2014. május 31., szombat

14. fejezet - Egy próbát megért

- Jó,akkor egy óra múlva találkozunk! Szia,Rosa! - tettem le a telefont. A barátnőmmel megbeszéltük,hogy ma - mivel szülinapom van - együtt lógunk egy kicsikét. Előtte azonban dolgom van. Eldöntöttem,hogy bemegyek Nathanielhez a kórházba,és elmondom neki,mi minden történt,amióta bent lábadozik. 
A busz,mintha csak tudta volna,mennyire sürgős nekem a dolog,alig tizenöt perc alatt vitt el a kórházig,ahol,akár a nyíl,úgy pattantam ki a járműből,hogy minél előbb a fiúhoz érhessek. Amikor kopogtam a kórterem ajtaján,hallottam,amint azt mondja bentről: "Tessék!" Akkor szerencsére ébren van. Reméltem,hogy nem rosszkor jövök.
- Szia,Nat! - köszöntem mosolyt erőltetve az arcomra,mikor beléptem. Ő meglepődve ült fel az ágyában,s tette le a szekrényére a könyvet,amit éppen olvasott.
- Elena,milyen kedves,hogy meglátogattál! - vigyorodott el szintén,és intett nekem,hogy üljek le az ágya szélére,amit vonakodva ugyan,de meg is tettem.
- Jobban vagy? - kérdeztem tőle őszinte érdeklődéssel,ami láthatólag jól esett neki.
- Köszönöm,amióta látlak,sokkal jobban! - bókolt,s én erre teljesen elpirultam.
- Ó,hát... - köszörültem meg a torkomat,és közben arra gondoltam,miért is jöttem valójában hozzá. - Sajnos van egy rossz hírem,ami után nem leszel majd ennyire boldog... - motyogtam, mire lehervadt az arcáról a mosoly. 
- Mi az? - tudakolta borult tekintettel.
- Én csak azért szeretném elmondani,mert megérdemled,hogy tudj az igazságról... - próbáltam menteni a helyzetet,de ő türelmetlenül közbevágott:
- Elena,kérlek,a lényeget! - szólt,én pedig nagy levegőt véve kimondtam,amit ki kellett mondanom:
- Iris megcsal téged! - éreztem,ahogyan kicsit megkönnyebbülök attól,hogy már ő is tudja. 
A reakciója azonban váratlanul ért. Először lassan megcsóválta a fejét,majd nyelt egy nagyot,végül elnevette magát,amit nem tudtam mire vélni.
- Ugyan már,Iris? Ugyanarról a lányról beszélünk? - hitetlenkedett.
- Hidd el,Nat! - bizonygattam kétségbeesetten. - Láttam őt Jade-del a parkban,ahogyan csókolóztak! - vallottam be neki. - Amikor pedig megmondtam neki,hogy tudok a titkáról,... - gesztikuláltam hevesen,ám a fiú megint nem hagyta,hogy végigmondjam. 
- Te a szemébe mondtad?! - kérdezte meglepetten,s én bólintottam.
- Igen,de hallgass már meg! - kértem,s mivel láttam,nincs ellenvetése,folytattam. - A szemére vetettem,hogy tudok róla és Jade-ről,mire azt felelte,hiába,mert senki nem fog hinni nekem. Ráadásként még meg is pofozta magát,hogy úgy tűnjön,mintha én tettem volna. Persze az egész osztály az ő pártjára állt. Nem hitték el nekem,mennyire kétszínű - panaszkodtam. Nathaniel ledöbbent képpel meredt rám. Először nem tudott megszólalni,csak egy perc után. Ám úgy éreztem,jobban tette volna,ha csendben marad:
- Megütötted Irist? - képedt el teljesen,mire értetlenül megráztam a fejemet.
- Nem,dehogy! - ellenkeztem. - Most mondom,hogy magát ütötte meg,de úgy állította be,mintha... - próbáltam a tudtára adni az igazat,de ő teljesen felháborodott.
- Jézusom,Elena! Nem gondoltam,hogy képes vagy erre... - csóválta meg a fejét,s szemeiben némi csalódást véltem felfedezni. 
- Mégis mire? - kérdeztem vissza teljesen összetört ábrázattal.
- Arra,hogy ilyennek állítod be Irist! - válasza éles tőrként fúródott a szívembe. Tehát ő sem hisz nekem... - Az a lány nem egy rosszindulatú,hazug alak,mint amilyennek te beállítod. Ismerem őt,hiszen a barátnőm. Ő egy kedves teremtés,a légynek sem tudna ártani! - kiabálta kissé megemelve a hangját. 
- Tévedsz! - suttogtam fogaimat összeszorítva,majd felpattantam az ágyról. - Nat,ne mondd,hogy nem szóltam előre! - figyelmeztettem őt,utána dühösen kirobogtam a kórteremből,becsuktam magam mögött az ajtót,és földre roskadva sírni kezdtem. 
Nem érdekel,ki lát,és ki nem. Jól esett kisírni magamból azt a bánatot,amit a többiek,de legfőképpen Nathaniel okoznak nekem. Miért nem hiszi el,amit mondok? Soha nem hazudtam neki,mégis Iris oldalára áll,pedig őt nem is ismeri olyan jól,mint engem. 
- Elena? - hirtelen felkaptam a fejemet,mikor valaki a nevemen szólított. Viola volt az. - Mi a baj? - tudakolta kedvesen,majd felsegített,s leültünk egy padra.
- Viola,voltál már olyan helyzetben,ahol mindenki megvetően nézett rád,és hazugnak tartottak,mert egy olyas valakinek hittek,aki kétszínűen átveri az embereket? - tudakoltam tőle szomorúan,még mindig könnyes szemmel. A lány meglepetten pillantott rám. Nem értette,miért kérdezek ilyesmit.
- Még nem... - felelte zavarodott hangon. 
- Velem most hasonló történt - tájékoztattam őt fátyolos hangon. - Mindenki azt hiszi,hogy hazudok,és Iris mellé állnak - nyafogtam,pedig nem szokásom.
- Iris? Mi történt? - tudakolta egyre zavarodottabban a lány,mire nagy levegőt véve elmeséltem neki mindent. Attól kezdve,hogy megláttam őket a parkban Jade-del,a beszélgetést,majd Nathaniel reakcióját.
- Húha,hát... - harapott félénken az ajkaiba Viola.
- Te sem hiszed el,ugye? - érdeklődtem,noha választ nem vártam. Sejteni lehetett ugyanis,hogy bolondnak néz,akárcsak a többiek.
- De igen - bólintott nagy megdöbbenésemre. - Tudod,Jade már régóta tetszett nekem. Iris ezt nagyon jól tudta,mégis,hogy úgy mondjam,rámászott. Pláne,hogy Nathaniel a barátja - mondta a lány,én pedig egyre nagyobbra tátottam a számat döbbenetemben.
- Ez nagyon durva! - fejeztem ki három szóban a véleményemet. - Na és mióta vannak együtt? - kíváncsiskodtam. Minél többet akartam tudni az ügyről,hogy valami tervet ki tudjak eszelni.
- Azt sajnos nem tudom,talán néhány hete - vont vállat szomorkásan Viola. 
- Szóval mióta Nattal? - képedtem el egyre jobban. - Ez a csaj rosszabb,mint gondoltam... - húztam el a számat.
- Az lehet,csak az a baj,hogy nem tudnánk sehogy bizonyítani az ellenkezőjét - mondta Viola.
- Egyébként ha tudtad,miért nem mondtad el Natnak? - ráncoltam össze a szemöldökeimet figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatát. Kérdésemre teljesen elpirult.
- Nos,el akartam,de... - vett egy nagy levegőt. - Akkor volt a baleset,így nem akadt rá alkalom - sóhajtotta bűntudatosan. 
- Most van! - néztem reménykedve a lányra,s ő ezt nem tudta mire vélni,így magyarázni kezdtem: - Ha jól érzed magad,márpedig úgy nézel ki,bemehetnél beszélni Nattal,hátha úgy már elhiszi,ha nem csak én mondom - fejtettem ki a véleményemet. 
- Jó,majd megpróbálom később - bólintott kissé bátrabban Viola. 
- Köszönöm,nagyon sokat segítesz vele,és nem csak nekem,hanem neki is - mosolyogtam rá biztatóan,ami láthatólag jól esett neki.
- Jó volt veled beszélgetni,Elena - viszonozta a mosolyomat,még ha félénken is. - Nem is értem,eddig miért nem volt alkalmunk szóba állni egymással - jegyezte meg szemeit lesütve.
- Én is örültem,Viola - vallottam be,s úgy éreztem,hogy ez igaz. - Ezután másképp lesz! - biztattam,majd sajnálkozva közöltem,hogy mennem kell,mert Rosaliával találkozom a butik előtt.
Mivel nagyon elbeszélgettük az időt Violával,tíz perc késéssel,a tüdőmet szinte kilehelve értem oda a plázába. Rosa már várt,de nem egyedül volt. Leigh állt az oldalán.
- Sziasztok! - köszöntem nekik,majd nagy levegőt vettem,mert annyira kifulladtam a futásban,hogy ideérjek. Leigh biccentett - tudni illik,nem egy bőbeszédű ember -,a barátnőm pedig a nyakamba ugrott.
- Elena,jaj de jó,hogy látlak! - kiáltotta izgatottan,örömmel a hangjában,s közben úgy szorított,hogy szinte a maradék oxigént is kinyomta belőlem. 
- Én... is... Rosa... - mondtam némi megszakítással,mire ő kapcsolt,és bocsánatot kérve,elengedett. - Leigh is jön a csajos napra? - kérdeztem kissé zavartan,mire az említett lazán elmosolyodott.
- Nem,csak meg szeretett volna várni,míg ideérsz - magyarázta buzgón a barátnőm. Ezután Leigh elém lépett,s egy papír zacskót adott át nekem.
- Isten éltessen! - köszöntött fel,majd átölelt.
- Nem kellett volna! - pirultam el,miután elengedett. Kíváncsian belenéztem a zacskóba. Természetesen egy ruha volt benne,de még milyen! Sárgás színű,lenge,bő szoknyával. Lehet,hogy leírva nem hangzik túl jól,de egyébként szép volt,és ahhoz képest,hogy nem fekete,elnyerte a tetszésemet.
- Édes,most megyünk. Majd találkozunk! - csókolta meg Rosa a barátját,utána belém karolt,s kiindultunk a plázából. 
- Itt az ideje,hogy elmeséld nekem,mi a helyzet a fiúkkal! - vágott egyből a közepébe,szokásához híven. Én felsóhajtottam,majd elnevettem magamat. Gondoltam,hogy ez lesz. Persze nem bántam,mert Rosa olyan volt nekem,mint egy nővér,aki tanácsot ad,meghallgat,és segít,ha éppen arról van szó. 
Miközben a parkban sétálgattunk,töviről-hegyire beszámoltam neki a nyár óta történtekről,mely magába foglalta Castiel felbukkanását,Nathaniel közeledését,és magát Lysandert.
- Na és az a fiú,akivel a múltkor voltál? - kérdezte gyanakvón. Egy pillanat kellett,mire rájöttem,kire is gondol valójában.
- Á,ő Armin,de csak segítettem neki - legyintettem. - A vizsgákra készítettem fel,amiket jövőhéten írunk - magyaráztam a felvont szemöldökű Rosaliának.
- Értem,szóval vele nincsen semmi... - tapogatózott visszafojtva a mosolyát.
- Persze,hogy nincs! - csattantam fel. Néha az idegeimre megy,össze-vissza kombinál! - Látom,te semmit nem változtál - csóváltam meg végül nevetve a fejemet.
- Még szép,hogy nem! - pimaszkodott vállat vonva,majd hirtelen sietősre fogta lépteit. - Most veszem észre,mennyi az idő! Gyere,el fogunk késni! - kiáltotta,s szapora léptekkel húzni kezdett maga után. 
- Mégis honnan? - hitetlenkedtem,de közben szedtem a lábaimat,mert nehéz volt tartani a tempót Rosával. 
- Az ajándékodról! - felelte,de többet nem mondott,így - mialatt kezdett besötétedni - csak rohantunk a vak világba.
Néhány perc futás után egy klub elé értünk,ami a legmenőbb hely volt a faluban a gimnazisták között. Nem egyfajta lepukkant,sötét alakokkal teli épületet kell elképzelni. Éppen ellenkezőleg. Az épület vidám,energikus fiatalokkal szokott megtelni. Ma sem volt ez másképpen.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem izgatottan. Közben beléptünk a tágas helyiségbe,ahol éppen akkor lépett a színpadra egy zenekar,ám mivel sötét volt,nem lehetett látni,kik azok.
- Boldog születésnapot,Elena! - mutatott Rosa vidám arccal a színpad felé,amikor hirtelen kigyulladtak a fények. Lassan odafordítottam a tekintetemet,és alig hittem el,amit látok. Lisanderék bandája állt az emelvényen. A fiú mikrofonját megragadva köszöntötte a vendégeket,majd - nagy meglepetésemre - hozzátette:
- ... és nagyon boldog születésnapot kívánunk Elena Woods-nak! - ezzel játszani kezdtek,miközben én az örömkönnyeimet nyeldestem Rosalia karjaiban,aki ezt az egészet kitervelte. 
- Köszönöm! - hálás voltam neki. Ennél jobb születésnapi meglepetést ugyanis,aligha tudnék elképzelni. 

