61. fejezet - Az én hercegem

- Bejöhetek? - hallottam az ajtóm másik oldalán anya hangját.

- Persze! - szóltam neki vissza,majd kikapcsoltam a monitoromat,s Nathaniellel egyszerre a hang forrása felé fordultunk. Ezután anya benyitott,és kíváncsian nézett végig rajtunk.

- Nem zavarok? - mosolyodott el sokat sejtően. 

- Miért zavarnál? - kérdeztem vissza teljes nyugalommal,Nat pedig legelbűvölőbb vigyorát vette elő,majd villantotta azt anyára.

- Nem tudom... - vonta meg a vállát. - Gondoltam,megérdeklődöm,nem vagytok-e éhesek,nincs e szükségetek valamire... - jegyezte meg,ám tudtam,hogy a kíváncsisága vezérelte arra,hogy feljöjjön az emeletre.

- Nem,köszönjük! - hárította el udvariasan a fiú,mire anya pár pillanat ácsorgás után úgy döntött,kimegy. - Nagyon kedves anyukád - fordult felém Nat,mikor újra kettesben voltunk.

- Az,bár néha sok belőle - sóhajtottam. 

- Addig örülj,míg az én szüleimet nem ismered... - húzta el a száját,mialatt én a székemről lemásztam mellé a szőnyegemre,hogy nyugodtabban tudjunk beszélgetni.

- Miért? - vontam fel a szemöldökömet. - Amikor találkoztam velük régen,nagyon szimpatikusak voltak - ellenkeztem.

- Az akkor volt,de tudod Amber sokszor kihozza őket a sodrukból,aminek a levét többnyire én is megiszom - tájékoztatott,én pedig együtt érzően bólintottam.

- Sajnálom - tettem még hozzá,s egyenesen a fiú szemeibe néztem. Pár másodpercig egymást bámulva hallgattunk. Amikor éreztem,hogy a csend kezd kissé kínossá válni,fellélegeztem:

- Hála az égnek,legalább kész a lemez! - nevettem fel fáradtan. Legalább harminc számot sikerült összeválogatnunk az albumra,amit el fogunk vinni a bulira is.

- Igen,jól esik magunk mögött tudni ezt a feladatot - oldódott fel kicsit Nathaniel is. - Azonban ami alatta történt... - utalt elég egyértelműen a csókjelenetünkre,melynek elkezdője én magam voltam.

- Szerintem nem érdemes róla beszélni - vágtam gyorsan közbe,amin elképedt.

- Nem érdemes? - ismételte. - Ezt meg hogy érted? - kíváncsiskodott,s láttam rajta,hogy kissé nyugtalanná válik a tekintete.

- Úgy,hogy szerintem elég egyértelmű cselekedet volt. Nem hinném,hogy magyarázkodni kellene miatta - mondtam ki,amit gondoltam. Erre láthatóan megkönnyebbült.

- Szóval... nem bánod? - kérdezte némi aggodalommal a hangjában. Őszintén nem tudtam,mit feleljek erre. Jól esett? Igen. Előre tudtam,hogy ez meg fog történni? Nem. Én kezdeményeztem? Igen. Na és miért? Mert be kellett vallanom,még mindig vonzódom hozzá.

- Nem - feleltem halkan,majd finoman az ajkaimba haraptam. Bármennyire furcsa,ezen egy szó kiejtése után sem éreztem megbánást. 

- Komolyan? - mosolyodott el halványan,mire én is ezt tettem.

- Halálosan komolyan - feleltem határozottan,majd közelebb csúsztam hozzá a földön. Annyira közel kerültem végül,hogy a karomat kinyújtva kezemet rá tudtam tenni az övére. Szemei így a földre vándoroltak,s összefonódó ujjainkat figyelte. A lámpa félhomályában tökéletes szögben láttam íves száját,s éreztem,meg akarom csókolni. Újra. Szabad kezemmel felemeltem az állát,mire tekintetünk megint találkozott. Szinte remegni kezdtem,annyira szerettem volna a számat az övére tapasztani. Lassan közeledni kezdtem felé,hogy tervemet valósággá tudjam váltani,ám reakciója eléggé meglepett a nemrég történtek után. Óvatosan elfordította a fejét,és így szólt:

- Azt hiszem,ideje mennem - szólt halkan,rajtam pedig úrrá lett a csalódottság érzése.  
- Kikísérlek... - mondtam neki halkan,majd felálltunk,s kimentünk a szobámból,le a földszinti előszobába,ahol körülnéztem,nincs e ott anya. Amikor megbizonyosodtam róla,hogy csak magunk vagyunk,közelebb léptem,és átöleltem Natot.
- Köszönöm a segítséget! - súgtam a fülébe. Ő gyengéden megsimogatta a hajamat,utána eltolt magától,s halványan rám mosolygott.
- Nagyon szívesen! - biccentett. Mielőtt megfordult volna,megragadtam a karját,és mélyen a szemébe néztem.
- Szeretném,ha holnap eljönnél te is a bulira - kértem őt. Egy pillanatig állta a tekintetemet,de aztán lesütötte szemeit a földre.
- Jó,majd meglátjuk - mosolyodott el ismét. - De most már igazán mennem kell... - szólt,mire bocsánatot kérve elengedtem a karját,s kiengedtem őt a bejárati ajtón. 

*

Gyönyörű álmom volt. Amint lehajtottam este a fejemet a párnámra,rögtön elaludtam,s a mai nap emlékeinek helyszínét felváltotta egy óriási,csodaszép,virágokkal teli rét. Óriási fák is nőttek rajta,csupa fényes levéllel. A levegő kellemesen meleg volt,a Nap magasan járt az égen,mely olyan kék volt,akár az én szemem. Időm sem volt gyönyörködni a szépséges tájban,ugyanis egy pillanat alatt villámlani kezdtek,az eget sötét viharfelhők takarták el,a virágok elhervadtak,a fák pedig ledobták lombkoronájukat. 

Most vettem csak észre az erdő állatait,akik sorra,riadtan ugrottak elő rejtekhelyeikről,hogy aztán a vihar elől menekülve új zugot keressenek maguknak.

- Várjatok! - kértem,mert követni szerettem volna őket. Nem tudtam,hová mennek,de bizonyára egy ennél biztonságosabb helyre,ezért futni kezdtem feléjük. Mielőtt azonban elérhettem volna őket,kettényílt a föld,s előttem egy óriási szakadék kezdett kiszélesedni,amibe nagy pechemre bele is estem. 

Joggal gondolhatnátok,mi ebben az álomban a gyönyörű? Eddig valóban semmi. Ám ami azután következett,örökre az emlékeimben marad.

Egy ódon várkastélyban feküdtem ájultan. Magamat külső szemlélőként láttam. Egy selyemágy állt alattam. Rajtam egy csodás,levendula lila ruha volt,fejemen pedig arany korona ékesedett. Olyan voltam,mint egy halott királylány. Nem is tudom,melyik mesében láttam hasonlót... 

Egyszer csak léptek zaját lehetett hallani. A falak visszaverték a cipő egyenletesen kopogó hangját,bár még nem lehetett látni,ki a gazdája. Pár pillanat múlva azonban kiderült; Nathaniel volt. Fessen,kihúzott háttal lépdelt az ágy felé,amin feküdtem.  Hosszú ujjú,fehér inget viselt,melyen arany rojtok lógtak. Oldalára kardot tűzött. Meglehetősen elegáns és megnyerő külsőt kölcsönzött ez neki. Gyakrabban kellene így öltöznie. 

Elszánt,ám óvatos lépteivel végre valahára odaért ájultan heverő személyemhez. Először az arcomat fürkészte,majd  kezeivel lassan felém nyúlt. Egyikkel a derekamat fogta meg,másikkal a fejemet emelte fel.

Ezután felém hajolt,s akár a filmekben,gyengéden csókot lehelt az ajkaimra. Nem telt bele egy perc sem,már felébredtem. Amint megláttam őt,szám mosolyra húzódott. Átkaroltam a nyakát,s ezúttal én csókoltam meg.

Hosszú percekig maradtunk így,azonban egy hirtelen pillanatban felébredtem,s újra a szobámban találtam magamat. Csalódottan fúrtam a fejemet a párnámba. Egy perccel később azonban izgatottan felpattantam az ágyról; hiszen ma van Rebecca bulija! Mindennek tökéletesnek kell lennie.

60. fejezet - Közeleg a határidő

- Mikor lesz a nagy nap? - lépett hozzám mosolyogva Nathaniel,mikor véget értek az órák,s a diákok nagy része már haza szállingózott. Választ azonban csak akkor adtam,amint biztos voltam benne;ketten maradtunk a teremben. 

- Holnap - ám mosolyát nem tudtam viszonozni. - Pedig még annyi teendő van hátra,azt sem tudom,hol áll a fejem - panaszkodtam neki,pedig nem szokásom. Általában én vagyok mások lelki szemetesládája,de egyszer nekem is ki kell adnom magamból mindazt,ami nyomaszt.

- Tudok valamit segíteni? - kérdezte kedvesen,amint meghallotta az elkeseredettséget hangomban.

- Á,nem szeretnélek téged is leterhelni a gondjaimmal - legyintettem.

- Ha leterhelnél,nem ajánlottam volna fel - ellenkezett kedvesen.

- Hogyha tényleg van kedved,örömmel fogadom a segítséget - bólintottam rá hálásan.

- Szuper! - csapta össze két kezét,majd felkapta hátára a táskáját,mire én is így tettem. Értelmetlen lett volna itt maradnunk suli után,úgyis örültünk,hogy végre vége a mai napnak.

- Szerencsére a klub,ahol meg lesz tartva a buli,vállalta a dekorációt erre az alkalomra. Voltak olyan kedvesek bérbe adni a DJ pultot is,de zenéket még nem sikerült összeállítanom - húztam el a számat,miközben lassan elindultunk kifelé az épületből. - Emellett a tortát is meg kell rendelnem,az ajándékot becsomagolnom,mindezt holnapra - nyögtem fel fájdalmasan.

- Egyedül sosem végeznél vele. Még jó,hogy épp ráérek! - bökött finoman oldalba. - Csomagolni például tökéletesen tudok,azt szívesen bevállalom,míg te a tortát intézed. Utána összerakhatnánk együtt a zenéket. Mit szólsz? - ajánlotta lelkesen,amin mosolyognom kellett. Szinte jobban törjük magunkat a buli szervezésén,mint Castiel,ami az ő esetében azt hiszem,normális. Persze nem lehet letarhálni őt sem,hiszen a hely kibérelését,a dekorációt,az ételt és az italokat ő fizette egyedül,ami elég nagy áldozat lehet a részéről - jobban mondva,a pénztárcája részéről. 

