47. fejezet - Vigasz keresetik

Reggel már hat órakor a padomban kucorogtam. Az osztályból még egy lélek sem volt bent rajtam kívül,aminek kifejezetten örültem. Minél később lesz társaságom,annál jobb - persze,Rosát leszámítva. Idegesen doboltam az asztalon,miközben vártam a barátnőmre,aki tíz perccel utánam futott csak be,noha nekem egy örökkévalóságnak tűnt. 
- Na végre! - rohantam oda hozzá,s olyan hirtelen öleltem át,hogy nem számított rá,így kissé meginogtunk,és ha nem kapaszkodtunk volna meg egy pad szélébe,biztosan elestünk volna. 
- Mi ez a nagy hév?- kérdezte Rosa tátott szájjal,de mosolygott rám,hiszen örült,hogy lát,az érzés pedig az én részemről is kölcsönös volt.

- Szörnyű dolog történt - csigáztam fel teljesen. - Nem is tudom,hogy mondjam el... 
- Kezdj már bele! - szólt rám tátott szájjal,s elrángatott egy közeli padhoz,ahová le tudtunk ülni. Mielőtt belekezdtem,jó nagyon sóhajtottam,elvégre nem egy apróságról lesz szó.
- Tudod... nemrég volt Nathaniel születésnapja. Megkértem Lisander,hogy kísérjen el,mert az osztálykirándulás óta úgy néz ki,több közöttünk a kapcsolat szimpla barátságnál - meséltem.
- Nahát,gratulálok! - lelkesedett a barátnőm a hír hallatán. - De mi ebben a szörnyű? - kérdezte aztán.
- Még nem mondtam el mindent - csitítottam le. - Lis is eljött velem a buliba,ahol véletlenül Nathanielbe botlottunk,aki rendesen ki volt akadva,hogy van barátom,ezért szépen leordította a fejemet,miután előtte Rebecca is megtette,mert "elvettem" Violától a barátját. De ez nem igaz,mert megbeszéltük magunk között a dolgokat,és azt mondta,ez nem zavarja őt - gesztikuláltam hevesen. - Szóval néhány napig rendesen le voltam törve,amiért mindenki ellenem fordult,és így bántak velem. Lisander viszont végig mellettem állt,és vigasztalt,ami nagyon jól esett. Át is hívtam őt tegnap magunkhoz,hogy együtt filmezzünk,ugyanis üres volt az egész ház. Azonban később megjött anya,és úgy meredt Lisanderre,mikor bemutattam,mint egy ismert tömeggyilkosra - folytattam. - Először nem értettem semmit az egészből,de miután Lis elment,anya mindenre rávilágított. Elmondta,hogy nem lehetek együtt Lisanderrel. Muszáj vele szakítanom,mert... mert... a testvérem,Rosa. Érted?! - mondandóm végére teljesen kibuktam,és újfent kitört belőlem a zokogás. 
Rosalia dermedten,dülledt szemekkel követte minden egyes mozdulatomat. Kábultan,zombi módra ült mellettem,mint aki csak úgy van,de nincs benne élet.
- Rosa,mit tegyek? - kértem tanácsot tőle,miközben saját könnyeimet nyeldestem. Nem akartam sírni,hiszen a suliban vagyunk,bárki,aki bejön,megláthat. A barátnőm nem válaszolt rögtön. Nyilván emésztette magában ezt a súlyos információt. Nem hibáztattam érte;megértem teljes mértékben. 
- Hát ez... nem is tudom,mit mondjak... - köszörülte meg aztán a torkát pár percnyi hallgatás után. - Teljesen lesokkoltál ezzel a hírrel. Ezek szerint akkor Leigh is a féltestvéred? - kérdezte. Ebbe bele se gondoltam.
- Gondolom - vontam meg a vállamat. - De nem ez a lényeg,Rosalia! Én... még csókolóztam is Lisanderrel! Érted? Jézusom... miért kellett így történnie... - akadtam ki megint,ám mielőtt újból sírni kezdtem volna,a barátnőm átölelt,és úgy nyugtatgatott.
- Ne aggódj,Elena - simogatta a hátamat. - Tudom,milyen nehéz ez most neked. Nem egy apró dolog,amit elfelejt az ember pár napon belül,de hidd el,ha emészted magad,nem lesz tőle könnyebb. Sőt,minél többet rágódsz rajta,annál rosszabb állapotban leszel. Ezt te sem akarhatod,ugye? Mert ha sajnáltatod magadat,akkor még tőlem is kapsz egy seggberúgást ráadásként - itt halványan elmosolyodtam. Micsoda barátnőm van! - Figyelj rám! - tolt el magától,hogy a szemébe tudjak nézni,melyek ismertségünk óta talán először tükröztek komolyságot. - Itt vagyok melletted. Segítek,ha kéred. Amint hívsz,én jövök,rendben? A legfontosabb,hogy erről ne beszélj senkinek,ha javasolhatom. Viszont Lisanderrel minél előbb szakítanod kell. Nem folytathatjátok,nem lenne... egészséges - tanácsolta.
- Na de... hogy mondjam el neki? - estem kétségbe,elvégre nem állíthatok azzal Lis elé,hogy ne haragudj,de szakítanunk kell,mert nemrég megtudtam,hogy az eltitkolt féltestvérem vagy. Nem lenne túl drámai megoldás.
- Nos,ezt én sem tudom... mindenesetre őszintén tálald ki neki,mit tudtál meg anyukádtól. Hidd el,együtt kitaláljátok,hogyan tovább,elvégre,egy csónakban eveztek,vagy hogy mondjam - mondta Rosa. Én bólintottam. Ezt fogom tenni. Kerek perec elmondom Lisandernek,mi történt. Biztos megérti majd. Nem mellesleg,az őszinteség mindennél előbbre való ilyen tekintetben. 
- Sziasztok! - zavart meg minket hirtelen valaki,mire mindketten reflexszerűen az ajtóra pillantottunk,melyen éppen Armin lépett be,s amint meglátta aggódó tekintetünket,elkomolyodott,de szólni nem mert. Gondolom,azt hitte,jobb,ha mi lányok megbeszéljük egymás között a problémáinkat.
- Szia Armin! - intettem neki,és igyekeztem nem egy depressziós,érvágós valakinek tűnni.
- Armin? - pillantott rá Roa,s alaposan megnézte magának a fiút. - A nevem Rosalia,örülök,hogy megismertelek. Már nagyon sokat hallottam rólad! - mosolygott rá,mire a fiú egészen zavarba jött.
- Hát,én is örültem! - biccentett felé pirosló arccal,de széles vigyorral Armin.
- Na én most megyek,Elena - állt fel Rosalia aztán. - Sok szerencsét! Hívj bármikor,amikor jól esik. Azonnal fel fogom venni - veregette meg a vállamat,majd magunkra hagyott szemöldökét ráncoló osztálytársammal.
- Hű,ez mi volt? - kérdezte,mire mosolyogva,könnyedséget színlelve pillantottam fel rá.
- Micsoda? - értetlenkedtem.
- Mihez kell neked szerencse? - kíváncsiskodott,miközben ledobta a táskáját a helyére,és helyet foglalt egy velem szemközti padban. 
- Á,semmi különös,tudod,ez ilyen... családi ügy,vagy mi - legyintettem zavaromban.
- Aha... - nyalta meg a szája szélét a fiú. - Szóval olyan dolog,amiről nem akarsz velem beszélni?
- Nem erről van szó... - ráztam meg gyorsan a fejemet. - Csak... nem tudnék most beszélni róla. Nem szeretnék... fájó dolog,és biztos,hogy eltörne a mécses - vallottam be neki.
- Akkor remélem,megoldódik a gondod - mosolygott rám biztatóan. - Rám mindig számíthatsz,remélem ezt tudod - állt fel hirtelen,így én is felpattantam ültemből,hogy ne tűnjek túl udvariatlannak. 
- Köszönöm - suttogtam erőtlenül,s éreztem,hogy újból elöntik a könnyek a szememet,így hátat fordítottam Arminnak,nehogy meglásson. Gyorsan megtöröltem az arcomat,és sűrűn pislogtam,hogy megakadályozzam a sírást. Ekkor azonban a fiú hátulról hirtelen átölelt,amit nem tudtam mire vélni. 

Néhány pillanatig voltunk csupán úgy,utána gyengéden,de határozottan eltoltam magamtól.
- Armin... ez... - kezdtem volna hebegni,de közbevágott.
- Ne haragudj,fogalmam sincs,mi ütött belém. Tudod,szép a vállad,olyan ölelni való - vakarta meg zavarában a fejét.
- Múltkor a kezem,most a vállam? - kérdeztem nevetve,de többet nem tudtunk beszélni,mert kezdtek néhányan beszállingózni a terembe. Nemsokára háromnegyed lesz,nyilván rájöttek,hogy nem akarnak elkésni,ezért falkába csoportosulva siettek a padjaikhoz,miközben nagy nyüzsgés kíséretében beszélgettek egymással. 
Kentin Jade-el és Dajannal foglalt helyet az ablak mellett,miközben kekszet ettek és a sportokról beszéltek. Iris Rebeccával dumcsizott nagy lelkesen,aki tegnap elköltözött tőlünk Phillippel,ezért nem jött haza. Amber és talpnyalói szokás szerint sminkelték magukat az osztály kellős közepén. Nathanielt nem láttam. nyilván a DÖK teremben van,és szokás szerint intéz valamit. Utoljára egy új tanuló lépett be az osztályba. Legalábbis azt hittem,hogy új tanuló. Ám amikor alaposabban megnéztem,rádöbbentem,ki az. Nem akartam hinni a szememnek. 

46. fejezet - Erre nem számítottam..

- Lis,azt hiszem,most el kellene menned... - súgtam a fülébe,jelezve,hogy alapos fejmosásnak nézek elébe,noha az okát még magam sem tudtam. A barátom megköszörülte a torkát,majd anyám felé fordult,aki továbbra is kidülledő szemekkel bámulta őt:

- Még egyszer örvendek a találkozásnak,Mrs Wood! - biccentett mosolyogva,majd kiengedtem az ajtón,és megígértem neki,hogy felhívom később. Ezután visszamentem anyához aki meglehetősen furcsán viselkedett egészen idáig.

