37. fejezet - Én ezt nem értem...

Szüntelenül Lisander járt a fejemben. Csak rá tudtam gondolni még akkor is,amikor összetalálkoztam Arminékkal a pláza bejáratánál. Ekkor azonban fel kellett függesztenem az ábrándozást,ugyanis a Kocka,meg a Plázasrác összevesztek valamin.

- Hagyjál már Alexy,ez undorító nem fogok felvenni egy rikító rózsaszín pólót! Még Halloween-kor sem! – mondta Armin dühösen, és megpróbálta elvenni,majd a legközelebbi kukába hajítani az ízléstelen ruhadarabot. Alexy azonban ezt nem hagyta,így a nagy huzakodás közepette majdnem elszakították.

- Fejezzétek be,ennek semmi értelme! – próbáltam győzködni őket,ám továbbra sem engedett egyik sem,sőt. Engem kértek meg,hogy mondjam el a véleményemet. Mivel egyiküket sem akartam megbántani,ezért csak ennyit mondtam:

- Szerintem a rózsaszín nem megy Armin szeméhez. Neki inkább valami kék állna jól – fejtettem ki a szakmai véleményemet. Úgy tűnt,hogy ezzel már ők sem tudnak vitatkozni. Sőt,mikor Alexy nem figyelt,Armin odasúgott nekem egy köszönömöt.

- Elena milyen jól tudja, hogy mi áll jól neked, tesó! – mondta a kék hajú srác,s még kacsintott is hozzá,Armin viszont valamiért elvörösödött.

-Ezt meg hogy érted? – kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt,hogy már megint miről beszél. Néha az az érzésem, hogy nem is szavakkal kommunikálnak,és ezért nem értem,amit hangosan is kimondanak. Ezt egyébként főleg Alexynél figyeltem meg.

- Á,nem lényeges,viszont most rohannom kell,mert még szét akarom válogatni az új cuccokat. A szálláson találkozunk – Alexy búcsúzóul odaintett nekünk,utána elrohant abba az irányba,amerre egyébként mi is mentünk.

- Alexy olyan furcsán viselkedik néha,nem gondolod? – kérdeztem a mellettem lépkedő Armint.

- Hát, én nem vettem észre semmit. Szerintem mindig ilyen – mondta,bár az arca kicsit másról árulkodott. – Mire gondolsz?

- Nem is tudom. Néha olyasmit mond,amit nem tudok mire vélni és folyton kacsintgat – vázoltam az észrevételeimet.

- Biztos szeret kacsintgatni. Már kicsi kora óta ezt csinálja. Azóta,hogy megtanult kacsintani – a fiú szavai kissé észhez térítettek.

- Mindegy,biztos csak én vagyok paranoiás... – megvontam a vállamat,majd kinyitottam az ajtót,ugyanis közben megérkeztünk a szállásra. Mivel a vacsora pontban hétkor volt,ezért egyből az ebédlő elé siettünk,ahol már összetömörültek az éhes diákok. Nem sokára ki is nyílt az ajtó,mi pedig beözönlöttünk,hogy elfoglaljuk szokásos helyünket.

- Úgy látom,milánói makaróni lesz a vacsi – mondta Viola,aki akkor csatlakozott a társaságunkhoz. – Imádom,a kedvenc kajám! És még ketchup is van hozzá!

- Csak vigyázz,nehogy rosszul legyél a sok ketchuptól – nevettem, majd én is elkezdtem a tésztával megrakott hatalmas tálakat cipelő konyhásokat fixírozni. Amint lerakták elénk az egyik hatalmas tálat,rögtön elkezdtük elpusztítani a benne felhalmozott ételt,miközben jót beszélgettünk. Még Viola is felszabadultabbnak tűnt. Már majdnem mindenki végzett az evéssel,amikor egy puffanást,majd egy szitkozódást lehetett hallani a kettővel odébb található asztal környékén. Mindenki forgolódni kezdett,néhányan még fel is álltak,csak hogy lássák,mi történt.

- Kentinék asztalánál kiömlött a ketchup, amit Ken nem vett észre,így elcsúszott rajta – világosított fel minket az incidenshez legközelebb ülő Armin. – Lehet,hogy eltört a karja,mert nagyon furcsán tartja.

Mr Faraize azonnal odasietett,majd kikísérte Kent az udvarra,hogy megvárják a mentőt. Utasításul csak annyit mondott,hogyha síelni megyünk is,nagyon vigyázzunk magunkra,és egymásra is,valamint hogy kilenc órakor legkésőbb mindenkinek vissza kell térnie a szállásra. Utána még lehet beszélgetni,de éjfélkor takarodó van. Mi pedig a ritka alkalmat kihasználva,hogy egyedül lehetünk,azonnal felsiettünk a sífelszerelésért,s engedelmesen feltettük a kar- és lábvédőket,valamint a sisakot,aztán kimentünk a szabadba,ahol éppen szállingózott a hó.

- Milyen romantikus a hóesés. Nem gondolod,Armin? – Alexy nevetve megbökte a tesóját,utána elviharzott a legmeredekebb pályák felé.

- Egyszer úgyis elkaplak! – kiáltotta utána Armin,majd tesója után iramodott. Mi pedig Violával tanácstalanul álltunk ott egy darabig,s eldöntöttük, hogy a meredek pályákat még mindig nem nekünk találták ki. De azért most már nem az ovisoknak szánt pályán mentünk,hanem az egyel meredekebben. Már éppen készültem volna Viola után indulni a lejtőn,amikor valaki megkopogtatta a vállamat.

- Biztos,hogy menni fog ezen a pályán? – kérdezte komolykodva Viktor,de láttam, hogy a szája sarka felfelé görbül.

- Mintha nem tudnám,mi fán terem a síelés! – tetettem sértődöttséget. Sajnos sosem tudtam igazán megállni a nevetést,ezért most is elmosolyodtam. – Egyébként pedig nem én vagyok az,aki nem hord kar- és lábvédőt – pillantottam rá jelentőségteljesen.

- Ugyan már,azokat a bénáknak találták ki. – vigyorgott rám. – A profiknak,amilyenek az én sulimba járnak,nincs szükségük holmi kar- és lábvédőkre.

- Na kösz! Szóval azt mondod,béna vagyok? – lebiggyesztettem a szájam sarkát, ezzel is jelezve,hogy „megsértett”. – Egyébként melyik suliba jársz?

- Az amorisi Sporttagozatos Gimibe. – mondta lazán,én pedig nem hittem a fülemnek.

- Komolyan? De hisz az pár buszmegállónyira van csak az én sulimtól. Én a Sweet Amorisba járok – teljesen sokkolt ez az információ.

- Hát,kicsi a világ... – mondta kissé meglepetten,majd mint akinek egy remek gondolata támadt,felkiáltott: - Ez nagyszerű! Akkor akár találkozhatnánk is néha. Persze csak ha neked is van kedved hozzá.

- Végül is,miért ne? – tettem fel a költői kérdést. Nem láttam rá okot,hogy visszautasítsam. Hátha jó haverok leszünk,azokból sosem elég.

- Akkor esetleg,ha nem veszed tolakodásnak,elkérhetem a telefonszámodat? – kissé tartózkodó stílusán muszáj volt elmosolyodnom,de azért bólintottam,majd mivel szerencsére volt nálam egy toll,gyorsan a kezére firkantottam a számomat.

- Te jössz! – szóltam rá,amint elkészültem,s felé nyújtottam bal karomat. – Most viszont sajnos vissza kell mennem,mert úgy látom,a barátnőmnek szüksége van rám – mutattam a kikapcsolódott lábvédőjével bíbelődő Violára.

- Rendben,viszont akkor már nem találkozunk,mert mi holnap korán reggel indulunk haza.

- Nem baj,neked is van egy telefonszámod,meg nekem is,ami elég praktikus tud lenni. Főleg,ha nálad az enyém,nálam pedig a tiéd van – mondtam bujkáló mosollyal, ő is elmosolyodott.

- Szia – búcsúzóul intett egyet a kezével,aztán elsiklott.

*

Reggel elég ideges voltam,mivel mára beszéltük meg a találkozót Lisanderrel,ám szinte biztos voltam benne,hogy nem fog eljönni. Már javában síeltünk és éppen feladtam a reményt,hogy találkozom vele,amikor egyszer csak megjelent előttem.

- Szia,már várlak egy ideje – mondta jókedvűen a fiú. Látszólag sikerült kihevernie a tegnap történteket,vagy legalábbis jól titkolta leplezett rosszkedvét. Nagyon jól.

- Szia! - meglepetésemben majdnem elcsúsztam,de mikor visszanyertem az egyensúlyomat, elmosolyodtam,mert felfogtam,hogy ki is áll előttem.

- Akkor,mehetünk? – kérdezte. – Arra gondoltam,megpróbálkozhatnánk az egyik meredekebb pályán lecsúszni. Vagy nem szeretnéd?

- Rajtam ne múljon – mosolyogva elindultam az ellenkező irányba,Lisander pedig követett. Összességében nagyon jól éreztem magam. Sokszor eltanyáltam ugyan,viszont Lis sem járt sokkal jobban,így sokat nevettünk. Aztán megpróbáltunk egymásnak megtanítani pár fortélyt, de nem sok sikerrel,ezért azok is viccesen sültek el. Viszont az indulás ideje vészesen közeledett,és szerettünk volna kiélvezni minden pillanatot,így még utoljára beültünk a sífelvonóba,s épp a legutóbbi esésemet elemeztük ki,mikor az hirtelen megállt. Nem tudtuk,mi történt,ezért egy darabig aggódva forgolódtunk,ám aztán belenyugodtunk a helyzetbe. Annál is inkább,mivel ketten voltunk egy elég szűk helyre bepréselve,és a helyzet úgy kívánta, hogy farkasszemet nézzünk egymással. Aztán egyszer csak Lis megfogta a kezemet,majd hirtelen megcsókolt,én pedig visszacsókoltam. Ekkor újra megindult a felvonó,s mi szétröppentünk. Már majdnem felértünk,amikor Lisander szabadkozni kezdett.

- Elena,én… sajnálom,nem tudom mi ütött belém. Csak… csak úgy megtörtént. Kérlek,ne haragudj rám! – hajtogatta folyton. Én pedig döbbenten álltam és nem tudtam felfogni,ezt most miért mondta. Aztán mikor éppen megtaláltam volna a hangomat,kinyílt a fülke ajtaja,és ő összezavarodva elsietett,ám még csak nem is a pályák felé,ahova menni akartunk,hanem éppen ellenkező irányba. Magamra maradva álltam ott,akár egy rakás szerencsétlenség,és azon töprengtem,miért ennyire furcsák a fiúk.