42. fejezet - Összeesküvés

- Mit szeretnél? - kérdeztem némileg remegő hanggal,s türelmet színlelve Rebeccára pillantottam,aki komolyan meredt rám,s mielőtt megszólalt volna,körülnézett,nincs e a közelben más rajtunk kívül.

- Még kérdezed? Azt hittem,legalább sejted,miről akarok veled beszélni - forgatta meg a szemeit.

- Csak nem Lisanderről? - tudakoltam idegesen.

- De,pontosan róla - bólintott. - Úgy tudtam,ő Viola barátja. Tud róla,hogy a háta mögött együtt kavartok? - támadt nekem,mintha valami borzasztó bűnt követtem volna el.

- Álljunk meg egy szóra! - kezdtem én is dühbe gurulni,és azt hiszem,jogosan. - Mi nem "kavarunk",hanem együtt járunk. Szeretjük egymást. Mellesleg igen,Viola tud róla,és egyáltalán nem bánja - adtam a tudtára.

- Jártok? Mióta? Mikor akartad ezt elmondani? - faggatott tovább elképedve Reb.

- Konkrétan ma délután óta,és szerettem volna elárulni,de nem volt megfelelő alkalom rá. Ráadásul Castiel is... - magyarázkodtam,mire értetlenül félrebillentette a fejét.

- Mi van Castiellel? - tudakolta. - Mi köze neki ehhez?

- Semmi! - nyugtattam meg gyorsan. - Csak kínos volt így,hogy az exem,és a legjobb barátjával vagyok most együtt... - állapítottam meg gyorsan. Magamban hozzátettem,hogy ezt még az is tetézi,jó múltkor összevesztek,és azóta nagyon nem beszéltek egymással. Ezt Listől tudom.

- Jobban meg kellett volna gondolnod,kivel állsz össze,és akkor talán nem okoznál csalódást ennyi embernek! - oktatott ki Rebecca ellentmondást nem tűrő hangon,ami eléggé szíven ütött. Mivel érdemeltem ki ezt? Mi rosszat tettem? Árulja már el valaki!

- Ennyi embernek? Mi a fenéről hablatyolsz? - kértem számon egyre idegesebben.

- Violáról,Castielről,és például magamról - vágta a képembe,majd dúlva-fúlva félrelökött,és elindult a terasz irányába,ám én utánafutottam,hogy megfogjam a karját.

- Miért mondod ezt? - kérdeztem megsemmisülten. Már nem dühös voltam,sokkal inkább elveszett.

- Azt hittem,több vagy annál,ahogy most viselkedsz. Egy jó barátnő nem kezdene ki a másik barátjával,aki mellesleg az exének a legjobb haverja - foglalta össze. - Csalódtam benned. Nem hittem,hogy ilyen vagy - tette még hozzá,majd kirántotta a karját a kezeim közül,és berobogott a házba. A szemem közben megtelt könnyekkel,így nem vettem észre,hogy Lisander mellém lépett,és egy jó ideje csöndben áll.

- Ó,hát itt vagy... - erőltettem mosolyt az arcomra,amint megláttam,s kézfejemmel gyorsan letöröltem nedves arcomat. Ő ezt azonban észrevette,és aggódva fogta meg kezeivel a vállamat. 

- Jól vagy? - kérdezte,mire nem túl meggyőzően ugyan,de bólintottam egyet.
- Minden rendben - hazudtam neki,s ezt látta rajtam,de volt olyan kedves,hogy nem faggatott tovább. - Egyedül maradhatnék egy kicsit? - kérdeztem tőle,amit ő nagy sóhaj kíséretében,aggódva tudomásul vett,és diszkréten odébb sétált,de azért a közelemben maradt.
Amikor megbizonyosodtam róla,hogy már nincs mellettem,hátat fordítottam a háznak,és kitört belőlem a sírás. 

Ki tudja,meddig álltam ott egyedül,amikor egyszer csak valaki megérintette hátulról a vállamat.
- Mondtam Lisander,egy picit hagyj... - kezdtem volna,ám amint megpördültem magam körül,nem a barátommal,hanem Nathaniellel találtam magamat szembe,aki először mosolygott rám,ám amikor meglátta az arcomról lecsorduló könnycseppeket,elkomolyodott.
- Elena,mi a baj? - kérdezte,majd aggódva fürkészni kezdte a tekintetemet. Nagy levegőt vettem,megpróbáltam kissé megnyugodni,s csak aztán feleltem:
- Összevesztem egy kicsit Rebeccával,ennyi az egész - mondtam el neki a féligazságot.
- Min kaptatok össze,hogy ennyire kiborultál? Megbántott valamivel? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nem,dehogy! - vágtam rá azonnal. - Én voltam a hibás. Elkövettem valamit,ami az ő szemében nem volt túl szép dolog,és néhány másik ember is így gondolja - árultam el.
- Ugyan,két nap,és elfelejti a dolgot,aztán újra együtt viháncoltok majd,ahogyan szoktatok - legyintett a fiú,ezzel próbálva jobb kedvre deríteni,azonban inkább ártott,mint használt.
- Nem,ez nem olyan dolog,amit pár nap alatt elfelejt az ember - ellenkeztem,mire Nat türelmesen pillantott rám. Hallgatott,és várt,hátha beavatom őt a dologba. Sóhajtottam. Vajon elmondjam neki? Megértené? Vagy ő is ellenem fordulna? Bátraké a szerencse,meg kellene kockáztatnom. Elvégre,rosszabb helyzetben nem igazán lehetek a mostaninál.
- Szóval az történt,hogy... tudod,Violának tetszik egy fiú - kezdtem bele remegő hanggal a magyarázatba. - Amikor először mesélt róla,annyira örültem,hogy talált magának valakit,jó volt boldognak látni az egyik legjobb barátnőmet. Ám később kiderült,hogy egy olyan fiúról van szó,aki hogy is mondjam... nekem már régebb óta megtetszett. Ezt Viola megtudta,és azt mondta,én előbb ismertem meg őt,úgyhogy nem szeretne közénk állni... és nem is állt. Ebből adódóan lassacskán egyre többet találkoztam azzal a sráccal,és most... azt hiszem,együtt vagyok vele... - fejeztem be a történetet,majd nagyot nyeltem a végén,amikor megláttam Nathaniel arckifejezését. 
Megütközve,a meglepetéstől riadt tekintettel nézett rám,s alig akarta elhinni mindazt,amit mondtam.

- Hogy mi..? Tessék? - értetlenkedett,majd megrázta a fejét,mintha észhez akarna térni. 
- Melyik részét nem értetted? - kérdeztem tőle némileg felindultan,hiszen minden részletet érthetően rágtam a szájába. Lehetetlen nem megérteni.
- Miért,és mikor? Nem is szóltál róla! Azt hittem,a barátok mindent megbeszélnek,Elena! - hitetlenkedett,s némi lelkiismeret furdalásom volt szavai miatt.
- A kiránduláson kezdődött minden,ahol viszont nem voltál ott,nem is tudhattam volna megosztani veled a történteket - ellenkeztem saját magamat védve. - Mellesleg olyan gyorsan történt minden. El akartam mondani,de még nem akadt rá megfelelő alkalom - próbáltam engesztelni,de persze hiába.
- De... akkor is elhallgattad! Nem lett volna szabad - makacskodott. - Na és ki az illető? Én ismerem? - kérte számon,mintha legalábbis az apám lenne.
- Nem tudom,hogy ismered e,de nem hiszem,hogy jó ötlet lenne,ha... - "bemutatnám" fejeztem be magamban a mondatot,ugyanis a szóban forgó Lisander éppen felénk közeledett. Amint meglátta,hogy Nattal hevesen vitatkozunk egymással,rögtön a védelmemre kelt.
- Baj van,Elena? - állt mellém,s szemeit egyenesen Nathanielre szegezte. Nem volt a tekintetében semmi fenyegetés,semmi figyelmeztetés,csak a szokásos,nyugodt,kiszámíthatatlan nézése. Sosem tudja az ember,mire is gondol valójában.
- Nem,semmi - feleltem,bár éreztem a zsigereimben,hogy ez az este elég pocsék eddig,és talán rosszabb is lehet. Annyi jót viszont láttam benne,hogy ha teljesen padlóra kerülök a sok vita miatt,annál lejjebb már nincs. Onnan már csak felfelé visz az út.
- Ő kicsoda? Nem láttam még a suliban... - bökött Nat fejével a barátom felé,mintha ő itt sem lenne.
- Ő Lisander,a... barátom - mutattam be remegő hanggal,mire Nathaniel teljesen elképedt,s úgy bámult a fiúra,mintha legalábbis egy kétszáz kilós víziló lenne tütü szoknyában. 
- Örvendek! - nyújtott kezet neki Lis,ám Nat nem fogadta el,ami elég kínos volt.
- Szépen kérlek titeket,menjetek innen! - suttogta aztán összeszorított fogai között. Teljesen ledöbbentem. Ez nem lehet Nathaniel! Ő nem mondana ilyet nekem. Nem,biztos egy rossz álomba csöppentem. Ez nem történhet meg!
- Tessék? - kérdeztem vissza totál kábultan.
- A fiatalember az imént szólított fel minket,hogy távozzunk - ismételte el Lisander,majd átfogta a derekamat,és elkezdett finoman elhúzni Nat elől.
- Szép kis szülinap,mondhatom! - kiáltott még utánunk a házigazda,mire újra könnyes lett a szemem. Miért küldött el minket? Hogy tehette ezt? Szüntelenül ezek a kérdések kavarogtak a fejemben,miközben a nappalin keresztül Lisanderrel átverekedtük magunkat a tömegen. Majdnem elértük a bejárati ajtót,azonban hirtelen beleütköztünk valakibe a nagy sietség kellős közepén.