Tátott szájjal meredtem Nathanielre. Nem voltam képes felfogni mindazt,amit mond.
- Tessék? - kérdeztem vissza értetlenül,s közben éreztem,megint az ájulás kerít hatalmába.
- Jól hallottad! - pirult el hirtelen.
- Na és Iris? - tudakoltam gombóccal a torkomban. A szemem mindeközben megtelt könnyel,pedig igyekeztem megemberelni magamat,hogy ne sírjak. Úgy tűnik,nem jött össze.
- Ő egy kedves lány,de semmi több - válaszolta,amin ledöbbentem.
- Semmi több? Akkor miért vagy vele? - estem neki összezavarodva. Jól esett hallani,hogy így érez irántam,de éppen rossz időben és helyen közölte velem. Mellesleg,ott van neki Iris,akibe ezek szerint nem is szerelmes. Csak azt nem értettem,akkor miért jár vele?
- Iris legalább három éve üldöz azért,mert tetszem neki - világosított fel,s most,hogy így belegondoltam,van benne valami. Túl sokszor láttam őt Nat közelébe,ami logikusnak tűnt erre a magyarázatra. - Amikor pedig az évnyitón nemet mondtál a meghívásomra,gondoltam,már úgysem érdekellek,és hetekig emésztettem amiatt magamat,hogy elküldtél - mesélte. - Iris pedig észrevette,hogy valami nem stimmel velem. Nagyon kedvesen viselkedett,segíteni akart rajtam,ezért észre sem vettem ugyan,de elkezdtünk több időt eltölteni egymás társaságában és hát idáig jutottunk - osztotta meg velem a lényeget. Mondandója végére azonban nem bírtam tovább,és kicsordultak a könnyeim. Nem tudom,miért,hiszen múltkor már megállapítottam,hogy nem érzek semmit Nat iránt. Ezek szerint mégis? Nem,az lehetetlen.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte aggódva sírásomat láttán. Feleletképpen csak gyorsan megráztam a fejemet. Valójában nem az ő hibája. Én voltam elutasító vele. És nem csak egy alkalomról van szó,hanem több évről. Mióta a szüleim elváltak,elmartam magam mellől az ismerőseimet,a barátaimat,de ami a legfontosabb;Nathanielt,aki akkor a barátom volt,és a biztos támaszt,nyugalmat,megértést jelentette számomra,amit elszúrtam. Én egyes egyedül.
- Kérlek,ne sírj! - ölelt át hirtelen,ám gyengéden a fiú,kizökkentve ezzel önvádló gondolataimból. Annyira közel voltam hozzá,hogy éreztem már régen elfelejtett,kedves illatát. A talán vissza nem térő alkalmat megragadva,mélyet szippantottam a levegőbe úgy,hogy neki az ne tűnjön fel. Karjai között sikerült egy kicsit megnyugodnom,ám a tudat,hogy gyakorlatilag én dobtam el őt magamtól,továbbra is gyötört.
- Elena... - suttogta mélyen a szemembe nézve,melyből patakzott a könny. Ujját lassan felemelte,s letörölte a nedves cseppeket az arcomról.
.jpg)
- Sajnálom,Nat! - mondtam neki erőtlen,sírástól rekedt hangon. Cserébe egy értetlen szempár meredt rám.
- Ugyan mit?
- Azt,hogy olyan rideg voltam veled - válaszoltam. - Tudod,én nem akartam. Próbáltam más lenni,de... de... sehogy sem sikerül - bizonygattam tehetetlenségemről.
- Én itt vagyok neked,segítek,amennyit csak kell! - hajolt közelebb hozzám,s még szorosabban átölelt,mely biztonságos érzést keltett bennem.
- Értékelem,de... - csóváltam meg sóhajtva a fejemet,mire közbevágott:
- Jaj nekem,az a "de" még mindig ott van... - szomorodott el egy csapásra.
- Szóval értékelem,amit teszel értem,Nathaniel - mondtam őszintén. - Csak sajnos először magamon kell segítenem - határoztam el. Elvégre,rendbe kell tennem a gondolataimat,az érzéseimet,a saját életemet,ráadásul tök egyedül. Ez az én dolgom. Csakis az enyém.
- Értelek - vette tudomásul,mire akartam kilyukadni. - Szóval ezt vehetem egy újabb elutasításnak?