- Elena,muszáj beszélnem veled! - tűrt el idegesen egy tincset a homlokából,mire értetlen tekintettel néztem rá,s közben mindketten leültünk a kanapéra,hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- Igen? - pillantottam rá türelmesen. Nem hittem ugyanis,hogy a mai nap kisebb sokkjai után még egy olyat tud mondani,mely kiüti a többit.

- Mióta vagy ezzel a fiúval? - kérdezte. Ó,szóval innen fúj a szél. Hirtelen elkezdett aggódni értem? Amikor Castiellel voltam együtt,nem akadt ki ennyire,mint most.

- Nem olyan rég,pár hete - feleltem neki,miközben keresztbe fontam a karjaimat,és kényelmesen hátradőltem. 

- Na és... meddig jutottatok el? - kíváncsiskodott,mire idegesen felnevettem.

- Anya,te arra vagy kíváncsi..? - ráztam meg hitetlenkedve a fejemet,ő pedig izgatottan bólintott. - Nyugi,még semmi olyan nem történt köztünk,de miért érdekes ez? Ha lett is volna valami,már régen elmúltam tizenhét - tört ki belőlem a szóáradat. 

- Okos kislány vagy! - látszott rajta,hogy némileg megkönnyebbül. - Ne érts félre,de ez a fiú... nem igazán neked való - harapott az ajkába. Látszott rajta,hogy gondterhelt,és mondani akar valami fontosat,de nem igazán tudja,hogyan adja elő. 

- Miről beszélsz? - értetlenkedtem. - Hiszen te is láttad,milyen udvarias! Nagyon kedves velem,és nincsenek hátsó szándékai,ha emiatt féltesz. Igaz,hogy egy évvel idősebb nálam,de tisztességes - védtem meg a barátom erényeit.

- Persze,tudom,láttam rajta,hogy csupa szív srác,de... - emelte fel hangját anya. - Akkor sem lehetsz vele! Nem szabad,érted?! - csúszott közelebb hozzám,majd megrázta a vállamat,mint egy hastáncos a csípőjét.

- Miért nem?! - háborodtam fel. Nem tilthatja meg nekem,hogy azzal legyek,akit szeretek!

- Mert a testvéred! - felelte anya,majd elsírta magát,én pedig dermedten bámultam rá. A szívem dobogása lelassult,a fejemből az összes vér kifutott. Nem éreztem jól magamat.

- Hogy... mi? - kérdeztem,csak hogy biztos legyek benne,nem álmodom-e ezt az egészet. 

- Ez a fiú apád előző házasságából született - adta a tudtomra.

- Miért nem mondtátok el előbb? - estem neki,s már nekem is sírhatnékom támadt. Ezt nem hiszem el! Már sosem lehetek boldog? Vagy minek nevezzem azt az állapotot,amikor fülig beleszeretsz valakibe,aki viszonozza a felé táplált érzelmeket,ám később kiderül,hogy egy közeli rokonod,akit eltitkoltak előled? Ez kérem,a szerencsétlenség legfelső határa.

- Sajnálom kicsim,de apád jelentéktelennek tartotta,hogy eláruljuk neked - nézett rám könnyes szemeivel anya. - Érted már,miért nem lehetsz vele? - kérdezte aztán,de hangja a sírástól elcsuklott.

- Igen... - bólintottam kétségbeesetten. - De... hogy mondjam meg neki? - tudakoltam,végül pedig belőlem is kitört a sírás. Nem bírtam visszatartani. Túlságosan nagy sokk volt ez számomra. Nem csak azért,mert arról a fiúról van szó,akit szeretek,de ráadásul szinte ő az egyetlen,aki mellettem állt most,hogy mindenki ellenem fordult. 

- Csak áruld el az igazat... meg fogja érteni - biztatott anya. - Én addig megyek,és felhívom apádat... - törölte meg könnyes szemeit,majd átölelt,zokogtunk egy ideig egymás vállán,utána kiment az előszobába a mobiljáért,és hallottam,amint elkezd apával beszélni,de nem voltam rá kíváncsi,ezért összetörten rohantam fel a szobámba,s vetettem rá magamat az ágyra. 

Miért? Miért történik ez velem? Mivel érdemeltem ezt ki? Olyan szörnyen rossz ember lennék,hogy ennyire elfuserált legyen az életem? Belegondolva újra megeredtek a könnyeim. Nem tudtam most nem sírni. Ebben a helyzetben azt hiszem,ez a minimum.

Istenem,miért? Pedig ha csak Rá gondoltam,az együtt eltöltött rövid időre,ami nekünk jutott,már jobb lett volna a kedvem normális esetben. De így,hogy éppen ő okozza a problémát,kihez fordulhatnék bánatomban? Hiszen senki nem áll szóba velem. Lehet,hogy így kell nekem. Erre rendeltetett a sors,hogy életem végéig magányosan nézzem végig a többi szerelmes pár turbékolását,miközben egy barátom sem marad mellettem... 

Gondolataimat a telefonom rezgése zavarta meg. Előhúztam a zsebemből,s akkor vettem csak észre,hogy Lisander hív. Nem először,hozzáteszem. Eddig négy nem fogadott hívásom volt tőle,de annyira bele voltam temetkezve az önsajnálatba és a sírásba,hogy észre sem vettem. 

Nem akartam most beszélni vele. Senkivel sem akartam beszélni. Ledobtam a telefonomat a földre,mire rögtön abbamaradt a rezgés. Ezután nem sokkal álomba sírtam magamat. Számomra itt ért véget ez a nap.

*

Másnap reggel kilenckor ébredtem fel. Az éjjeliszekrényemen egy cetlit találtam ezzel a felirattal:
"Nem akartalak felkelteni. Maradj ma otthon,majd igazolom a hiányzásodat. Pihenj sokat,ebéd a hűtőben. Puszi,Anya!"
Csodálatos. Mondjuk,nem bánom,hogy ma nem kell bemennem... Rám fér a relaxálás,és így legalább van időm gondolkodni mindazon,ami tegnap történt. Lenéztem a szőnyegemre;a telefonom darabjai szanaszét hevertek. A hátlapot az ágy alatt találtam meg,az aksit pedig a szekrényem mellett. Amint összeraktam,bekapcsoltam,mire szinte azonnal jöttek az sms-ek a nem fogadott hívásokról és üzenetekről,amiket küldtek nekem;Lisander,Nathaniel,Armin,Rosa. 
Hát persze,Rosalia! Muszáj beszélnem vele. Ő az egyetlen,aki mellettem áll. Biztosan tud segíteni már csak azzal is,hogy meghallgat a történtekről. Anélkül,hogy elolvastam volna az üzenetét,rácsörögtem. Szerencsére rögtön felvette:
- Elena? Végre! Nem tudtalak elérni,történt valami? - kérdezte aggodalmasan.
- Rosa... muszáj beszélnünk,szörnyű ez az egész - mondandóm végére elcsuklott a hangom,de igyekeztem visszafojtani a sírást. Tegnap éppen elég volt belőle.
- A suliban vagy? Mert akkor bemegyek meglátogatni - ajánlotta.
- Nem,itthon vagyok - válaszoltam neki. - Mikor tudnánk találkozni? Nagy szükségem van rád. Nagyon nagy - sürgettem meg kicsit.
- Hát,ma már biztos nem jó. Egyedül vagyok a butikban. Leigh elutazott,az új szállítmány pedig bármikor megérkezhet - sajnálkozott. - Holnap bemész a gimibe? - kérdezte aztán.
- Azt hiszem - vontam meg a vállamat,bár nem szerettem volna az idők végezetéig itthon ülni és sajnáltatni magamat,szóval az igen mellett döntöttem. - Bemegyek - határoztam végül.
- Rendben,akkor reggel,órák előtt beugrom hozzád,jó? - egyeztetett.
- Oké,de korán gyere,hogy legyen időnk beszélni - kértem őt,amit meg is ígért. Ebben maradtunk végül. Holnap kora reggel,az osztályteremben. 
Addig emészthetem magamat. Remek. Visszagondoltam a Lisanderrel együtt töltött időkre. Az első csók,aztán a második,a közös táncunk,az ölelései,a megnyugtató hangja... minden tökéletes volt.

Egészen tegnapig,amikor kiderült,hogy nem lehetek többé vele. Soha. És miért? Mert történetesen a féltestvérem,hála az én idióta apámnak,aki több esélyt garantáltan nem kap már tőlem, Eljátszotta a lapjait. Betelt a pohár. Minden rossz miatta történt eddig velem. Először a válás,most meg ez. Csak gratulálni tudok hozzá. Lehet,hogy az üzleti életben sikeres,de a magánélet terén egy csődtömeg,ez nyilvánvalóvá vált immár számomra. 

45. fejezet - A változás szele

Elszánt léptekkel közelítettem Castiel lakása felé. Mivel otthon már voltam,hogy megebédeljek,tudtam,nincsenek ott. Ezért csak egy helyszín maradhatott hátra; a Vöröske háza. 

Sietős tempómban tíz percen belül ott is voltam. A csengőt elsőként nem véltem felfedezni,ezért jó erősen bekopogtattam. Először azt hittem,nincsenek is itt,ám után zörejt hallottam bentről,úgyhogy immár erősebben vertem az öklömet a fába. Fél perc múlva Castiel nyitott nekem ajtót. Hozzáteszem,félmeztelenül.

- Nahát,Elena... - kezdte meglepetten,de nem hagytam neki időt a csodálkozásra. Befurakodtam mellette az ajtón,s megálltam az előszobában,hogy körülnézhessek. 
- Hol van Rebecca? - kérdeztem tőle ellentmondást nem tűrő hangon. Ő azonban nem válaszolt rögtön. Ráérősen elővett egy cigarettát a kabátja zsebéből,mely a fogason lógott,és rágyújtott. - Castiel,kérdeztem valamit! - szóltam rá erélyesebben,mert kezdtem igencsak türelmetlenné válni. A fiú halványan elmosolyodott,majd jókorát nyújtózkodott,mint aki egészen idáig aludt,és most megmozgatja elgémberedett végtagjait - melyek,hozzáteszem eléggé szemrevalóak voltak.