- Remekül hangzik - értettem egyet vele. - De ugye nem lesz gond belőle,hogy nem mész ma haza egyből suli után? - jutott aztán eszembe aggodalmasan. 

- Dehogy,legfeljebb Ambernek írok egy sms-t,hogy nálad leszek estig - legyintett,mire nagyot nyeltem.

- Ambernek? - kérdeztem vissza némi utálattal a hangomban. - Nem tudom,jó ötlet e megírni,hogy nálam töltöd a délutánt. Enyhén szólva nem vagyok a szíve csücske,biztos elkezdene kombinálni - ráztam meg elborzadva a fejemet az ötlet hallatán. 

- Engem nem érdekel mások véleménye,még ha a húgomé is éppen az aktuális. Nekem is van saját életem,amiről nem muszáj beszámolnom neki - mondta határozottan Nat,ami meglepett. Nem nagyon láttam még ilyennek. Lehet,hogy Amber valamivel kihúzta nála a gyufát? 

- Hű! - mindössze ennyit tudtam kipréselni ajkaim közül,mire a fiú érdeklődve rám emelte barna szemeit. - Csupán nem halottalak még így beszélni,ennyi az egész - vontam vállat mosolyogva.

- Mostanában kezd elegem lenni a drága húgomból,de inkább ne is rontsuk el a délutánt azzal,hogy róla diskurálunk - kérte Nathaniel,amire csak bólintottam,s mivel megérkeztünk a házunkhoz,kinyitottam a bejárati ajtót,hogy bemehessünk rajta. 

- Szia,Elena! Ha van egy is időd,tudnál segíteni nekem a..? - anya toppant be az előszobába,akár egy tornádó. Biztosan azt hitte,egyedül vagyok. Ám amikor meglátta Nathanielt,szélesen elmosolyodott,amit nem tudtam mire vélni.

- Szia,Nathaniel! De régen láttalak! Akkor is helyes kölyök voltál,de most...  - vajon normális volt,hogy én pirultam bele? Nathaniel szerencsére nem illetődött meg. Udvariasan elmosolyodott,úgy intett anyának.

- Csókolom! Kérem,ne essen túlzásokba. Akinek ebben a házban szemlélődésre méltó a külseje,az maga,és persze Elena - a nevem hallatán nagyot dobbant a szívem. Anya természetesen elnevette magát,kacsintott egyet,s visszament a konyhába,ahonnan előbukkant. 

- Ó,de kedves! Ha éhesek vagy szomjasak vagytok,szóljatok! - kiáltott még vissza,miközben levettük a kabátunkat,hogy felakaszthassuk a fogasra azokat. Én továbbra sem néztem Natra,túlságosan vörös volt ahhoz a fejem. Annyira cikin tud viselkedni néha anyám! 

- Gyere,menjünk fel! - motyogtam aztán zavartan,s felviharzottam az emeletre a szobámba. Nathaniel halk,ruganyos léptekkel követett. Amint beléptünk,a szekrénybe nyúltam,előhúztam Rebecca ajándékát,egy halom csomagolópapírt,egy celluxot és egy ollót,amit kegyesen átnyújtottam a fiúnak. 

- Rajtad a sor! - mosolyodtam el,majd a gépemhez ültem,hogy online megrendelhessem Reb születésnapi tortáját holnapra. Miközben a hátam mögött a papír állandó zörgésének a zaját hallgattam,megtaláltam a tökéletes süteményt egy nem is olyan messzi cukrászdában. Meggyes mákos volt,Reb egyik kedvence. Tudtam,hogy ebből kell rendelnem egy szép nagy adagot. A telefon lebonyolítása után a székemben hátrafordultam,hogy jól láthassam Nathanielt,aki éppen akkor végzett az ajándék csomagolásával. Ezután leült törökülésbe az ágyam lábához,s egyenesen szembefordult velem.

- Na,milyen lett? - mutatott a precízen,tökéletesen becsomagolt ajándékra.

- Hiper-szuper - mutattam fel hüvelykujjamat dicséretem jeléül. - Most már csak a zene van hátra - dörzsöltem össze kezeimet,munkára készen. Erre a fiú felállt,az egyik fotelemet mellém tolta,beleült,s így ketten tudtuk nézni a számítógép monitorját,hogy kiválogassuk a megfelelő számokat a bulira.  Egy óra elteltével azonban még mindig csak hat dalt sikerült egy mappába tennünk. 

- Sosem végzünk ezzel - húztam el a számat bosszankodva. 

- Dehogynem,ne aggódj! - veregetett vállba finoman Nathaniel,majd átvette tőlem az egér irányítását,míg én kinyújtózkodtam a székemben. Fél percre lecsuktam a szememet,hogy pihentessem egy keveset,mikor ismerős dallam csapta meg a fülemet. Azonnal visszaültem eredeti pozíciómba,s tágra nyitott szemekkel bámultam a monitorra. Nat azt a számot játszotta le éppen,amire először csókolóztunk együtt egy házibulin. 

- Te jó ég,ez az,amire gondolok? - kérdeztem meglepetten,alig jutva levegőhöz. A fiú felém fordította a fejét,halványan elmosolyodott,majd bólintott.

- Igen,a Skinny love - felelte suttogóra fogva a hangját,mire belülről melegség árasztott el,és feltörtek belőlem a régi emlékek,a pillanatok,amiket vele együtt éltem át. 

- Hát,ez elég régen volt - morfondíroztam félhangosan. - De szerintem mehet ez is a mappába,nem árt a népnek,ha van pár lassú szám is - határoztam el. Juhú,így már hét dal van a külön mappánkban! Lényegesen több a semminél. 

Miután Nat betette a mappába a közös számunkat,továbbra sem kapcsolta ki a lejátszót,így a Skinny love lassú,szerelmes dallama töltötte be a szobám minden egyes négyzetcentiméterét. Valami furcsa sugallat,egy belső hang,mely nem tudom,honnan jött hirtelen elő,arra késztetett,hogy bújjak közelebb Nathanielhez. Arra,hogy érezzem,ahogyan a karomat selymes ingének anyaga simítja végig,hogy beszippanthassam különleges illatát,mely a szappan és a legkellemesebb férfi dezodor elegyéből állt. 

Időm sem volt visszafogni magamat,máris közelebb húzódtam hozzá,mire meglepetten pillantott rám. Az orrunk összeért,mikor egymásra néztünk. A lélegzetem elakadt,Nathanielé viszont felgyorsult. Ahogyan egyik kezemet izmos mellkasára tettem,éreztem,amint az fel-le emelkedik,miközben a szíve dobbanása,mintegy kísérő,szabályos ritmusban vert. A pillanat töredékéig csupán egymás szemébe bámultunk,miközben a dal továbbra is szólt a hangszórókból nem is sejtve,milyen hatással van ez ránk. Azután egy hirtelen mozdulattal ajkaimat Nat ajkaira tapasztottam. Az egyik felem ellenezte a cselekedetet,a másik felem viszont ösztönzött,hogy karoljam át a nyakát,és üljek az ölébe,amit meg is tettem,ezzel magamnak okozva a legnagyobb meglepetést,nem is Nathanielnek,akit szintén váratlanul ért nyílt közvetlenségem. 

Miközben hevesen csókoltam őt,felidéződött bennem,milyen volt vele régen. Ő sosem bántott,soha nem okozott fájdalmat,mindig mellettem állt,mindig megnevettetett. Tökéletes volt. Illetve most is az. Nem is értettem hirtelen,mi ütött az akkori énembe,hogy hagytam őt kisétálni az életemből. Mintha megbánásomat akarnám bizonyítani,szorosan összekulcsoltam kezeimet a tarkójánál,mire karjaival átölelte a derekamat,s közelebb húzott magához. 

Ki tudja,meddig tartott a csókcsata kettőnk között - pár pillanatig,hosszú másodpercekig,vagy percekig -, egyszer csak vége szakadt. Bár nem rajtunk múlott,hanem az oxigénen,ami heves ölelkezésünk során kezdett belőlünk kifogyni. 

- Ne haragudj! - néztem mélyen a szemeibe,miközben ezeket a szavakat suttogtam. Egymást ölelő karjaink szorítása azonban ezek után sem enyhült,s az időt sem éreztem alkalmasnak,hogy kimásszak az öléből. 

- Nem haragszom - súgta lágy hangján a fülembe,majd ezúttal ő csókolt meg engem. Kissé groteszknek tűnhettem,de úgy éreztem,ez az album valószínűleg ma már nem lesz kész - legalábbis ha rajtunk és gyermeteg fiatalságunk örömein múlik. 

59. fejezet - Armin szemszöge

- Helló tesó! - köszönt Alexy,amint belépett a közös szobánkba. Rengeteg szatyrot cipelt,melyeket most egy határozott mozdulattal levágott az ágyra. Nyilván vásárolni volt...

- Szia... - intettem neki kedvtelenül,de nem néztem fel a képregényből,amit éppen olvastam.

- Találd ki,kivel találkoztam! - jött közelebb,majd megállt mellettem az íróasztalnál. Erre unottan felé fordítottam a fejemet.

- Ha nem Jared Harettel a Heroes-ból,akkor nem igazán érdekel - említettem meg egyik kedvenc szereplőmet a világ legjobb videó játékából.

- Elenával - felelte vállat vonva,utána éppen ki akart menni az ajtón,de felálltam,és megragadtam a karját.

- Mondott neked valamit? - kérdeztem izgatottan. 

- Nahát,mégis érdekel? Pedig nem s ő Jared Haret - ellenkezett Alexy,mire elkomorodtam.

- Ne ökörködj már! Persze,hogy érdekel... - tettem hozzá gyorsan. Amint meghallottam Elena nevét,a szívem a kelleténél gyorsabban kezdett verni. Tagadhatatlan volt,hogy még mindig érzek iránta valamit.

- Jó,jó,mesélek,csak engedj el! - kérte,mire visszahúztam a kezemet a karjáról. - Nagyon aggódik érted,és sajnálja,ami történt. Érdeklődött,nem tudna e segíteni valahogyan rajtad - számolt be a tesóm.  

- Mást nem mondott? - kérdeztem csalódottan. Ezt ugyanis már személyesen is mondta,de mit tudna rajtam segíteni? Legfeljebb azt,hogy viszonozza az érzelmeimet. Ez azonban úgyis lehetetlen...

