46. fejezet - Erre nem számítottam..

- Lis,azt hiszem,most el kellene menned... - súgtam a fülébe,jelezve,hogy alapos fejmosásnak nézek elébe,noha az okát még magam sem tudtam. A barátom megköszörülte a torkát,majd anyám felé fordult,aki továbbra is kidülledő szemekkel bámulta őt:

- Még egyszer örvendek a találkozásnak,Mrs Wood! - biccentett mosolyogva,majd kiengedtem az ajtón,és megígértem neki,hogy felhívom később. Ezután visszamentem anyához aki meglehetősen furcsán viselkedett egészen idáig.

- Elena,muszáj beszélnem veled! - tűrt el idegesen egy tincset a homlokából,mire értetlen tekintettel néztem rá,s közben mindketten leültünk a kanapéra,hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

- Igen? - pillantottam rá türelmesen. Nem hittem ugyanis,hogy a mai nap kisebb sokkjai után még egy olyat tud mondani,mely kiüti a többit.

- Mióta vagy ezzel a fiúval? - kérdezte. Ó,szóval innen fúj a szél. Hirtelen elkezdett aggódni értem? Amikor Castiellel voltam együtt,nem akadt ki ennyire,mint most.

- Nem olyan rég,pár hete - feleltem neki,miközben keresztbe fontam a karjaimat,és kényelmesen hátradőltem. 

- Na és... meddig jutottatok el? - kíváncsiskodott,mire idegesen felnevettem.

- Anya,te arra vagy kíváncsi..? - ráztam meg hitetlenkedve a fejemet,ő pedig izgatottan bólintott. - Nyugi,még semmi olyan nem történt köztünk,de miért érdekes ez? Ha lett is volna valami,már régen elmúltam tizenhét - tört ki belőlem a szóáradat. 

- Okos kislány vagy! - látszott rajta,hogy némileg megkönnyebbül. - Ne érts félre,de ez a fiú... nem igazán neked való - harapott az ajkába. Látszott rajta,hogy gondterhelt,és mondani akar valami fontosat,de nem igazán tudja,hogyan adja elő. 

- Miről beszélsz? - értetlenkedtem. - Hiszen te is láttad,milyen udvarias! Nagyon kedves velem,és nincsenek hátsó szándékai,ha emiatt féltesz. Igaz,hogy egy évvel idősebb nálam,de tisztességes - védtem meg a barátom erényeit.

- Persze,tudom,láttam rajta,hogy csupa szív srác,de... - emelte fel hangját anya. - Akkor sem lehetsz vele! Nem szabad,érted?! - csúszott közelebb hozzám,majd megrázta a vállamat,mint egy hastáncos a csípőjét.

- Miért nem?! - háborodtam fel. Nem tilthatja meg nekem,hogy azzal legyek,akit szeretek!

- Mert a testvéred! - felelte anya,majd elsírta magát,én pedig dermedten bámultam rá. A szívem dobogása lelassult,a fejemből az összes vér kifutott. Nem éreztem jól magamat.

- Hogy... mi? - kérdeztem,csak hogy biztos legyek benne,nem álmodom-e ezt az egészet. 

- Ez a fiú apád előző házasságából született - adta a tudtomra.

- Miért nem mondtátok el előbb? - estem neki,s már nekem is sírhatnékom támadt. Ezt nem hiszem el! Már sosem lehetek boldog? Vagy minek nevezzem azt az állapotot,amikor fülig beleszeretsz valakibe,aki viszonozza a felé táplált érzelmeket,ám később kiderül,hogy egy közeli rokonod,akit eltitkoltak előled? Ez kérem,a szerencsétlenség legfelső határa.

- Sajnálom kicsim,de apád jelentéktelennek tartotta,hogy eláruljuk neked - nézett rám könnyes szemeivel anya. - Érted már,miért nem lehetsz vele? - kérdezte aztán,de hangja a sírástól elcsuklott.

- Igen... - bólintottam kétségbeesetten. - De... hogy mondjam meg neki? - tudakoltam,végül pedig belőlem is kitört a sírás. Nem bírtam visszatartani. Túlságosan nagy sokk volt ez számomra. Nem csak azért,mert arról a fiúról van szó,akit szeretek,de ráadásul szinte ő az egyetlen,aki mellettem állt most,hogy mindenki ellenem fordult. 

- Csak áruld el az igazat... meg fogja érteni - biztatott anya. - Én addig megyek,és felhívom apádat... - törölte meg könnyes szemeit,majd átölelt,zokogtunk egy ideig egymás vállán,utána kiment az előszobába a mobiljáért,és hallottam,amint elkezd apával beszélni,de nem voltam rá kíváncsi,ezért összetörten rohantam fel a szobámba,s vetettem rá magamat az ágyra. 

Miért? Miért történik ez velem? Mivel érdemeltem ezt ki? Olyan szörnyen rossz ember lennék,hogy ennyire elfuserált legyen az életem? Belegondolva újra megeredtek a könnyeim. Nem tudtam most nem sírni. Ebben a helyzetben azt hiszem,ez a minimum.

Istenem,miért? Pedig ha csak Rá gondoltam,az együtt eltöltött rövid időre,ami nekünk jutott,már jobb lett volna a kedvem normális esetben. De így,hogy éppen ő okozza a problémát,kihez fordulhatnék bánatomban? Hiszen senki nem áll szóba velem. Lehet,hogy így kell nekem. Erre rendeltetett a sors,hogy életem végéig magányosan nézzem végig a többi szerelmes pár turbékolását,miközben egy barátom sem marad mellettem... 

Gondolataimat a telefonom rezgése zavarta meg. Előhúztam a zsebemből,s akkor vettem csak észre,hogy Lisander hív. Nem először,hozzáteszem. Eddig négy nem fogadott hívásom volt tőle,de annyira bele voltam temetkezve az önsajnálatba és a sírásba,hogy észre sem vettem. 

Nem akartam most beszélni vele. Senkivel sem akartam beszélni. Ledobtam a telefonomat a földre,mire rögtön abbamaradt a rezgés. Ezután nem sokkal álomba sírtam magamat. Számomra itt ért véget ez a nap.

*

Másnap reggel kilenckor ébredtem fel. Az éjjeliszekrényemen egy cetlit találtam ezzel a felirattal:
"Nem akartalak felkelteni. Maradj ma otthon,majd igazolom a hiányzásodat. Pihenj sokat,ebéd a hűtőben. Puszi,Anya!"
Csodálatos. Mondjuk,nem bánom,hogy ma nem kell bemennem... Rám fér a relaxálás,és így legalább van időm gondolkodni mindazon,ami tegnap történt. Lenéztem a szőnyegemre;a telefonom darabjai szanaszét hevertek. A hátlapot az ágy alatt találtam meg,az aksit pedig a szekrényem mellett. Amint összeraktam,bekapcsoltam,mire szinte azonnal jöttek az sms-ek a nem fogadott hívásokról és üzenetekről,amiket küldtek nekem;Lisander,Nathaniel,Armin,Rosa. 
Hát persze,Rosalia! Muszáj beszélnem vele. Ő az egyetlen,aki mellettem áll. Biztosan tud segíteni már csak azzal is,hogy meghallgat a történtekről. Anélkül,hogy elolvastam volna az üzenetét,rácsörögtem. Szerencsére rögtön felvette:
- Elena? Végre! Nem tudtalak elérni,történt valami? - kérdezte aggodalmasan.
- Rosa... muszáj beszélnünk,szörnyű ez az egész - mondandóm végére elcsuklott a hangom,de igyekeztem visszafojtani a sírást. Tegnap éppen elég volt belőle.
- A suliban vagy? Mert akkor bemegyek meglátogatni - ajánlotta.
- Nem,itthon vagyok - válaszoltam neki. - Mikor tudnánk találkozni? Nagy szükségem van rád. Nagyon nagy - sürgettem meg kicsit.
- Hát,ma már biztos nem jó. Egyedül vagyok a butikban. Leigh elutazott,az új szállítmány pedig bármikor megérkezhet - sajnálkozott. - Holnap bemész a gimibe? - kérdezte aztán.
- Azt hiszem - vontam meg a vállamat,bár nem szerettem volna az idők végezetéig itthon ülni és sajnáltatni magamat,szóval az igen mellett döntöttem. - Bemegyek - határoztam végül.
- Rendben,akkor reggel,órák előtt beugrom hozzád,jó? - egyeztetett.
- Oké,de korán gyere,hogy legyen időnk beszélni - kértem őt,amit meg is ígért. Ebben maradtunk végül. Holnap kora reggel,az osztályteremben. 
Addig emészthetem magamat. Remek. Visszagondoltam a Lisanderrel együtt töltött időkre. Az első csók,aztán a második,a közös táncunk,az ölelései,a megnyugtató hangja... minden tökéletes volt.

Egészen tegnapig,amikor kiderült,hogy nem lehetek többé vele. Soha. És miért? Mert történetesen a féltestvérem,hála az én idióta apámnak,aki több esélyt garantáltan nem kap már tőlem, Eljátszotta a lapjait. Betelt a pohár. Minden rossz miatta történt eddig velem. Először a válás,most meg ez. Csak gratulálni tudok hozzá. Lehet,hogy az üzleti életben sikeres,de a magánélet terén egy csődtömeg,ez nyilvánvalóvá vált immár számomra.