- Nem! - vágtam rá gyorsan,miközben finoman elhúzódtam tőle,s lefejtettem magamról a karjait. - Nekem leginkább most időre lenne szükségem,hogy megpróbáljak közvetlenebb lenni az emberekkel - érveltem,ám mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna,Armin benyitott a kórterembe.
- Szia Nathaniel! - mosolyodott el. - Hogy vagy,haver? - érdeklődött az ajtóban állva,de nem jött közelebb.
- Köszi,Armin - vett mély levegőt Nat. - Remekül,mint látod - felelte ironikusan.
- Az jó... - vakarta meg a fejét. - Elena,mennünk kell,letelt a látogatási idő - közölte aztán rám pillantva,én pedig bólintottam,hogy tudomásul vettem.
Lassan felnéztem Nathanielre,aki szomorkás tekintettel,ám halvány mosollyal az arcán engem vizslatott.
- Na,indulj! - bökött vállon finoman,mire eleget tettem a kérésének,s komótos léptekkel az ajtó felé indultam. Azonban amint odaértem,visszafordultam,hogy még utoljára emlékezetembe véshessem a fiú látványát. A földet bámulva ugyanott állt,mint eddig. Elég lehangoltnak és fáradtnak tűnt,ami persze nem csoda egy ilyen baleset után.
- Mehetünk? - kérdezte aztán Armin,aki végig mellettem állt. Sóhajtva visszafordultam felé,bólintottam,majd elhagytuk a kórtermet.
- Na és Iris? - tudakoltam gombóccal a torkomban. A szemem mindeközben megtelt könnyel,pedig igyekeztem megemberelni magamat,hogy ne sírjak. Úgy tűnik,nem jött össze.
- Ő egy kedves lány,de semmi több - válaszolta,amin ledöbbentem.
- Semmi több? Akkor miért vagy vele? - estem neki összezavarodva. Jól esett hallani,hogy így érez irántam,de éppen rossz időben és helyen közölte velem. Mellesleg,ott van neki Iris,akibe ezek szerint nem is szerelmes. Csak azt nem értettem,akkor miért jár vele?
- Iris legalább három éve üldöz azért,mert tetszem neki - világosított fel,s most,hogy így belegondoltam,van benne valami. Túl sokszor láttam őt Nat közelébe,ami logikusnak tűnt erre a magyarázatra. - Amikor pedig az évnyitón nemet mondtál a meghívásomra,gondoltam,már úgysem érdekellek,és hetekig emésztettem amiatt magamat,hogy elküldtél - mesélte. - Iris pedig észrevette,hogy valami nem stimmel velem. Nagyon kedvesen viselkedett,segíteni akart rajtam,ezért észre sem vettem ugyan,de elkezdtünk több időt eltölteni egymás társaságában és hát idáig jutottunk - osztotta meg velem a lényeget. Mondandója végére azonban nem bírtam tovább,és kicsordultak a könnyeim. Nem tudom,miért,hiszen múltkor már megállapítottam,hogy nem érzek semmit Nat iránt. Ezek szerint mégis? Nem,az lehetetlen.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte aggódva sírásomat láttán. Feleletképpen csak gyorsan megráztam a fejemet. Valójában nem az ő hibája. Én voltam elutasító vele. És nem csak egy alkalomról van szó,hanem több évről. Mióta a szüleim elváltak,elmartam magam mellől az ismerőseimet,a barátaimat,de ami a legfontosabb;Nathanielt,aki akkor a barátom volt,és a biztos támaszt,nyugalmat,megértést jelentette számomra,amit elszúrtam. Én egyes egyedül.
- Kérlek,ne sírj! - ölelt át hirtelen,ám gyengéden a fiú,kizökkentve ezzel önvádló gondolataimból. Annyira közel voltam hozzá,hogy éreztem már régen elfelejtett,kedves illatát. A talán vissza nem térő alkalmat megragadva,mélyet szippantottam a levegőbe úgy,hogy neki az ne tűnjön fel. Karjai között sikerült egy kicsit megnyugodnom,ám a tudat,hogy gyakorlatilag én dobtam el őt magamtól,továbbra is gyötört.
- Elena... - suttogta mélyen a szemembe nézve,melyből patakzott a könny. Ujját lassan felemelte,s letörölte a nedves cseppeket az arcomról.
- Ugyan mit?
- Azt,hogy olyan rideg voltam veled - válaszoltam. - Tudod,én nem akartam. Próbáltam más lenni,de... de... sehogy sem sikerül - bizonygattam tehetetlenségemről.
