- Jó,akkor egy óra múlva találkozunk! Szia,Rosa! - tettem le a telefont. A barátnőmmel megbeszéltük,hogy ma - mivel szülinapom van - együtt lógunk egy kicsikét. Előtte azonban dolgom van. Eldöntöttem,hogy bemegyek Nathanielhez a kórházba,és elmondom neki,mi minden történt,amióta bent lábadozik.
A busz,mintha csak tudta volna,mennyire sürgős nekem a dolog,alig tizenöt perc alatt vitt el a kórházig,ahol,akár a nyíl,úgy pattantam ki a járműből,hogy minél előbb a fiúhoz érhessek. Amikor kopogtam a kórterem ajtaján,hallottam,amint azt mondja bentről: "Tessék!" Akkor szerencsére ébren van. Reméltem,hogy nem rosszkor jövök.
- Szia,Nat! - köszöntem mosolyt erőltetve az arcomra,mikor beléptem. Ő meglepődve ült fel az ágyában,s tette le a szekrényére a könyvet,amit éppen olvasott.
- Elena,milyen kedves,hogy meglátogattál! - vigyorodott el szintén,és intett nekem,hogy üljek le az ágya szélére,amit vonakodva ugyan,de meg is tettem.
- Jobban vagy? - kérdeztem tőle őszinte érdeklődéssel,ami láthatólag jól esett neki.
- Köszönöm,amióta látlak,sokkal jobban! - bókolt,s én erre teljesen elpirultam.
- Ó,hát... - köszörültem meg a torkomat,és közben arra gondoltam,miért is jöttem valójában hozzá. - Sajnos van egy rossz hírem,ami után nem leszel majd ennyire boldog... - motyogtam, mire lehervadt az arcáról a mosoly.
- Mi az? - tudakolta borult tekintettel.
- Én csak azért szeretném elmondani,mert megérdemled,hogy tudj az igazságról... - próbáltam menteni a helyzetet,de ő türelmetlenül közbevágott:
- Elena,kérlek,a lényeget! - szólt,én pedig nagy levegőt véve kimondtam,amit ki kellett mondanom:
- Iris megcsal téged! - éreztem,ahogyan kicsit megkönnyebbülök attól,hogy már ő is tudja.
A reakciója azonban váratlanul ért. Először lassan megcsóválta a fejét,majd nyelt egy nagyot,végül elnevette magát,amit nem tudtam mire vélni.
- Ugyan már,Iris? Ugyanarról a lányról beszélünk? - hitetlenkedett.
- Hidd el,Nat! - bizonygattam kétségbeesetten. - Láttam őt Jade-del a parkban,ahogyan csókolóztak! - vallottam be neki. - Amikor pedig megmondtam neki,hogy tudok a titkáról,... - gesztikuláltam hevesen,ám a fiú megint nem hagyta,hogy végigmondjam.
- Te a szemébe mondtad?! - kérdezte meglepetten,s én bólintottam.
- Igen,de hallgass már meg! - kértem,s mivel láttam,nincs ellenvetése,folytattam. - A szemére vetettem,hogy tudok róla és Jade-ről,mire azt felelte,hiába,mert senki nem fog hinni nekem. Ráadásként még meg is pofozta magát,hogy úgy tűnjön,mintha én tettem volna. Persze az egész osztály az ő pártjára állt. Nem hitték el nekem,mennyire kétszínű - panaszkodtam. Nathaniel ledöbbent képpel meredt rám. Először nem tudott megszólalni,csak egy perc után. Ám úgy éreztem,jobban tette volna,ha csendben marad:
- Megütötted Irist? - képedt el teljesen,mire értetlenül megráztam a fejemet.
- Nem,dehogy! - ellenkeztem. - Most mondom,hogy magát ütötte meg,de úgy állította be,mintha... - próbáltam a tudtára adni az igazat,de ő teljesen felháborodott.
- Jézusom,Elena! Nem gondoltam,hogy képes vagy erre... - csóválta meg a fejét,s szemeiben némi csalódást véltem felfedezni.
- Mégis mire? - kérdeztem vissza teljesen összetört ábrázattal.
- Arra,hogy ilyennek állítod be Irist! - válasza éles tőrként fúródott a szívembe. Tehát ő sem hisz nekem... - Az a lány nem egy rosszindulatú,hazug alak,mint amilyennek te beállítod. Ismerem őt,hiszen a barátnőm. Ő egy kedves teremtés,a légynek sem tudna ártani! - kiabálta kissé megemelve a hangját.
