39. fejezet - Szülinap és kisebb sokk

Másnap reggel a szokottnál korábban keltem fel. Megmostam a hajamat,kivasaltam,majd halvány sminket készítettem magamnak,mely természetesnek hatott,és még inkább kihangsúlyozta igézően kék szememet - ez volt az egyetlen dolog,amit szerettem magamon. Miután végeztem,bementem a szobába,kinyitottam a gardróbot,és őrült módon kutattam egy csinos ruha után. Addigra már Rebecca is felébredt,s kómásan dörzsölte szemeit a paplanja alatt. 

- Jézusom,te meg mit csinálsz? - kérdezte,miután ránézett az órára,és elhűlve tapasztalta,hogy még van húsz perc a kelés idejéig.

- Semmi különöset,csak nézelődöm,mit vegyek ma fel - válaszoltam neki,s igyekeztem elnyomni minden izgalmat,ami csak kiáradt a hangomból - több kevesebb sikerrel. 

- Miért,mi van ma? - értetlenkedett,miközben kikászálódott az ágyából,és közelebb sétált hozzám.

- Nathaniel szülinapja - feleltem neki közömbösen,noha legbelül az ellenkezőjét éreztem. Szerettem volna az alkalomhoz illően felöltözni,és meglepni a fiút,hiszen nagyon jó barátom.

- És? - kíváncsiskodott,majd egy fél perc elteltével úgy tett,mint aki nagy felfedezést tett. - Ó! - mindössze ennyit mondott utána,ami zavart engem,így abbahagytam a kutakodást,és egyenesen szembefordultam a vigyorgó arcával.

- Mi az,hogy ó? - kérdeztem csípőre tett kézzel,idegesen,pedig tudtam,hogy értette.

- Az ó legtöbbször a meglepődésünk által kiváltott reakció a külvilág felé - mondta okoskodva,s tudta,ezzel csak jobban felhúz,de végtére is,ez volt a célja. Bosszúból ráugrottam,és elkezdtem csikizni a hasát,ami az egyik gyenge pontja volt. - Jól van,bocs! - kiáltotta magából kikelve,majd szavai nevetésbe mentek át,ám én nem akartam túl könyörületes lenni vele.

- Félreérted a dolgot! - magyaráztam neki,miután leszálltam róla,ő pedig nevetve képes volt felállni,és kezei segítségével visszanyerni az egyensúlyát. - Nat nagyon jó barátom,ha nem a legjobb,és szeretném,ha jó kedve lenne a szülinapján - próbáltam felvázolni a helyzetet,ám látszott Reben,hogy továbbra sem akarja elhinni,amit mondok.

- Értem... - bólintott,majd újabb nevetésben tört ki. Szemeimet forgatva elfordultam tőle. Minek csinál olyan nagy ügyet ebből? Na mindegy.

Visszamentem a szekrényhez,s hosszas keresgélés után elővettem egy rövid ujjú,piros blúzt,és hozzá egy fehér halásznadrágot. Együtt pompásan festettek rajtam,amit még Rebecca is beismert.

Lábbeli gyanánt anya egyik piros Converse cipőjét vettem fel,így már útra készen álltam - a táskámmal,no meg persze az ajándékkal a kezemben. Reb néhány másodperccel utánam jött le a földszintre. Rózsaszín,ujjatlan topot viselt fekete csőnadrággal,és - noha nem jegyeztem meg neki - látszólag nagyon kirittyentette magát. Bizonyára Castiel miatt.

- Indulhatunk? - kérdeztem tőle,ő pedig bólintott. Ezután végre kimentünk a szabadba,ahol továbbra is pelyhekben hullott a hó,de már nem olyan nagy mennyiségben,hogy meg is tudjon maradni. Szerencsésen elértük a legközelebbi buszt,mely éppen a suli előtt tett le minket. Izgatottan,kisgyerek módjára ugráltam be a termünkbe,ahol rögtön Nathaniel felé siettem.

- Boldog születésnapot,Nat! - kiáltottam neki. Először háttal állt nekem,majd a hangomat hallva felém fordult,és elmosolyodott. 

- Elena,köszönöm! - ölelt át kedvesen,noha akkor még nem is vette észre a kezemben az apró dobozkát. - Jól telt a síelés? - kérdezte aztán kedvesen,mire bólintottam.

- Igen,és hoztam is neked valamit - nyújtottam át neki az ajándékát,melyet ő megilletődve vett el tőlem. 

- Nahát,nem kellett volna... - szabadkozott,miközben kibontotta a csomagolást,és levette a dobozka fedelét. Amint meglátta a nyakkendőt,felragyogott a szeme. - Köszönöm! - súgta boldogan,utána hirtelen mozdulattal közelebb lépett hozzám,s újra átölelt. Én pironkodva ugyan,de minden bátorságomat összeszedve nyomtam egy puszit az arcára. 

Láttam rajta,hogy ő is meglepődik a dolgon,de ez még nekem is újdonság volt. Nem gondolkodtam,és anélkül cselekedtem,bár utólag belegondolva,nem bántam. 

- Most megyek,lepakolok a helyemre - mondtam neki zavarodottan,s odébb álltam. Levegőt kapkodva sétáltam oda a helyemre,ahol Castiel fogadott. Lábát a padra téve ült,s amint meglátott kíváncsian,oldalra billentett fejjel nézett fel rám.

- Nekem nem hoztál semmit? - kérdezte csalódottan,majd gúnyosan elmosolyodott.

- Miért,szülinapod van? - nyelveltem vissza,majd bevágtam magamat mellé a padba. 

- Nem,de ha az a stréber kapott tőled valamit,azt gondoltam,nekem is jár - mondta tettetett sértődöttséggel,majd hozzátette: - Vagy legalább egy olyan puszi,amit neki adtál - ezt úgy mondta,hogy szinte suttogóra fogta a hangját,a végén viszont felkacagott,mert mulattatta az a látvány,hogy keserű képpel,számat elhúzva meredek rá.

- Nagyon vicces... - ráztam meg a fejemet. - Nyilván nem kell magyaráznom,hogy Nat jó barátom,és ez a minimum,amit megteszek neki,ha szülinapja van - zsörtölődtem,amitől még jobb kedve lett.

- Minimum? Képzelem,milyen szolgáltatásokat nyújthatsz maximum fokon! - mosolygott rám azzal a perverz vigyorával,amit már olyan jól ismertem. Mielőtt bármi epéset visszaszólhattam volna neki,megérkezett hozzánk Rebecca,aki könnyed mozdulattal beleült Cast ölébe,karjaival körülfonta a nyakát,és megcsókolta.

Telefonban elmondta már Reb,hogy alakul valami köztük,majd amikor tegnap este hazaértem,az orromra kötötte,hogy együtt vannak. Bármilyen felháborodás nélkül elfogadtam,és tudomásul vettem,sőt,még örültem is neki,hogy boldog. Na de amikor láttam,hogy szájukat egymásra tapasztva falják egymást mellettem,egy kisebb sokk ért,ezért inkább motyogtam valamit,hogy sajnálom,de el kell mennem,utána amilyen gyorsan csak tudtam,felálltam,és elhagytam a termet. Becsöngőig rengeteg idő volt még,ezért gondoltam,kimegyek egy kicsit a levegőre. A hűs,februári szél az arcomba csapott,amint egyedül sétáltam a gimi focipályájának területén. Egészen a kerítésig mentem,hogy alaposan megjárassam a csülkeimet. A vasrácsokon át kitekintettem az utcára,s akármilyen hihetetlennek tűnt,a közeledő Lisandert pillantottam meg. Amint ő is észrevett,halvány,ideges mosollyal sietett hozzám,miközben összehúzta magán a szövetkabátját. Odaérve elém egy kicsit úgy éreztem,mintha egy filmbe csöppentem volna. Egy vasrács választott el minket egymástól,akár egy börtön látogatóján. 
- Lis! - álmélkodtam,hiszen nem számítottam rá,hogy itt fogom őt látni.
- Elena,beszélnünk kellene! - motyogta zavartan,és annyira komolynak tűnt,hogy már felkészültem a legrosszabbra is. - Ráérsz iskola után? - kérdezte,én pedig habozás nélkül bólintottam. - Akkor találkozzunk a kávézóban,délután! - javasolta,én pedig bólintva jeleztem neki,hogy felőlem rendben van a dolog. Ezután elköszönt tőlem,én meg visszasiettem az épületbe,s közben végig azon kattogtam,mi a fenét akar nekem mondani.