- Én itt vagyok neked,segítek,amennyit csak kell! - hajolt közelebb hozzám,s még szorosabban átölelt,mely biztonságos érzést keltett bennem.
- Értékelem,de... - csóváltam meg sóhajtva a fejemet,mire közbevágott:
- Jaj nekem,az a "de" még mindig ott van... - szomorodott el egy csapásra.
- Szóval értékelem,amit teszel értem,Nathaniel - mondtam őszintén. - Csak sajnos először magamon kell segítenem - határoztam el. Elvégre,rendbe kell tennem a gondolataimat,az érzéseimet,a saját életemet,ráadásul tök egyedül. Ez az én dolgom. Csakis az enyém.
- Értelek - vette tudomásul,mire akartam kilyukadni. - Szóval ezt vehetem egy újabb elutasításnak?
- Nem! - vágtam rá gyorsan,miközben finoman elhúzódtam tőle,s lefejtettem magamról a karjait. - Nekem leginkább most időre lenne szükségem,hogy megpróbáljak közvetlenebb lenni az emberekkel - érveltem,ám mielőtt bármelyikünk bármit is mondhatott volna,Armin benyitott a kórterembe.
- Szia Nathaniel! - mosolyodott el. - Hogy vagy,haver? - érdeklődött az ajtóban állva,de nem jött közelebb.
- Köszi,Armin - vett mély levegőt Nat. - Remekül,mint látod - felelte ironikusan.
- Az jó... - vakarta meg a fejét. - Elena,mennünk kell,letelt a látogatási idő - közölte aztán rám pillantva,én pedig bólintottam,hogy tudomásul vettem.
Lassan felnéztem Nathanielre,aki szomorkás tekintettel,ám halvány mosollyal az arcán engem vizslatott.
- Na,indulj! - bökött vállon finoman,mire eleget tettem a kérésének,s komótos léptekkel az ajtó felé indultam. Azonban amint odaértem,visszafordultam,hogy még utoljára emlékezetembe véshessem a fiú látványát. A földet bámulva ugyanott állt,mint eddig. Elég lehangoltnak és fáradtnak tűnt,ami persze nem csoda egy ilyen baleset után.
- Mehetünk? - kérdezte aztán Armin,aki végig mellettem állt. Sóhajtva visszafordultam felé,bólintottam,majd elhagytuk a kórtermet.
*
Másnap reggel szörnyű fejfájással ébredtem. Az volt a szerencse,hogy hétvége volt,ami annyit jelentett,nem kellett gimibe menni. Tegnap este elhatároztam,hogy kipihenem a sok gyötrelmet,ami mostanában ért engem,ám nem így történt. Szokás szerint későn feküdtem le,s a szokottnál korábban keltem,ami azt jelentette,hogy hétkor már régen talpon voltam,és a konyhában ülve reggeliztem. Azaz csak próbáltam. Kedvtelenül turkáltam a villámmal a rántottába,melyet magamnak készítettem.
Közben azon járt a fejem,amit Nathaniel mondott nekem. Nem mintha nem rágódtam volna eleget ezen tegnap,de egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Még mindig szeret. A szavai erősen kongva visszhangoztak a gondolataimban. Teljesen elbizonytalanított. Eddig úgy hittem,lemondott rólam végleg,amiért teljesen más lettem,de úgy tűnik,nem ez a helyzet. Sőt! Szeret. Négy éve folyamatosan szeret. És ami a legfontosabb,felajánlotta a segítségét. Muszáj volt tegnap időt kérnem. Nem tudtam volna neki rögtön válaszolni. Olyan hirtelen ért ez az egész! Fogalmam sem volt arról,mit kellett volna reagálnom.
- Hát te,ilyen korán fent vagy? - lépett be anya felöltözve a konyhába,s akkor észleltem csak,hogy elmúlt nyolc óra.
- Nem tudtam aludni... - árultam el neki a féligazságot. Elvégre,arról nem kell tudnia,mi volt álmatlanságom oka,ami miatt egész éjjel csak forgolódtam az ágyamban.
- Érdekes,azt hittem szeretsz sokáig aludni - ráncolta össze a szemöldökét anya. - Csak nincs valami baj? - kérdezte aztán aggódva,s megfogta a homlokomat,mert azt hitte,beteg vagyok.
- Dehogy,csak fájt a fejem az éjjel - hazudtam szemrebbenés nélkül. Úgy tűnt,elhitte.
- Kérsz egy fájdalomcsillapítót? - tudakolta kicsit megkönnyebbülten,azonban én a fejemet ráztam.