2014. május 28., szerda

13. fejezet - Egy évvel bölcsebben

- Ki az ágyból,szülinapos! - anya felhúzta a redőnyömet,majd mosolyogva odalépett hozzám,s finoman rázogatni kezdte a vállamat,hogy keljek fel. - Hahó,ugye nem akarsz elkésni? - sürgetett folyton,ám én ahelyett,hogy kikászálódtam volna a paplanom alól,inkább a fejemre húztam azt.
- Csak öt percet adj még! - kértem félálmomban,de anya nem volt ennyire kegyes. Egy gyors mozdulattal lerántotta rólam a takarót,így azonnal hideg,kellemetlen érzés csapott meg,amitől rögtön magamhoz tértem.
- Mennyire gonosz vagy! - teremtettem le őt,miközben megdörzsöltem a szemeimet,és nagy nehezen,lélekben feltöltődtem energiával. 
- Isten éltesse az én nagy lányomat! - anya elengedte előbbi korholó megjegyzésemet a füle mellett,s boldogan átölelt,majd felvett a földről egy apró csomagot,amit eddig észre sem vettem,és a kezembe nyomta. - Bontsd ki,remélem,tetszeni fog! 
Csíntalan mosollyal estem neki az ajándékomnak. Nem érdekelt,milyen állapotban lesz a csomagolópapír. Néhány profi mozdulattal leszaggattam a fém dobozról,amelyet aztán mohón kinyitottam.
- Nahát,ez gyönyörű! - tátottam el a számat,a csomag ugyanis egy ezüst nyakláncot rejtett,mely a kedvenc bandám,a Guns'n Roses logóját ábrázolta. - Köszönöm! - kiáltottam boldogan,s azonnal fel is tettem a számomra értékes ékszert,utána szorosan átöleltem anyát,aki ettől alig kapott levegőt.
- Reméltem,hogy tetszik majd! - jegyezte meg anya fulladozó hangon,így gyorsan kapcsoltam,s elengedtem őt,aminek felettébb örült. 
- Mi az hogy! - győzködtem. - Máris jól indul a napom! - mosolyogtam rá,mire ő elnevette magát.
- Csináltam neked palacsintát reggelire,csokival,ahogyan szereted! - közölte,majd sajnálkozva jelentette be,hogy muszáj dolgoznia menni. 
Miután távozott a szobámból,gyorsan megmosakodtam,kivasaltam a hajamat,felvettem egy magamhoz képest csinos ruhát,felkentem magamra egy leheletnyi sminket,és lementem reggelizni. A palacsintát nagyon hamar felfaltam,majd elindultam otthonról,hogy még időben elérjem a buszt,ami a suli előtt tett le.
Ez a nap is úgy kezdődött,mint a többi. Diákok sokasága sietett az iskola épületébe. Mindenki a barátaival társalgott,hülyéskedett - kivéve persze engem. Ám ez,meglepő módon,nem zavart. Sőt,élveztem,ha nem keltek túl nagy feltűnést. Szerencsére,senkivel nem állok közelebbi kapcsolatba a gimiből,így nem is tudhatják,hogy szülinapom van,ami jó,mert akkor nem kell majd egész nap a jókívánságokat hallgatnom. 
- Elena! - szólított meg hirtelen valaki a hátam mögül,kizökkentve ezzel a gondolataimból. Megtorpantam,hogy megfordulhassak,s lássam,ki hívott a nevemen.
- Szia Alexy! - mosolyogtam rá,amint megláttam. - Armint hol hagytad? - kérdeztem tőle,a testvérét ugyanis nem láttam a közelben.
- Valahol még otthon,még van egy kis dolga - felelte elpirulva,mintha nem akarná elárulni.
- Értem... - bólintottam,s Alexyvel az oldalamon elindultunk befelé az épületbe.
- Tudod,hallottam ám valamit! - szólalt meg feszengve a fiú,mikor már a teremben voltunk. Erre kíváncsian felé fordultam. Vajon miről lehet szó?
- Előre félek attól,amit mondani akarsz... - csóváltam meg a fejemet,arcomra ezalatt pedig ideges mosoly ült ki. 
- Nagyon boldog születésnapot kívánok! - tört ki belőle hangosan egy csapásra,s óriási vigyorral az arcán hirtelen átölelt,miközben a fél osztály bennünket bámult.
- Alexy,kicsit diszkrétebben,ha kérhetem... - suttogtam a fülébe zavartan,ám ő ezzel mit sem törődött,még ölelgetett legalább fél percig,s csak azután engedett el.
- Bocsánat,de örülök neked - felelte,mintha ezzel minden el lenne intézve. - Ez ma a te napod,és ideje ünnepelni! Nem adódik ilyen lehetőség,csak évente egyszer! - szónokolt kissé halkabbra fogva a hangját,így már nem mi voltunk a figyelem középpontjában. 
- Éppen elég baj az! - legyintettem egykedvűen,s tekintetem közben elkalandozott Alexy válla fölött a terembe lépő Iris felé. Azonnal dupla sebességgel kezdett verni a szívem. Eszembe jutott,hogy láttam őt néhány napja Jade-el. Itt a gimiben viszont kerülik egymást. De én tudom a titkukat! És ki fogom deríteni,mi ez az egész. 
- Hahó,Föld hívja Elenát! - integetett közvetlenül a szemeim előtt a fiú,mire észhez kaptam.
- Jaj,bocsánat,Alexy! - mosolyogtam rá,ám éreztem,hogy az összes vér kimegy a fejemből.
- Jól vagy? - hervadt le a vigyor az arcáról. - Nagyon elsápadtál! - jegyezte meg aggodalmasan.
- Semmi bajom,csak van egy kis elintéznivalóm,ha megengeded... - mondtam neki,majd óvatosan elslisszoltam mellette,egyenesen Iris padja felé,aki gyanútlanul beszélgetett a szomszédjával,Melody-val. Amikor meglátta,hogy egy jó ideje előttük állok,meglepetten nézett fel rám:
- Szia,Elena..! - köszönt,de a hangja semmi érzelmet nem tükrözött. Vagy lehet tudta,mi vár rá.
- Iris,beszélhetnénk? - kérdeztem,mert nem szerettem volna jelenetet csinálni az egész osztály előtt. Így is éppen elég volt Alexy ölelése miatt állnom a többiek érdeklődő pillantását. 
- Persze... - motyogta zavartan,utána követett a folyosóra. Kerestem egy helyet,ahol nem voltak annyian,hogy nyugodtan tudjunk kommunikálni. - Mit szeretnél? - nézett rám türelmetlenül,azonban látszott rajta,feszengve érzi magát.
- Láttalak pár napja Jade-el - tértem a lényegre. Ezt hallva Iris tátott szájjal figyelt engem. - Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Hogy teheted ezt Nathaniellel? Pláne,hogy kórházban fekszik,amiért egy súlyos balesetet szenvedett! - estem neki azonnal. Ő először köpni-nyelni nem tudott,csak hogy finoman fogalmazzak,ám aztán szemöldök ráncolva,nagy nehezen megszólalt.
- Én... ez nem igaz! - ellenkezett nagy meglepetésemre. 
- Ne hazudj,hát láttam mindent! - makacskodtam,azonban úgy tűnt,nem ijedt meg.
- Egyedül te láttad. Mégis ki hinne neked? - mosolyodott el gúnyosan. - Lássuk csak... ja,tudom. Senki! Hiszen évek óta el vagy zárkózva az osztálytól. Nem lenne csoda,ha beleőrültél volna ebbe,s alaptalan pletykákkal vádolnád meg azt a lányt,akinél szelídebb és ártalmatlanabb teremtés aligha van a suliban. Azaz engem - gonoszkodott velem. Alig hittem a fülemnek!
- Nem érdekel,ki mit hisz,de Nathaniel nekem fog igazat adni,nagyon jól ismer! - emeltem fel idegesen a hangomat. 
- Tévedsz! - vont vállat egykedvűen. - A helyzet az,hogy Nat is úgy ismert meg engem,ahogyan mindenki más. Én egy szeretni való,segítőkész,kedves,ártatlan lány vagyok. Senkit nem tudnál meggyőzni az ellenkezőjéről! - közölte flegmán,majd sarkon fordult,és távozni akart,de én erősen megragadtam a karját. Ne higgye azt,hogy mindenkit átverhet!
- Most figyelj ide! - rángattam meg magamból kikelve. - Nem engedem,hogy az orránál fogva vezesd Nathanielt és Jadet is egyszerre! - fenyegettem. Ő erre gúnyos mosolyra húzta a száját,és egyik kezével hatalmas pofont kevert le magának. 
- Aú,ne csináld,Elena! - kiáltotta minél hangosabban,s ezzel sikerült felhívnia magunkra a folyosón állók figyelmét. Gyorsan elengedtem őt,de azt hiszem,már késő volt. Mindenkinek az a kép látszott a szeme előtt,hogy én megvertem Irist,kiabáltam vele,ő pedig hozhatta az ártatlan áldozat formáját,ahogyan előre megjósolta.
- Mi a fene ütött beléd?! - a semmiből hirtelen Castiel tűnt fel,és idegesen kapkodva a fejét köztünk,majd odalépett Irishez,és vetett egy pillantást az arcára,mely még mindig piros volt egy kicsit a saját pofonjától. 
- Cast,de jó,hogy itt vagy... - kezdtem volna magyarázkodni,ám ő félbeszakított:
- Te mit érzel ilyenkor? Birkózó szőnyegen aludtál? - esett nekem villámló tekintettel,a háta mögött álló vörös lány pedig,amikor senki sem nézte,elégedetten felvonta a szemöldökét.
- Én nem csináltam semmit! - vallottam be kétségbeesetten,és alig akartam elhinni,hogy ez velem történik. Azt hittem,Castiel sejti majd,mi az igazság.
- Megütöttél! - hazudta Iris szemrebbenés nélkül. 
- Nem igaz! - ellenkeztem hiába. A csata úgy tűnik,eldőlt. A többség Iris oldalára állt. Körbevették,sajnálkoztak,és engem rosszalló pillantásokkal illettek. Még Cast is,aki aztán dühösen megcsóválta a fejét,és elindult a termünk irányába. Utánafutottam. 
- Várj! - kértem,ám nem hallgatott rám,sőt,amikor utolértem,és megfogtam a vállát,ellökött magától. 
- Szerintem hagyd most békén... - szólalt meg valaki a hátam mögött,miután Castiel feldúltan faképnél hagyott. Megfordulva láttam,hogy Armin az.
- De én nem csináltam semmit... - hajtogattam folyton. Kifejezéstelen arccal közelebb lépett hozzám és átölelt.
- Én tudom! - suttogta állát a fejemre hajtva. Jól esett,hogy legalább ő kiáll mellettem. 
- Itt sem voltál,nem láttad mi történt! - értetlenkedtem,hiszen az egész esemény alatt nem láttam a folyosón. - Akkor honnan tudod,hogy igazat mondok?
- Onnan,hogy ismerlek. Tudom,hogy te nem tennél semmi ilyet,amit Iris állított - mondta kedvesen,majd eltolt magától,és mélyen a szemembe nézett.
- Köszönöm... - mondtam neki könnyeimet nyeldesve,ám szerencsére sikerült visszatartanom a sírást.
- Legalább a születésnapodon ne légy szomorú! - simogatta meg a hajamat,majd a másik kezével matatni kezdett a farmerja zsebében. Végül elővett egy apró műanyag kártyát,amit aztán átadott nekem. - Tessék,a tied. Nem tudom,mit szeretnek a csajok ajándékba kapni,szóval nézd el nekem! - mosolygott rám,én pedig teljesen elérzékenyültem. Milyen rendes,hogy gondolt rám!
- Mi ez? - fordítottam a tekintetemet kíváncsian a parányi ajándékra.
- A létező legnagyobb memóriakártya a telefonodba,hogy minél több játékot fel tudj tenni rá,és aztán együtt játszhassunk! - tájékoztatott boldogan,mire felnevettem.
- Ó,köszönöm! Igazán egyedi ajándék! - dicsértem meg kreativitásáért. 
- Nem tesz semmit,vénasszony! - poénkodott a koromon,amiért finoman oldalba böktem.
- Pofa be,taknyos! - kacsintottam rá,majd mivel megszólalt a csengő,bementünk a terembe.


2014. május 27., kedd

12. fejezet - Bizonyosság

Tátott szájjal meredtem Nathanielre. Nem voltam képes felfogni mindazt,amit mond. 
- Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül,s közben éreztem,megint az ájulás kerít hatalmába.
- Jól hallottad! - pirult el hirtelen. 
- Na és Iris? - tudakoltam gombóccal a torkomban. A szemem mindeközben megtelt könnyel,pedig igyekeztem megemberelni magamat,hogy ne sírjak. Úgy tűnik,nem jött össze.
- Ő egy kedves lány,de semmi több - válaszolta,amin ledöbbentem. 
- Semmi több? Akkor miért vagy vele? - estem neki összezavarodva. Jól esett hallani,hogy így érez irántam,de éppen rossz időben és helyen közölte velem. Mellesleg,ott van neki Iris,akibe ezek szerint nem is szerelmes. Csak azt nem értettem,akkor miért jár vele?
- Iris legalább három éve üldöz azért,mert tetszem neki - világosított fel,s most,hogy így belegondoltam,van benne valami. Túl sokszor láttam őt Nat közelébe,ami logikusnak tűnt erre a magyarázatra. - Amikor pedig az évnyitón nemet mondtál a meghívásomra,gondoltam,már úgysem érdekellek,és hetekig emésztettem amiatt magamat,hogy elküldtél - mesélte. - Iris pedig észrevette,hogy valami nem stimmel velem. Nagyon kedvesen viselkedett,segíteni akart rajtam,ezért észre sem vettem ugyan,de elkezdtünk több időt eltölteni egymás társaságában és hát idáig jutottunk - osztotta meg velem a lényeget. Mondandója végére azonban nem bírtam tovább,és kicsordultak a könnyeim. Nem tudom,miért,hiszen múltkor már megállapítottam,hogy nem érzek semmit Nat iránt. Ezek szerint mégis? Nem,az lehetetlen. 
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte aggódva sírásomat láttán. Feleletképpen csak gyorsan megráztam a fejemet. Valójában nem az ő hibája. Én voltam elutasító vele. És nem csak egy alkalomról van szó,hanem több évről. Mióta a szüleim elváltak,elmartam magam mellől az ismerőseimet,a barátaimat,de ami a legfontosabb;Nathanielt,aki akkor a barátom volt,és a biztos támaszt,nyugalmat,megértést jelentette számomra,amit elszúrtam. Én egyes egyedül.
- Kérlek,ne sírj! - ölelt át hirtelen,ám gyengéden a fiú,kizökkentve ezzel önvádló gondolataimból. Annyira közel voltam hozzá,hogy éreztem már régen elfelejtett,kedves illatát. A talán vissza nem térő alkalmat megragadva,mélyet szippantottam a levegőbe úgy,hogy neki az ne tűnjön fel. Karjai között sikerült egy kicsit megnyugodnom,ám a tudat,hogy gyakorlatilag én dobtam el őt magamtól,továbbra is gyötört. 
- Elena... - suttogta mélyen a szemembe nézve,melyből patakzott a könny. Ujját lassan felemelte,s letörölte a nedves cseppeket az arcomról. 
- Sajnálom,Nat! - mondtam neki erőtlen,sírástól rekedt hangon. Cserébe egy értetlen szempár meredt rám.
- Ugyan mit? 
- Azt,hogy olyan rideg voltam veled - válaszoltam. - Tudod,én nem akartam. Próbáltam más lenni,de... de... sehogy sem sikerül - bizonygattam tehetetlenségemről.
- Én itt vagyok neked,segítek,amennyit csak kell! - hajolt közelebb hozzám,s még szorosabban átölelt,mely biztonságos érzést keltett bennem.
- Értékelem,de... - csóváltam meg sóhajtva a fejemet,mire közbevágott:
- Jaj nekem,az a "de" még mindig ott van... - szomorodott el egy csapásra.
- Szóval értékelem,amit teszel értem,Nathaniel - mondtam őszintén. - Csak sajnos először magamon kell segítenem - határoztam el. Elvégre,rendbe kell tennem a gondolataimat,az érzéseimet,a saját életemet,ráadásul tök egyedül. Ez az én dolgom. Csakis az enyém. 
- Értelek - vette tudomásul,mire akartam kilyukadni. - Szóval ezt vehetem egy újabb elutasításnak? 
- Nem! - vágtam rá gyorsan,miközben finoman elhúzódtam tőle,s lefejtettem magamról a karjait. - Nekem leginkább most időre lenne szükségem,hogy megpróbáljak közvetlenebb lenni az emberekkel - érveltem,ám mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna,Armin benyitott a kórterembe.
- Szia Nathaniel! - mosolyodott el. - Hogy vagy,haver? - érdeklődött az ajtóban állva,de nem jött közelebb.
- Köszi,Armin - vett mély levegőt Nat. - Remekül,mint látod - felelte ironikusan. 
- Az jó... - vakarta meg a fejét. - Elena,mennünk kell,letelt a látogatási idő - közölte aztán rám pillantva,én pedig bólintottam,hogy tudomásul vettem.
Lassan felnéztem Nathanielre,aki szomorkás tekintettel,ám halvány mosollyal az arcán engem vizslatott.
- Na,indulj! - bökött vállon finoman,mire eleget tettem a kérésének,s komótos léptekkel az ajtó felé indultam. Azonban amint odaértem,visszafordultam,hogy még utoljára emlékezetembe véshessem a fiú látványát. A földet bámulva ugyanott állt,mint eddig. Elég lehangoltnak és fáradtnak tűnt,ami persze nem csoda egy ilyen baleset után. 
- Mehetünk? - kérdezte aztán Armin,aki végig mellettem állt. Sóhajtva visszafordultam felé,bólintottam,majd elhagytuk a kórtermet. 
*
Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredtem. Az volt a szerencse,hogy hétvége volt,ami annyit jelentett,nem kellett gimibe menni. Tegnap este elhatároztam,hogy kipihenem a sok gyötrelmet,ami mostanában ért engem,ám nem így történt. Szokás szerint későn feküdtem le,s a szokottnál korábban keltem,ami azt jelentette,hogy hétkor már régen talpon voltam,és a konyhában ülve reggeliztem. Azaz csak próbáltam. Kedvtelenül turkáltam a villámmal a rántottába,melyet magamnak készítettem. 
Közben azon járt a fejem,amit Nathaniel mondott nekem. Nem mintha nem rágódtam volna eleget ezen tegnap,de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Még mindig szeret. A szavai erősen kongva visszhangoztak a gondolataimban. Teljesen elbizonytalanított. Eddig úgy hittem,lemondott rólam végleg,amiért teljesen más lettem,de úgy tűnik,nem ez a helyzet. Sőt! Szeret. Négy éve folyamatosan szeret. És ami a legfontosabb,felajánlotta a segítségét. Muszáj volt tegnap időt kérnem. Nem tudtam volna neki rögtön válaszolni. Olyan hirtelen ért ez az egész! Fogalmam sem volt arról,mit kellett volna reagálnom. 
- Hát te,ilyen korán fent vagy? - lépett be anya felöltözve a konyhába,s akkor észleltem csak,hogy elmúlt nyolc óra. 
- Nem tudtam aludni... - árultam el neki a féligazságot. Elvégre,arról nem kell tudnia,mi volt álmatlanságom oka,ami miatt egész éjjel csak forgolódtam az ágyamban.
- Érdekes,azt hittem szeretsz sokáig aludni - ráncolta össze a szemöldökét anya. - Csak nincs valami baj? - kérdezte aztán aggódva,s megfogta a homlokomat,mert azt hitte,beteg vagyok. 
- Dehogy,csak fájt a fejem az éjjel - hazudtam szemrebbenés nélkül. Úgy tűnt,elhitte.
- Kérsz egy fájdalomcsillapítót? - tudakolta kicsit megkönnyebbülten,azonban én a fejemet ráztam.
- Köszi,nem! Egy kicsit már jobb - bizonygattam. - Ma mész dolgozni? 
- Sajnos igen,pedig veled szerettem volna lenni - felelte egykedvűen. - Olyan régen szórakoztunk már együtt! - sóhajtotta bánatosan,amivel egyet kellett értenem. 
- Igaz,de megértem,hogy fontos a munkád,anya. Emberéleteket kell megmentened nap mint nap! - mosolyogtam rá,s büszkeséggel töltött el,hogy ő az anyám.
- Édes vagy! - nevette el magát,majd adott egy csókot a fejem búbjára. - Tegnap este csináltam egy kis spagettit,a hűtőben megtalálod ebéd gyanánt - tájékoztatott.
- Rendben,szuper lesz! - színleltem lelkesedést,ugyanis még mindig Nat járt az eszemben. Ezután anya kedvesen intett,és kiment a bejárati ajtón,így magamra maradtam a házban.
A szinte érintetlen rántottát beleöntöttem a kukába,az edényeket elmosogattam,s úgy döntöttem,teszek egy kiadós sétát. Ilyen korán szerencsére úgy sincsenek sokan a parkban,így kényelmesebb lesz majd a levegőzés. 
Mivel már október vége felé járt az idő,a hőmérséklet kissé lehűlt,ezért elvittem magammal egy dzsekit is a biztonság kedvéért. Amint kiléptem a szabadba,úgy éreztem,megkönnyebbülök,és jelentős teher súlya szakad le a vállamról. Valahogy megnyugtatott a természet. Csend volt,ami még inkább arra késztetett,hogy saját gondolataimban merüljek el. 
Tehát,Nathaniel szeret. Ez már biztos,hiszen ő mondta. Szeret. Most,hogy ezt tudom,kicsit felkeltette az érdeklődésemet. Nem csoda,hiszen helyes,kedves,barátságos,segítőkész,nem mellesleg pedig az exem,ami azért,valljuk be,sokat nyom a latban. Vajon a kedvemért még képes lenne szakítani Iris-szel is? Jézusom,hogy lehetek ennyire önző? Nem lehetek annyira gonosz,hogy óhajom szerint tönkreteszek egy kapcsolatot! Nathaniel pedig biztosan nem akarta bevallani előttem,de érezhet valamit Iris iránt,ha már a barátnője. Bárki bármit mond,ez így lenne logikus. Bár,nem ismerem annyira ezt a lányt,hogy véleményt tudjak róla mondani,de az kissé zavart,hogy Nattal van. Mert ez tény,ők járnak. Sajnos. Ne,már megint! Nem szabad ennyire kicsinyesen gondolkodnom! Mindenkinek szíve joga eldönteni,kivel szeretne együtt lenni. Ők egymást választották. Iris Nathanielt,Nathaniel pedig Irist. Apropó,ott van Iris!
Séta közben hirtelen megtorpantam,s láttam,hogy a lány az egyik pad mellett áll a parkban,de nem egyedül volt. Gyorsan bebújtam egy fa mögé attól tartva,észre fog venni. Szerencsére még időben el tudtam bújni előle,s találni egy olyan pozíciót,ahonnan kényelmesen ráláttam rájuk.
Amit láttam,nem akartam elhinni. Kétszer is megdörzsöltem a szemeimet. Ennyire álmos lennék,vagy csak képzelődöm? Iris egy zöld hajú fiúval volt,Jade-del aki szintén az osztályunkba jár. Mit csinálnak ezek itt ketten egy szombat délelőtti napon?! Azonban a válasz sajnos nyilvánvaló és szembetűnő volt. 
Jade Iris arcát simogatta,aki rajongva nézett fel rá. Néhány percig így álltak,és beszélgettek,majd csókolózni kezdtek,amit látva azt hittem,menten elájulok.

Iris és Jade? Na de... neki ott van Nat. Vajon titokban találkozgatnak? Mióta tarthat ez az egész? Sajnos,egyik kérdésre sem tudtam a választ,ám annyi bizonyos volt,nem hagyhatom annyiban a dolgot. Nathanielnek mindenképpen tudnia kell róla,hogy Iris mással van,amíg ő a kórházban fekszik. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Ebben a pillanatban úgy éreztem,jogosan gondoltam róla rosszakat. Én kérek elnézést,amiért magamat hittem önzőnek! Úgy tűnik,akad,aki nálam is rosszabb... 

2014. május 26., hétfő

11. fejezet - Látogatás

Másnap kora reggel a suli előtt gyülekezett az osztályunk. Senki sem tudta,mi következik most,hiszen Mr Faraize nem árult el nekünk semmit,csak utasított bennünket,hogy gyülekezzünk egy helyen.
A tömegben állva szemem akaratlanul is Armint kutatták. Mikor végre megláttam,észrevettem, hogy ő is engem keresett. Aggódó arckifejezéssel sietett oda hozzám,majd mindkét kezével megragadta a vállaimat.
- Minden rendben? - kérdezte,s felváltva nézett bele mindkét szemembe.
- Persze... - bólintottam. Mivel a hangom rekedt volt,megköszörültem a torkomat. - Mi történt tegnap? - tudakoltam,ám a hangom továbbra sem úgy szólt,ahogyan én azt szerettem volna.
- Csak annyit tudok,mint bárki más - vonta meg a vállát. - Két osztálytársunk megsérült. Annyit tudok,hogy egyikük Nathaniel,mert Amber tegnap sírva hívta fel Alexyt - tájékoztatott. Nekem minden egyes szavánál összeszorult a szívem. Nathaniel..? Jézusom. Remélem,nem annyira súlyos. Úgy éreztem,szédülök.
- Le kell ülnöm... - motyogtam erőtlenül,és már zuhantam is a földre;a lábaim cserbenhagytak. Éreztem,ahogyan Armin karjaiba zuhanok,utána szinte minden elsötétült körülöttem. Foltokban láttam,a hangokat tompán hallottam,a verejték pedig egész testemet elöntötte. Szerencsére Armin - gondolom,hogy ő volt - időben elkapott,s felvett a karjaiba,mert szinte súlytalannak éreztem magamat.
- Tanár úr! - egy pillanatra felerősödött valakinek a kétségbeesett kiáltásának hangja,de nem Arminé volt. Nem az övé. Nem tudtam felismerni. Túl kábának éreztem magam hozzá.
- Armin... - suttogtam végre egy perc után,bár olyan hangerővel,hogy valószínűleg alig hallott valaki. Lassacskán visszaszállt a fejembe a vér,s a látásom is kitisztult. 
Nem tudom ugyan,hogyan,de Kentin karjaiban találtam magamat. Ő volt az,aki megfogott. Akkor Armin hová tűnt? Kétségbeesetten forgattam a fejemet,mire Ken letett a földre,de kezeivel továbbra is támaszt biztosított nekem. 
- Nyugodj meg,minden rendben! - suttogta a fiú,majd hirtelen átölelt. 
- Hol van Armin? - kérdeztem szinte sírva,miközben rádőltem a mellkasára,mert még nem lettem volna képes egyedül megállni a lábaimon. 
- Itt vagyok! - lépett elő Kentin mögül a srác. - Amikor elájultál,egyszerre nyúltunk érted Kentinnel. Én előre jöttem szólni a tanár úrnak,amíg ő a karjaiba cipelt téged - mesélte.
- Jól van,Elena? - Mr Faraize hangjára eltávolodtam Kentől,s szembenéztem a tanárommal.
- Igen,köszönöm! - mosolyodtam el halványan,s igyekeztem meggyőzőnek tűnni. - Már reggel sem éreztem túl jól magamat - hazudtam szemrebbenés nélkül,valójában csak Armin jelenléte miatt. Nem akartam,hogy tudja,Nathaniel balesete volt rám ilyen hatással.
- Nem szeretne inkább hazamenni? - javasolta a tanár,de azonnal elutasítottam. 
- Szükségtelen - bizonygattam. - Már jól vagyok! - hajtogattam folyton,s valóban úgy is éreztem. 
- Rendben! Ez esetben indulás,osztály! - az utolsó mondatát hangosan intézte a körülöttünk állóknak. Mindenki lökdösődni kezdett,és kíváncsian kérdezgették egymástól,hová megyünk.
- Meglátogatjuk a kórházban a diák társaitokat! - válaszolta,s egymás után,szépen sorba felültünk az iskolabuszra,ami röpke húsz perc utazás után egyenesen a kórház előtt tett le bennünket.
- Figyelem! - harsant Mr Faraize mély hangja,mire mindenki köré gyűlt. - Egyszerre csak két ember mehet be a kórtermekbe. Kérlek titeket,rendeződjetek párokba,persze csak aki szeretne személyesen jobbulást kívánni a barátainak! - utasított bennünket. Ezután szinte mindenki párokba állt,néhány kivétel volt csupán,akik nem akartak feljönni,és inkább várakoztak a busznál. Közéjük tartozott többek között Castiel,Kentin,Alexy,és még egy-két lány. 
- Van már párod? - lépett mellém hirtelen előbukkanva a tömegből Armin. Feleletképpen megcsóváltam a fejemet. - Akkor nem lenne gond,ha együtt mennénk? - kérdezte,s erre újból csak a fejemet ingattam. 
- Álljatok sorba! - kérte Mr Faraize. A tömeg mozgolódni kezdett,és közvetlenül az épület bejárata előtt kettes sorokba rendeződtünk,akár az óvodás gyerekek,amikor kirándulni mennek. Arminnal szerettünk volna valahol az elsők között lenni,így sikerült befurakodnunk a harmadik turnusba. Előttünk Amber volt barátnőjével,Carla-val,az első látogató pedig Peggy,a gimi újságának szerkesztője,és Mr Faraize csoportjából állt.
- Minden csapat öt percet lehet bent a kórterembe. A társaitoknak ugyanis pihenésre van szüksége! - parancsolta szinte mennydörgő hangon a tanár,hiszen mindenki dumát,így alig lehetett figyelni rá. Miután elmondta,amit akart,bement Peggyvel,s mi addig kint várakoztunk.
- Este még semmi bajod nem volt... - jegyezte meg elgondolkodva Armin,azonban folytatni nem tudta mondandóját,mert Castiel felbukkant mögöttünk,és mély,megszokott hangján csatlakozott a társalgáshoz.
- Valamelyikőtök mondja már el,mit csináltatok ti ketten tegnap este! - förmedt ránk nem túl kedvesen. A tekintetemet először rá szegeztem,majd le a földre. Hallgattam. 
- Elena segített gyakorolni a vizsgákra - árulta el az igazat Armin.
- Na persze,most komolyan! - nevette el magát Cast. Felpillantva rá,egy kíváncsi,ám ideges szempárral találtam szembe magamat,ami felváltva vizslatott minket,mintha a vesénkbe akarna látni.
- Nem hiszed el? - kérdeztem megvetően. - Az a te bajod. Armin az igazat mondta. Segítek neki felkészülni a vizsgákra - erősítettem meg a barátom állítását. - Mellesleg,mi közöd van hozzá? Örülnék neki,ha nem faggatnál folyton ezzel - tettem még hozzá.
- Igaz is,semmi közöm hozzá! - vont vállat Castiel,majd visszaballagott a buszhoz,magamra hagyva engem a meglepett Arminnal,aki az egész helyzetből alig értett valamit.
- Ennek meg mi baja...? - értetlenkedett.
- Nem tudom,de nem is érdekel - húztam el a számat. Holott legbelül nagyon is érdekelt,miért csinálta ezt az apró cirkuszt Armin előtt. A büntetés alatt is egyfolytában arról kérdezgetett,miért találkozunk,mit csinálunk,meg hasonlók. Én nyaggatom ilyenekkel? Nem. Akkor miért nem tud túllépni azon,hogy korrepetáltam az egyik legjobb barátomat a vizsgák előtt? Szerintem nem meglepő.
Időközben észre sem vettem a nagy gondolkodásba,de Mr Faraize és Peggy kijöttek,a második turnus pedig bement az épületbe. Pontosan öt perc múlva tértek vissza,s válthattuk fel őket. 
A kórház nagy volt és tágas. Nem olyan modern,mint a sorozatokban látni,de barátságosnak tűnt,már amennyire az lehet egy kórház. Igaz,mindenhol szinte tömény fertőtlenítőszag terjengett,ám meg lehetett szokni. A berendezés jól illett a folyosók bézsre festett falaihoz,s a sok cserepes növény is javított a hely hangulatán - persze pozitív irányba. 
Miután megérdeklődtük a recepcióst,merre találjuk Nathanieléket,elindultunk az első emeletre,és a 112-es kórterem előtt egyszerre torpantunk meg Arminnal. Nagyot sóhajtottam,mielőtt lenyomtam a kilincset. Utána előreléptem. Már nem volt visszaút. Ekkor azonban észrevettem,hogy Armin nem jön velem,helyette azonban leült a folyosó egyik foteljébe.
- Te nem szeretnél..? - mutattam zavarodottan az ajtóra.
- Nem,én csak fel akartalak kísérni,nehogy megint rosszul legyél! - mosolygott rám. Nahát,ez aranyos tőle. Viszonoztam a mosolyt,majd beléptem a kórterembe,s halkan becsuktam magam mögött az ajtót. 
A helyiségben négy ágy volt vakítóan fehér ágyneműkkel. Bal oldalon,leghátul megláttam Nathanielt,aki egy szekrénysor előtt állt félmeztelenül,háttal nekem. Nem vette észre,hogy bejöttem.,én viszont alaposan szemügyre vettem őt. A háta kék zúzódásoktól éktelenkedett. Nagyon csúnya sérülések voltak!

- Jézusom... - suttogtam a szám elé kapva a kezemet,azonban így is meghallotta,és ijedten megfordult. Amikor azonban meglátott,eltűnt az aggodalom az arcáról,és megkönnyebbült mosoly váltotta azt fel.
- Elena! - nézett rám kedvesen,és gyorsan felkapta a kórházi ingét. Akkor vettem észre,hogy ő is elég izmos. Ha a karjain nem is látszik,de a hasa lapos volt és kockás. Egyszóval szinte tökéletes. Ebbe a gondolatba bele is pirultam,ami valószínűleg feltűnt neki,ám nem tette szóvá. - Mennyire örülök,hogy látlak! - suttogta,miközben közelebb mentem hozzá.
- Úgy tudtam,ketten sérültetek meg... - motyogtam,mert láttam,a kórteremben csak ő tartózkodik.
- Igen - erősítette meg az információt. - Viola is megsérült,de ő a szomszédos kórteremben fekszik,mert még nem tért magához - mondta szomorúan. Ezen eléggé elcsodálkoztam. Viola egy visszahúzódó,lila hajú lány osztálytársunk. Ez azért furcsa,mert ha jól tudom,este egy buliból hazafelé ütötte el őket az az autó. Ami nem fért a fejembe;Viola igent mondott egy buli meghívásra?! Elég zavarosnak hatott a dolog...
- Hát,ha felébred,add át neki,hogy gyógyuljon meg gyorsan - kértem,mire Nat komolyan bólintott,hogy tudomásul vette. 
- Figyelj,Elena... - túrt bele idegesen szőke hajába. - Nagyon sajnálom,hogy veszekedtem veled - kért bocsánatot múltkori viselkedése miatt. 
- Felejtsük el! - legyintettem nagylelkűen. - Hogy érzed magad? Inkább azt mondd! - pillantottam rá kíváncsian. 
- Kicsit jobban,bár a hátam iszonyatosan fáj - vallotta be egykedvűen. - De nem mondtam még végig amit szerettem volna - makacskodott,én pedig nyeltem egyet,mert úgy éreztem,gombóc nő a torkomban. - Még mindig kitartok amellett,hogy Castiel nem lenne jó választás számodra - kezdte félve,attól tartott ugyanis,hogy kiabálni fogok vele,de az ő - és az én! - nagy meglepetésemre csendbe maradtam. - Jobbat érdemelsz. Sokkal jobbat. Minimum olyasvalakit,aki hasonló hozzád - adott hangot véleményének.
- Ha magamhoz hasonlót keresnék,maximum egy koszovói törpepatkánnyal állhatnék össze - mosolyodtam el,s komolyan is gondoltam. Nathaniel tátott szájjal hallgatott.
- Nem mondhatsz ilyet magadról! - ellenkezett. - Nem is tudsz róla,de egy csodás lány vagy,Elena,és nagyon szerencsés lehet az,aki majd a barátodnak mondhatja magát - bókolt,amitől a szívem egyre hevesebben kezdett zakatolni. - Sajnos én már lekéstem ezt a szerencsét... - tette hozzá szomorkás mosollyal,én pedig nagyot nyelve kérdeztem vissza:
- Ezt hogy érted? - ő egy percig némán,szinte rezzenéstelen arccal nézett a szemembe,majd végre válaszolt,miután már minden egyes idegszálam táncolt a várakozástól.
- Úgy,hogy én mindennél jobban szerettelek - felelte. - Csak hülye voltam és magadra hagytalak,amikor a leginkább szükséged lett volna valakire. Nem akartam. Azóta bánt a lelkiismeret. Elena,sajnálom! - hibáztatta magát,miközben közelebb lépett hozzám úgy,hogy a testünk karnyújtásnyira sem volt egymástól. 
- Ne okold magad! - kértem a szám szélébe harapva.
- De okolom,mert minden az én hibám! - mondott nekem ellent. - Hiba volt,hogy egyedül hagytalak,pláne,hogy azóta szeretlek! - vallotta be könnyes szemmel.

2014. május 25., vasárnap

10. fejezet - A bünti

Ahogyan az utolsó óráról is kicsöngettek,mindenki megkönnyebbülve kapta fel a táskáját,és zajongva hagyta el a termet.Mindenki,kivéve Castielt és engem. Muszáj volt bent maradnunk,amiért beszélgettünk órán. Jobban mondva,ő beszélt,én pedig csak mulattam a helyzeten. 
Mr Faraize,a tanárunk azonnal kiosztotta a feladatunkat. Castielnek rágót kellett kapargatnia a padokról - haha! -,nekem pedig lemosni a táblát és összeszedni a szemetet. Szerencsére nem maradt bent végig felügyelni minket,csak az első öt percben,de utána távozott,mert más dolga akadt,így magunkra maradtunk a tennivalókkal.
- Jézusom! - borzadtam el,amikor benéztem Kentin padjába,ugyanis az tele volt szeméttel. Egyszerűbbnek láttam hát odavinni a kukát és belerámolni. Mindössze tizenegy üres csokis kekszes zacskót,három használt zsebkendőt,és egy-két papírgalacsint kellett eltakarítanom onnan. Gyakorlatilag ezzel meg is telt a kuka...
- Na,mit találtál? - kérdezte Castiel előbukkanva az egyik pad alól,s látványa nevetésre késztetett. - Ne röhögj,te sem vagy kényelmesebb helyzetben azzal a sok szeméttel az öledben! - gúnyolódott morcosan,mire fejbe dobtam egy galacsinnal.
- Hé! - képedt el teljesen. - Hogy merészelsz megdobni egy papírfecnivel? - kérdezte,majd olyan kifejezést öltött arcára,mely rosszat sejtetett. 
- Mit akarsz most csinálni? - nyeltem egy nagyot,mikor láttam,hogy felém közelít,kezében a galacsinnal. Kérdésemre nem felelve jött egyre csak közelebb,mígnem leguggolt mellém,és elkezdett csikizni. 
Belőlem természetesen feltört a kacaj,s alig bírtam abbahagyni,ő pedig egyre felbátorodva csikizte a hasamat és az oldalamat.
- Ne,ne kérlek! - könyörögtem neki,miközben kicsordult egy könnycseppem a nevetéstől.
- Mit adsz,ha abbahagyom? - zsarolt meg,mire én gyorsan rávágtam,hogy bármit kérhet,csak fejezze már be,mert fáj az oldalam. Ez úgy tűnt,hatott. Egy percig még fetrengtem a földön,nagyokat lélegezve,hogy megnyugodjak,majd felültem,és szembe néztem Castiellel.
- Jó,kezdetnek megteszi egy ölelés is! - mosolyodott el,és nekem csak akkor esett le,miről beszél. 
- Hogy mi? - értetlenkedtem. Reméltem,hogy nem kér semmi ilyet,de miért ne tette volna...
- Oké,ha nincs ölelés,egyedül kaparod le a rágókat! - vonta meg a vállát,utána felállt,és elindult az ajtó irányába.
- Várj! - kiáltottam utána minden további tétovázás nélkül. Erre ugyan megállt,de nem fordult meg,így mögé osontam,és hátulról karoltam őt át. 
- Ez is megteszi! - mondta végül elégedetten Castiel,én pedig kezemmel éreztem,ahogyan mellkasa fokozatosan lesüllyed,majd felemelkedik. - Oké,most már elengedhetsz! - fordult hátra vigyorogva,miközben lefejtette magáról a karjaimat,noha bevallom őszintén,még ölelni akartam. Kissé csalódottan álltam ott előtte,de igyekeztem leplezni,nehogy még félreértse a dolgot. 
- Mit nézel így,Rose? - vizslatott kíváncsian a szemeivel.
- Csak elkalandoztak a gondolataim... - köhintettem. Válaszomon természetesen jót derült. 
- Miket nem mondasz! - lépett egyre közelebb hozzám. Először csak végig a szemembe nézett,utána a számat kezdte vizslatni. Tudtam,hogy meg akar csókolni,de azt is,hogy nem leszek képes neki ellenállni. Ennél fogva jobb,ha megelőzöm a problémát,mintsem hogy akkor bajlódjak vele,amikor már megtörtént a dolog. 
Határozott mozdulattal,ám legbelül sajnálkozva tettem mutatóujjamat az ajkaira. Ezzel természetesen felfogta,nem akarom,hogy újból megcsókoljon.
- Na de miért..? - kérdezte suttogó hangon.
- Már mondtam,más tetszik - ismételtem legutóbbi érvemet,s kicsit úgy hallatszott,mintha magamat akarnám erről meggyőzni. Pedig nekem tényleg Lisander tetszik. Vagy nem? Helyesbítek... nem csak ő? Teljesen össze voltam zavarodva,s ez Castnak is feltűnt.
- Tudom,említetted,de... - kezdte,ám nem hagytam,hogy befejezze a mondatát.
- Kérlek,ne nehezítsd jobban a dolgomat! - pillantottam rá esdeklőn,ő pedig egy perc múlva bólintott jelezve,hogy tudomásul vette. Ezután összeszorult szívvel fordítottam hátat neki és folytattam a padokból a szemét kiürítését. 
*
- Bocsáss meg egy pillanatra! - mondtam Arminnak,mert rezegni kezdett a zsebemben a telefonom. Gyorsan elővettem,s nem haboztam felvenni akkor sem,mikor láttam,ismeretlen szám hív.
- Tessék? - szóltam bele a mobilomba,majd vártam,hogy a túlsó felén reagáljanak rá.
- Elena? - Rosa hangja volt,ezer közül is megismerném. - De jó,hogy elértelek. Még mindig ez a mobilszámod? - vont kérdőre.
- Hát,amint látszik! - mosolyodtam el,s észrevettem,hogy Armin kíváncsian engem figyel.
- Örülök,hogy múltkor összefutottunk a butikban! - jegyezte meg örömteli hangon. - Lenne kedved újra találkozni? Szükségem lenne már veled egy jó kis csajos napra! - tudakolta.
- Persze,szívesen! - egyeztem bele. - Ez nem is kérdés. Mikor felelne meg neked? - érdeklődtem. 
- Most már túl késő van hozzá,igaz? - kérdezte aggódva,mire felnevettem. Rosa élénk fantáziával rendelkező,abszurd gondolkodású lány volt mindig is. Egyszóval,bármibe,akármilyen nehéznek is tűnik,belekezd,és végigviszi. 
- Egyrészt igen,másrészt pedig nem vagyok otthon - feleltem sajnálkozva.
- Ó,csak nem egy pasi van a dologban? - nevetett ki a telefon túloldalán,s szinte magam előtt láttam,ahogyan kacérkodva felhúzza az egyik szemöldökét. 
- Nem teljesen,de ezt majd elmesélem személyesen! - adtam kitérő választ neki,amivel még inkább sikerült őt felcsigáznom.
- Oké,de minél előbb! - hallatszott számon kérő hangja. - Például a szülinapodon! - kiáltotta boldogan.
- Jaj,hát nem felejtetted el? - csodálkoztam,ám a lelkem legbelül öröm könnyeket hullatott. 
- Hova gondolsz? A legjobb barátnőm szülinapját nem szoktam elfelejteni! - szidott meg játékosan. - Ha jól tudom,akkor négy nap múlva lesz,igaz? - tudakolta,noha nagyon is tisztában volt a dologgal.
- Pontosan! - bólintottam óriási vigyorral az arcomon. - Csak kérlek,ne verd nagy dobra. Kinek jó az,ha egy évvel öregebb és ráncosabb lesz? - érveltem,s Armin ezen mondatomra elnevette magát. Valószínűleg sejthette,miről van szó.
- Rajtad nem fog az idő - bókolt kedvesen Rosalia. - Szóval akkor négy nap múlva. Még beszélünk addig,de most le kell tennem,indulok Leigh-hez - mondta sajnálkozva,majd miután elbúcsúztunk egymástól,visszacsúsztattam a telefont a zsebembe.
- Még egyszer bocsi! - pillantottam bűntudatosan Arminra,amiért félbe kellett hagynunk a tanulást.
- Ugyan már! - legyintett nagylelkűen,az a bizonyos fogat kivillantó mosoly pedig újra kiült az arcára. - Jól hallottam,hogy nemsokára szülinapod lesz? - kíváncsiskodott izgatottan.
- Igen - ismertem be kelletlenül. 
- Mi a bajod ezzel? A születésnapoknak mindig örül az ember! - méltatlankodott. 
- De nem én! - ellenkeztem. - Ugyanolyan átlagos nap lesz,mint a többi... - magyaráztam neki elhaló hangon,s kissé elszomorított,ha belegondoltam. Amióta ugyanis ennyire megváltoztam,a szüleimen kívül senki nem köszöntött fel. Ettől elég rossz hangulatom szokott lenni ezeken a napokon.
- Ne butáskodj! - csúszott közelebb mellém a matracon Armin. - Bármennyire is ellenkezel,én megünneplem veled! - makacskodott,amitől tartottam.
- Jaj,ne,kérlek! - rángattam meg szenvedő fejjel a pólóját.
- Nincs vita,nem tilthatod meg! - emelte fel szigorúan a mutatóujját,s úgy tett,mint aki nagyon mérges rám. Muszáj volt így kelletlenül rábólintanom a dologra,hiszen nem akartam vele összeveszni egy ilyen jelentéktelen apróság miatt,mint a születésnapom...
- Elég késő van... - jegyeztem meg néhány perc hallgatás után. - Ideje lenne mennem!
- Várj! - húzott vissza a matracra,amikor felállni készültem,hogy összeszedjem a füzeteimet. - Maradj még egy kicsit. Szeretnék mutatni egy játékot - kérte,mire szememet forgatva ugyan,de mosolyogva visszahuppantam az ágyra,mely az ablaka mellett állt,ahonnan ezernyi ragyogó csillag fénye szűrődött be. 
Ő ezalatt előhalászta a fiókjából a videó játékkonzolját,majd szorosan elhelyezkedett mögöttem,ami által szinte az ablakhoz préselődtünk,de nem bántam,mert mókás helyzet volt.
- Ezzel kell menni,ezzel a gombbal pedig lelőheted a zombikat - magyarázta lelkesen,s mutogatta a gameboy-on lévő billentyűket. 
Amikor kipróbáltam,rájöttem,hogy egyedül béna vagyok kiállni egy falkányi zombi ellen,mert felfalnak,így Armin rátette a kezeit az enyémre,s ketten öldököltünk,mint valami óvodás csoport két leginfantilisebb tagja. Összességében azonban azt kel mondanom,jól mulattunk,és sajnáltam,amikor este kilenc után el kellett indulnom haza. Anya bizonyára aggódik már értem.
- Hát itt vagy! - ölelt át szorosan,mikor beléptem a bejárati ajtón. Igazam volt,aggódott értem...
- Anya,megfulladok! - téptem ki magamat finoman erős karjai közül,s csak akkor láttam meg,hogy könnyesre sírta a szemeit. - Anya,mi történt? - hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. Egyúttal kíváncsi voltam,miért ennyire szomorú,más részről viszont,féltem megtudni,mit akar velem közölni. 
- Azt hittem,már baleset ért! - ismerte be rekedt hangon,mire csodálkozva felvontam a szemöldökömet.
- Baleset? Honnan vetted ezt? - értetlenkedtem. - Hiszen még csak negyed tíz! - mutattam az előszobában álló ingaórára. 
- Igen,de... - hebegte,amitől még inkább megfeszült minden idegszálam. - Kicsim,amikor vacsorát készítettem magamnak,bekapcsoltam a tévét a konyhában - vett erőt magán,s mesélni kezdett. - Éppen a híradó ment,és bemondták rajta,hogy egy csapat tinédzsert baleset ért a városban,nem messze a gimnáziumodtól - itt újra elsírta magát,mire megnyugtatóan megsimogattam a hátát,de legbelül éreztem,hogy menten összeesek a rémülettől. - Egy szórakozóhelyről tartottak hazafelé,amikor elütötte őket egy busz,mert túl sötét volt,az utcai lámpák pedig nem világítottak. Ketten közülük súlyosan megsérültek,és én már azt hittem,hogy... azt hittem... - itt azonban elcsuklott a hangja,és nem tudta befejezni,amit mondani szeretett volna. Nem is volt rá azonban szükség,hiszen tudtam,mire célozgat. Azt hitte,én is köztük voltam. 


2014. május 24., szombat

9. fejezet - Félreértés

Nagyot nyeltem ijedtemben. 
- Miről beszélsz? - kérdeztem félve Irist,habár sejtettem,ki miatt lehet ennyire felháborodva.
- Tudod te azt nagyon jól! - lökte meg egyik kezével a vállamat. - Nathanielről! - mondta ki barátja nevét. Sejtettem,hogy vele fog előhozakodni,ám az okát nem igen értettem.
- Mi van vele? - tudakoltam remegő hangon.
- Én is ezt kérdezem tőled! - kiabált velem. - Tudom,hogy el akarod őt venni tőlem! - tapintott rá félig a lényegre,s én erre nem tudtam mit mondani.
- Na de Iris! - most vettem csak észre,hogy Castiel mellettem áll. - Azt észrevettem volna. Tudod,Elena a barátnőm,sülve főve együtt vagyunk,és hidd el,nem akar ő semmit a te Szőkédtől - hazudta meggyőzően a srác,mire Iris meglepetten pillantott felváltva hol rá,hol pedig rám.
- Így van! - bólintottam zavartan. - Nekem már semmi közöm Nathanielhez,nem is értem,honnan vetted ezt egyáltalán - bizonygattam,ő pedig elpirult,és összezavarodva a földre pillantott.
- Ó! - csak ennyit tudott mondani. - Én csak... tudod,azt hittem... - hebegte elhaló hangon. - Ez esetben bocsi - motyogta,majd gyorsan sarkon fordult,és kiviharzott a helyiségből. 
Én hátrafordultam,s szembetaláltam magamat Castiel diadalmas nézésével. 
- Te tényleg hajtasz arra a stréberre? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. A háta mögött láttam,ahogyan Lisander is kíváncsian engem vizslat. Akkor jöttem rá,hogy már a koncert után haza kellett volna mennem,akkor talán megúszhattam volna ezt az egész balhét.
- Dehogy! - tiltakoztam,s igyekeztem őszintének tűnni. ami furcsa volt az egészben,úgy is éreztem,hogy igaz,amit mondok. Engem már nem érdekelt Nathaniel. Úgy van! Semmi közöm hozzá,ő már csak a múltam egy része,és az is marad. A gondolatra,hogy sikerült túllépnem rajta, muszáj volt elmosolyodnom. 
- Mi olyan vicces ezen? - ütközött meg viselkedésemen Castiel. 
- Ez az egész helyzet - feleltem. Már egyáltalán nem éreztem féltékenységet Iris iránt,sőt. Be kellett vallanom,örültem annak,hogy együtt van Nattal. 
- Például mikor azt mondtam neki,járunk? - nyalta meg észrevétlenül a szája szélét a fiú,s kérdésére egy pillanat alatt elkomolyodtam.
- Nem,az nem volt mulatságos - mondtam durcásan. Időközben Lis megitta a sörét,felállt,s odajött hozzánk.
- Ne haragudjatok,de muszáj mennem - sajnálkozott. - Elena,örültem az újbóli találkozásnak - fordult felém,és rám mosolygott. Istenem,mennyire édes volt! - Castiel,találkozunk a próbán! - fogott kezet barátjával,s észrevétlenül távozott,nehogy egy rajongó meglássa őt.
- Pedig úgy láttam,te is élvezted - boncolgatta előbbi témánkat Cast,majd közelebb lépett hozzám,én viszont hátrálni kezdtem,ám éreztem,hogy mögöttem már csak a fal van. 
- Igen... vagyis nem! - ráztam meg gyorsan a fejemet,ő pedig egyre közelebb hajolt hozzám.
- Aranyos vagy ilyenkor,tudod e? - kérdezte. Mielőtt bármit is felelhettem volna,két kezével megfogta a fejemet,ajkait pedig rátapasztotta az enyéimre,s gyengéden megcsókolt.
Néhány pillanatig - öntudatomon kívül,persze - hagytam,sőt. Visszacsókoltam én is,ám aztán eszembe jutott,mit is csinálok,így gyorsan elhúztam a fejemet Castieltől,aki elégedetten nézett mélyen a szemembe.
- Ez hiba volt - jegyeztem meg,és szinte sírni támadt kedvem szégyenemben. Már másodszorra gyengülök el,amikor Cast ajka megérinti az enyémet. Miért nem voltam képes határozottan megálljt parancsolni neki?
- Az ember a hibáiból tanul - válaszolta suttogva,s ujjaival megsimogatta az arcomat,mely a helyzettől egyre pirosabbá kezdett válni.
- Nézd,nekem más tetszik - próbáltam érvelni,miért hagyjon engem békén,de nem hatotta meg.
- Az lehet,de hogy irántam is érzel valamit,abban biztos vagyok - találta fején a szöget,és erre sajnos nem tudtam mit reagálni,mert tudtam;igaza van,bármennyire is az ellenkezőjét akartam elhitetni magammal. 
- Bocsáss meg... - motyogtam,majd eltoltam magamtól a kezét,és kisiettem a helyiségből,ahogyan előttem Iris és Lisander is tette. 
Szememmel Armint kutattam a tömegben,de sajnos túl sokan voltak,így sehol sem találtam,csak Alexyt,aki mikrofont ragadva köszöntötte a jelenlévőket. 
- Bizonyára kíváncsiak vagytok,miért rendeztük ezt a bulit! - hívta fel magára mindenki figyelmét,s egy pillanatra én is megtorpantam,hogy meghallgassam,mit akar mondani. - Valójában ez egy spontán parti,de különösebb oka is van ennél. Szeretném bejelenteni,hogy van barátnőm! - adta büszkén a tömeg tudtára,amelynek minden tagja tátott szájjal nézte a fiút. - Igen,barátnőm. Jól hallottátok. Most pedig megkérem,hogy jöjjön ide. gyere,Amber! - szólította Nathaniel húgát,aki boldogan verekedte át magát a többiek között. Ez volt aznapra a sokadik sokk. Hát még amikor Alexy megcsókolta őt mindenki szeme láttára. 
Egyszerűen döbbenetes volt. Szinte mindenki elfogadta,hogy Alexy más,mint a többi srác,erre kiderül,hogy mégsem. Ráadásul Amber a barátnője. Vajon mióta vannak együtt? Nathaniel tudott róla,vagy őt is éppoly meglepetésszerűen érte a dolog,mint mindenki mást?
Úgy gondoltam,mára elég gyötrelmen mentem keresztül,így ahelyett,hogy megkerestem volna Armint,úgy döntöttem,szó nélkül lelépek erről a túlságosan is extrém partiról.
*
- Elena! - ült le mellém a padomba Armin másnap reggel. - Hová tűntél tegnap? Nem találtalak a koncert után - vont kérdőre. Castiel még nem érkezett meg a suliba,azért volt üres a széke,ahová a fiú le tudott ülni. Gondolom,szokás szerint késni fog.
- Én is kerestelek,de Alexy egyéni produkciójánál besokalltam egy kicsit,és hazamentem - vallottam be mosolyogva. - Ne haragudj,hogy nem szóltam,de túl sok mindent történt este,ami rávilágított arra,mégsem kellett volna elmennem - tettem még hozzám,mire zavartan nézett a szemembe.
- Hogy érted ezt? - értetlenkedett,én pedig gyorsan megnyugtattam,hogy nem a bulival volt baj,sőt,az szinte tökéletesen sikerült.
- Csupán átestem néhány kellemetlen eseten - sóhajtottam visszagondolva Iris kirohanására és Castiel csókjára. Armin érezte,hogy ennél több információt nem szeretnék vele megosztani,így ezt tiszteletben tartva,nem faggatott tovább a dologról.
- Értem - húzta el a száját. - Remélem azért nem bántad meg nagyon,hogy eljöttél - hangjában csupa kétely hallatszott,így azonnal reagáltam:
- Persze,nagyon jó volt,még egyszer köszi a meghívást! - mosolyogtam rá biztatóan,s úgy tűnt,ettől kissé megkönnyebbült.
- Nem tesz semmit,máskor is szólok - kacsintott rám csillogó kék szemeivel. - Mellesleg,ma ráérsz? Jövőhéten írjuk a vizsgákat,tudod,de az az érzésem,matekból nem sokat tudok - vakarta meg gondterhelten a fejét.
- Én ráérek,csak van egy kis probléma - sóhajtottam. - Péntek esténként a kávézó,ahová be szoktunk ülni,zárva van,amit nem értek,mert akkor lehetne a legnagyobb forgalmuk... - osztottam meg vele a gondot okozó tényt.
- Á,értem már - bólintott elgondolkodva. - Akkor gyere át hozzánk,a szobámba talán még kényelmesebb is lesz,mint abban a kávézóban! - ajánlotta,de pont rosszkor,ugyanis Castiel belépett a terembe,és hátrasétált hozzánk. Ezzel nem lett volna baj,hacsak nem hallja meg Armin utolsó mondatát,ami külső fülnek félreérthetőnek hathatott. 
- Ti ketten..? - csodálkozott el,s hangját hallva Armin ijedten felpattant a székről,hogy aztán szembefordulhasson vele. Ő ugyanis háttal ült az ajtónak,így nem láthatta a padtársam közeledését.
- A tanulásról beszélgettünk - világosítottam fel higgadtan. 
- Aha,úgy is hangzott - gúnyolódott,majd ledobta a táskáját a földre,és leült a helyére. Armin zavartan állt ott még egy darabig,majd mielőtt belépett volna a tanár,félvállról odaszólt nekem:
- Akkor este nálunk! - ezzel ő is a helyére sietett Alexy mellé. 
- Akkor este nálunk! - utánozta Castiel a fiú hangját,mire mosolyogva oldalba böktem.
- Na mi az,csak nem féltékenyek vagyunk? - ugrattam,ám erre sértődötten felhorkant.
- Ugyan már,csak szeretnéd! - húzta széles mosolyra a száját,de láttam rajta,hogy az orra kissé elvörösödik. - Pont Arminnal kellene vetekednem a kegyeidért? - tette fel költői kérdését,én ugyanis nem válaszoltam rá. Egyrészt azért,mert nem érdekelt,csak mulattatott a dolog,másrészt pedig,mert a tanár észrevette,hogy beszélgetünk,és ránk szólt:
- Elnézést,elkezdhetném végre az órát? - pillantott ránk mérgesen,s néhányan erre hátrafordultak felénk.
- Persze,tanár úr! - beszélt vissza Castiel.
- Köszönöm,Mr Brook! - húzta el a száját Mr Faraize,aki nem csupán az osztályfőnökünk,de a történelem tanárunk is volt egyben. Hasznos kis párosítás. 
Cast egy percig tudta csupán befogni a száját,ám utána újra felém fordulva jártatta azt:
- De most tényleg,mi ez az egész? - kíváncsiskodott,akár egy óvodás gyerek,amin muszáj volt elnevetnem magamat. Cserébe állnom kellett a fiú megrovó pillantását.
- Haha! Tényleg nagyon vicceset kérdeztem - játszotta a sértődöttet.
- Bocsi,de muszáj kiélveznem a helyzetet,hogy egy lépéssel előtted járok - pimaszkodtam vele.
- Miss Woods! - harsant fel a tanár hangja másodszorra is,így a jókedvem egy pillanat alatt elillant. - Eddig nem szóltam magukra,de sokszor látom Önöket beszélgetni az óráimon. Remélem,egy kis délutáni büntető munka után megtanulják majd,hogyan kell viselkedni,ha a tanár éppen beszél! - fenyegetett minket,majd hozzátette: - Tanítás után maradjanak itt,kapnak tőlem egy kis feladatot! - utasított bennünket,majd tovább magyarázta az órai anyagot.
Mi engedelmesen ültünk az óra hátralévő részében egymás mellett. Jobban mondva csak én,Castiel ugyanis még néhányszor megpróbált belőlem némi infót kicsikarni,de amikor látta,hogy nem figyelek rá,alább hagyott a lelkesedése. 


8. fejezet - A parti

Nagyot nyelve,minden szó nélkül pillantottam Nathanielre.
- Ezt igennek veszem - bólintott,majd karomnál fogva félrehúzott a folyosó egyik végére. - Mi van közted és Castiel között? - kérdeztes kissé megemelte hangját. Nem feleltem rögtön. Egyrészt,mert nem tudtam,mit mondjak,másrészt pedig,annyira ledöbbentem a történtektől,hogy meg sem tudtam mukkanni.
- Elena,válaszolj! - rángatott meg finoman. Még sohasem láttam ennyire dühösnek. Magából kikelve artikulált,és egész félelmetesnek tűnt így.
- Nat... - kezdtem elcsukló hangon. - Semmi nem történt köztünk - biztosítottam remegő hangon.
- Biztosan azért csókolóztatok olyan felhőtlen jókedvben egy hete az udvaron! - gúnyolódott.
- Egyébként is,ha járnék vele,mi közöd lenne hozzá? - húztam ki feldúltan kezei közül a karomat.
- Több,mint gondolnád - felelte lehalkítva a hangját. - Elena,ő nem hozzád való,érted? Sürgősen felejtsd el őt,mond meg neki,hogy hagyjon békén,és ha nem szállna le rólad,itt vagyok én,aki már nem leszek vele ennyire kedves! - sosem hallottam még így beszélni. Azt sem értettem,miért van ennyire kikelve magából,hiszen neki most Irissel kellene törődnie,nem velem.
- Te hallod magadat ilyenkor? - kérdeztem,s éreztem,hogy könny szökik a szemembe. Lassan már nem telik el úgy nap,hogy ne sírnék valami miatt... 
- Ne haragudj,de kérlek... - lépett közelebb hozzám,a mondata végét pedig suttogva fejezte be: - Nagyon szépen kérlek,hogy ne beszélj vele! - ezek voltak az utolsó szavai hozzám,majd elindult a termünk felé,én pedig letöröltem a könnyeimet. Amikor megállapítottam a mosdó egyik tükrében,hogy nem látszik túl vörösnek a szemem,utánamentem,mert már kezdődött az óra. 
*
Sóhajtva vetettem magamra egy utolsó pillantást az előszobai tükörbe,majd kiléptem a bejárati ajtón. Egyik kezemben a süteményt tartottam,amit anyával készítettünk a bulira,s ügyeltem rá,hogy véletlenül se essen le. 
Nagy szerencsémre,sikeresen értem el a két fiú házáig,ahol már távolról lehetett hallani a zenét,s fény szűrődött ki minden ablakon. Amikor beléptem az ajtón,mindenfelé táncoló és beszélgető embereket láttam. Egy pillanatra megtorpantam. Biztosan akarom én ezt? Időm azonban nem volt  a tétovázásra,mert Armin és Alexy észrevettek,nem sokkal az érkezésem után,és lelkesen integettek nekem.
- Sziasztok,ezt nektek hoztam! - nyújtottam át a süteményes tálat,melyet Alexy hálásan átvett tőlem,s elrobogott a konyha felé,hogy felszolgálja. 
- Kedves tőled! - mosolygott rám Armin. - Nagyon jó,hogy eljöttél,ezt vehetjük haladásnak? - kérdezte arra utalva,hogy bátorkodtam sok ember közé merészkedni akár több órára is.
- Esetleg - bólintottam elpirulva. - De csak miattad jöttem el,azt hiszem,a suliban te vagy az egyetlen barátom - vallottam be neki,s úgy is gondoltam. Nathaniellel ugyanis elég furcsa a kapcsolatom,Castiel olyan,amilyen,Rosalia pedig magán tanuló,úgyhogy nem is jár a giminkbe. 
- Azt hiszem,ezt megtiszteltetésnek veszem - hajolt meg előttem udvariasan,s ez nevetésre késztetett. - Egyébként,szerintem nagyon sokan szeretnének barátkozni még veled - jegyezte meg.
- Á,nem hinném! - legyintettem szomorkás mosollyal. 
- De igen! - ellenkezett. - Gyakran vagy téma az osztálytársaink között,csak nem tudsz róla. Egyszerűen félnek odamenni hozzád,mert kissé elutasító vagy velük - mesélte nagy meglepetésemre. 
- Kissé? Azt hiszem,akkor még jó hangulatomban voltam,mikor ezeket az illetőket elutasítottam - kacagtam fel jókedvűen,mire Armin is elmosolyodott. 
- Egyébként lenne kedved táncolni? A zenekar még úgysem érkezett meg - kérdezte aztán.
- Zenekar? - tátottam el a számat. - Te egy zenekart hívtál a bulira? 
- Még nem futottak be,de én imádom a zenéjüket. Mellesleg a gitárosuk az egyik osztálytársunk - árulta el titokzatos arckifejezéssel,amin még jobban megütköztem. Elvégre,nem tudtam,hogy bárki is profi gitáros lenne az osztályom tagjai közül!
- Ki az? - kíváncsiskodtam,miközben belekaroltam,és ő a táncteremként funkcionáló nappaliba vezetett. 
- Castiel - felelte,engem pedig kivert a veríték. Castiel?! Jézusom,akkor ő is itt lesz ma a bulin? Te jó ég! A csók után hogy bírok majd a szemébe nézni?
- Minden rendben? Úgy elsápadtál - aggódott értem Armin,s lassan elkezdtünk egymásba kapaszkodva táncolni a pörgős zene ritmusára. 
- Persze,hogyne... - füllentettem,majd nyeltem egy nagyot. Néhány percig energikusan táncoltunk Arminnal,majd a gyors zenét hirtelen egy lassabb váltotta fel,így mi is,mint  a többi pár,közelebb húzódtunk egymástól,ő átfogta a derekamat,én pedig a nyakát,s úgy lassúztunk. 
- Honnan tudsz te ilyen jól táncolni? - kérdezte suttogva Armin,meglepett fejet vágva.
- A nagypapámnak köszönhetően,akivel minden karácsonykor órákig a táncparketten vagyunk - magyaráztam mosolyogva,amint eszembe jutott a papám,akitől a kék szemeimet is örököltem. 
Armin éppen felelni szeretett volna valamit,de Alexy,átverekedve magát a tömegen,finoman szétválasztott bennünket,és súgott valamit testvére fülébe.
- Megjött a zenekar,muszáj egyeztetnünk - nézett rám sajnálkozva Armin,majd ikrével együtt eltűnt az emberek sokasága között. 
Én sem akartam tovább a parketten maradni,így a konyhába mentem,ahol szerencsére két beszélgető lányon kívül senki nem tartózkodott. Eléggé megszomjaztam a tánc alatt,így kitöltöttem magamnak egy pohár kólát,s a pultnak támaszkodva inni kezdtem. Néhány perc nyugtom volt csupán,ugyanis hirtelen a kert felől egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Mindenki,aki eddig a házban tartózkodott,kiözönlött az udvarra,hogy a koncert helyszínén gyülekezzenek.
- Fiúk és lányok! - hallatszott az ismerős hang mikrofonon keresztül,mire kíváncsian letettem a poharamat,s a többiek után mentem. - Rázzuk fel a hangulatot! - kiáltotta az illető,s ezt követően játszani kezdtek a hangszereken. Sajnos túl sokan voltak,így nem láttam,ki beszélt,vagy hol van egyáltalán a zenekar. Ebből kifolyólag elindultam a zene irányába,óvatosan átvergődve az emberek között,s akkor végre megláttam őket.
Amikor azt hittem,több meglepetés már nem érhet az este folyamán,tévedtem. Castiel gitározott,mellette pedig egy számomra ismeretlen srác dobolt. Ám az énekest egyből felismertem;Lisander volt az!
Az első,amit megállapítottam,hogy iszonyat jó hangja van. A második,hogy még mindig nagyon helyes. Ezt pedig nem csak én vettem észre;minden lány tekintete rátapadt. Illetve majdnem mindé. Voltak,akik Castielt figyelték áhítattal. Őszintén szólva,azt is meg tudtam érteni. Jól állt a kezében a gitár!
Ha eltekintünk a fiúktól,és csak a zenét nézzük,akkor arra a megállapításra jutunk - legalábbis én -,hogy szuperül játszanak. Élvezetes volt a másfél órás koncertjük minden egyes perce,ahol saját dalaikat és ismert zenekarokét is egyaránt előadták. Fellépésük végével mindenki sikoltozva tapsolt,kifejezve ezzel tetszését. Észre sem vettem,de én is kipirulva,fülig érő szájjal sikongattam egész idő alatt. Régen nem éreztem magamat ennyire jól,s abban a pillanatban egyáltalán nem bántam meg,hogy eljöttem a partira. 
A koncertet karaoke követte,ahová előszeretettel jelentkeztek a vendégek,így a banda tagjainak volt idejük kifújni magukat. Amíg senki nem figyelt rájuk - kivéve persze engem -,beosontak a konyhába,gondolom,hogy igyanak valamit. Én feltűnés keltés nélkül utánuk osontam,mintha csak véletlenül mennék oda,ahová ők. Belépve a helyiségbe láttam,amint Lis és Castiel az asztalnál ülve söröznek,a dobosukat viszont sehol sem láttam,de hát nem is ő érdekelt.
- Sziasztok! - köszöntem,amint beléptem,s mindkét szempár rám szegeződött.
- Szia,Elena! - húzott ki egy széket maga mellett Lisander. - Ülj le közénk!
- Ti ismeritek egymást? - kérdezte meglepetten Castiel,mialatt helyet foglaltam Leigh testvére mellett.
- Igen - bólintottam. - A butikban találkoztunk - meséltem neki,mire bólintott,mint aki érti,miről van szó. 
- Na,milyenek voltunk? - kíváncsiskodott Lis a koncertre utalva.
- Fantasztikusak! - mondtam,és komolyan is gondoltam. - Kár,hogy eddig nem ismertem a zenéteket - húztam el a számat,mire Cast felnevetett.
- Miért,akkor előbb csókoltál volna meg? - szegezte nekem a kérdést,amit pedig reméltem,hogy nem hoz fel,pláne nem Lisander társaságában. Ám az énekes nem tűnt úgy,mintha meglepődne,vagy váratlanul érné a dolog. Castiel bizonyára mindent elmesélt neki rólam.
- Mondtam már,hogy felejtsük el,nem direkt volt - sütöttem le szégyellősen a szemeimet.
- Pedig elég határozott voltál - ellenkezett a srác,én meg legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
- Castiel,elég! - kértem erőtlen hangon,válaszul pedig csak értetlen pillantásokat kaptam tőle.
- Drága barátom,nem látod,hogy zavarba hozod Elenát? - fordult felé Lisander,s közbenjárásáért hálás voltam neki,ám egyúttal kínosnak is éreztem,hogy éppen az ő jelenlétében történik mindez.
- Ó,bocsánatodért esedezem! - mosolyodott el gúnyosan Cast,majd kortyolt párat a söréből. Úgy éreztem,felesleges,sőt rossz ötlet lenne tovább maradnom itt kettejükkel,így elnézést kérve felálltam,és kiindultam a konyhából,ám az ajtóban Irisbe ütköztem.
- Csakhogy megtaláltalak! - esett nekem,s a két fiú érdeklődését ez felkeltette. - Mit képzelsz magadról?!