- Nem - rázta meg a fejét. - Vagy csak nem akart,mert Castiellel volt - tette még hozzá,mire kíváncsian felpillantottam rá. 

- Castiellel? Már megint? - kezdtem gyanakodni,s akaratlanul is féltékennyé váltam egy pillaat alatt.

- Igen - bólintott Armin. - Nyilván nincs közük egymáshoz,csak éppen együtt voltak. Azt hiszem,vásároltak. Elenánál szatyrok voltak. Egy híres ruhabolt szatyrai - számolt be nekem.

- Ez furcsa... Miért menne el valaki az exével ruhát vásárolni? - tettem fel a kérdést,amire annyira szerettem volna választ kapni. 

- Lehet,hogy nem csak az exe,hanem több annál - csipkelődött Alexy,de erre jelenleg nem voltam vevő.

- Ezzel nem nyugtattál meg... - dörgöltem az orra alá idegesen,mire felnevetett.

- Nyugi már,csak barátok. Castiel Rebeccával jár - emlékeztetett.

- Az nem jelent semmit. Te is Amberrel jársz,mégis más tetszik neked... - firtattam tovább.

- Hé,megbeszéltük,hogy ez titok marad! - figyelmeztetett egyik ujját felemelve. 

- Persze,persze,de nem értem,miért nem hagyod ott azt a fruskát. Rettenetesen idegesítő tud lenni - célozgattam neki elég egyértelműen.

- Majd ha eljön az ideje,most úgyis elég rossz passzban van,nem szeretném még jobban elszomorítani - mondta. Hát igen,a rossz passz nála azt jelenti,kibírhatatlanabb,mint általában,ami elég nagy szó.

- Oké,nem az én ügyem - emeltem magam elé védekezően a tenyereimet. - Viszont ha megengeded,elmegyek sétálni egyet - furakodtam ki mellette az ajtón.

- De hát vak sötét van! - ellenkezett. 

- Tudom... - szóltam vissza neki,és már mentem is le a lépcsőn. Amikor kinyitottam a bejárati ajtót,frontálisan beleütköztem valakibe,s csak később vettem észre,ki az,amikor felsegítettem.

- Elena? - lepődtem meg teljesen,s látványától azt hittem,menten megszédülök. Szokás szerint gyönyörű volt. 

- Szia,Armin... - köszönt halkan. - Én.. pont most akartam csöngetni - füllentette. Nyilvánvaló volt,hogy már régóta itt áll az ajtónk előtt. Már elég régóta ismertem ahhoz,hogy észrevegyem,mikor nem mond igazat.

- Értem - hagytam rá. - Segíthetek valamit? - kérdeztem aztán némi idegességgel a hangomban. 

- Még te kérdezed? - nézett fel rám nagy,kék szemeivel. - Én azért jöttem,mert... gondoltam,tehetnék érted valamit. Hallottam Alexytől,mennyire el vagy keseredve - magyarázta,s zavarában teljesen elpirult,amiért kedvem lett volna a karjaimba zárni.

- Kedves tőled. Éppen sétálni indultam. velem tartasz? - érdeklődtem,és csak remélni tudtam,hogy igent mond. Amikor rábólintott,legszívesebben,felkiáltottam volna örömömben. Apró győzelem...

- Szóval... hogy vagy? - ez volt az első kérdése,mikor kiértünk az utcára,s elkezdtünk a park felé sétálni. 

- Csodásan - feleltem magamban mosolyogva a szerencsétlen helyzeten. - Na és te?

- Remekül - válaszolt rögtön,ezután hosszú,kínos csend telepedett közénk,amit végül én törtem meg.

- Elena,ez így nem mehet tovább - csattantam fel,majd megálltam,és felé fordultam. Ő is ezt tette,s az utcai lámpa narancs fényében megpillanthattam angyali arcát. Aggódó,tágra nyílt szemekkel,ajkát harapdálva nézett fel rám.

- Hogy érted ezt? - kérdezett vissza.

- Nem érzed,hogy minden megváltozott közöttünk? Amióta elcsattant az a csók,képtelenek vagyunk egymással éretten beszélni. Kerüljük egymást,mint két félkegyelmű,és ha beszélünk,értelmes mondatot egyáltalán nem bírunk kinyögni - világítottam rá a helyzetre,mire a lányból mélyről jövő sóhaj szaladt fel. 

- Igazad van - bólintott lassan. - Mégis hogyan változtathatunk ezen? - kérdezte aztán,mintha tőlem várna megoldást a problémára.

- Nem tudom - ráztam meg a fejemet. - Két eset lehetséges. Az egyik az,hogy túltesszük magunkat a történteken,és megpróbálunk újra barátként tekinteni egymásra. A másik... - kezdtem volna,de ő megfogta a kezemet,ezzel jelezve,hogy maradjak csendben.

- Kérlek,Armin... Tudod te is,hogy nincs másik eset - pillantott fel rám könnyes szemmel,de a kezemet még mindig nem engedte el. Ettől féltem a lelkem legmélyén. Ettől,hogy ezt valahogyan a tudomásomra hozza. Elmondta már számtalanszor,világosan,hogy nem lehet köztünk semmi,de valahogyan mindig reménykedtem,hátha meggondolja magát.

- Tudom - feleltem halkan,s megállapítottam,hogy a hangom eléggé berekedt,ezért megköszörültem a torkomat,és úgy fojtattam: - Felfogtam,csak adj egy kis időt,hogy újra a régi legyek,rendben? - kértem tőle.

- Oké! - mosolyodott el könnyein át. - Armin,köszönöm! - suttogta aztán,majd megölelt. Hosszú percekig álltunk így,egymás karjaiban,én pedig mohón azt kívántam,bár örökké így maradhatnánk. Sajnos azonban ennek is vége szakadt. 

- Most muszáj mennem. Elég későre jár,anyám biztos aggódik miattam - szólt aztán.

- Hogyne - bólintottam azonnal.

- Hát akkor... jó éjt! - intett félénken,majd utoljára a szemembe nézett,s bátortalanul ugyan,de elmosolyodott. Én is ezt tettem,csak hogy ne érezze úgy feleslegesen hoztuk szóba újra a témát.

Halványan,de kezdtem úgy érezni,van rá esély,hogy újra rendben legyen köztünk minden. Hogy újra olyan legyen,mint amilyen régen volt. Noha még egy részem harcolt azért,hogy több legyen kettőnk kapcsolatából,mint barátság,a másik felem ésszerűen gondolkodott,és folyamatosan azt sugallta,mondjak le róla. Elvégre,nem kényszeríthetem rá magamat. Az pedig rosszabb lett volna,ha félreértem az ellenkezését,és úgy esek pofára,hogy azt hiszem,minden a legnagyobb rendben van.

58. fejezet - Melyik legyen?

- Sziasztok! - integetett nekünk Rosa a bolton keresztül,amint beléptünk a helyiségbe. Castiellel odasétáltunk hozzá a kasszához.
- Szia! - mosolyogtam rá,majd megkerülve a pultot,megöleltem őt. 
- Helló! - biccentett felé a fiú is.
- A legjobb helyre jöttetek ruha ügyben! - kacsintott ránk a barátnőm. Megfogta mindkettőnk csuklóját,s úgy vonszolt át bennünket a női alkalmi ruhák részlegéhez,közben pedig folyamatosan beszélt. - Milyenre gondoltatok? Fekete? Á,az túl gyászos. Fehér? Az kövérít. Egy színes lenne a megfelelő nem túl mély dekoltázzsal és... - mielőtt többet mondhatott volna,Castiel megelégelte a szóáradatot,és közbeszólt:
- Hé,megfájdul a fejem a sok beszédtől! Nem lehetne csendesebben? - kérte,mire Rosa összehúzott szemöldökkel meredt rá.
- Látszik,hogy nem értesz ehhez - jegyezte meg gúnyosan. - A ruhákról beszélni kell. Ők maguk is beszélnek,de csak a tuskók nem hallják őket! - méregette őt mérgesen.
- Vagy az ép eszűek... - tette hozzá Castiel,mire halkan felnevettem,de szerencsére Rosalia nem vette észre. Néha tényleg túlzásba viszi a ruhákkal való kapcsolatot.
- Oké,srácok! - szóltam aztán rájuk. - Koncentráljunk a feladatra. Rosa,egy gyönyörű ruhát kellene találnunk Rebeccának - fordultam hozzá,mire bólintott,megnyalta az ajkát,s turkálni kezdett egy halom alkalmi ruha között. Hosszas keresgélés után üres kézzel fordult vissza hozzánk.
- Mégis milyen legyen? Muszáj tudnom ahhoz,hogy megtaláljam a tökéletes darabot! - tette csípőre a kezét,és kíváncsian ránk nézett. 
- Castiel? - fordultam a fiú felé,elvégre az ő ötlete volt az egész.
- Nem tudom... valami... szép - bökte ki végül,mire Rosalia megforgatta a szemeit.
- Hűha! - úgy tett,mint aki elájul. - Erre nem jöttem volna magamtól rá - húzta el a száját. - Kérlek,Elena legalább te mondj valami értelmeset! - pillantott aztán rám esdekelve. Nagyot nyeltem. Még nem gondolkodtam egészen idáig a dolgon. 
- Hát... - haraptam az ajkamba. - Szerintem kék legyen,ez Reb kedvenc színe - kezdetnek nem rossz. Láttam,hogy ezt a barátnőm apró bólintása is alátámasztja. - Ó,és lehetne nyakba kötős? Mindig egy olyan ruháról áradozott nekem - tettem hozzá.
- Jó,ez segíthet - mondta Rosa,majd újra elfordult tőlünk,és turkálni kezdett a ruhák között. Fél perc múlva átnyújtott nekem egy sötétkék koktélruhát,mely elég dekoltált volt,noha nyaknál kellett megkötni. Apró ezüst csillámok díszítették az oldalán.
- Szerintem ez nem az ő stílusa - ráztam meg a fejemet. Castiel pedig nagy meglepetésemre egyetértett. - Van más is? - kérdeztem,visszatéve a ruhát a helyére.
- Persze - Rosa újabb darabot adott a kezembe. Ez világosabb árnyalat volt,királykék. Egészen bokáig ért le,de combközéptől átlátszó volt,selyemből készülhetett talán. Szintén a nyakánál kellett megkötni,a dekoltázsa pedig szolidabb volt az előzőnél.
- Ez nem is rossz - bólogatott elégedetten Cast. 
- Szerintem még mindig nem az igazi - ráztam meg a fejemet. - Más,talán? - tudakoltam,mire Rosalia átnyújtott egy világoskék darabot.
- Ez az utolsó,ami kék - tette még hozzá. Jobban megnéztem a ruhát. A háta derékig ki volt vágva. Ez is,ahogy az előző,bokáig ért majdnem,ám az egyik oldalán fel volt hasítva,így láthatóvá vált az alatta lévő selyem alsószoknya. Dekoltázsa ugyan nem volt,de engem rögtön megfogott. Éreztem,hogy ez lesz a tökéletes választás.
- Hű,ez szerelem első látásra! - suttogtam,majd elpirultam,hisz rájöttem,hangosan gondolkodtam.
- Felpróbálod? - bökött a ruha felé mosolyogva Rosa,én pedig elképedten pillantottam fel rá.
- Minek? - értetlenkedtem.
- Hogy jó-e a méret - felelte. Igaz,Rebeccával azonos méretet hordunk,ezért ebből a szempontból könnyű a ruhaválasztás. 
- Oké... - vontam meg a vállamat,majd elfutottam egy próbafülkébe,s amikor átvettem a ruhát,izgatottan mentem ki a várakozókhoz,hogy megmutathassam benne magamat.

- Na,milyen? - kérdeztem.
- Hát ez... - Rosa eltátotta a száját meglepetésében. Nem talált megfelelő szavakat.
- Bombázó! - értett egyet vele Castiel,mire szégyellősen elnevettem magamat. 
- Tetszeni fog neki is? - néztem reménykedve a fiúra,aki habozás nélkül bólintott,de észrevettem,hogy tekintete egy ideje a ruha alól kibukkanó combomon időzik.
- Nagyon szép vagy benne,Elena! - dicsért meg újra Rosa,mire fülig pirultam,majd végül visszamentem,hogy átvegyem a saját ruháimat. Elégedetten nyújtottam át a kasszánál az új szerzeményt a barátnőmnek. Miközben becsomagolta egy ajándékdobozba,Castiel fizetett.
- Köszönjük a segítséget! - mosolyogtam rá Rosaliára búcsúzásképpen. - Titeket is várunk Leigh-el a bulin - kacsintottam rá.
- Igen,Hófehérke,a segítségért cserébe eljöhetsz a hercegeddel - erősítette meg mondandómat Cast is,mire mind nevetni kezdtünk.
- Nem is vagy te annyira kibírhatatlan - bokszolta vállba a fiút a barátnőm,majd,mivel láttuk,hogy elég nagy a forgalom,elköszöntünk tőle,és kimentünk a pláza épületéből. Azaz csak mentünk volna,ha nem ütközünk a bejáratnál Alexybe.
- Ó,hoppá! Ne haragudjatok! - kért elnézést,ugyanis nem vett észre minket,és ultragyors sebességgel futott belénk. 
- Nem tudsz vigyázni?! - förmedt rá a maga kedves modorában szegényre Castiel.
- Hagyd már! - kértem. - Vásárolgatsz,Alexy? - tudakoltam tőle mosolyogva.
- Mégis minek jár plázába az ember,ha nem vásárolni? - szólt közbe helyette Cast,még mindig dühösen.
- Igen - felelte a kék hajú fiú,figyelmen kívül hagyva a vöröske csípős beszólását. - Gondoltam,veszek valami videó játékot Arminnak. Eléggé le van törve mostanában - magyarázta,s mélyen a szemembe nézett,amitől rossz érzés kerített hatalmába.
- Jössz,Elena? Nem érek rá egész nap... - morgolódott Castiel,mire átnyújtottam neki a csomagot a ruhával.
- Menj csak a dolgodra,majd találkozunk a suliban! - mondtam neki,mire vállat vont,s köszönés nélkül magunkra hagyott bennünket Alexyvel.
- Bár segíthetnék felvidítani őt - jegyeztem meg szomorkásan. 
- Lenne rá mód,de nem szeretnék rád erőltetni olyat,amit nem akarsz - reagált a fiú. Nyilván arra gondolt,hogy odamegyek Arminhoz,szerelmet vallok neki,és boldogan élünk. Csak hogy ez nem így megy. 
- Na és azon kívül tehetek valamit érte? - kérdeztem bűntudattal a hangomban.
- Aranyos vagy,de nem - csóválta meg mosolyogva a fejét Alexy. - Ha megbocsátasz,most mennem kell. További szép napot neked,Elena! - borzolta össze egyik kezével a hajamat,majd egyedül hagyott. Egyedül,a gondolataimmal. 
Miközben zsebre tett kézzel lépdeltem az utcán,fel sem tűnt,hogy már itt a tavasz. Valahogyan a rügyező fák,a nyíló virágok,a zöldbe boruló tájak nem jelentettek ebben a pillanatban semmit. Szüntelenül az járt az eszemben,mit tehetnék Arminért,hogy jobb kedve legyen. Ám sajnos semmilyen megoldást nem találtam. 

57. fejezet - Sok a teendő

- Alexy,én téged meg foglak ölni egyszer! - mondtam ökölbe szorított kezekkel,fogcsikorgatva,miközben a tesiterem ajtaja előtt álltunk az udvaron. 

Az imént derült ki ugyanis,hogy az ég egy adta világon semmi baja sincs Arminnak,Alexy csak úgy rám hozta a frászt,hogy megnézze,mit reagálok.

- Most miért? - kérdezte mosolyogva. - A reakciódból ítélve nem közömbös neked a bátyám - idegesített tovább.

- Nem ez a lényeg! - kiáltottam rá szegényre,majd halkabbra fogtam a hangomat. - Ilyennel nem szokás viccelni! Azt hittem,tényleg történt vele valami... Egyébként pedig,bárkiről lenne szó,ugyanúgy megijednék,és rohannék segíteni,ahogy csak tudok - álltam ki magamért.

- Még ha Amberrel lenne baj,akkor is? - kérdezte aztán.

- Akkor nem - feleltem habozás nélkül. - Már bocsi - tettem hozzá,hiszen együtt járnak. - Figyelj,Alexy! Még mindig nem tudom,mi értelme volt ennek,de ezzel csak azt éred el,hogy nem hallgatok rád,ha még egyszer ezt csinálod! - magyaráztam neki,ő pedig kölyökkutya tekintettel állta a szúrós pillantásaimat. 

- Jó,jó,igazad van. Bocsánat! - emelte maga elé védekezően a kezeit. - Csak kíváncsi voltam,tényleg annyira közömbös számodra Armin,mint ahogyan mondod - tette hozzá.

- Egyáltalán nem közömbös - ráztam meg a fejemet. - A barátom,éppen úgy mint te. Ő többet akart,én viszont bármennyire is röstellem,nem vagyok képes rá,hogy... hogy... - kerestem a megfelelő szavakat,de Alexy így is értette,mit akarok mondani.

- Persze,hogyne - bólintott. - Ha mér Armin nem is így látja,de jobb,hogy most tisztáztad vele a dolgot,mint később. Vagy hogy egyáltalán tisztáztad,és nem vezetted őt félre. Ezt díjazom,még ha most rettentően szomorúvá is tetted a bátyámat - mondta,én pedig teljesen elpirultam.

- Hidd el,én is piszkosul érzem magamat miatta - bizonygattam.

- Tudom - mosolygott rám biztatóan Alexy,majd átölelt. - Még egyszer bocsi a tréfáért! - súgta a fülembe,mielőtt elengedett,majd ki-ki ment a maga útjára. Ő nyilván Amberhez vagy Arminhoz,én pedig vissza a terembe Rebeccához,aki sápadva,kíváncsian várt már a helyemen.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan,de leintettem,hogy nyugodjon meg,semmi komoly. Azután elmeséltem neki Alexy kis "viccét",amin eléggé kiakadt.

- Ez őrült,ilyesmivel viccelődni... - rázta meg a fejét. - A fő,hogy nem esett semmi baja Arminnak - szögezte le végül.

- Igen - értettem vele egyet. - Már azt hittem,kárt tett magában,vagy valami. Valahogy én mindig ilyen reakciót váltok ki az emberekből - sóhajtottam,majd visszagondoltam arra az esetre,amikor először elutasítottam Castielt,aki ezért szétverte a kezeit egy betonoszlopon. Bár örültem,hogy most semmi hasonló nem történt. Akkor már tényleg nem bírnék el a lelkiismeretemmel. 
Beszélgetésünket a becsöngő és a terembe lépő tanár zavarta meg,így a helyünkre ültünk,és szorgalmasan körmölni kezdtük a biológia újabb anyagrészét.

*

Órák után haza akartam sietni,hogy ebédelni tudjak,utána találkozhassak Castiellel,hogy megbeszéljük Reb bulijának a részleteit,így futólépésben rohantam ki a suliból,ám a kapuban beleütköztem Nathanielbe.

- Ó,szia! - köszöntött széles mosoly kíséretében.

- Szia... - intettem neki vissza,miközben egyik lábamról a másikra állva toporogtam,ami egy idő után neki is feltűnt,s kíváncsivá tette.

- Miért vagy ilyen... türelmetlen? - kérdezte aztán.

- Jaj,bocsánat! - szabadkoztam. - Csak sietnem kell. Castiellel találkozom,hogy megbeszéljük Rebecca meglepetés bulijának a részleteit,de előtte haza kell mennem enni,és el kellene találnom arra a helyre,ahová hívott - vettem elő a cetlit a zsebemből,amelyre a vöröske felfirkantott egy címet,amiről halvány lila gőzöm sem volt,hol találom. 

- Azt hiszem,ebben segíthetek! - ragyogott fel Nat szeme. - Tudom,hol ez az épület - tette hozzá.

- Remek,akkor el tudnál kísérni,persze ha nem gond? - kérdtem reménykedve,mire rögtön bólintást kaptam válaszul. 

- Szuper! - lelkendeztem. - Akkor addig hazajössz velem? - tudakoltam tőle,mire ismét bólintott,ám ezúttal fülig vörösödött valamilyen okból kifolyólag. 

A beszélgetésnek itt véget vetettünk,hogy időben oda tudjunk érni. Előtte hazamentünk hozzánk,ebédeltünk,majd felkerekedtünk,és elindultunk a Castiel által megadott cím felé. Néhány busz és átszállás után húsz percen belül odaértünk. Egyfajta bár volt,tipikus italpulttal,bowling pályával,csocsóval,meg mindennel,ami egy fiatalos szórakozóhelyre kell.