- Köszi,nem! Egy kicsit már jobb - bizonygattam. - Ma mész dolgozni?
- Sajnos igen,pedig veled szerettem volna lenni - felelte egykedvűen. - Olyan régen szórakoztunk már együtt! - sóhajtotta bánatosan,amivel egyet kellett értenem.
- Igaz,de megértem,hogy fontos a munkád,anya. Emberéleteket kell megmentened nap mint nap! - mosolyogtam rá,s büszkeséggel töltött el,hogy ő az anyám.
- Édes vagy! - nevette el magát,majd adott egy csókot a fejem búbjára. - Tegnap este csináltam egy kis spagettit,a hűtőben megtalálod ebéd gyanánt - tájékoztatott.
- Rendben,szuper lesz! - színleltem lelkesedést,ugyanis még mindig Nat járt az eszemben. Ezután anya kedvesen intett,és kiment a bejárati ajtón,így magamra maradtam a házban.
A szinte érintetlen rántottát beleöntöttem a kukába,az edényeket elmosogattam,s úgy döntöttem,teszek egy kiadós sétát. Ilyen korán szerencsére úgy sincsenek sokan a parkban,így kényelmesebb lesz majd a levegőzés.
Mivel már október vége felé járt az idő,a hőmérséklet kissé lehűlt,ezért elvittem magammal egy dzsekit is a biztonság kedvéért. Amint kiléptem a szabadba,úgy éreztem,megkönnyebbülök,és jelentős teher súlya szakad le a vállamról. Valahogy megnyugtatott a természet. Csend volt,ami még inkább arra késztetett,hogy saját gondolataimban merüljek el.
Tehát,Nathaniel szeret. Ez már biztos,hiszen ő mondta. Szeret. Most,hogy ezt tudom,kicsit felkeltette az érdeklődésemet. Nem csoda,hiszen helyes,kedves,barátságos,segítőkész,nem mellesleg pedig az exem,ami azért,valljuk be,sokat nyom a latban. Vajon a kedvemért még képes lenne szakítani Iris-szel is? Jézusom,hogy lehetek ennyire önző? Nem lehetek annyira gonosz,hogy óhajom szerint tönkreteszek egy kapcsolatot! Nathaniel pedig biztosan nem akarta bevallani előttem,de érezhet valamit Iris iránt,ha már a barátnője. Bárki bármit mond,ez így lenne logikus. Bár,nem ismerem annyira ezt a lányt,hogy véleményt tudjak róla mondani,de az kissé zavart,hogy Nattal van. Mert ez tény,ők járnak. Sajnos. Ne,már megint! Nem szabad ennyire kicsinyesen gondolkodnom! Mindenkinek szíve joga eldönteni,kivel szeretne együtt lenni. Ők egymást választották. Iris Nathanielt,Nathaniel pedig Irist. Apropó,ott van Iris!
Séta közben hirtelen megtorpantam,s láttam,hogy a lány az egyik pad mellett áll a parkban,de nem egyedül volt. Gyorsan bebújtam egy fa mögé attól tartva,észre fog venni. Szerencsére még időben el tudtam bújni előle,s találni egy olyan pozíciót,ahonnan kényelmesen ráláttam rájuk.
Amit láttam,nem akartam elhinni. Kétszer is megdörzsöltem a szemeimet. Ennyire álmos lennék,vagy csak képzelődöm? Iris egy zöld hajú fiúval volt,Jade-del aki szintén az osztályunkba jár. Mit csinálnak ezek itt ketten egy szombat délelőtti napon?! Azonban a válasz sajnos nyilvánvaló és szembetűnő volt.
Jade Iris arcát simogatta,aki rajongva nézett fel rá. Néhány percig így álltak,és beszélgettek,majd csókolózni kezdtek,amit látva azt hittem,menten elájulok.
Iris és Jade? Na de... neki ott van Nat. Vajon titokban találkozgatnak? Mióta tarthat ez az egész? Sajnos,egyik kérdésre sem tudtam a választ,ám annyi bizonyos volt,nem hagyhatom annyiban a dolgot. Nathanielnek mindenképpen tudnia kell róla,hogy Iris mással van,amíg ő a kórházban fekszik. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Ebben a pillanatban úgy éreztem,jogosan gondoltam róla rosszakat. Én kérek elnézést,amiért magamat hittem önzőnek! Úgy tűnik,akad,aki nálam is rosszabb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése