Reb feláll,hogy kimenjen a szobánkból,és becsukja maga mögött az ajtót. Már csak az én érdekemben is reméltem,beválik a nagyszabású terve. Miközben tehetetlenül feküdtem a paplanomon,megszólalt a telefonom pittyegő hangja. Üzenetem érkezett. Kelletlenül tápászkodtam fel,s láttam,hogy Rosa írt nekem. Találkozni szeretne,mert már rég látott.
Erre én megírtam neki a szomorú igazságot,azaz hogy nem tudok elszabadulni itthonról a büntetés miatt,de majd felhívom,amint lesz rá alkalmam. Éppen,mikor végeztem az sms írással,Rebecca rontott be a szobába széles mosollyal az arcán.
- Csak nem..? - kérdeztem meglepetten.
- De igen! - örvendezett,majd egy hirtelen ugrással mellém termett. - Azt mondta anyukád,hogy ha jól fogunk viselkedni ez alatt a két hét alatt,elenged bennünket - tájékoztatott,én pedig alig hittem a fülemnek.
- Hogy vetted rá? - kíváncsiskodtam,s közben majd' kiugrottam a bőrömből.
- Ezerszer bocsánatot kértem tőle,aztán addig könyörögtem neki,hogy végül belement. Persze megígértette velem,hogy vigyázunk majd magunkra - árulta el nekem. Mondandója végeztével hangos nevetésben törtünk ki,utána egymáshoz ugrottunk,és átöleltük a másikat.
Boldog,önfeledt viháncolásunknak a telefonom újbóli pittyegése szakította meg. Ezúttal Castiel hívott. Rebeccának nem szóltam rögtön,és a kijelzőt is eltakartam,nehogy félreértsen valamit.
- Szia! - köszöntem a vöröskének,miközben elfogott egy rossz érzés. Nem tudom,miért,de akaratomon kívül tudtam,most valami olyan fog következni,ami nem fog tetszeni...
- Szia! - szólt bele ő is morcos hangon. - Lőttek a síútnak. Az őseim közölték,hogy nem írnak alá semmit,mondván,hogy tanuljak,ne pedig szórakozzak - mesélte lehangoltan,mire én is egy csapásra elszomorodtam.
- A fenébe! - szorítottam ökölbe a kezemet. - Akkor ez bajos lesz - kommentáltam.
- Eléggé - helyeselt ő is a vonal másik végén. - Titeket elengedtek? - érdeklődött aztán. Hirtelen nem tudtam,mit feleljek erre. Nem akartam az orra alá dörgölni,hogy megkaptuk az engedélyt,viszont az őszinteség fontos dolog,és abból,hogy elárulom az igazat,nem lehet bajom.
- Igen... - válaszom halkan csengett.
- Valahogy sejtettem. A jó kislányoknak mindent szabad,igaz? - ironizált.
- A jó kislányoknak lehet,de nekünk nem - ellenkeztem mosolyogva. - Két hét szobafogságot kaptunk,mert kiderült,mi történt igazából a bál után. Anya talált egy cikket az újságban,ahol ott virított Dake arca. Mondhatom,kellemes látvány volt - húztam el undorodva a számat.
- Elhiszem - mondta ő is morcosan. - Mindegy,csak ezért hívtalak fel... - tette aztán hozzá,s engem megint elfogott az iránta érzett sajnálat.
- Kár,hogy így alakult - éreztem együtt vele. - A suliban akkor majd még beszélünk - búcsúztam tőle.
- Rendben. Szia,cica! - köszönt el,amin eléggé meglepődtem. Mármint nem attól,hogy elköszönt,mert az alap dolog az embereknél,de a megszólítás kissé érdekes volt. Cicának akkor hívott utoljára,mikor együtt voltunk...
- Ki hívott? - zökkentett ki gondolataimból Rebecca.
- Ööö... - tértem egyből észhez. - Viola volt - hazudtam. Nem akartam egyből elmondani neki,ki is keresett valójában. - Még győzködi a szüleit,jön e a táborba - tettem hozzá félénken elmosolyodva.
- Értem - bólintott ő. - Remélem,elengedik. Viola kedves lány - vélekedett,amit ráhagytam.
- Na jó,most tegyük el magunkat holnapra - javasoltam neki,s ő egyetértett velem.
Ebből adódóan inkább letört hangulatban visszakullogtam Rebhez a szobába.
- Na? - kérdezte izgatottan,remélve,hogy jó hírekkel érkezem.
- Még gondolkodik rajta - feleltem elcsüggedve. Erre Rebecca is lelombozódott egy kicsit.
- Megpróbáljak én is beszélni vele? - tudakolta tőlem,ám nem hittem volna,hogy sikerülne,szóval csak a fejemet ráztam,hogy inkább ne tegye. - Most miért? Hátha ketten hatunk rá... - győzködött tovább,mire én "csinálj amit akarsz" arckifejezést mutattam felé,s fáradtan rádőltem az ágyamra.
Hallottam,amint Reb feláll,hogy kimenjen a szobánkból,és becsukja maga mögött az ajtót. Már csak az én érdekemben is reméltem,beválik a nagyszabású terve. Miközben tehetetlenül feküdtem a paplanomon,megszólalt a telefonom pittyegő hangja. Üzenetem érkezett. Kelletlenül tápászkodtam fel,s láttam,hogy Rosa írt nekem. Találkozni szeretne,mert már rég látott.
- Csak nem..? - kérdeztem meglepetten.
- De igen! - örvendezett,majd egy hirtelen ugrással mellém termett. - Azt mondta anyukád,hogy ha jól fogunk viselkedni ez alatt a két hét alatt,elenged bennünket - tájékoztatott,én pedig alig hittem a fülemnek.
- Hogy vetted rá? - kíváncsiskodtam,s közben majd' kiugrottam a bőrömből.
- Ezerszer bocsánatot kértem tőle,aztán addig könyörögtem neki,hogy végül belement. Persze megígértette velem,hogy vigyázunk majd magunkra - árulta el nekem. Mondandója végeztével hangos nevetésben törtünk ki,utána egymáshoz ugrottunk,és átöleltük a másikat.
- Szia! - köszöntem a vöröskének,miközben elfogott egy rossz érzés. Nem tudom,miért,de akaratomon kívül tudtam,most valami olyan fog következni,ami nem fog tetszeni...
- Szia! - szólt bele ő is morcos hangon. - Lőttek a síútnak. Az őseim közölték,hogy nem írnak alá semmit,mondván,hogy tanuljak,ne pedig szórakozzak - mesélte lehangoltan,mire én is egy csapásra elszomorodtam.
- A fenébe! - szorítottam ökölbe a kezemet. - Akkor ez bajos lesz - kommentáltam.
- Eléggé - helyeselt ő is a vonal másik végén. - Titeket elengedtek? - érdeklődött aztán. Hirtelen nem tudtam,mit feleljek erre. Nem akartam az orra alá dörgölni,hogy megkaptuk az engedélyt,viszont az őszinteség fontos dolog,és abból,hogy elárulom az igazat,nem lehet bajom.
- Igen... - válaszom halkan csengett.
- Valahogy sejtettem. A jó kislányoknak mindent szabad,igaz? - ironizált.
- A jó kislányoknak lehet,de nekünk nem - ellenkeztem mosolyogva. - Két hét szobafogságot kaptunk,mert kiderült,mi történt igazából a bál után. Anya talált egy cikket az újságban,ahol ott virított Dake arca. Mondhatom,kellemes látvány volt - húztam el undorodva a számat.
- Elhiszem - mondta ő is morcosan. - Mindegy,csak ezért hívtalak fel... - tette aztán hozzá,s engem megint elfogott az iránta érzett sajnálat.
- Kár,hogy így alakult - éreztem együtt vele. - A suliban akkor majd még beszélünk - búcsúztam tőle.
- Rendben. Szia,cica! - köszönt el,amin eléggé meglepődtem. Mármint nem attól,hogy elköszönt,mert az alap dolog az embereknél,de a megszólítás kissé érdekes volt. Cicának akkor hívott utoljára,mikor együtt voltunk...
- Ki hívott? - zökkentett ki gondolataimból Rebecca.
- Ööö... - tértem egyből észhez. - Viola volt - hazudtam. Nem akartam egyből elmondani neki,ki is keresett valójában. - Még győzködi a szüleit,jön e a táborba - tettem hozzá félénken elmosolyodva.
- Értem - bólintott ő. - Remélem,elengedik. Viola kedves lány - vélekedett,amit ráhagytam.
- Na jó,most tegyük el magunkat holnapra - javasoltam neki,s ő egyetértett velem.
*
- Tanár úr! - kiáltottam Mr. Faraize után,amikor éppen kifelé sietett a teremből. Szerencsére egyből meghallotta a hangomat,így még az ajtóban megfordult.
- Parancsoljon,Elena! - mosolygott rám. A kedvenc tanárom volt mindig is. Kedves,igazságos és megértő,de ha kell,szigorú.
- Szeretném átadni a szülői beleegyezési nyilatkozatokat - nyújtottam felé a két papírt.
- Köszönöm! - vette át jókedvűen,majd biccentett felém egyet,és elhagyta a termünket. A dolog tehát letudva! Már csak az a feladatom,hogy izgatottan várjam a kirándulást. Úgy érzem,nem esik majd nehezemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése