44. fejezet - El van nézve

Az osztályba lépve azonnal észrevettem őt. Szokás szerint a padomon ült,és engem várt. Minden reggel ezt tette. A videó játék konzol természetesen most is ott virított a kezében. Egy percre sem tette le. Nagy levegőt vettem,mielőtt elindultam volna felé,hogy beavassam a nemrég történt események soraiba. Csak remélni tudtam,hogy én leszek az első,akitől hallja...

- Szió! - amint meglátott,széles mosolyra húzta a száját. Igyekeztem én is örömet színlelni,nehogy azonnal kipuhatolja,hogy van valami bajom. - Milyen volt tegnap Nathaniel bulija? - kérdezte.

- Te hogyhogy nem jöttél? - értetlenkedtem. Nat bizonyára őt is meghívta,viszont nem találkoztam vele az este - hál'Istennek. Az kellett volna még a fényponthoz.

- Alexyvel kellett felvásárolnom egy újabb plázát... megemlítettem neki,hogy megjelent az egyik kedvenc játékom új része,és meg szeretném venni,erre közölte,hogy beugrik velem ő is az áruházba. Ebből a beugrásból három óra shoppingolás lett - húzta el a száját,mire akaratlanul is felnevettem. 
- Részvétem! - paskoltam meg a vállát,s közben szemeivel végig követte a kezem minden mozdulatát,amit nem igazán tudtam mire vélni. - Valami baj van? - kérdeztem tőle,majd zavartan elvigyorodtam vörös orcái láttán.
- Dehogy,csak... szép ma a kezed... - bökte ki végül,s én azt hittem rosszul hallok. Szép ma a kezem?! Ilyet sem mondanak minden nap. - Ööö... bocsi,ott van Alexy,mennem kell! - hadarta,majd egy szempillantás alatt leugrott a padomról,és elszelelt a terem ajtajának irányába. 
Magamban elmosolyodtam. Ha Arminnal beszélek,rögtön jobb lesz a kedvem,bármi bántson is. Gondolkodva meredtem le a kezeimre. Ugyanolyanok voltak,mint máskor. Még csak nem is lakkoztam ki őket,nem tudom mire vélni ezt a nem mindennapi bókot. Merengésemből az ikerpár kék hajú tagjának harsány nevetése zökkentett ki:
- Szép ma a kezed? - mindössze ennyit hallottam,s aztán azt,hogy Alexy éktelen nevetésbe kezd,melyet jó ideig nem is hagyott abba,noha Armin láthatólag nagyon örült volna neki. Minden pillanatban egyre vörösebb lett,végül pedig egyik kezét rátapasztotta meglepett testvére szájára. Ezután azonban nem tudtam követni a fejleményeket,mert valaki hátulról megkopogtatta a vállaimat. Jókedvűen fordultam hátra az imént hallott és látott jelenettől,ám amint megláttam,ki áll előttem,lehervadt arcomról a bárgyú mosoly. 
- Nathaniel? - képedtem el. Nem gondoltam volna,hogy a buli után keresni fogja bármikor is a társaságomat. 
- Beszélhetnénk? - kérdezte,s látszott rajta,hogy erősen rágódik valamin. Idegesen szorongatta a kezében lévő barna mappát,melyet általában magával hordott. Azokban lapultak a DÖK megbeszéléseken készült jegyzetei. 
- Persze - bólintottam,habár nem készültem fel egy újabb lelki megrázkódtatásra. 
- Nézd,a tegnap este történtekről van szó... - kezdett bele abba,amitől a leginkább tartottam. - Nem is tudom,hogy kezdjem. Kissé kínos a helyzet,nem gondolod? - kérdezte feszengve,majd a mellkasához emelte a dossziét. Kezdtem türelmetlen és ideges lenni. Nálam ez nem túl jó párosítás. Az pedig csak rátesz egy lapáttal,hogy Nat nem tudja kinyögni,miért akar velem beszélni.
- Elkezdhetnénk még ma? - kérdeztem gúnyosan,és ujjaimmal megböktem a kezében tartott mappát,majd kissé elhúztam a pólójától,mert idegesített,hogy eltakarja a fél arcát beszéd közben.

- Hogyne! - vakarta meg tanácstalanul a fejét,végül pedig a dossziét a hóna alá csapta. Ott lesz a legjobb helye. - Szóval arról lenne szó,hogy... magamból kikelve viselkedtem veled. Nem lett volna szabad úgy bedurvulnom,hogy elküldelek benneteket. Egyszerűen csak nem számítottam erre az egész helyzetre - mondta,de én félbeszakítottam:
- Amikor Castiellel jártam,akkor sem számítottál rá! - vágtam a fejéhez,elvégre szinte ugyanolyan dühödten viselkedett akkor is,mint a buli estéjén.
- Ahogy mondod - bólintott lehiggadva. - Akkor sem számítottam rá. De kérlek,ne tereld a témát. Azon már régen túl vagyunk. Szerencsére megjött az eszed,és időben szakítottál vele - ezt a hozzászólást véletlenül sem hagyhatta volna ki... - Tehát,itt most nem a múltról van szó,hanem a jelenről. Mindarról,ami most történik - tért a tárgyra. - Kissé meglepett,hogy van valakid,ennyi az egész. Ugyanis ez általában azt jelenti nálad,hogy nem jut időd a barátaidra - vádolt meg.
- Tessék? Ugye csak viccelsz? - képedtem el. - Mindig volt időm rájuk,ha szingli voltam,ha nem! - makacskodtam.
- Castiel esetéből kiindulva,ez nem teljesen igaz - ellenkezett,s be kellett látnom,hogy bizonyos szempontból igaza van. Észre sem veszem olykor,de ha szerelmes vagyok,csak a barátommal akarok lenni,s olyankor elég gyorsan telik az idő. Azon kapom magamat,hogy iskolában vagyok,délután vele,aztán elrepül az egész nap,és a barátaimat teljesen elhanyagolom. 
- Oké,lehet,hogy részben így van,de miért is tölteném olyanokkal az időmet,akiktől folyamatos fejmosást kapok,hogy mekkora hülyeséget csináltam? - részemről ez volt a végszó. Akarom mondani,a végmondat. Válaszra se méltatva Nathanielt,kirobogtam a folyosóra,noha becsengettek,és tudtam,a tanár bármelyik pillanatban itt lehet,de jelen pillanatban nem érdekelt,csak az,hogy távol legyek a veszekedés apró szikráitól is.

*

Első óra közben meglepetten vettem észre,hogy Rebecca nem jött még be a suliba,pedig nem szokása késni. Emellett a padtársam,Castiel is hiányzott,amit szintén nem tudtam mire vélni. Nem egy iskolakedvelő srác,de legalább - ha passzívan is, - végigüli az órákat. Ehelyett most egyik sincs itt. Micsoda véletlen... Idegesen előkaptam a telefonomat,míg Mr. Faraize a táblánál magyarázott,s írtam egy SMS-t Rebnek:

"Hol a jó Istenbe vagy/tok?"

Rövid,de lényegre törő. Remélem,hogy észreveszi,és mihamarabb válaszol rá. Ha mégsem,akkor tanítás után megkeresem,és kitekerem a nyakát. Ez a minimum. Legalább szólhatott volna reggel,amikor találkoztunk,hogy ma nem szándékozik bejönni,vagy hirtelen rosszul lett,vagy tudom is én. Annyira azért beszélő viszonyban vagyunk,hogy ezt közölje.

A második óráig nem érkezett tőle semmi válasz. Aztán a harmadikon sem. A negyediken végül már olyan ideges voltam,hogy valakinek nekimentem volna. Ezt végül az akadályozta meg,hogy mégis írt az a léhűtő póttesóm:

"Semmi közöd. Este megyek." 

Micsoda kedvesség! Semmi közöm? Mégis csak a mostohatesója vagyok! Legalább azt megírhatta volna,hol van. Csak egy szó. Kevesebbet kellett volna írni,mint amennyit egyébként írt.Úgy tűnik,magamtól kell kezelésbe vennem az ügyet.

Tanítás után felkaptam a vállamra a táskámat,és sietős léptekkel indultam ki a folyosóra,ám Nathaniel utánam kiáltott:

- Elena,várj! - kérte,mire megálltam ugyan,de nem fordultam felé. Amikor odaért hozzám,megtorpant velem szemben,s izgatott arckifejezéssel nézett.

- Sajnálom! - szaladt ki a száján.

- Mit? - kérdeztem cseppet sem kímélve. 

- Hát... mindent,amit a fejedhez vágtam. Nézd el nekem,kérlek - szemeiből őszinte megbánás sugárzott.

- Nézzem el? Azok után,hogy te is kioktattál,leharaptad a fejemet,és elküldtél magadtól? - érdeklődtem gúnyosan. Látszott rajta,hogy igazat ad nekem. Ez betalált.

- Oké,jogos,amiért haragszol. Teljesen jogos. De sajnos nem forgathatom vissza az idő kerekét. Ami történt,megtörtént,változtatni nem tudok rajta,pedig szeretnék. Sajnálom - ismételte lehajtott fejjel. 

- Jó,el van nézve - mondtam összeszorított ajkaimon keresztül. Erre persze reménykedve felpillantott. - Felejtsük el - tettem hozzá,nehogy azt higgye,ismét gúnyolódom. Nat hálásan bólintott,rám mosolygott,majd elillant mellettem,és ment a dolgára. Én is ezt tettem; elhatároztam,hogy megkeresem Rebeccát,bármi áron. Ha megtaláltam,kitekerem a nyakát,karóba tűzöm a fejét,aztán felszeletelem,és eladom szaláminak. Na jó nem,csak vicceltem. Haha,én,a humorzsák. Ennyire még én sem vagyok megkeseredett. Szimplán csak számon kérem az SMS kapcsán,amit olyan kedves stílusban küldött nekem. De legalább küldött! Már ez is valami...