- Tévedsz! - suttogtam fogaimat összeszorítva,majd felpattantam az ágyról. - Nat,ne mondd,hogy nem szóltam előre! - figyelmeztettem őt,utána dühösen kirobogtam a kórteremből,becsuktam magam mögött az ajtót,és földre roskadva sírni kezdtem.
Nem érdekel,ki lát,és ki nem. Jól esett kisírni magamból azt a bánatot,amit a többiek,de legfőképpen Nathaniel okoznak nekem. Miért nem hiszi el,amit mondok? Soha nem hazudtam neki,mégis Iris oldalára áll,pedig őt nem is ismeri olyan jól,mint engem.
- Elena? - hirtelen felkaptam a fejemet,mikor valaki a nevemen szólított. Viola volt az. - Mi a baj? - tudakolta kedvesen,majd felsegített,s leültünk egy padra.
- Viola,voltál már olyan helyzetben,ahol mindenki megvetően nézett rád,és hazugnak tartottak,mert egy olyas valakinek hittek,aki kétszínűen átveri az embereket? - tudakoltam tőle szomorúan,még mindig könnyes szemmel. A lány meglepetten pillantott rám. Nem értette,miért kérdezek ilyesmit.
- Még nem... - felelte zavarodott hangon.
- Velem most hasonló történt - tájékoztattam őt fátyolos hangon. - Mindenki azt hiszi,hogy hazudok,és Iris mellé állnak - nyafogtam,pedig nem szokásom.
- Iris? Mi történt? - tudakolta egyre zavarodottabban a lány,mire nagy levegőt véve elmeséltem neki mindent. Attól kezdve,hogy megláttam őket a parkban Jade-del,a beszélgetést,majd Nathaniel reakcióját.
- Húha,hát... - harapott félénken az ajkaiba Viola.
- Te sem hiszed el,ugye? - érdeklődtem,noha választ nem vártam. Sejteni lehetett ugyanis,hogy bolondnak néz,akárcsak a többiek.
- De igen - bólintott nagy megdöbbenésemre. - Tudod,Jade már régóta tetszett nekem. Iris ezt nagyon jól tudta,mégis,hogy úgy mondjam,rámászott. Pláne,hogy Nathaniel a barátja - mondta a lány,én pedig egyre nagyobbra tátottam a számat döbbenetemben.
- Ez nagyon durva! - fejeztem ki három szóban a véleményemet. - Na és mióta vannak együtt? - kíváncsiskodtam. Minél többet akartam tudni az ügyről,hogy valami tervet ki tudjak eszelni.
- Azt sajnos nem tudom,talán néhány hete - vont vállat szomorkásan Viola.
- Szóval mióta Nattal? - képedtem el egyre jobban. - Ez a csaj rosszabb,mint gondoltam... - húztam el a számat.
- Az lehet,csak az a baj,hogy nem tudnánk sehogy bizonyítani az ellenkezőjét - mondta Viola.
- Egyébként ha tudtad,miért nem mondtad el Natnak? - ráncoltam össze a szemöldökeimet figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatát. Kérdésemre teljesen elpirult.
- Nos,el akartam,de... - vett egy nagy levegőt. - Akkor volt a baleset,így nem akadt rá alkalom - sóhajtotta bűntudatosan.
- Most van! - néztem reménykedve a lányra,s ő ezt nem tudta mire vélni,így magyarázni kezdtem: - Ha jól érzed magad,márpedig úgy nézel ki,bemehetnél beszélni Nattal,hátha úgy már elhiszi,ha nem csak én mondom - fejtettem ki a véleményemet.
- Jó,majd megpróbálom később - bólintott kissé bátrabban Viola.
- Köszönöm,nagyon sokat segítesz vele,és nem csak nekem,hanem neki is - mosolyogtam rá biztatóan,ami láthatólag jól esett neki.
- Jó volt veled beszélgetni,Elena - viszonozta a mosolyomat,még ha félénken is. - Nem is értem,eddig miért nem volt alkalmunk szóba állni egymással - jegyezte meg szemeit lesütve.
- Én is örültem,Viola - vallottam be,s úgy éreztem,hogy ez igaz. - Ezután másképp lesz! - biztattam,majd sajnálkozva közöltem,hogy mennem kell,mert Rosaliával találkozom a butik előtt.
Mivel nagyon elbeszélgettük az időt Violával,tíz perc késéssel,a tüdőmet szinte kilehelve értem oda a plázába. Rosa már várt,de nem egyedül volt. Leigh állt az oldalán.
- Sziasztok! - köszöntem nekik,majd nagy levegőt vettem,mert annyira kifulladtam a futásban,hogy ideérjek. Leigh biccentett - tudni illik,nem egy bőbeszédű ember -,a barátnőm pedig a nyakamba ugrott.
- Elena,jaj de jó,hogy látlak! - kiáltotta izgatottan,örömmel a hangjában,s közben úgy szorított,hogy szinte a maradék oxigént is kinyomta belőlem.
- Én... is... Rosa... - mondtam némi megszakítással,mire ő kapcsolt,és bocsánatot kérve,elengedett. - Leigh is jön a csajos napra? - kérdeztem kissé zavartan,mire az említett lazán elmosolyodott.
- Nem,csak meg szeretett volna várni,míg ideérsz - magyarázta buzgón a barátnőm. Ezután Leigh elém lépett,s egy papír zacskót adott át nekem.
- Isten éltessen! - köszöntött fel,majd átölelt.
- Nem kellett volna! - pirultam el,miután elengedett. Kíváncsian belenéztem a zacskóba. Természetesen egy ruha volt benne,de még milyen! Sárgás színű,lenge,bő szoknyával. Lehet,hogy leírva nem hangzik túl jól,de egyébként szép volt,és ahhoz képest,hogy nem fekete,elnyerte a tetszésemet.
- Édes,most megyünk. Majd találkozunk! - csókolta meg Rosa a barátját,utána belém karolt,s kiindultunk a plázából.
- Itt az ideje,hogy elmeséld nekem,mi a helyzet a fiúkkal! - vágott egyből a közepébe,szokásához híven. Én felsóhajtottam,majd elnevettem magamat. Gondoltam,hogy ez lesz. Persze nem bántam,mert Rosa olyan volt nekem,mint egy nővér,aki tanácsot ad,meghallgat,és segít,ha éppen arról van szó.
Miközben a parkban sétálgattunk,töviről-hegyire beszámoltam neki a nyár óta történtekről,mely magába foglalta Castiel felbukkanását,Nathaniel közeledését,és magát Lysandert.
- Na és az a fiú,akivel a múltkor voltál? - kérdezte gyanakvón. Egy pillanat kellett,mire rájöttem,kire is gondol valójában.
- Á,ő Armin,de csak segítettem neki - legyintettem. - A vizsgákra készítettem fel,amiket jövőhéten írunk - magyaráztam a felvont szemöldökű Rosaliának.
- Értem,szóval vele nincsen semmi... - tapogatózott visszafojtva a mosolyát.
- Persze,hogy nincs! - csattantam fel. Néha az idegeimre megy,össze-vissza kombinál! - Látom,te semmit nem változtál - csóváltam meg végül nevetve a fejemet.
- Még szép,hogy nem! - pimaszkodott vállat vonva,majd hirtelen sietősre fogta lépteit. - Most veszem észre,mennyi az idő! Gyere,el fogunk késni! - kiáltotta,s szapora léptekkel húzni kezdett maga után.
- Mégis honnan? - hitetlenkedtem,de közben szedtem a lábaimat,mert nehéz volt tartani a tempót Rosával.
- Az ajándékodról! - felelte,de többet nem mondott,így - mialatt kezdett besötétedni - csak rohantunk a vak világba.
Néhány perc futás után egy klub elé értünk,ami a legmenőbb hely volt a faluban a gimnazisták között. Nem egyfajta lepukkant,sötét alakokkal teli épületet kell elképzelni. Éppen ellenkezőleg. Az épület vidám,energikus fiatalokkal szokott megtelni. Ma sem volt ez másképpen.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem izgatottan. Közben beléptünk a tágas helyiségbe,ahol éppen akkor lépett a színpadra egy zenekar,ám mivel sötét volt,nem lehetett látni,kik azok.
- Boldog születésnapot,Elena! - mutatott Rosa vidám arccal a színpad felé,amikor hirtelen kigyulladtak a fények. Lassan odafordítottam a tekintetemet,és alig hittem el,amit látok. Lisanderék bandája állt az emelvényen. A fiú mikrofonját megragadva köszöntötte a vendégeket,majd - nagy meglepetésemre - hozzátette:
- ... és nagyon boldog születésnapot kívánunk Elena Woods-nak! - ezzel játszani kezdtek,miközben én az örömkönnyeimet nyeldestem Rosalia karjaiban,aki ezt az egészet kitervelte.
- Köszönöm! - hálás voltam neki. Ennél jobb születésnapi meglepetést ugyanis,aligha tudnék elképzelni.
A busz,mintha csak tudta volna,mennyire sürgős nekem a dolog,alig tizenöt perc alatt vitt el a kórházig,ahol,akár a nyíl,úgy pattantam ki a járműből,hogy minél előbb a fiúhoz érhessek. Amikor kopogtam a kórterem ajtaján,hallottam,amint azt mondja bentről: "Tessék!" Akkor szerencsére ébren van. Reméltem,hogy nem rosszkor jövök.
- Szia,Nat! - köszöntem mosolyt erőltetve az arcomra,mikor beléptem. Ő meglepődve ült fel az ágyában,s tette le a szekrényére a könyvet,amit éppen olvasott.
- Elena,milyen kedves,hogy meglátogattál! - vigyorodott el szintén,és intett nekem,hogy üljek le az ágya szélére,amit vonakodva ugyan,de meg is tettem.
- Jobban vagy? - kérdeztem tőle őszinte érdeklődéssel,ami láthatólag jól esett neki.
- Köszönöm,amióta látlak,sokkal jobban! - bókolt,s én erre teljesen elpirultam.
- Ó,hát... - köszörültem meg a torkomat,és közben arra gondoltam,miért is jöttem valójában hozzá. - Sajnos van egy rossz hírem,ami után nem leszel majd ennyire boldog... - motyogtam, mire lehervadt az arcáról a mosoly.
- Mi az? - tudakolta borult tekintettel.
- Én csak azért szeretném elmondani,mert megérdemled,hogy tudj az igazságról... - próbáltam menteni a helyzetet,de ő türelmetlenül közbevágott:
- Elena,kérlek,a lényeget! - szólt,én pedig nagy levegőt véve kimondtam,amit ki kellett mondanom:
- Iris megcsal téged! - éreztem,ahogyan kicsit megkönnyebbülök attól,hogy már ő is tudja.
A reakciója azonban váratlanul ért. Először lassan megcsóválta a fejét,majd nyelt egy nagyot,végül elnevette magát,amit nem tudtam mire vélni.
- Ugyan már,Iris? Ugyanarról a lányról beszélünk? - hitetlenkedett.
- Hidd el,Nat! - bizonygattam kétségbeesetten. - Láttam őt Jade-del a parkban,ahogyan csókolóztak! - vallottam be neki. - Amikor pedig megmondtam neki,hogy tudok a titkáról,... - gesztikuláltam hevesen,ám a fiú megint nem hagyta,hogy végigmondjam.
- Te a szemébe mondtad?! - kérdezte meglepetten,s én bólintottam.
- Igen,de hallgass már meg! - kértem,s mivel láttam,nincs ellenvetése,folytattam. - A szemére vetettem,hogy tudok róla és Jade-ről,mire azt felelte,hiába,mert senki nem fog hinni nekem. Ráadásként még meg is pofozta magát,hogy úgy tűnjön,mintha én tettem volna. Persze az egész osztály az ő pártjára állt. Nem hitték el nekem,mennyire kétszínű - panaszkodtam. Nathaniel ledöbbent képpel meredt rám. Először nem tudott megszólalni,csak egy perc után. Ám úgy éreztem,jobban tette volna,ha csendben marad:
- Megütötted Irist? - képedt el teljesen,mire értetlenül megráztam a fejemet.
- Nem,dehogy! - ellenkeztem. - Most mondom,hogy magát ütötte meg,de úgy állította be,mintha... - próbáltam a tudtára adni az igazat,de ő teljesen felháborodott.
- Jézusom,Elena! Nem gondoltam,hogy képes vagy erre... - csóválta meg a fejét,s szemeiben némi csalódást véltem felfedezni.
- Mégis mire? - kérdeztem vissza teljesen összetört ábrázattal.
- Arra,hogy ilyennek állítod be Irist! - válasza éles tőrként fúródott a szívembe. Tehát ő sem hisz nekem... - Az a lány nem egy rosszindulatú,hazug alak,mint amilyennek te beállítod. Ismerem őt,hiszen a barátnőm. Ő egy kedves teremtés,a légynek sem tudna ártani! - kiabálta kissé megemelve a hangját.
- Tévedsz! - suttogtam fogaimat összeszorítva,majd felpattantam az ágyról. - Nat,ne mondd,hogy nem szóltam előre! - figyelmeztettem őt,utána dühösen kirobogtam a kórteremből,becsuktam magam mögött az ajtót,és földre roskadva sírni kezdtem.
Nem érdekel,ki lát,és ki nem. Jól esett kisírni magamból azt a bánatot,amit a többiek,de legfőképpen Nathaniel okoznak nekem. Miért nem hiszi el,amit mondok? Soha nem hazudtam neki,mégis Iris oldalára áll,pedig őt nem is ismeri olyan jól,mint engem.
- Elena? - hirtelen felkaptam a fejemet,mikor valaki a nevemen szólított. Viola volt az. - Mi a baj? - tudakolta kedvesen,majd felsegített,s leültünk egy padra.
- Viola,voltál már olyan helyzetben,ahol mindenki megvetően nézett rád,és hazugnak tartottak,mert egy olyas valakinek hittek,aki kétszínűen átveri az embereket? - tudakoltam tőle szomorúan,még mindig könnyes szemmel. A lány meglepetten pillantott rám. Nem értette,miért kérdezek ilyesmit.
- Még nem... - felelte zavarodott hangon.
- Velem most hasonló történt - tájékoztattam őt fátyolos hangon. - Mindenki azt hiszi,hogy hazudok,és Iris mellé állnak - nyafogtam,pedig nem szokásom.
- Iris? Mi történt? - tudakolta egyre zavarodottabban a lány,mire nagy levegőt véve elmeséltem neki mindent. Attól kezdve,hogy megláttam őket a parkban Jade-del,a beszélgetést,majd Nathaniel reakcióját.
- Húha,hát... - harapott félénken az ajkaiba Viola.
- Te sem hiszed el,ugye? - érdeklődtem,noha választ nem vártam. Sejteni lehetett ugyanis,hogy bolondnak néz,akárcsak a többiek.
- De igen - bólintott nagy megdöbbenésemre. - Tudod,Jade már régóta tetszett nekem. Iris ezt nagyon jól tudta,mégis,hogy úgy mondjam,rámászott. Pláne,hogy Nathaniel a barátja - mondta a lány,én pedig egyre nagyobbra tátottam a számat döbbenetemben.
- Ez nagyon durva! - fejeztem ki három szóban a véleményemet. - Na és mióta vannak együtt? - kíváncsiskodtam. Minél többet akartam tudni az ügyről,hogy valami tervet ki tudjak eszelni.
- Azt sajnos nem tudom,talán néhány hete - vont vállat szomorkásan Viola.
- Szóval mióta Nattal? - képedtem el egyre jobban. - Ez a csaj rosszabb,mint gondoltam... - húztam el a számat.
- Az lehet,csak az a baj,hogy nem tudnánk sehogy bizonyítani az ellenkezőjét - mondta Viola.
- Egyébként ha tudtad,miért nem mondtad el Natnak? - ráncoltam össze a szemöldökeimet figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatát. Kérdésemre teljesen elpirult.
- Nos,el akartam,de... - vett egy nagy levegőt. - Akkor volt a baleset,így nem akadt rá alkalom - sóhajtotta bűntudatosan.
- Most van! - néztem reménykedve a lányra,s ő ezt nem tudta mire vélni,így magyarázni kezdtem: - Ha jól érzed magad,márpedig úgy nézel ki,bemehetnél beszélni Nattal,hátha úgy már elhiszi,ha nem csak én mondom - fejtettem ki a véleményemet.
- Jó,majd megpróbálom később - bólintott kissé bátrabban Viola.
- Köszönöm,nagyon sokat segítesz vele,és nem csak nekem,hanem neki is - mosolyogtam rá biztatóan,ami láthatólag jól esett neki.
- Jó volt veled beszélgetni,Elena - viszonozta a mosolyomat,még ha félénken is. - Nem is értem,eddig miért nem volt alkalmunk szóba állni egymással - jegyezte meg szemeit lesütve.
- Én is örültem,Viola - vallottam be,s úgy éreztem,hogy ez igaz. - Ezután másképp lesz! - biztattam,majd sajnálkozva közöltem,hogy mennem kell,mert Rosaliával találkozom a butik előtt.
Mivel nagyon elbeszélgettük az időt Violával,tíz perc késéssel,a tüdőmet szinte kilehelve értem oda a plázába. Rosa már várt,de nem egyedül volt. Leigh állt az oldalán.
- Sziasztok! - köszöntem nekik,majd nagy levegőt vettem,mert annyira kifulladtam a futásban,hogy ideérjek. Leigh biccentett - tudni illik,nem egy bőbeszédű ember -,a barátnőm pedig a nyakamba ugrott.
- Elena,jaj de jó,hogy látlak! - kiáltotta izgatottan,örömmel a hangjában,s közben úgy szorított,hogy szinte a maradék oxigént is kinyomta belőlem.
- Én... is... Rosa... - mondtam némi megszakítással,mire ő kapcsolt,és bocsánatot kérve,elengedett. - Leigh is jön a csajos napra? - kérdeztem kissé zavartan,mire az említett lazán elmosolyodott.
- Nem,csak meg szeretett volna várni,míg ideérsz - magyarázta buzgón a barátnőm. Ezután Leigh elém lépett,s egy papír zacskót adott át nekem.
- Isten éltessen! - köszöntött fel,majd átölelt.
- Nem kellett volna! - pirultam el,miután elengedett. Kíváncsian belenéztem a zacskóba. Természetesen egy ruha volt benne,de még milyen! Sárgás színű,lenge,bő szoknyával. Lehet,hogy leírva nem hangzik túl jól,de egyébként szép volt,és ahhoz képest,hogy nem fekete,elnyerte a tetszésemet.
- Édes,most megyünk. Majd találkozunk! - csókolta meg Rosa a barátját,utána belém karolt,s kiindultunk a plázából.
- Itt az ideje,hogy elmeséld nekem,mi a helyzet a fiúkkal! - vágott egyből a közepébe,szokásához híven. Én felsóhajtottam,majd elnevettem magamat. Gondoltam,hogy ez lesz. Persze nem bántam,mert Rosa olyan volt nekem,mint egy nővér,aki tanácsot ad,meghallgat,és segít,ha éppen arról van szó.
Miközben a parkban sétálgattunk,töviről-hegyire beszámoltam neki a nyár óta történtekről,mely magába foglalta Castiel felbukkanását,Nathaniel közeledését,és magát Lysandert.
- Na és az a fiú,akivel a múltkor voltál? - kérdezte gyanakvón. Egy pillanat kellett,mire rájöttem,kire is gondol valójában.
- Á,ő Armin,de csak segítettem neki - legyintettem. - A vizsgákra készítettem fel,amiket jövőhéten írunk - magyaráztam a felvont szemöldökű Rosaliának.
- Értem,szóval vele nincsen semmi... - tapogatózott visszafojtva a mosolyát.
- Persze,hogy nincs! - csattantam fel. Néha az idegeimre megy,össze-vissza kombinál! - Látom,te semmit nem változtál - csóváltam meg végül nevetve a fejemet.
- Még szép,hogy nem! - pimaszkodott vállat vonva,majd hirtelen sietősre fogta lépteit. - Most veszem észre,mennyi az idő! Gyere,el fogunk késni! - kiáltotta,s szapora léptekkel húzni kezdett maga után.
- Mégis honnan? - hitetlenkedtem,de közben szedtem a lábaimat,mert nehéz volt tartani a tempót Rosával.
- Az ajándékodról! - felelte,de többet nem mondott,így - mialatt kezdett besötétedni - csak rohantunk a vak világba.
Néhány perc futás után egy klub elé értünk,ami a legmenőbb hely volt a faluban a gimnazisták között. Nem egyfajta lepukkant,sötét alakokkal teli épületet kell elképzelni. Éppen ellenkezőleg. Az épület vidám,energikus fiatalokkal szokott megtelni. Ma sem volt ez másképpen.
- Mit keresünk mi itt? - kérdeztem izgatottan. Közben beléptünk a tágas helyiségbe,ahol éppen akkor lépett a színpadra egy zenekar,ám mivel sötét volt,nem lehetett látni,kik azok.
- Boldog születésnapot,Elena! - mutatott Rosa vidám arccal a színpad felé,amikor hirtelen kigyulladtak a fények. Lassan odafordítottam a tekintetemet,és alig hittem el,amit látok. Lisanderék bandája állt az emelvényen. A fiú mikrofonját megragadva köszöntötte a vendégeket,majd - nagy meglepetésemre - hozzátette:
- ... és nagyon boldog születésnapot kívánunk Elena Woods-nak! - ezzel játszani kezdtek,miközben én az örömkönnyeimet nyeldestem Rosalia karjaiban,aki ezt az egészet kitervelte.
- Köszönöm! - hálás voltam neki. Ennél jobb születésnapi meglepetést ugyanis,aligha tudnék elképzelni.