Castiel már várt engem egy asztalnál,mely körül kényelmesnek látszó fotelek álltak. Ám amikor meglátta,hogy nem egyedül jövök,tekintete elkomorult. 

- Hát ő meg mit keres itt?! - mordult inkább Nathanielre,mint rám.

- Én hívtam. Egyedül nem találtam volna ide - magyaráztam,majd megkértem Natot,hogy üljünk le mi is a két másik szabad fotel egyikébe. - Szóval... hol kezdjük? - kérdeztem,majd előkaptam egy noteszt és egy tollat a táskámból. Castiel mókás szemöldök felvonással figyelte minden egyes mozdulatomat.

- Ezek meg minek? - bökött fejével a lila,szőrös kis füzetem,s a rajta fekvő pennám felé.

- Hány ilyen idióta kérdésed lesz még? - billentettem félre a fejemet,egyenesen a szemébe nézve,mire elmosolyodott. Azt hiszem,ráismert a saját stílusára.

- Nem - rázta meg a fejét,majd torok köszörülve folytatta: - Arra gondoltam,lehetne itt a buli. Hátul van egy elkülönített VIP részlege a bárnak,külön kiszolgálással. Senki illetéktelen nem zavarhatna ott minket - itt célozgatva Nathanielre pillantott,ám ő szerencsére nem csinált jelenetet belőle.

- Oké,jónak tűnik - állapítottam meg körbenézve. Modern bútorok mindenhol,igényes berendezés,ízléses színek,egyszóval minden tökéletes volt. - Melyik napra szeretnéd tenni? - kérdeztem tőle utána,amint elgondolkodott. 

- Mit szólnál a jövőhét péntek estére? - vetette fel,amivel egyetértettem,így az eddigi adatokat gyorsan lefirkantottam a noteszembe. 

- Vendéglista? - tértem át a következő pontra,amit fontosnak tartottam.

- Hát honnan tudjam? - vonta meg a vállát morogva. - Gondolom a te,a barátnői,meg akit még akarsz - hát ez igazán nagy segítség,mondhatom. Castiel felsőfokon. 

- Hm - gondolkodtam el a számhoz emelve a tollamat. - Rebecca elég jóba van az osztálytársainkkal. Szóval lehetne mindenkinek meghívót küldeni a bulival kapcsolatban - vontam vállat,Castiel pedig mogorván,de végül is egyetértett velem,miután tett pár megjegyzést Amberre,a barátnőire,meg Nathanielre. 

- Nat,ha van bármilyen kreatív ötleted,hallgatunk - néztem rá mosolyogva szegényre,hiszen csak csöndben gubbasztott a sarokban,egészen idáig. 

- Szerintem az eddigi ötletek kitűnőek - vakarta meg a feje búbját,s miután rájöttem,mást nem fog mondani,felsóhajtottam. Pasik!

- Rendben. Mit terveztél programnak? - pillantottam újra Castielre. 

- Fellépnénk a zenekarral - vágta rá rögtön. - Gondoltam,ennyi elég lesz,töménytelen mennyiségű alkohol kíséretében,persze - vigyorgott rám.

- Mondta a tuskó alkoholista - mormogta halkan Nathaniel,ám sajnos nem volt eléggé halk ahhoz,hogy Castiel ne hallja.

- Mit mondtál,stréber?! - fordult felé fogcsikorgatva. - Semmi hasznod,akár el is mehetsz! - vetette oda.

- El is megyek! - állt fel Nat egy hirtelen mozdulattal.

- Jaj ne már,légyszi! - rángattam meg az ingujját. 

- Sajnálom,Elena - rázta meg a fejét. - Úgyis csak elkísértelek - mosolygott rám,majd finom lépteivel elhagyta a bár épületét,így magunkra maradtunk a vöröskével. 

- Ezt most miért kellett? - néztem Castielre megrovó pillantással. - Mindegy,ne is válaszolj! - intettem csendre pont,amikor nyitotta volna a száját. - Koncentráljunk inkább a dolog lényegére - néztem le újra a füzetkémre. - Szóval ennyi,zenekar és pia? - tudakoltam tőle sürgetve.

- Mi mást akarsz? - vigyorgott rám perverz módon,mire szemeimet a plafonra emeltem.

- Mit ajándékozol neki? - kérdeztem válasz helyett.

- Egy ruhát szeretnék adni neki. A csajok szeretik az ilyet. Utána meg,meglátjuk. Lehet,hogy kap valami bónuszt is - kacsintott rám,még mindig hülyéskedve. 

- Nem hiszem el,nem tudnál komoly maradni csak egy pillanatra? Vagy ahhoz újra vissza kell hívnom Nathanielt? - az ötlet megtette a hatását. Cast arcáról lehervadt a mosoly.

- Ezzel viccelni se viccelj! - kérte durcásan. 

- Oké,oké - nyaltam meg kiszáradt ajkaimat. - Megvan már a ruha? - kérdeztem aztán,ám ő a fejét rázta.

- Nincs - tette hozzá. - Azt hittem,segítesz beszerezni...

- Enni tudsz egyedül? - akadtam ki kicsit. Nem igaz,hogy mindent nekem kell csinálni! - Rendben! - mondtam magamnak,hogy lehiggadjak. - Tudod mit? - pillantottam rá ötlettől csillogó szemmel,majd intettem neki,hogy várjon egy percet,s elővettem a mobilomat,hogy felhívjam rajta Rosaliát. 

- Szia! - köszöntem vidáman,miután azonnal felvette. - Mit szólnál jövőhét péntek este egy bulihoz? - kérdeztem. Tudtam,hogy nem fog tudni nemet mondani. 

- Szia! Viccelsz? Ki nem hagynám! - vágta rá,ahogy sejtettem. - Mit ünneplünk?

- Rebeccának szervezünk meglepetés bulit - magyaráztam. - De ebben a te segítséged is kellene. Castiel egy ruhát szeretne neki adni,nem tudja,milyen legyen. Beugorhatunk valamelyik nap a butikba hozzátok? - kérdeztem aztán.

- Persze,nyugodtan! Épp most érkeztek új áruk. Az lenne a legjobb,ha még most jönnétek. Ahogy nézem,elég hamar elfogynak,pedig csúcs szuperek! - tanácsolta nekem.

- Oké,akkor nemsokára ott vagyunk! - köszöntem el tőle,s letettem a telefont,majd a várakozó Castielre pillantottam,aki amolyan: "Na mi van?" tekintettel nézett rám.

- Ruha kipipálva! - kacsintottam rá mosolyogva.

56. fejezet - Csak bátran!

Ma reggel úgy keltem ki az ágyból,hogy semmi nem tehet keresztbe nekem. Az égvilágon semmi. Határozott vagyok,bátor,aki nem menekül el a problémái elől. 

Az ágyból a fürdőszobába slisszantam,ahol a tükör előtt vetettem egy pillantást magamra. Mosolyogva állapítottam meg,hogy az álmosság jeleitől eltekintve egész magabiztosnak tűnök.

Igen,ilyen egy céltudatos Elena. A mai feladatom pedig az,hogy beszéljek Arminnal. Mindenképpen. Nem szabad elfutnom a felelősség elől. Nem viselkedhetek úgy,mint eddig; gyáva kislányként,aki ki akarja húzni magát a felelősség alól. Arminnal sem tehetem ezt. Nem szabad kételyek között hagynom őt. Még mindig jobb lenne kerek-perec megmondani neki,mit érzek iránta,mintsem a bizonytalanság határtalan medrébe sodorni. 
- Elena,keresnek! - hallottam meg hirtelen anya hangját,mire meglepetten a telefonom kijelzőjére pillantottam. Még csak hét óra. Ki keresne ilyenkor? 
Gyorsan,úgy ahogyan voltam - pizsamában - leszaladtam a földszintre. Az előszobában Castielbe ütköztem. 
- Szia! - köszöntem meglepetten,majd azt vettem észre,hogy a fiú lassan,ráérősen végigmér tetőtől talpig,sokat időzve hosszú combjaimon.
- Jó reggelt! - húzta aztán széles mosolyra a száját,mire karjaimat keresztbe fontam,lábaimat is egymás mögé raktam,mert kezdtem magam kényelmetlenül érezni a jelenlétében.
- Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem aztán sürgetve,hiszen még el kellene készülnöm,nehogy elkéssek a suliból. Castiel egy pillanatig mélyen a szemembe nézett,utána bólintott csak.
- Igen,ezért jöttem - felelte. - De légyszi,öltözz már át! - mordult aztán rám,s láttam rajta,eléggé uralkodnia kell magán ahhoz,hogy ne bámulja folyton a csupasz lábaimat.
- Oké,egy perc és itt vagyok! - nyugtattam meg,majd felbaktattam az emeletre,s miközben öltöztem,megeresztettem egy őszinte mosolyt a történtekre gondolva. 
Ma fekete farmert húztam bokacsizmával,szememhez illő kék trikót,a hajamat kifésültem,s végső simításként ferdén rácsaptam egy fehér baseball sapkát. Így mentem le azután ismét Castielhez.
- Számoltam,négy és fél perc volt! - ugratott,de mikor meglátott,nagyot nyelt,és annyit mondott: - Hűha!
- Hűha? - kérdeztem vissza ajkamba harapva,miközben a konyhába mentem,hogy elcsomagoljak néhány szendvicset magamnak. A srác oda is követett,s addig nekitámaszkodott az egyik pultnak.
- Ez a stílus jobban illik hozzád,mint a kis szende szüzes - állapította meg,mire felnevettem.
- Hát köszi! - mondtam neki,mialatt két szalámis zsömlét gyömöszöltem bele a táskámba. - Szóval,miről lenne szó? - fordultam aztán felé,ám mielőtt kimentünk volna az ajtón,felkiáltottam anyának az emeletre: - Elmentünk! - a választ már nem vártam meg.
- Tudod,Rebeccának nemsokára születésnapja lesz - kezdett bele Castiel az utcán. - Szeretnék neki egy meglepetés bulit szervezni,de ez nem igazán az én asztalom. Ebben kérném kérném a segítségedet - tálalt ki végül.
- Ez meglepően furcsa ötlet tőled - bólintottam elismerően. Sokat jelenthet neki Reb,ha képes egy ilyen bulit vállalni a boldogságáért. - Mindenesetre segítek. Mikorra tervezted? - pillantottam oldalra menet közben,ő azonban végig lefelé nézett a földre.
- Mondom,hogy nem az én asztalom ez az egész. Csak kitaláltam az ötletet,neked kellene kivitelezni majdnem minden szempontból - vonta meg a vállát. Na,ezzel ki vagyok segítve.
- Szóval fogalmad sincs róla,hol legyen,mikor legyen,kiket hívjunk meg,és... ? - tudakoltam.
- Nincs - vágott közbe. - Szóval segítesz? - kérlelt folyton.
- Persze,hisz mondtam - mondtam határozottan. - Még gondolkodom a dolgokon,rendben? Aztán egyeztetünk - ajánlottam,melyet készségesen el is fogadott. 
Az út hátralévő részében mindenféléről beszélgettünk,ami szóba jött. Ami a legfontosabb;mindenféle zavarodottság nélkül. Castiel az exem,mégis jól kijövünk egymással,aminek azért örülök,hiszen a maga módján imádni való srác.
Az osztályba érve azonnal megakadt a szemem Arminon,aki a padomon ült. Nyilván engem várt már amióta itt van. Nagyot nyeltem,utána elszámoltam magamban tízig,s csak utána mertem odamenni hozzá.
- Szia! - köszöntem neki,s amint meglátott,derűsebbé vált az arca,azonban látszott rajta a bizonytalanság. Mintha kérdőjelekkel lett volna tele a tekintete.
- Szia! - intett ő is,majd leugrott a padról,de még így is magasabb volt nálam vagy tizenöt centivel. Mondjuk az én 170 centimet nem annyira nehéz lekörözni,legalábbis a fiúknak nem,akik valamilyen csoda folytán mind nagyobbak voltak 180 centinél -és még növésben vannak.
- Beszélhetünk most egy kicsit? - kérdeztem,miután leraktam a cuccaimat a székemre. Arminra néztem,aki alig láthatóan ugyan,de bólintott. - Nem is tudom,hol kezdjem. Először is ezer bocsánat,amiért olyan rondán viselkedtem veled. Nem akartam,már nagyon bánom,hidd el. Viszont a döntésemet akkor sem befolyásolja - csuktam le egy pillanatra a szememet. 
- Ezt részleteznéd? - kíváncsiskodott a fiú,engem pedig hatalmába kerített a bűntudat érzése.
- Amit akkor mondtam,lényegében igaz. Armin,rettenetesen sajnálom,de én nem tudok rá máshogy tekinteni,csak mint barátra - nyögtem ki végre,amit már régóta ki akartam mondani. Amint elhagyta a számat ez a mondat,pehelykönnyűnek éreztem a szívemet,hogy már nem kell magamba tartanom. Azonban a fiú arcát súlyosabb teher volt látni; meg sem tudott szólalni. Szemei könyörögve néztek rám,mintha azt várnák,változtassam meg a véleményemet. Ám sajnos nem tehettem. Már döntöttem. Nem tudok úgy tekinteni Arminra,mint pasira. Ő mindig egy nagyon jó barát marad számomra. Semmi több.
- Értem... ne haragudj,hogy feltartottalak! - motyogta,majd hátat fordított,és elhagyta a termet. Nagyot sóhajtottam,majd a beszélgetés lezárásának céljául öklömmel rácsaptam az asztalra. Nem szóltam utána. Felesleges lett volna. Úgyis megbeszéltük,amit akartunk. Csak jobban elmérgesedne a helyzet,ha most követném őt a folyosóra,vagy ki tudja,hova ment. 

*

Armin a nap hátralévő részében láthatóan került engem. Én sem kerestem a társaságát. Nem volt több mondanivalóm neki,bármennyire is sajnáltam. Minden percben előttem volt a tekintete,ahogyan nézett rám a beszélgetésünk végén,s ezt még Rebecca próbálkozásai,Castiel beszólásai,Nat megnyugtató szavai sem tudták feledtetni velem. Egyedül Rebnek mondtam el,mi történt. A többiek hadd higgyenek csak,amit akarnak. Nem tartozik rájuk.

- Sajnálom szegény fiút! - húzta el a száját a mostoha tesóm. - De persze ha nem érzel semmit iránta,jobb is,hogy nem játszadoztál az érzelmeivel - szögezte le tárgyilagosan. Erre felelni akartam valamit,de hirtelen Alexy bukkant fel mellettünk,miközben beszélgettünk.

- Sziasztok! - köszönt nekünk,majd rám pillantott. Szemei zavarodottságot tükröztek,arca sápadt volt,amitől a szívverésem szinte elállt,s elfogott a félelem. - Elena,gyere velem. Azonnal! - kérte,én pedig levegőt sem mertem venni,amikor felálltam,hogy kövessem őt,ki a teremből.

- Alexy! Történt... valami? - kérdeztem remegő hangon,ő pedig csak bólintott. Többet nem mondott,hanem elindult a tesiterem felé. 

55. fejezet - Nat a láthatáron

Az óra végén Nathaniel még mindig nem volt sehol. Armin viszont a kicsöngő után rögtön felém igyekezett. Nem akartam beszélni vele,úgyhogy kirohantam a teremből,mint aki nem látja,hogy éppen közeledne felé valaki.

- Ezt meddig fogod még csinálni? - kérdezte Rebecca,aki utánam sietett,és valószínűleg látta az egész incidenst. 

- Hát... nem tudom - húztam el a számat,majd karon ragadtam,és elvonszoltam egy másik folyosóra,nehogy Armin utánunk jöjjön és megtaláljon. 

- Mi ütött beléd? - ámult el teljesen Reb. - Én nem egy ilyen félénk Elenát ismertem meg,aki a gondokat a szőnyeg alá söpri ahelyett,hogy megoldaná azokat - oktatott ki,én pedig megforgattam a szemeimet. 

- Igazad van,de ez most más helyzet - védtem magamat. - Képzeld,reggel odajött,és azt mondta,nem bánta meg,ami történt köztünk - meséltem neki teljesen bezsongva.

- Hűha! - mosolyodott el Rebecca. - Komolyan hangzik a dolog - tette még hozzá.

- Segíts ahelyett,hogy bazsalyogsz! - kértem őt,mire az ajkába harapott. 

- Jól van,jól van - csitítgatott. - Mindenképp beszélj vele! Akármit érzel iránta,tisztáznod kell a dolgot. Ez neked is jó,és neki is,már ahogy vesszük. Legalább nem hitegeted őt tovább,és te is fellélegezhetsz -  javasolta.

- Ah! - nyögtem fel bosszankodva. - Muszáj vele beszélnem? - kérdeztem reménykedve,hogy talán ez elkerülhető,ám a mostoha tesóm sajnos határozottan bólintott.

- Ha rám hallgatsz,odamész most,és nem halogatod! - bökött meg finoman Reb,hogy észhez térítsen,és cselekvésre buzdítson,de nem igazán díjaztam az ötletét. 

- Na jó,majd akkor holnap... - kezdtem volna halogatni,ám ő leintett.

- Nem,nem! Most azonnal! - lökött meg ellentmondást nem tűrő mozdulattal,mire nekiütköztem valakinek,aki a hátam mögött állt. 

- Bocsi! - kértem elnézést hátra fordulva.

- Semmiség! - Kentinnel találtam szembe magamat. - Az én hibám,nem figyeltem eléggé,miközben sétálgattam - szabadkozott,majd beletúrt a hajába. Ekkor vettem észre,hogy a karja be van kötve.

- Mi történt a karoddal? - kérdeztem kíváncsian,mire zöld szemeivel fürkészve rám nézett.

- Semmi,csak egy apró baleset - válaszolta nem túl őszintén. 

- Szóval ha hozzáérnék és megszorítanám,ahogy csak tudom,egyáltalán nem fájna,mert csak egy apróság? - billentettem oldalra a fejemet,amivel sikerült zavarba hoznom a fiút.

- Na jó,beletrafáltál - nevetett fel. - Elszakadt egy-két izomszalagom - vallotta be,mire teljesen elképedtem. Ő ezt apróságnak tartja? Jézusom...

- Na de... hogy történt? - tátottam el a számat,ám erre Kentin elkomolyodott,és nem akart válaszolni nekem.
- Nem lényeges... - csóválta meg a fejét,majd komor hangulatban elsietett. Mire hátrafordultam,Rebeccát sem találtam ott. Időközben biztos lelépett. Ha tippelnem kéne,Castiellel van. Ám ez engem innentől kezdve nem érint. Az én feladatom jelenleg az,hogy beszéljek Arminnal,holott egyáltalán nincs hozzá kedvem. 
Tépelődve ugyan,de lassan elindultam hát az osztályterem felé,hogy minél előbb túlessek ezen a kínos beszélgetésen,ami rám vár. Az utolsó pillanatban azonban,mint a sors mentőangyala,felbukkant Nathaniel a folyosó végén,így fellélegeztem,és futólépésben siettem hozzá. 
- Jaj,Nat,végre! - kapaszkodtam bele mosolyogva a karjába. 
- Történt valami? - a fiú furcsán nézett rám,mint aki nem igazán érti,mi ütött belém.
- Semmi! - vágtam rá gyorsan,és idegesen felnevettem. - Csak tudod,egész nap téged kerestelek - vallottam be neki,mire megenyhültek a vonásai,és ő is elmosolyodott. 
- Valóban? - kérdezte,s viccesen felvonta a szemöldökét. - Hát most megtaláltál. Eddig sajnos papírmunkát végeztünk Melodyval,ezért nem voltunk órán - magyarázta. Melody nevének hallatán valamiért elfogott a féltékenység.
- Melodyval? - kérdeztem rá,holott nagyon is jól hallottam.
- Igen,hiszen ő is DÖK-ös - bólintott Nathaniel,s most már tényleg kezdte azt hinni,hogy valami baj van velem.
- Hát persze! - mosolyogtam rá zavartan. - Na és mára végeztél a munkával? - érdeklődtem kedvesen,ám ekkor éppen kijött a terem ajtaján Armin,s amint meglátott,komoly tekintettel felénk közeledett.
- Még van egy kis adminisztráció,szóval bent maradok órák után... - mondta,mire karon fogtam,és hátat fordítva Arminnak,elkezdtem magam után húzni Natot. - Várj egy kicsit,Elena! - állított meg,miután mentünk pár lépést. - Nagyon szokatlanul viselkedsz. Baj van? - nézett mélyen a szemembe,fürkésző tekintettel. Nem mertem a terem irányába nézni. Nem bírtam volna elviselni Armin fájdalmas tekintetét,hiszen egyértelmű volt,hogy kerülöm. 
- Nem,dehogy... - hazudtam,majd nagyot nyeltem. - Na jó,igen - ismertem be neki. 
- Tudtam! - nyalta meg kiszáradt száját diadalittasan. - El is szeretnéd mondani?
- El - bólintottam rögtön. - Csak nem most... mi lenne,ha bent maradnék veled én is órák után? - vetettem fel. A fiú egy pillanat erejéig erősen gondolkodott valamin,ám végül is beleegyezett a dologba.
- Oké,miért ne? - mosolygott rám. - Akkor majd délután találkozunk a DÖK teremnél - búcsúzott el tőlem,majd elsietett valamerre. Amint elállt előlem,a távolban megláttam mögötte Armint,ahogyan ott áll még azóta is a terem ajtaja előtt,s furcsa,fájdalmas tekintettel figyel.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk,majd én hátat fordítottam neki,és elindultam a büfé irányába. Idegesen tördeltem a kezeimet,miközben leültem egy asztalhoz anélkül,hogy vettem volna bármit is. 
- Na mi az,idegroncs lettél? - Castiel gúnyos hangjára figyeltem fel. Megállt az asztalom mellett,s karba tett kezekkel végigmért.
- Csak mióta egy légtérben vagyok veled - vágtam vissza csípős humorral,mire felnevetett.
- Látom,tanulsz a mestertől - állapította meg,majd kihúzott egy mellettem lévő széket,és leült rá.
- Rebeccát hol hagytad? - kérdeztem figyelmen kívül hagyva előbbi megjegyzését.
- Azt hittem,veled van - vonta meg a vállát.
- Hát nincs - haraptam a számba. - Biztos Irisszel lóg valahol... - tippeltem,és magam elé meredtem. Arra eszméltem,hogy Castiel már egy jó ideje folyamatosan engem néz,tenyérbe támasztott fejjel. - Mi az? - ráncoltam össze a szemöldökeimet.
- Még mindig szexi,ha a szádat harapdálod - jegyezte meg mosolyogva,amin teljesen elhűltem. Ne mondjon már ilyeneket nekem,ha barátnője van! Tipikus pasi... Nem tudod őket megváltoztatni.

54. fejezet - Az osztály "sztárja"

Másnap Rebbel együtt mentünk suliba. Illetve vele és Castiellel. Ugyanis nemrég a fiú szokásává vált,hogy reggelente megvárja barátnőjét a ház előtt,és kettesben indulnak el. Ezúttal azonban belerondítottam a tervbe,amiért nem győztem elnézést kérni Rebeccától.

- Ne haragudj,ha tudom,nem zavarok! - hajtogattam folyton. Nyilván kettesben akartak lenni,de a mostohatesóm túl udvarias volt ahhoz,hogy ezt közölje velem.

- Szó sincs róla! - rázta meg a fejét Reb. - Nem zavarsz,én hívtalak! - kacsintott rám,majd becsukta a bejárati ajtót,amin kimentünk.

- Jó reggelt! - Castiel vigyorogva meredt először rám,majd Rebeccára,aki könnyedén odasétált hozzá,és adott egy csókot a szájára. 

- Szia - intettem neki,bár még mindig meg voltam róla győződve,hogy rontom a levegőt.

- Nahát,Rose! Micsoda meglepetés - nekem pedig az volta meglepetés,hogy megint nem a nevemen szólított. Azt hittem,ezt már régen elfelejtette.

- Indulhatunk? - kérdezte mosolyogva Reb,s ujjait összekulcsolta Castielével. Így indultunk útnak végül hárman. A suliig sokat beszéltünk mindenféle témáról,de leginkább az osztályról,és a közelgő tavaszi karneválról,amely minden évben megrendezésre kerül a faluban. 

- Ne vágj már ilyen fejet! - bökte oldalba Rebecca Castielt,amikor ő meghallotta a jelmez szót.

- Szerintem megvan rá az okom,hogy ilyen fejet vágjak... - mordult fel a fiú. 

- Miért,mi bajod a jelmezekkel? - kérdeztem fülig érő szájjal,mire rám nézett.

- Nekem? Az égvilágon semmi. De ha valaki megpróbál rám aggatni egyet,az lesz élete utolsó cselekedete - felelte. Hát igen,mit is vártunk Castieltől. Nem olyan fajta,aki cuki kis kosztümökben múlatja az időt tavasszal. 

- Szivi,a kedvemért sem? - pillantott fel rá Reb. 

- Ez érzelmi zsarolás - morgolódott tovább,mire mindketten nevetésben törtünk ki a tesómmal. 

- Ne rögtön valami borzalomra gondolj - próbáltam győzködni.

- Pedig valamiért csak az jut az eszembe - gúnyolódott. - Sajnálom lányok,de ez nem az én stílusom. Ha hülyét akartok csinálni magatokból,kérjétek meg Nathanielt,hogy csatlakozzon hozzátok - ajánlotta,de ezen egyikünk sem nevetett.

- Ne bántsd folyton őt! - kértem,mire meglepetten rám nézett.

- Még mindig jóba vagytok? - kérdezte,mint aki nem hitte el,amit az imént mondtam.

- Igen,jóba vannak,és jó lenne,ha nem feszegetnéd ezt a témát,rendben? - felelt helyettem is Reb. - Nat rendes srác,nem érdemli meg,hogy egyfolytában áskálódj ellene - zárta volna le a témát,de Castiel ezt nem tudta annyiban hagyni. 

- Micsoda? Még te is véded? - durcázott be végleg,s az út hátralévő részében hozzánk sem szólt. A terembe érve Rebecca azon volt,hogy kibékítse az ő kis vérig sértett barátját,én ellenben lepakoltam a helyemre,és tekintetemmel Nathanielt kezdtem keresni,azonban még valószínűleg nem volt bent. 

- ...odanézzetek,lányok! - hallottam sugdolózni Amberéket a hátam mögött,mire odafordultam. - Van képe bejönni mindezek után! - forgatta meg a szemeit,miközben a talpnyalói,Lisa és Charlotte engem bámultak.

 - Ha valami problémád van velem,Amber,légy olyan szíves,és a szemembe mondd! - elégeltem meg a susmusolást. Határozott léptekkel mentem a padjuk elé,mire ő is felállt,barátnői pedig szintén követték a példáját.

- Rendben,te akartad! - tette csípőre a kezét a szőke liba. - Hol is kezdjem? Veled mindig csak a baj van. Alexy elmesélte,mi történt náluk - szorított sarokba.

- Értem. És? - tettettem közömbösséget,noha eléggé közel voltam ahhoz,hogy megkeressem Alexyt,és megfojtsam egy kanál vízbe. Miért tálal ki mindent Ambernek? Nem rá tartozik!

- És? Megint nagyot alakítottal. Gratulálok,újabb fiú szívét törted össze. Előbb a bátyám,majd Castiel,most Armin. Ki a következő? - billentette oldalra a fejét.

- Szállj le rólam,oké? - néztem rá minél szúrósabb szemmel. - Arminnal különben sem jártunk. Csak barátok voltunk - szögeztem le.

- Voltatok? - emelte jó magasra a szemöldökét,amihez gúnyos mosoly párosult. Összeszorított fogakkal kellett elszámolnom magamban tízig,hogy ne essek neki. Hatnál tartottam,mikor Viktor ott termett mellettem a semmiből.

- Minden rendben? - kérdezte figyelmesen,ám mielőtt válaszolhattam volna,Amber közbeszólt:

- Óvakodj tőle,a saját érdekedben. Mindenkit csak kihasznál - jegyezte meg nevetve,de Viktor nem igazán figyelt rá. Karon fogott,és elhúzott a terem másik végébe. 

- Ne is kérdezd... - ráztam meg lassan a fejemet.

- Nem is akartam - emelte védekezően maga elé a kezeit,majd elmosolyodott. - Ne bosszankodj rajta! - tanácsolta,ám azt könnyű volt mondani.

- Nem telik el úgy nap,hogy ne terrorizáljon! - akadtam ki. - Elegem van belőle... - prüszköltem.

- Ugyan,csak azért,mert nincs jobb dolga. Neked legalább vannak igazi barátaid és támogatóid - kacsintott rám,amivel némiképpen megnyugtatott,de teljesen azért nem.

- Igazad van - húztam el a számat. Ejteni akartam a témát,úgyhogy nem hoztam többé szóba Amberrel való viharos kapcsolatomat. - Hogy telt a hétvége? - kérdeztem aztán tőle.

- Remekül! - mosolyodott el Viktor,mire érdeklődve oldalra billentettem a fejemet. - Találkoztam egy szuper lánnyal a parkban - mesélte,mire még inkább rákoncentráltam. 

- Mesélj csak! - kértem őt oldalba bökve. Erre teljesen elpirult.

- Ami azt illeti,nem akarok semmit elkiabálni,de tökéletes - áradozott. - Kedves,remek a humorérzéke,gyönyörű,és... - törtek elő belőle a szavak,de mielőtt folytathatta volna,Armin lépett hozzánk torkát köszörülve.

- Khm... zavarok? - nézett hol rám,hol Viktorra gyanús pillantásokkal.

- Nem,dehogy - ráztam meg elkomolyodva a fejemet. - Viktor,ő Armin. Armin,Viktor. A sporttagozatos gimiből - magyaráztam,mire kezet fogtak.

- Akkor én most megyek órára... Elena,még beszélünk - mosolygott rám,majd magunkra hagyott bennünket. Kínos csend telepedett közénk. Azt hiszem,egyikünk sem tudta igazán,mit kellene mondani. Annyira feszült volt a hangulat,hogy külső szemmel is borzalmas látványt nyújthattunk. 

- Nézd... - szólaltunk meg egyszerre,amit ideges nevetés követett mindkettőnk részéről.

- Kezdd te! - bökött felém a fiú,mire bólintottam,nagyot sóhajtottam,és nekiestem a mondandómnak:

- Ne haragudj rám,Armin! - kértem elsőként. - Legszívesebben felképelném magamat,amiért olyan csúnya dolgokat vágtam a fejedhez. Tényleg nem akartam. Csak tudod,lesokkolt,ami történt. Álmomban sem gondoltam volna,hogy... megcsókolsz - pillantottam végre fel rá,miután vagy egy percig a földet néztem. Csillogó kék szemeiből most semmit nem tudtam kiolvasni. Jól palástolta az érzéseit,akármik is voltak azok.

- Én kérek elnézést - rázta meg gyorsan a fejét. - Nem kellett volna megtennem,hiszen fel sem voltál rá készülve.  Hülyeség volt. Megijesztettelek vele. Tényleg sajnálom. Ha lehetne,visszaforgatnám az időt,és... újra megtenném - az utolsó két szavától teljesen leesett az állam. Tekintete határozottságot tükrözött,s nagyon is tisztában volt vele,mit mondott az imént.

- Armin,most beszéltük meg,hogy... - akartam volna szólni rekedt hangomon,de nem hagyta.

- Nem beszéltünk meg semmit,csak mindketten bocsánatot kértünk a másiktól. Attól még én nem bántam meg,amit tettem - mosolygott rám,s valamiféle választ,visszajelzést várt tőlem,noha én magam sem tudtam,mit kellene tennem. Nagy szerencsémre a becsengő véget vetett a furcsa beszélgetésnek,így egész földrajz órán azon tudtam agyalni,mit feleljek neki erre az egész vallomásra.

53. fejezet - Miért?!

Soha nem éreztem magamat annyira kutyául,mint tegnap este. Megbántottam Armint,a legjobb barátomat,talán annyira,hogy már soha többé nem lesz olyan köztünk a kapcsolat,mint volt. Nem akartam neki esni,de nem tudtam uralkodni magamon. Képtelen voltam rá. Hiszen megcsókolt! A legjobb barátom megcsókolt! Hogy tehette ezt velem? Végre úgy éreztem,kezd egyenesbe jönni az életem azok után,amik történtek velem az elmúlt év során. Castiel,a szakításunk,a Violával való nézeteltérés,Lisander,és a róla kiderült kötelék,ismét a fájdalmas szakítás,a Nattal való összeveszés... Nekem csak ezek jutottak. Amikor pedig végre mindent sikerült megoldanom és ellensúlyoznom,Armin egyszerűen csak megcsókol. Hogy lehet ennyire önző? 

Az elmélyült gondolkodásból a mobilom rezgése zökkentett ki. Délután négy óra volt. Nem tudtam,ki keres,és miért,ám amikor felvettem kissé jobb lett a kedvem. 

- Szia Elena! - Reb hangja volt. - Ráérsz ma este? - kérdezte aztán,meg sem várva,míg visszaköszönök neki.

- Helló... azt hiszem,nem - feleltem kissé fátyolos hangon,amiből ő persze rögtön kiszúrta,hogy baj van.

- Történt valami? - egyből vigasztalóbbá vált a hangja. 

- Nem,nem,semmi! - vágtam rá gyorsan,majd sóhajtottam egyet. Kit akarok én becsapni? Miért tartanám magamba,ami történt? - Vagyis igen... - adtam végül be a derekamat.

- Komoly az ügy? - kíváncsiskodott Reb,mire bólintottam,de rájöttem,hogy ezt ő nem láthatja.

- Eléggé - válaszom közbe megremegett a hangom. 

- Akkor pláne gyere át ma este! - hangzott határozott felszólítása. - Úgysem jártál még az új házunkba,ideje lenne megnézned. Nem mellesleg,régen volt már,hogy kettesben ökörködtünk,nem gondolod? - kérdezte hívogatóan. 

- De - a gondolatra muszáj volt elmosolyodnom. - Mikor menjek? 

- Akár most! - vágta rá rögtön,mire felnevettem. 

- Rendben,nemsokára indulok - búcsúztam el tőle,majd zsebre tettem a mobilomat,és a fürdőszobába mentem. A tükör elé állva megrémültem magamtól. A hajam úgy nézett ki,mintha évek óta nem látott volna fésűt,a sminkem kissé elfojt,a szemem alatt óriási karikák gyülekeztek,és olyan sápadt voltam,mint egy élőhalott. Tehát összességében gyönyörűséges látványt nyújtottam!

- Így csak nem mehetek el hazulról... - vélekedtem,majd ledobáltam magamról a ruháimat,beálltam a zuhany alá,és magamra engedtem a forró vizet. A hajamat megmostam,de az idő miatt nem akartam a kivasalásával is babrálni,így hagytam hullámosan,ahogy eredetileg kinéz. Sminket nem tetem magamra,csak egy kis korrektort a szemeim alá,hogy ne látszódjanak a karikák. Belebújtam egy pasztell színű ingbe és egy farmerba,edzőcipőt húztam,s így indultam el Rebeccához. Anya még dolgozott,így írtam neki egy cetlit,hogy ne aggódjon értem. 

Úgy döntöttem,ráérősen fogok sétálni,elvégre,ennyi jár nekem,hogy kiszellőztethessem a gondolataimat. Tudtam,hogy Rebék új háza csak pár utcányira van tőlünk,így hamar oda fogok érni.

Amint elindultam,rögtön újra Arminra tudtam csak koncentrálni. Egyszerűen nem hagyott nyugodni az,ami történt velünk. Megcsókolt... De miért tette ezt? Miért kellett? Hogy utána kiabálni kezdjek vele,és ormótlan dolgokat vágjak a fejéhez? Nem akartam,tényleg. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Ha tehetném,visszacsinálnám,de sajnos ez lehetetlen. Azóta még bocsánatot sem volt alkalmam kérni tőle. Bár lehet,hogy jobb,ha nem beszélünk egymással,ki tudja,mennyire mérgesedne el aztán a helyzet. Nem akartam kockáztatni. Majd a legmegfelelőbb alkalom adtán esetleg,de így még nem. Túl frissek voltak az emlékek...

Amikor odaértem Rebékhez,a mostohatesóm már javában a ház előtt állt,és hevesen integetni kezdett,amikor meglátott.

- Na végre,azt hittem,felfalt út közben egy csapat zombi vagy valami! - mondta,amitől kissé elszomorodtam,ugyanis a zombik hallatán ismét Arminra kellett gondolnom. Ő játszik mindig hasonló játékokkal... 

- Ne haragudj,de rendbe kellett szednem magamat - mentegetőztem,miközben bekísért a tágas előszobába,ahol leginkább a citromsárga színárnyalat uralkodott.

- Látom... most sem vagy éppen a toppon - jegyezte meg kedvesen,mire oldalba böktem.

- Köszi szépen a bókot! - mosolyodtam el,majd körbenéztem. - Egyébként elég jó kis ház ez! - dicsértem meg a lakást. A bútorok színe minden helyiségben összhangban volt a falakkal,és a dekorációkkal,amik nagyon sokat dobtak rajta. Emeletes ház volt,így Reb szobájához fel kellett menni egy hosszú lépcsőn. Amint benyitottunk,óriási szoba tárult elém,ahol minden rózsaszín és lila volt,akár egy Barbie kastély bálterme. 

-Hű! - még a szavam is elakadt a franciaágy,a modern bútorok,a bőrkanapék,és a hatalmas ruhásszekrény láttán. - Nem semmi... - haraptam az ajkamba. Tényleg tetszett,bár nem egészen az én világom volt. Túl színes hozzám. 
- Köszönöm! - húzta széles vigyorra a száját Reb,majd lehuppant az ágyára,és intett nekem,hogy csatlakozzak hozzá. Így is tettem. - Szóval mi a baj? - kérdezte aztán belecsapva a dolgok közepébe. 
- Ennyire látszik? - mosolyogtam keserűen,mire komolyan bólintott. - Lássuk csak... - kezdtem bele nagy levegőt véve,majd elkezdtem neki mesélni a tegnap történteket egészen onnantól,hogy elbúcsúztuk az utcán. Mondandóm végére könnyes lett a szemem,Rebeccának pedig leesett az álla,akár egy leprásnak. Persze nem szó szerint értve. 
- Te jóságos ég! - ámult el teljesen. - Ez csodálatos! - nevetett fel aztán,mire furcsán néztem rá.
- Tessék? - értetlenkedtem.
- Jól hallottad! Arminnal annyira összeilletek! - állapította meg. - Külsőleg és belsőleg is,nekem elhiheted. Ráadásul mindig is gyanús volt ez a "csak" barátság dolog köztetek. Hát most végre kibújt a szög a zsákból! - mondta,miközben lelkesen csapkodott maga körül. 
- Megőrültél? - kérdeztem tőle teljesen lesokkolva.
- Miért? - pimaszkodott. - Most őszintén,szerinted nem aranyos? Nyílt titok volt,hogy tetszel neki. Mindenki sejtette,kivéve téged. Előbb észre kellett volna venned! - folytatta a szóhányást.
- De hát... én... ezt nem igazán értem - vallottam be kábán.
- Ne légy már ennyire sült bolond,Elena! - vágta a fejemhez. - Armin a kezdetektől rajongott érted. Úgy néz rád,mint egy istennőre. Egyedül csak neked nem tűnt fel eddig. Pedig annyira kitartó,annyira édes minden gesztusa a mit feléd intéz - áradozott.
- Igazán? - húztam el a számat. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Most akkor ki mellett áll Reb?
- Ha mondom! - bólogatott hevesen.
- Nézd,én akkor sem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Armin a legjobb barátom. Vagyis volt. De ezzel a csókkal mindent elrontott. Nem azt akarom mondani,hogy haragszom rá,de úgy volt jó,ahogyan előtte voltunk. Barátokként. Nem tudom voltál e már valaha hasonló helyzetbe,de remélem,megérted az én álláspontomat is - tártam ki előtte minden gondom-bajom. Válaszként csalódottan bólintott. Az este hátralévő részében nem is igazán hozta szóba újra ezt a témát,mást azonban igen:
- Lenne kedved itt aludni? - kérdezte,amin kissé meglepődtem.
- Hiszen nincs is nálam semmi cucc! - ellenkeztem,ám ő csak leintett.
- Majd adok - kacsintott rám,és máris előkotort egy fekete Rolling Stones-os pólót egy hozzá illő rövid gatyával,majd az ágyra dobta,egyenesen mellém.
- Mióta szereted ezt a bandát? - kérdeztem tőle meglepetten.
- Castieltől kaptam ajándékba - mondta mosolyogva. Így már mindent értettem. Elmentem átöltözni,utána írtam egy sms-t anyának,hogy itt alszom. Amikor pedig visszamentem Rebhez a szobába,már ő is hálóingbe volt.
Estére eléggé jó kedvünk kerekedett,úgyhogy óriási párnacsatázásba vetettük magunkat,ahol leginkább én arattam diadalt.

Végül kacagva dőltünk az ágyra és tettük el magunkat másnapra. Rebnek sikerült elfeledtetnie velem Armint,akire aztán nem is gondoltam este,sőt,még aludni is tudtam. Régóta kellett volna már egy hasonló kis este. Hát most végre sor került rá!