- Nyugi,itt van velem - csitítgatott,de nálam ez nem vált be.
- Erre magamtól is rájöttem - gúnyolódtam. - Miért nem jöttetek ma be? - kértem számon tőle.
- Nem tartozunk neked magyarázattal - felelte szokásos stílusában,mire idegesen közelebb léptem hozzá,mutatóujjamat a mellkasához böktem,s úgy beszéltem tovább hozzá.
- De igenis tartoztok. Rebecca a mostohatesóm,felelős vagyok érte - oktattam ki. Castiel nem válaszolt,helyette inkább tovább szívta azt az átkozott cigarettát. - Mi van,hogy már megint cigizel? - kérdeztem tőle,s igyekeztem a szemébe nézni,nehogy lejjebb csússzon a tekintetem a tökéletesen lapos és kockás hasára,vagy izmos karjaira.
- Jól esik. Egyéb kérdés? - pillantott rám mogorván,és abban a pillanatban megjelent Rebecca a lépcső tetején. Kezdtem megérteni,mi történhetett közöttük,amint megláttam a tesómat fehérneműben ácsorogni...
- Elena,te mit keresel itt? - képedt el teljesen,és szégyenkezve visszarohant a ruhájáért,amit aztán magára húzott,s úgy jött le közénk az előszobába. Cast addigra elszívta a cigit.
- Én mit keresek itt?! Ti mit csináltatok?! - estem nekik választ várva. Reb kissé zavarban volt,Castielen azonban semmi ilyesmi nem látszott.
- Semmit,tényleg - szólalt meg végül a mostohatesóm. - Mire gondolsz? 
- Lássuk csak - tettem karba a kezeimet. - Idejövök,hogy megnézzem,itt vagytok e,erre Castiel félmeztelenül nyit ajtót,majd te fehérneműben sétálsz le hozzánk az emeletről. Szerinted? - a mondandóm végén már szinte kiabáltam. Rebecca egyre vörösebb lett,a fiúja viszont összevont szemöldökkel,továbbra is higgadtan állta szúrós pillantásomat.
- Nyugodj meg,semmi olyan nem történt,amire gondolsz - felelte. Nem tudtam,elhiggyem e,amit mond.
- Akkor miért..? - kérdeztem volna,ám Rebecca azonnal megmagyarázta a félreérthető helyzetet:
- Tudod,Castiel általában így mászkál itthon,én pedig átjöttem lezuhanyozni,mert nálunk nincs meleg víz. Elromlott valami,azt hiszem - hebegte. 
- Hülyének nézel? Ennél átlátszóbb történetet én még... - kezdtem volna kioktatni őt,ám megcsörrent a telefonom. Idegesen kaptam elő a zsebemből. A kijelző szerint anya hívott.
- Igen? - szóltam bele.
- Szia,kicsim! Otthon vagy már? - kérdezte,mire én habozás nélkül igennel feleltem neki. - Akkor gondolom te is észrevetted,hogy nincs meleg víz. Már betelefonáltam a vízművekhez,de azt mondták,holnapig tudják csak helyrehozni a hibát,úgyhogy ha le szeretnél zuhanyozni,csengess be a szomszédba Alina nénihez,biztos megengedi,hogy megmosakodj - tájékoztatott.
- Ó,hát... rendben - feleltem neki ledöbbenve.
- Ja,és még valami! Beszéltem Phillel. Azt mondta,talált egy szuper házat a környéken,amit már meg is vett. A hétvégén odaköltöznek Rebeccával - mondta.
- Micsoda?! - képedtem el teljesen. 
- Jól hallottad. Hiszen tudod,hogy csak átmenetileg laktak nálunk. Már így is nagyon hálás nekünk Phillip,hogy ennyi ideig ott lakhattak velünk - magyarázta anya,majd elköszönt,mondván,hogy ellenőriznie kell egy betege állapotát.
- Baj történt? - kérdezte Rebecca elhűlt,sápadt arcomat látva.
- Dehogy - ráztam meg gyorsan a fejemet,majd elnézést kérve a tévedésemért,elköszöntem tőlük,és hazafelé vettem az irányt.

*

A parkon át lehetett leghamarabb eljutni hozzánk,így miután eljöttem Castieltől,sietős léptekkel vágtam át a falu legnagyobb zöldövezetén. Nagy meglepetésemre azonban,amikor a házunkhoz értem,szembetalálkoztam Lisanderrel. 
- Szia... hát te? - kérdeztem tőle meglepetten,mire közelebb lépett hozzám,megfogta az egyik kezemet,és gyengéd csókot lehelt rá. Milyen udvarias! 

 

- Aggódtam érted - mondta mély hangján,melytől az egész hátam libabőrös lett. 

- Kedves tőled... - mosolyogtam rá zavartan. - Szeretnél bejönni? - böktem fejemmel az ajtó felé.

- Csak ha nem zavarok. Szeretnék veled lenni - karolt át kedvesen,ami nagyon jól esett,így adtam neki egy gyors csókot az arcára,és beinvitáltam a házunkba. 

Úgy terveztük,hogy egész délután együtt leszünk. Ezt egy közös kajálással indítottuk,majd a nappaliba telepedtünk le,és megnéztünk egy filmet. Éppen amikor vége lett,este hét órakor,megérkezett anya. Boldog mosollyal lépett be a nappaliba,mert hallotta a tévéből szűrődő zajokat. Gondolom azt hitte,egyedül vagyok,mert nagyon meglepődött,amikor meglátta Lisandert. Ledobta a földre a táskáját maga mellé,azután elkerekedett szájjal lépett közelebb hozzánk. 

- Anya,ő a barátom,Lisander - mutattam be. Nyilván meglepődött attól,hogy nem egyedül vagyok itt,hanem egy fiú társaságában,aki mellesleg idősebbnek is néz ki a koránál. 

- Örültem a találkozásnak,Mrs Wood! - állt fel Lis a kanapéról,hogy kezet fogjon anyámmal,ám ő továbbra is dermedten állt,s újdonsült barátommal szemezett. Mégis mi üthetett belé?

44. fejezet - El van nézve

Az osztályba lépve azonnal észrevettem őt. Szokás szerint a padomon ült,és engem várt. Minden reggel ezt tette. A videó játék konzol természetesen most is ott virított a kezében. Egy percre sem tette le. Nagy levegőt vettem,mielőtt elindultam volna felé,hogy beavassam a nemrég történt események soraiba. Csak remélni tudtam,hogy én leszek az első,akitől hallja...

- Szió! - amint meglátott,széles mosolyra húzta a száját. Igyekeztem én is örömet színlelni,nehogy azonnal kipuhatolja,hogy van valami bajom. - Milyen volt tegnap Nathaniel bulija? - kérdezte.

- Te hogyhogy nem jöttél? - értetlenkedtem. Nat bizonyára őt is meghívta,viszont nem találkoztam vele az este - hál'Istennek. Az kellett volna még a fényponthoz.

- Alexyvel kellett felvásárolnom egy újabb plázát... megemlítettem neki,hogy megjelent az egyik kedvenc játékom új része,és meg szeretném venni,erre közölte,hogy beugrik velem ő is az áruházba. Ebből a beugrásból három óra shoppingolás lett - húzta el a száját,mire akaratlanul is felnevettem. 
- Részvétem! - paskoltam meg a vállát,s közben szemeivel végig követte a kezem minden mozdulatát,amit nem igazán tudtam mire vélni. - Valami baj van? - kérdeztem tőle,majd zavartan elvigyorodtam vörös orcái láttán.
- Dehogy,csak... szép ma a kezed... - bökte ki végül,s én azt hittem rosszul hallok. Szép ma a kezem?! Ilyet sem mondanak minden nap. - Ööö... bocsi,ott van Alexy,mennem kell! - hadarta,majd egy szempillantás alatt leugrott a padomról,és elszelelt a terem ajtajának irányába. 
Magamban elmosolyodtam. Ha Arminnal beszélek,rögtön jobb lesz a kedvem,bármi bántson is. Gondolkodva meredtem le a kezeimre. Ugyanolyanok voltak,mint máskor. Még csak nem is lakkoztam ki őket,nem tudom mire vélni ezt a nem mindennapi bókot. Merengésemből az ikerpár kék hajú tagjának harsány nevetése zökkentett ki:
- Szép ma a kezed? - mindössze ennyit hallottam,s aztán azt,hogy Alexy éktelen nevetésbe kezd,melyet jó ideig nem is hagyott abba,noha Armin láthatólag nagyon örült volna neki. Minden pillanatban egyre vörösebb lett,végül pedig egyik kezét rátapasztotta meglepett testvére szájára. Ezután azonban nem tudtam követni a fejleményeket,mert valaki hátulról megkopogtatta a vállaimat. Jókedvűen fordultam hátra az imént hallott és látott jelenettől,ám amint megláttam,ki áll előttem,lehervadt arcomról a bárgyú mosoly. 
- Nathaniel? - képedtem el. Nem gondoltam volna,hogy a buli után keresni fogja bármikor is a társaságomat. 
- Beszélhetnénk? - kérdezte,s látszott rajta,hogy erősen rágódik valamin. Idegesen szorongatta a kezében lévő barna mappát,melyet általában magával hordott. Azokban lapultak a DÖK megbeszéléseken készült jegyzetei. 
- Persze - bólintottam,habár nem készültem fel egy újabb lelki megrázkódtatásra. 
- Nézd,a tegnap este történtekről van szó... - kezdett bele abba,amitől a leginkább tartottam. - Nem is tudom,hogy kezdjem. Kissé kínos a helyzet,nem gondolod? - kérdezte feszengve,majd a mellkasához emelte a dossziét. Kezdtem türelmetlen és ideges lenni. Nálam ez nem túl jó párosítás. Az pedig csak rátesz egy lapáttal,hogy Nat nem tudja kinyögni,miért akar velem beszélni.
- Elkezdhetnénk még ma? - kérdeztem gúnyosan,és ujjaimmal megböktem a kezében tartott mappát,majd kissé elhúztam a pólójától,mert idegesített,hogy eltakarja a fél arcát beszéd közben.

- Hogyne! - vakarta meg tanácstalanul a fejét,végül pedig a dossziét a hóna alá csapta. Ott lesz a legjobb helye. - Szóval arról lenne szó,hogy... magamból kikelve viselkedtem veled. Nem lett volna szabad úgy bedurvulnom,hogy elküldelek benneteket. Egyszerűen csak nem számítottam erre az egész helyzetre - mondta,de én félbeszakítottam:
- Amikor Castiellel jártam,akkor sem számítottál rá! - vágtam a fejéhez,elvégre szinte ugyanolyan dühödten viselkedett akkor is,mint a buli estéjén.
- Ahogy mondod - bólintott lehiggadva. - Akkor sem számítottam rá. De kérlek,ne tereld a témát. Azon már régen túl vagyunk. Szerencsére megjött az eszed,és időben szakítottál vele - ezt a hozzászólást véletlenül sem hagyhatta volna ki... - Tehát,itt most nem a múltról van szó,hanem a jelenről. Mindarról,ami most történik - tért a tárgyra. - Kissé meglepett,hogy van valakid,ennyi az egész. Ugyanis ez általában azt jelenti nálad,hogy nem jut időd a barátaidra - vádolt meg.
- Tessék? Ugye csak viccelsz? - képedtem el. - Mindig volt időm rájuk,ha szingli voltam,ha nem! - makacskodtam.
- Castiel esetéből kiindulva,ez nem teljesen igaz - ellenkezett,s be kellett látnom,hogy bizonyos szempontból igaza van. Észre sem veszem olykor,de ha szerelmes vagyok,csak a barátommal akarok lenni,s olyankor elég gyorsan telik az idő. Azon kapom magamat,hogy iskolában vagyok,délután vele,aztán elrepül az egész nap,és a barátaimat teljesen elhanyagolom. 
- Oké,lehet,hogy részben így van,de miért is tölteném olyanokkal az időmet,akiktől folyamatos fejmosást kapok,hogy mekkora hülyeséget csináltam? - részemről ez volt a végszó. Akarom mondani,a végmondat. Válaszra se méltatva Nathanielt,kirobogtam a folyosóra,noha becsengettek,és tudtam,a tanár bármelyik pillanatban itt lehet,de jelen pillanatban nem érdekelt,csak az,hogy távol legyek a veszekedés apró szikráitól is.

*

Első óra közben meglepetten vettem észre,hogy Rebecca nem jött még be a suliba,pedig nem szokása késni. Emellett a padtársam,Castiel is hiányzott,amit szintén nem tudtam mire vélni. Nem egy iskolakedvelő srác,de legalább - ha passzívan is, - végigüli az órákat. Ehelyett most egyik sincs itt. Micsoda véletlen... Idegesen előkaptam a telefonomat,míg Mr. Faraize a táblánál magyarázott,s írtam egy SMS-t Rebnek:

"Hol a jó Istenbe vagy/tok?"

Rövid,de lényegre törő. Remélem,hogy észreveszi,és mihamarabb válaszol rá. Ha mégsem,akkor tanítás után megkeresem,és kitekerem a nyakát. Ez a minimum. Legalább szólhatott volna reggel,amikor találkoztunk,hogy ma nem szándékozik bejönni,vagy hirtelen rosszul lett,vagy tudom is én. Annyira azért beszélő viszonyban vagyunk,hogy ezt közölje.

A második óráig nem érkezett tőle semmi válasz. Aztán a harmadikon sem. A negyediken végül már olyan ideges voltam,hogy valakinek nekimentem volna. Ezt végül az akadályozta meg,hogy mégis írt az a léhűtő póttesóm:

"Semmi közöd. Este megyek." 

Micsoda kedvesség! Semmi közöm? Mégis csak a mostohatesója vagyok! Legalább azt megírhatta volna,hol van. Csak egy szó. Kevesebbet kellett volna írni,mint amennyit egyébként írt.Úgy tűnik,magamtól kell kezelésbe vennem az ügyet.

Tanítás után felkaptam a vállamra a táskámat,és sietős léptekkel indultam ki a folyosóra,ám Nathaniel utánam kiáltott:

- Elena,várj! - kérte,mire megálltam ugyan,de nem fordultam felé. Amikor odaért hozzám,megtorpant velem szemben,s izgatott arckifejezéssel nézett.

- Sajnálom! - szaladt ki a száján.

- Mit? - kérdeztem cseppet sem kímélve. 

- Hát... mindent,amit a fejedhez vágtam. Nézd el nekem,kérlek - szemeiből őszinte megbánás sugárzott.

- Nézzem el? Azok után,hogy te is kioktattál,leharaptad a fejemet,és elküldtél magadtól? - érdeklődtem gúnyosan. Látszott rajta,hogy igazat ad nekem. Ez betalált.

- Oké,jogos,amiért haragszol. Teljesen jogos. De sajnos nem forgathatom vissza az idő kerekét. Ami történt,megtörtént,változtatni nem tudok rajta,pedig szeretnék. Sajnálom - ismételte lehajtott fejjel. 

- Jó,el van nézve - mondtam összeszorított ajkaimon keresztül. Erre persze reménykedve felpillantott. - Felejtsük el - tettem hozzá,nehogy azt higgye,ismét gúnyolódom. Nat hálásan bólintott,rám mosolygott,majd elillant mellettem,és ment a dolgára. Én is ezt tettem; elhatároztam,hogy megkeresem Rebeccát,bármi áron. Ha megtaláltam,kitekerem a nyakát,karóba tűzöm a fejét,aztán felszeletelem,és eladom szaláminak. Na jó nem,csak vicceltem. Haha,én,a humorzsák. Ennyire még én sem vagyok megkeseredett. Szimplán csak számon kérem az SMS kapcsán,amit olyan kedves stílusban küldött nekem. De legalább küldött! Már ez is valami...

43. fejezet - Sovány vigasz

- Ne haragudj! - kértem elnézést Violától,akinek az imént nekimentünk,s amikor rádöbbentem,ki is áll előttem,paprikavörös lett a fejem zavaromban. Lisander,Viola,és én. Egyszerre találkozunk,egy helyen. Ennél kínosabb dolog még sohasem esett meg velem. 
- Semmiség... - motyogta idegesen,majd lesütötte a földre a szemeit. Lisanderre pillantottam,aki kiszámíthatatlan tekintettel figyelte Violát. Biztos kavarogtak benne az érzelmek,amint meglátta őt,hiszen a "szakításuk" után nem is beszéltek egymással. 
- Nahát,Viola... Örülök,hogy látlak! - mondta aztán neki,túlkiabálva kissé a hangos zene moraját. 
- Én is... - bólintott a lány,majd továbbra is földre szegezett pillantással bocsánatot kérve nyomult el mellettünk a nappali másik oldala felé. Lis egy percig még nézett maga elé dermedten,utána kézen fogott,és végre valahára kisétálhattunk a házból,magunk mögött hagyva a sok vitát és rosszkedvet.

*

Másnap reggel iszonyatos fejfájással ébredtem. Visszaemlékeztem a tegnap estére; miután Lissel eljöttünk Nathaniel bulijáról,beültünk enni valamit egy kifőzdébe,azután hazakísért,én pedig egyből ágyba dőltem a fáradtságtól. Nem is hallottam,mikor jött meg Rebecca. Most viszont nyugodtan szuszogott a paplanja alatt. 
Az órámra pillantottam,mely az éjjeliszekrényemen állt. Reggel hat óra öt percet mutatott. Még bőven lett volna időm kelésig,de ha már így alakult,kiugrottam az ágyamból,és megmosakodtam. A tükörbe nézve alig ismertem magamra. Máskor egy életerős,derűs,rendezett hajú,élénk tekintetű lányt láttam,most azonban nem ő nézett vissza rám,hanem egy megtört,szomorú,karikás szemű torzonborz. Ijedtemben lefröcsköltem az arcomat egy liternyi hideg vízzel,amely segítségével némileg magamhoz tértem. Ezután megfésülködtem,felöltöztem,és leindultam reggelizni. Szerencsére anyát még a konyhában találtam,ahol éppen tett-vett.
- Szia! - köszönt nekem,amint meglátott,én pedig válaszul intettem neki egyet,és kábán,magam elé bámulva leültem az egyik székre. - Minden rendben? - kérdezte anya,miközben letette elém egy tálcán a reggelimet. Teát főzött,ami mellé egy tányér gyümölcsös gabonapelyhet tett.

- Semmi sincs rendben - ráztam meg a fejemet,de nem akartam őt tovább terhelni a problémáimmal.
- Jaj,kicsim... - ült le mellém,mire én a vállára döntöttem a fejemet. - Bárhogy is érzed most,minden meg fog oldódni. Nem szeretnélek faggatni. Majd ha úgy érzed,hogy el kell mondanod valakinek,itt leszek - vigasztalt. - Most muszáj mennem dolgozni,de ha szeretnéd,délután csinálhatnánk valamit... - javasolta.
- Köszi,anya,de inkább ne - utasítottam vissza. Szerettem volna Lisanderrel találkozni iskola után. Másra sem vágyom,csak hogy vele tölthessem a napom hátralévő részét. 
- Hát rendben - vont vállat mosolyogva. - Akkor egyél,majd beszélünk,jó? - veregette meg gyengéden a hátamat,majd elhagyta a konyhát,és felvette az előszobában a kabátját,utána távozott. Phillip már biztosan várta őt a kocsiban. Minden reggel együtt indulnak. 
Én nekiláttam az egyébként kedvenc ételemhez,de valahogy nem csúszott le két falatnál több a torkomon. Éppen amikor ki akartam dobni a kukába a maradékot,Rebecca betoppant a helyiségbe. 
- Szia! - köszöntem neki,miután elmostam a tányérokat. Ő azonban szó nélkül elment mellettem,és a hűtőben kezdett kutakodni valami reggeli után. - Hahó! - hiába szólongattam,egyszerűen levegőnek nézett. - Tudom,hogy nem akarsz most szóba állni velem,de mint már elmondtam,semmi rosszat nem tettem,érted?! - próbáltam győzködni,de hasztalan. Sóhajtozva kapaszkodtam meg a pult szélébe. Biztos voltam benne,hogy ma már nem fog hozzám szólni,ám nagy meglepetésemre végül mégis kinyitotta a száját:
- Semmi rosszat? Akkor azt minek nevezed,hogy lenyúlod az egyik legjobb barátnőd kiszemeltjét az orra elől? Apróságnak? - támadt nekem.
- Hé! - tiltakoztam. - Mondom,hogy Violával mindent megbeszéltünk egymás között. Még ő biztatott,hogy találkozzak Lisanderrel! - bizonygattam,de ő elengedte a füle mellett minden szavamat.
- Igen,annyira megbeszéltétek egymás között,hogy tegnap a bulin Violára a mosdóban találtunk rá,amint éppen sírt. Miattatok! - mutatott rám vádaskodva. Teljesen ledöbbentem. Sírt? Méghozzá miattunk? Na de... Nem azt mondta,hogy nem zavarná őt,ha összejönnénk Lisanderrel? Kezdtem belezavarodni ebbe az egészbe.
- Ezt nem tudtam... - sütöttem le a tekintetemet a padlóra.
- Honnan is tudhattad volna?! Szépen elsunnyogtatok a buliról,míg tehettétek! - kiáltozott velem.
- Nem sunnyogtunk el. Nathaniel kért meg minket,hogy hagyjuk el a házát... - világosítottam fel.
- Szóval neki is végre megjött az esze - állapította meg nem túl kedvesen a testvérem. 
- Tudod mit? - kiáltottam fel,mert már eléggé dühös voltam rá. - Menj a fenébe! - sziszegtem neki,utána kibaktattam a bejárati ajtón,kezemben a táskámmal,és elindultam az iskola felé. 
Szemeim akaratlanul is megteltek könnyel. Eddig annyira jó volt minden! Rebeccánál jobb mostoha testvért kívánni sem lehetett volna,Lisandernél jobb barátot,aligha találnék,na és ott voltak a barátaim; Nathaniel,Viola,Castiel... most pedig egy csapásra minden rosszra fordult. Ami pedig a legrosszabb; Arminéknak még el sem mondtam,bár lehet,hogy azóta híre ment az osztályban. A tegnapi után semmin sem csodálkoznék. 
Kézfejemmel letöröltem a könnyeket az arcomról,s akkor vettem csak észre,hogy az iskolához értem,ahol valaki a kapuhoz támaszkodva várt rám.
- Elena! - Lis amint meglátott,aggódva zárt a karjaiba. - Hoztam neked valamit! - nyújtotta át a zacskót,melyet eddig a háta mögé dugva rejtegetett előlem. Hálásan mosolyogva néztem fel rá,miközben kihúztam a szatyorból egy szív alakú desszertet.
- Nahát,köszönöm! - mondtam neki meglepetten.

- Többet is érdemelnél,de nem tudtam,mitől lenne jó kedved. A csoki pedig sokak szerint boldogsághormont termel. Megéri kipróbálni - kacsintott rám,mire meghatódva öleltem át,és szippantottam be istenien férfias illatát. A karjai között biztonságban éreztem magamat,s egy pillanatra úgy tűnt számomra,hogy megszűnik a világ össze baja körülöttem. Így akartam maradni. Örökre. 

42. fejezet - Összeesküvés

- Mit szeretnél? - kérdeztem némileg remegő hanggal,s türelmet színlelve Rebeccára pillantottam,aki komolyan meredt rám,s mielőtt megszólalt volna,körülnézett,nincs e a közelben más rajtunk kívül.

- Még kérdezed? Azt hittem,legalább sejted,miről akarok veled beszélni - forgatta meg a szemeit.

- Csak nem Lisanderről? - tudakoltam idegesen.

- De,pontosan róla - bólintott. - Úgy tudtam,ő Viola barátja. Tud róla,hogy a háta mögött együtt kavartok? - támadt nekem,mintha valami borzasztó bűnt követtem volna el.

- Álljunk meg egy szóra! - kezdtem én is dühbe gurulni,és azt hiszem,jogosan. - Mi nem "kavarunk",hanem együtt járunk. Szeretjük egymást. Mellesleg igen,Viola tud róla,és egyáltalán nem bánja - adtam a tudtára.

- Jártok? Mióta? Mikor akartad ezt elmondani? - faggatott tovább elképedve Reb.

- Konkrétan ma délután óta,és szerettem volna elárulni,de nem volt megfelelő alkalom rá. Ráadásul Castiel is... - magyarázkodtam,mire értetlenül félrebillentette a fejét.

- Mi van Castiellel? - tudakolta. - Mi köze neki ehhez?

- Semmi! - nyugtattam meg gyorsan. - Csak kínos volt így,hogy az exem,és a legjobb barátjával vagyok most együtt... - állapítottam meg gyorsan. Magamban hozzátettem,hogy ezt még az is tetézi,jó múltkor összevesztek,és azóta nagyon nem beszéltek egymással. Ezt Listől tudom.

- Jobban meg kellett volna gondolnod,kivel állsz össze,és akkor talán nem okoznál csalódást ennyi embernek! - oktatott ki Rebecca ellentmondást nem tűrő hangon,ami eléggé szíven ütött. Mivel érdemeltem ki ezt? Mi rosszat tettem? Árulja már el valaki!

- Ennyi embernek? Mi a fenéről hablatyolsz? - kértem számon egyre idegesebben.

- Violáról,Castielről,és például magamról - vágta a képembe,majd dúlva-fúlva félrelökött,és elindult a terasz irányába,ám én utánafutottam,hogy megfogjam a karját.

- Miért mondod ezt? - kérdeztem megsemmisülten. Már nem dühös voltam,sokkal inkább elveszett.

- Azt hittem,több vagy annál,ahogy most viselkedsz. Egy jó barátnő nem kezdene ki a másik barátjával,aki mellesleg az exének a legjobb haverja - foglalta össze. - Csalódtam benned. Nem hittem,hogy ilyen vagy - tette még hozzá,majd kirántotta a karját a kezeim közül,és berobogott a házba. A szemem közben megtelt könnyekkel,így nem vettem észre,hogy Lisander mellém lépett,és egy jó ideje csöndben áll.

- Ó,hát itt vagy... - erőltettem mosolyt az arcomra,amint megláttam,s kézfejemmel gyorsan letöröltem nedves arcomat. Ő ezt azonban észrevette,és aggódva fogta meg kezeivel a vállamat. 

- Jól vagy? - kérdezte,mire nem túl meggyőzően ugyan,de bólintottam egyet.
- Minden rendben - hazudtam neki,s ezt látta rajtam,de volt olyan kedves,hogy nem faggatott tovább. - Egyedül maradhatnék egy kicsit? - kérdeztem tőle,amit ő nagy sóhaj kíséretében,aggódva tudomásul vett,és diszkréten odébb sétált,de azért a közelemben maradt.
Amikor megbizonyosodtam róla,hogy már nincs mellettem,hátat fordítottam a háznak,és kitört belőlem a sírás. 

Ki tudja,meddig álltam ott egyedül,amikor egyszer csak valaki megérintette hátulról a vállamat.
- Mondtam Lisander,egy picit hagyj... - kezdtem volna,ám amint megpördültem magam körül,nem a barátommal,hanem Nathaniellel találtam magamat szembe,aki először mosolygott rám,ám amikor meglátta az arcomról lecsorduló könnycseppeket,elkomolyodott.
- Elena,mi a baj? - kérdezte,majd aggódva fürkészni kezdte a tekintetemet. Nagy levegőt vettem,megpróbáltam kissé megnyugodni,s csak aztán feleltem:
- Összevesztem egy kicsit Rebeccával,ennyi az egész - mondtam el neki a féligazságot.
- Min kaptatok össze,hogy ennyire kiborultál? Megbántott valamivel? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nem,dehogy! - vágtam rá azonnal. - Én voltam a hibás. Elkövettem valamit,ami az ő szemében nem volt túl szép dolog,és néhány másik ember is így gondolja - árultam el.
- Ugyan,két nap,és elfelejti a dolgot,aztán újra együtt viháncoltok majd,ahogyan szoktatok - legyintett a fiú,ezzel próbálva jobb kedvre deríteni,azonban inkább ártott,mint használt.
- Nem,ez nem olyan dolog,amit pár nap alatt elfelejt az ember - ellenkeztem,mire Nat türelmesen pillantott rám. Hallgatott,és várt,hátha beavatom őt a dologba. Sóhajtottam. Vajon elmondjam neki? Megértené? Vagy ő is ellenem fordulna? Bátraké a szerencse,meg kellene kockáztatnom. Elvégre,rosszabb helyzetben nem igazán lehetek a mostaninál.
- Szóval az történt,hogy... tudod,Violának tetszik egy fiú - kezdtem bele remegő hanggal a magyarázatba. - Amikor először mesélt róla,annyira örültem,hogy talált magának valakit,jó volt boldognak látni az egyik legjobb barátnőmet. Ám később kiderült,hogy egy olyan fiúról van szó,aki hogy is mondjam... nekem már régebb óta megtetszett. Ezt Viola megtudta,és azt mondta,én előbb ismertem meg őt,úgyhogy nem szeretne közénk állni... és nem is állt. Ebből adódóan lassacskán egyre többet találkoztam azzal a sráccal,és most... azt hiszem,együtt vagyok vele... - fejeztem be a történetet,majd nagyot nyeltem a végén,amikor megláttam Nathaniel arckifejezését. 
Megütközve,a meglepetéstől riadt tekintettel nézett rám,s alig akarta elhinni mindazt,amit mondtam.

- Hogy mi..? Tessék? - értetlenkedett,majd megrázta a fejét,mintha észhez akarna térni. 
- Melyik részét nem értetted? - kérdeztem tőle némileg felindultan,hiszen minden részletet érthetően rágtam a szájába. Lehetetlen nem megérteni.
- Miért,és mikor? Nem is szóltál róla! Azt hittem,a barátok mindent megbeszélnek,Elena! - hitetlenkedett,s némi lelkiismeret furdalásom volt szavai miatt.
- A kiránduláson kezdődött minden,ahol viszont nem voltál ott,nem is tudhattam volna megosztani veled a történteket - ellenkeztem saját magamat védve. - Mellesleg olyan gyorsan történt minden. El akartam mondani,de még nem akadt rá megfelelő alkalom - próbáltam engesztelni,de persze hiába.
- De... akkor is elhallgattad! Nem lett volna szabad - makacskodott. - Na és ki az illető? Én ismerem? - kérte számon,mintha legalábbis az apám lenne.
- Nem tudom,hogy ismered e,de nem hiszem,hogy jó ötlet lenne,ha... - "bemutatnám" fejeztem be magamban a mondatot,ugyanis a szóban forgó Lisander éppen felénk közeledett. Amint meglátta,hogy Nattal hevesen vitatkozunk egymással,rögtön a védelmemre kelt.
- Baj van,Elena? - állt mellém,s szemeit egyenesen Nathanielre szegezte. Nem volt a tekintetében semmi fenyegetés,semmi figyelmeztetés,csak a szokásos,nyugodt,kiszámíthatatlan nézése. Sosem tudja az ember,mire is gondol valójában.
- Nem,semmi - feleltem,bár éreztem a zsigereimben,hogy ez az este elég pocsék eddig,és talán rosszabb is lehet. Annyi jót viszont láttam benne,hogy ha teljesen padlóra kerülök a sok vita miatt,annál lejjebb már nincs. Onnan már csak felfelé visz az út.
- Ő kicsoda? Nem láttam még a suliban... - bökött Nat fejével a barátom felé,mintha ő itt sem lenne.
- Ő Lisander,a... barátom - mutattam be remegő hanggal,mire Nathaniel teljesen elképedt,s úgy bámult a fiúra,mintha legalábbis egy kétszáz kilós víziló lenne tütü szoknyában. 
- Örvendek! - nyújtott kezet neki Lis,ám Nat nem fogadta el,ami elég kínos volt.
- Szépen kérlek titeket,menjetek innen! - suttogta aztán összeszorított fogai között. Teljesen ledöbbentem. Ez nem lehet Nathaniel! Ő nem mondana ilyet nekem. Nem,biztos egy rossz álomba csöppentem. Ez nem történhet meg!
- Tessék? - kérdeztem vissza totál kábultan.
- A fiatalember az imént szólított fel minket,hogy távozzunk - ismételte el Lisander,majd átfogta a derekamat,és elkezdett finoman elhúzni Nat elől.
- Szép kis szülinap,mondhatom! - kiáltott még utánunk a házigazda,mire újra könnyes lett a szemem. Miért küldött el minket? Hogy tehette ezt? Szüntelenül ezek a kérdések kavarogtak a fejemben,miközben a nappalin keresztül Lisanderrel átverekedtük magunkat a tömegen. Majdnem elértük a bejárati ajtót,azonban hirtelen beleütköztünk valakibe a nagy sietség kellős közepén. 

41. fejezet - Egy szinte tökéletes este

Nem tudom megmondani,hogy agyamra ment-e a szerelem,vagy tényleg kattant vagyok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve ugyanis megkérdeztem Lisandert,lenne e kedve elkísérni engem Nathaniel bulijára. Neki biztos nincs ellenére,minél többen vagyunk,annál jobb. És ami meglepett,igent mondott. Pedig azt hittem,először el fog utasítani,mert nem igazán az a fajta,aki egy újdonsült barátnővel a karján elmegy egy olyan buliba,ahol senkit nem ismer. Kivéve Castielt,de ő nyilván nem megy el egy olyan személy partijára,akit egyáltalán nem kedvel. 

Lényeg a lényeg; igent mondott,úgyhogy amint hazaértem,belevetettem magamat a készülődésbe. Rebecca látta rajtam,mennyire izgatott vagyok,ezért megkérdezte,mi ütött belém.

- Tudod,hozok valakit magammal Nat bulijára - árultam el rejtélyesen mosolyogva. 

- Kicsodát? - kíváncsiskodott meglepetten. Elvégre,Lisről nem beszéltem még neki. 

- Majd meglátod - mindössze ennyit feleltem neki,majd válogatni kezdtem a ruháim között. Közben Reb is elment készülődni a fürdőbe. Begöndörítette a haját,mely ezt követően barna,lágy fürtökben omlott a vállaira. Nagyon jól állt neki. Én közben sikeresen kiválasztottam a megfelelő göncöt a partira;fekete koktélruha fehér,csipkés boleróval. Azonnal felpróbáltam,mire a tesóm elégedetten bólintott egyet,amint meglátott.

- Nem rossz! - ismerte el,én pedig körbetáncoltam a szobát széles vigyorral az arcomon. Ezután befoglaltam a fürdőszobát,kivasaltam a hajamat,és egy pántot tettem bele,melyen szép piros rózsa díszelgett. Ehhez illő színű rúzst kentem ajkaimra,majd jöhetett némi spirál,és az eredmény tökéletes volt - szerintem. Ám ezt később Rebecca is igazolta nekem. Ő egy kámzsanyakú,tojásszínű koktélruhát választott,mely jól passzolt a haja színéhez. Végül aztán - egy óra készülődés után - készen álltunk a bulira. 

- Mehetünk? - kérdeztem tőle,miután alaposan megnéztem magunkat a tükörben.

- Mehetünk - bólintott elszántan,majd belém karolt,és nevetve szökdeltünk le a lépcsőn. Az előszobában nagy megdöbbenésemre Castiel várt ránk. Rebet nem lepte meg a látványa; odasietett hozzá,a nyakába borult,és hosszan megcsókolta. 

- Szia! - intett nekem szabad kezével Cast,a másikkal ugyanis Rebecca derekát fogta át. 

- Szia.. - köszöntöttem még mindig zavartan. Nem számítottam rá,hogy eljön. Mintha a gondolataimban olvasott volna,reagált furcsa arckifejezésemre:

- Nem szándékoztam eljönni,de Rebecca meggyőzött,hogy menjek el vele - magyarázta,én pedig mosolyogva bólintottam. - Na,indulunk? - kérdezte aztán,s mindketten az ajtó felé léptek,de én utánuk kiáltottam.

- Én még várok valakit - adtam a tudtukra. Reb mosolygott,hiszen tudta,hogy azt a valakit várom,akivel a buliba indulunk,Castiel viszont szemöldök ráncolva meredt rám. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő,így lélekszakadva ugrottam az ajtó elé,hogy kinyissam azt. Nagy megkönnyebbülésemre Lisander állt előtte. 

- Szép estét! - mosolygott rám,én pedig viszonoztam,és szélesebbre tártam az ajtót,hogy a mögöttem lévők is láthassák,ki lesz az én kísérőm a mai estére. Először azt gondoltam,kissé meglepődnek,de aztán jókedvűen indulunk el mind a négyen Nathanielhez,ám a reakció nem az volt,amit vártam. Reb teljesen ledöbbent,Castiel pedig ökölbe szorított kezekkel állt mellette. Egyikük sem szólt egy szót sem. 

- Sziasztok.. - Lisander előrébb lépett,hogy őket is köszöntse. Elsőként Reb ocsúdott fel a döbbenetből.

- Szia,Rebecca vagyok,Elena mostohatesója. Te pedig bizonyára Lisander. Viola barátja - tette hozzá,és rosszalló tekintetet lövellt felém. Most miért kellett ez? Lis nem komolyodott el a hallottak után,továbbra is megőrizte kellő udvariasságát.

- Elena barátja - helyesbített,a tesóm pedig idegesen felnevetett. Ezután Castiel következett,aki egy ideig farkasszemet nézett a barátjával,majd nagyot sóhajtott,és végre megszólalt:

- Nocsak,miből lesz a cserebogár.. - gúnyolódott. Szerencsére,ennél többet nem mondott. Lisanderrel bölcsen hallgattunk,majd a kínos csendet végül Rebecca hangja törte meg:
- Akkor induljunk,késni nem jó dolog! - nevetett fel idegesen,én pedig követtem a példáját,azonban a fiúk továbbra is síri csendben hallgattak. 
Az utcára kilépve Castielék előttünk sétáltak,mi pedig mögöttük mentünk,így mondhatni,nem zavartuk egymást. Lisnader látta,mennyire feszült vagyok az imént történtek miatt,ezért ujjait összekulcsolta az enyémmel,és a fülembe suttogta:
- Hé,Elena,kérlek,nyugodj meg! - lágy hangja áramütésként hatott rám;a hideg futkosott tőle a hátamon - jó értelemben természetesen. Éreztem,hogy elpirulok,ami nevetésre késztette őt. - Erről van szó. Maradj mindig vidám,hiszen akkor vagy a leggyönyörűbb! - na jó,még egy ilyen,és fel kell mosni,mert elolvadok tőle. Az arcom vörösen izzott körülbelül,s abban a pillanatban utáltam,hogy olyan szégyellős vagyok. 

- Mindent köszönök! - súgtam neki vissza erőt véve magamon,s gyengéden megszorítottam a kezét ujjaimmal,amit ő viszonzott. Lassan aztán odaértünk Nathanielék házához. Az ablakokon fény szűrődött ki halk zene morajával vegyítve. Amikor csöngettünk,Amber nyitott ajtót nekünk:
- Ó,csak ti vagytok azok? - kérdezte a tőle megszokott,visszataszító stílusában,utána kitárta előttünk az ajtót,hogy bejöhessünk. Jó páran érkeztek már meg. A legtöbben a nappaliban táncoltak a hifi berendezés közelében,ám voltak,akik éppen a kertben beszélgetve,vagy a konyhában iszogatva töltötték idejüket. 
- Gyere utánam! - kérte Lis mosollyal az arcán,s mielőtt reagálhattam volna rá,finoman elkezdett maga után húzni. Utunk egyenesen a nappalit és a teraszt elválasztó üvegajtóhoz tartott,amin átverekedve magunkat aztán kijutottunk a kertbe. Odáig is kihallatszott a zene lassú ritmusa,d halkabb volt,mint a házban. Az ég már besötétedett,a csillagok sokasága romantikus hangulatot varázsolva ragyogtak rajta. A Hold magasan állt már,ezüstös fénye egyenesen ránk világított le,akár egy reflektor.
Lisander gyengéden átfogta a derekamat,s ringatózni kezdett a bentről kiszűrődő dallamra,mire észbe kaptam,s kezeimet a nyakán átvetve én is táncolni kezdtem.

- Milyen szép idekint! - jegyeztem meg,majd egy pillanatra becsuktam a szemeimet,s nagyot szippantottam a hűs,éjszakai levegőből. Lis közelebb simult hozzám,és éreztem,amint állát a fejemre teszi.
- Valóban - értett egyet velem. - Sokkal hangulatosabb itt veled,mintha valahol bent lennénk a tömegben,a zajos diákok között - tette hozzá,én pedig rábólintottam. Közelebb bújtam hozzá,s mélyen beszívtam parfümjének kellemes,férfias illatát. Az egész olyan varázsként hatott,biztonságot nyújtott a jelenléte. Semmi másra nem vágytam akkor,csak arra,hogy a pillanat örökké tartson. Magam mellett akartam tudni életem minden egyes percében,érezni a közelségét,a testéből áradó meleget,és belenézni a két,őszinte szempárba,melyet birtokolt. 
- Úgy örülök,hogy eljöttél - mondtam lelkesen. Sokkal jobb volt vele az este,mintha egyedül lennék itt. Pláne,ha Rebeccáékkal jövök,bizonyára magányosnak éreztem volna magamat.
- Csak miattad - felelte Lisander,mire felnéztem rá. Ő éppen akkor pillantott le a szemeimbe. Tekintetünk hosszú ideig egymásba fúródott,majd fejünk lassan egyre közeledni kezdett egymáshoz. Végül ajkaink találkoztak egy rövid,de forró,szenvedélyes csók erejéig.

- Mennyivel jobb,ha egyikünk sem szabadkozik - jegyeztem meg,s ezt hallva Lis felkacagott. Még a nevetése is annyira ezotikus,olyan természetfeletti. Élvezet hallgatni. 
Ezután tovább táncoltunk a csillagos ég alatt,s csak néhány perc elteltével zavart meg bennünket valaki. Hallottuk,hogy a zene egy pillanatra felerősödik,majd ismét elhalkul;tudtok,hogy valaki szintén kijött a kertbe a terasz ajtaján át. Kissé eltávolodtunk egymástól,úgy pillantottunk a ház felé. Rebecca állt ott,s amint észrevett minket,odajött hozzánk. 
- Elena,beszélhetnék veled? - kérdezte,s szemében valami furcsa idegességet véltem felfedezni,ami engem is megrémített. 
- Persze... - feleltem elcsukló hangon,majd bocsánatkérő pillantással kibújtam Lisander karjai közül,és követtem a tesómat,aki a kert egyik eldugottabb sarkába invitált. Majd megölt a kíváncsiság és a rettegés is egyúttal,mit szeretne mondani nekem. Bár,ami azt illeti,sejtettem. A lényeg,hogy egyik porcikám sem várta ezt a beszélgetést,de előbb vagy utóbb tudtam,hogy sort kell rá keríteni. Hát,most előbb történik,mint utóbb.

Amolyan közérdekű közlemény!

Nahát,már a 40. fejezetnél tartunk. Ki hitte volna,hogy eljön ez a pillanat. Az elején az sem volt biztos,hogy bárki is fog érdeklődni a blogom iránt,de úgy tűnik,több olvasó akadt,mint azt gondoltam. Szeretném megragadni az alkalmat hát,és köszönetet nyilvánítani mindazoknak,akik rendszeresen,vagy csak időközönként,de olvassák a Szerelem játékát. Sokat jelent nekem egyúttal az is,hogy pozitív visszajelzéseket kapok tőletek üzenetben,esetleg megjegyzésekben. Tényleg hálás vagyok. :)

Eközben azonban új blogot is indítottam,ami viszont merőben eltér a mostanitól. Legalábbis abban a tekintetben,hogy nem egy drámai love story-ról van szó,hanem egy szintén fan-fiction blogról,melynek fő témája a zombik,akik megszállták a Földet. Lehet,hogy sablonosan hangzik,de megéri beleolvasni. Arra kérlek titeket,legalább pár percet szánjatok arra,hogy meglesitek,azzal nem veszítetek ugyanis semmit,nekem viszont fontos lenne. :)

Íme a Valódi rémálom nevű blog linkje: http://valodiremalom.blogspot.hu/
Olvassátok szeretettek,elvégre nektek készült. Visszajelzés jöhet hidegen-melegen,bármelyikről is legyen szó,sokat jelent. Legalább tudni fogom,mi az,ami érdekli a kedves közönséget,és mi az,amin javítanom kellene. 

Ismét köszönöm,hogy szántatok időt a "közérdekű közleményem" elolvasására. További szép napot kívánok mindenkinek! :)

40. fejezet - Nem álmodom?

A füleimnek mennyei zeneszónak tűnt a kicsengő hangja az utolsó óráról. Izgatottan pattantam fel a helyemről,a vállamra dobtam a táskámat,és rohanni kezdtem a kijárat felé,amikor valaki hátulról utánam szólt:
- Elena,várj! - amint megpördültem,Nathanielt láttam magam előtt. - Rendezek este egy bulit. Remélem,el tudsz jönni - adta a tudtomra,mire az agyam kattogni kezdett.
- Hát,azt hiszem,ráérek - eresztettem meg felé egy ideges mosolyt,mire megkönnyebbült.
- Remek,akkor majd találkozunk! - intett egyet,én pedig bólintottam,és ezerrel rohantam kifelé a gimiből. A kávézó szerencsére nem volt messze a sulitól,de a havazástól így is egy tíz percbe telt,míg odaértem. Lisander az egyik asztalnál ülve már várt rám. Nagyot nyelve,felkészülve a legrosszabbra foglaltam helyet vele szemben.
- Szia! - üdvözöltem,s igyekeztem nem kimutatni,mennyire izgulok. - Bocsánat a késésért,de feltartottak - szabadkoztam,mire ő mosolyogva megrázta a fejét,jelezve ezzel,hogy nincsen semmi baj.
- A lényeg,hogy itt vagy - az asztalon átnyúlva megérintette a kezeimet. Abban a pillanatban hevesebben kezdett verni a szívem,ám próbáltam nyugodtságot színlelni. - Muszáj beszélnem veled valamiről - kezdte,amitől viszont tagadhatatlanul is idegesebb lettem. 
- Tudom,mit szeretnél mondani - vettem át tőle a szót,mire meglepetten nézett fel rám.
- Tudod? - kérdezte elkerekedett szemmel. 
- Igen - bólintottam,s éreztem,kezd kiszáradni a torkom,de nem törődtem vele. - Láttam,mennyire bántad a felvonón,hogy megcsókoltál. Lehet,hogy tényleg nem kellett volna. Hiba volt,belátom. Sajnálom,hogy ez a dolog megtörtént köztünk,de... - magyarázkodtam,ám ő közbevágott.
- Tessék? - értetlenkedett. 
- Nem erről akartál beszélni? - kérdeztem vissza összezavarodva. Már nem igazán értettem,mit szeretne.
- Részben erről is,csak nekem más róla a véleményem,mint neked - felelte,majd mélyen a szemeimbe nézett,tudjátok,azzal a térdrogyasztó tekintettel. Még szerencse,hogy éppen ültem...
- Te talán azt gondolod,hibásan tettük,amit tettünk? - tudakolta kis csalódottsággal a hangjában. 
- Nem,dehogy - ráztam meg gyorsan a fejemet. - Viszont te szabadkoztál akkor,ezért azt gondoltam,nem szeretnél folytatást - magyaráztam ki a dolgot.
- Éppen ellenkezőleg - itt egy nagy levegőt vett. - Szeretném,ha lenne folytatása - ezzel felállt,még mindig a kezemet fogva,gyengéden magához húzott,és megcsókolt. Először teljesen lemerevedtem a meglepődöttségtől,ám aztán habozás nélkül visszacsókoltam őt.

Hosszú percekig voltunk egymáshoz tapadva,majd zilálva véve a levegőt,eltávolodtunk egymástól. Megint azt éreztem,amit a legelső csókunknál;remegett a térdem,akár a kocsonya,a világ megszűnt számomra létezni,csak ő volt ott,és én. Boldogan. 
- Hű! - haraptam az ajkamba,majd megeresztettem egy ideges mosolyt. Lis kezei közben az arcomról az enyéimre vándoroltak. 
- Szerintem is - bólintott,de szemeit le nem vette volna rólam. - El kell hogy mondjam,érzek valamit irántad. Valami furcsát. Ez az egész úgy bódít engem,a lényed varázsa magával ragad - tárta ki előttem a szívét,amitől meghatódtam. Ki ne tenné,ha ilyet hall attól,akiért úgy odavan? 
- Én már első pillanattól kezdve beléd szerettem - vallottam be neki őszintén,s éreztem,hogy nem pirulok el. Először fordult ez elő,mióta vele voltam egy légtérben. Máskor általában mindig paprikavörös az arcom. A hallottaktól ő lágyan elmosolyodott,megsimogatta a hajamat,majd kézen fogott,és kisétáltunk a kávézóból. 
- Már elsőre láttam,hogy különlegesebb vagy,mint a többi lány - jegyezte meg Lisander. - A szemeidbe nézve nem lehet rögtön kiismerni,ami egy rejtélyes tulajdonság. Egyszerűen arra ösztönzött,hogy jobban megismerjelek. Beszélgetni szerettem volna veled,nevetni,megtudni,miket szeretsz csinálni,és hasonló. Magamat sem értem,sosem éreztem így szinte senkivel,kivéve talán... - itt azonnal elcsuklott a hangja,mire szomorúan rápillantottam menet közben.
- Viola? - kérdeztem rá,hiszen rögtön tudtam,kiről van szó. A lányról,akibe Lis belehabarodott,és aki viszont szerette őt,ám hála nekem,a kapcsolatuk véget ért,mert Viola túl tisztességes lépést tett az én javamra,hogy együtt lehessek a fiúval. Ezért néha a mai napig is furdal a lelkiismeret. 
- Igen - ismerte be suttogóra fogva a hangját Lisander. - Ne haragudj,pont neked panaszkodom,mikor nem érdemled meg,hogy egy más lányról beszéljek a társaságodban,meg úgy egyáltalán. Udvariatlanság - Istenem,még ő érzi magát rosszul,amikor az én hibám minden. Be akartam neki vallani,hogy mi történt a táborban,de valahogyan nem tudtam kinyögni egy büdös szót sem. Az ajkaim lebénultak. - Látod,máris elvettem a kedvedet - ostromolta tovább önmagát. 
- Dehogy,csak elgondolkodtam! - vágtam rá rögtön,és mivel láttam rajta,nem igen szeretne hinni nekem,biztatóan végigsimítottam a karját.
- Min,ha szabad tudni? - szorított sarokba,de legalább észrevettem,hogy kissé felenged. 
- Öö... semmi lényegesen,tényleg - legyintettem zavartan. - Csak arról,hogy mennyire meg tudnak változni a dolgok,eszeveszett gyorsasággal - félig végül is igazat mondtam. Erre csak bólintott és ő maga is elmélyült a gondolataiban. 
Ezt nem hiszem el! Olyan mesésnek,olyan varázslatosnak tűnt minden először. Hogy Viola lemond Lisanderről,és az enyém lesz,a barátnője leszek. Régen csak álmodoztam erről,de tessék,kéz a kézben sétálunk most a parkon át. Hihetetlen. Csakhogy ennek is megvan az árnyoldala. Mégpedig az a bizonyos lelkifurdalás. Én komolyan azt hittem,nem okozok fájdalmat senkinek azzal,hogy szeretem List,és láthatólag ő is engem. Úgy gondoltam,össze vagyunk láncolva,egymásnak vagyunk teremtve,stb. 

És egészen idáig hittem is benne. De a boldogságnak is van egy határa. Mégpedig Viola jelen esetben. Keresztülgázoltam rajta,s erről máig sem szeretnék tudomást szerezni. Jó így a dolog,ahogy van. lehet,hogy gonosznak tűnök,de régebb óta szerettem Lisanderbe,mint ő. Jár egy kis előny,és nem bűn a szerelem,ha jól tudom. 
Így hát a továbbiakban egyikünk sem emlegette azt,ami történt. A jövőbe tekintettünk előre. Hogy ennyi minden vár még ránk együtt,elvégre csak most kezdődött kettőnk közös kapcsolata,s nagyon bíztam benne,hogy örökké fog tartani,akár egy tündérmesében. 

39. fejezet - Szülinap és kisebb sokk

Másnap reggel a szokottnál korábban keltem fel. Megmostam a hajamat,kivasaltam,majd halvány sminket készítettem magamnak,mely természetesnek hatott,és még inkább kihangsúlyozta igézően kék szememet - ez volt az egyetlen dolog,amit szerettem magamon. Miután végeztem,bementem a szobába,kinyitottam a gardróbot,és őrült módon kutattam egy csinos ruha után. Addigra már Rebecca is felébredt,s kómásan dörzsölte szemeit a paplanja alatt. 

- Jézusom,te meg mit csinálsz? - kérdezte,miután ránézett az órára,és elhűlve tapasztalta,hogy még van húsz perc a kelés idejéig.

- Semmi különöset,csak nézelődöm,mit vegyek ma fel - válaszoltam neki,s igyekeztem elnyomni minden izgalmat,ami csak kiáradt a hangomból - több kevesebb sikerrel. 

- Miért,mi van ma? - értetlenkedett,miközben kikászálódott az ágyából,és közelebb sétált hozzám.

- Nathaniel szülinapja - feleltem neki közömbösen,noha legbelül az ellenkezőjét éreztem. Szerettem volna az alkalomhoz illően felöltözni,és meglepni a fiút,hiszen nagyon jó barátom.

- És? - kíváncsiskodott,majd egy fél perc elteltével úgy tett,mint aki nagy felfedezést tett. - Ó! - mindössze ennyit mondott utána,ami zavart engem,így abbahagytam a kutakodást,és egyenesen szembefordultam a vigyorgó arcával.

- Mi az,hogy ó? - kérdeztem csípőre tett kézzel,idegesen,pedig tudtam,hogy értette.

- Az ó legtöbbször a meglepődésünk által kiváltott reakció a külvilág felé - mondta okoskodva,s tudta,ezzel csak jobban felhúz,de végtére is,ez volt a célja. Bosszúból ráugrottam,és elkezdtem csikizni a hasát,ami az egyik gyenge pontja volt. - Jól van,bocs! - kiáltotta magából kikelve,majd szavai nevetésbe mentek át,ám én nem akartam túl könyörületes lenni vele.

- Félreérted a dolgot! - magyaráztam neki,miután leszálltam róla,ő pedig nevetve képes volt felállni,és kezei segítségével visszanyerni az egyensúlyát. - Nat nagyon jó barátom,ha nem a legjobb,és szeretném,ha jó kedve lenne a szülinapján - próbáltam felvázolni a helyzetet,ám látszott Reben,hogy továbbra sem akarja elhinni,amit mondok.

- Értem... - bólintott,majd újabb nevetésben tört ki. Szemeimet forgatva elfordultam tőle. Minek csinál olyan nagy ügyet ebből? Na mindegy.

Visszamentem a szekrényhez,s hosszas keresgélés után elővettem egy rövid ujjú,piros blúzt,és hozzá egy fehér halásznadrágot. Együtt pompásan festettek rajtam,amit még Rebecca is beismert.

Lábbeli gyanánt anya egyik piros Converse cipőjét vettem fel,így már útra készen álltam - a táskámmal,no meg persze az ajándékkal a kezemben. Reb néhány másodperccel utánam jött le a földszintre. Rózsaszín,ujjatlan topot viselt fekete csőnadrággal,és - noha nem jegyeztem meg neki - látszólag nagyon kirittyentette magát. Bizonyára Castiel miatt.

- Indulhatunk? - kérdeztem tőle,ő pedig bólintott. Ezután végre kimentünk a szabadba,ahol továbbra is pelyhekben hullott a hó,de már nem olyan nagy mennyiségben,hogy meg is tudjon maradni. Szerencsésen elértük a legközelebbi buszt,mely éppen a suli előtt tett le minket. Izgatottan,kisgyerek módjára ugráltam be a termünkbe,ahol rögtön Nathaniel felé siettem.

- Boldog születésnapot,Nat! - kiáltottam neki. Először háttal állt nekem,majd a hangomat hallva felém fordult,és elmosolyodott. 

- Elena,köszönöm! - ölelt át kedvesen,noha akkor még nem is vette észre a kezemben az apró dobozkát. - Jól telt a síelés? - kérdezte aztán kedvesen,mire bólintottam.

- Igen,és hoztam is neked valamit - nyújtottam át neki az ajándékát,melyet ő megilletődve vett el tőlem. 

- Nahát,nem kellett volna... - szabadkozott,miközben kibontotta a csomagolást,és levette a dobozka fedelét. Amint meglátta a nyakkendőt,felragyogott a szeme. - Köszönöm! - súgta boldogan,utána hirtelen mozdulattal közelebb lépett hozzám,s újra átölelt. Én pironkodva ugyan,de minden bátorságomat összeszedve nyomtam egy puszit az arcára. 

Láttam rajta,hogy ő is meglepődik a dolgon,de ez még nekem is újdonság volt. Nem gondolkodtam,és anélkül cselekedtem,bár utólag belegondolva,nem bántam. 

- Most megyek,lepakolok a helyemre - mondtam neki zavarodottan,s odébb álltam. Levegőt kapkodva sétáltam oda a helyemre,ahol Castiel fogadott. Lábát a padra téve ült,s amint meglátott kíváncsian,oldalra billentett fejjel nézett fel rám.

- Nekem nem hoztál semmit? - kérdezte csalódottan,majd gúnyosan elmosolyodott.

- Miért,szülinapod van? - nyelveltem vissza,majd bevágtam magamat mellé a padba. 

- Nem,de ha az a stréber kapott tőled valamit,azt gondoltam,nekem is jár - mondta tettetett sértődöttséggel,majd hozzátette: - Vagy legalább egy olyan puszi,amit neki adtál - ezt úgy mondta,hogy szinte suttogóra fogta a hangját,a végén viszont felkacagott,mert mulattatta az a látvány,hogy keserű képpel,számat elhúzva meredek rá.

- Nagyon vicces... - ráztam meg a fejemet. - Nyilván nem kell magyaráznom,hogy Nat jó barátom,és ez a minimum,amit megteszek neki,ha szülinapja van - zsörtölődtem,amitől még jobb kedve lett.

- Minimum? Képzelem,milyen szolgáltatásokat nyújthatsz maximum fokon! - mosolygott rám azzal a perverz vigyorával,amit már olyan jól ismertem. Mielőtt bármi epéset visszaszólhattam volna neki,megérkezett hozzánk Rebecca,aki könnyed mozdulattal beleült Cast ölébe,karjaival körülfonta a nyakát,és megcsókolta.

Telefonban elmondta már Reb,hogy alakul valami köztük,majd amikor tegnap este hazaértem,az orromra kötötte,hogy együtt vannak. Bármilyen felháborodás nélkül elfogadtam,és tudomásul vettem,sőt,még örültem is neki,hogy boldog. Na de amikor láttam,hogy szájukat egymásra tapasztva falják egymást mellettem,egy kisebb sokk ért,ezért inkább motyogtam valamit,hogy sajnálom,de el kell mennem,utána amilyen gyorsan csak tudtam,felálltam,és elhagytam a termet. Becsöngőig rengeteg idő volt még,ezért gondoltam,kimegyek egy kicsit a levegőre. A hűs,februári szél az arcomba csapott,amint egyedül sétáltam a gimi focipályájának területén. Egészen a kerítésig mentem,hogy alaposan megjárassam a csülkeimet. A vasrácsokon át kitekintettem az utcára,s akármilyen hihetetlennek tűnt,a közeledő Lisandert pillantottam meg. Amint ő is észrevett,halvány,ideges mosollyal sietett hozzám,miközben összehúzta magán a szövetkabátját. Odaérve elém egy kicsit úgy éreztem,mintha egy filmbe csöppentem volna. Egy vasrács választott el minket egymástól,akár egy börtön látogatóján. 
- Lis! - álmélkodtam,hiszen nem számítottam rá,hogy itt fogom őt látni.
- Elena,beszélnünk kellene! - motyogta zavartan,és annyira komolynak tűnt,hogy már felkészültem a legrosszabbra is. - Ráérsz iskola után? - kérdezte,én pedig habozás nélkül bólintottam. - Akkor találkozzunk a kávézóban,délután! - javasolta,én pedig bólintva jeleztem neki,hogy felőlem rendben van a dolog. Ezután elköszönt tőlem,én meg visszasiettem az épületbe,s közben végig azon kattogtam,mi a fenét akar nekem mondani.