Másnap kora reggel a suli előtt gyülekezett az osztályunk. Senki sem tudta,mi következik most,hiszen Mr Faraize nem árult el nekünk semmit,csak utasított bennünket,hogy gyülekezzünk egy helyen.
A tömegben állva szemem akaratlanul is Armint kutatták. Mikor végre megláttam,észrevettem, hogy ő is engem keresett. Aggódó arckifejezéssel sietett oda hozzám,majd mindkét kezével megragadta a vállaimat.
- Minden rendben? - kérdezte,s felváltva nézett bele mindkét szemembe.
- Persze... - bólintottam. Mivel a hangom rekedt volt,megköszörültem a torkomat. - Mi történt tegnap? - tudakoltam,ám a hangom továbbra sem úgy szólt,ahogyan én azt szerettem volna.
- Csak annyit tudok,mint bárki más - vonta meg a vállát. - Két osztálytársunk megsérült. Annyit tudok,hogy egyikük Nathaniel,mert Amber tegnap sírva hívta fel Alexyt - tájékoztatott. Nekem minden egyes szavánál összeszorult a szívem. Nathaniel..? Jézusom. Remélem,nem annyira súlyos. Úgy éreztem,szédülök.
- Le kell ülnöm... - motyogtam erőtlenül,és már zuhantam is a földre;a lábaim cserbenhagytak. Éreztem,ahogyan Armin karjaiba zuhanok,utána szinte minden elsötétült körülöttem. Foltokban láttam,a hangokat tompán hallottam,a verejték pedig egész testemet elöntötte. Szerencsére Armin - gondolom,hogy ő volt - időben elkapott,s felvett a karjaiba,mert szinte súlytalannak éreztem magamat.
- Tanár úr! - egy pillanatra felerősödött valakinek a kétségbeesett kiáltásának hangja,de nem Arminé volt. Nem az övé. Nem tudtam felismerni. Túl kábának éreztem magam hozzá.
- Armin... - suttogtam végre egy perc után,bár olyan hangerővel,hogy valószínűleg alig hallott valaki. Lassacskán visszaszállt a fejembe a vér,s a látásom is kitisztult.
Nem tudom ugyan,hogyan,de Kentin karjaiban találtam magamat. Ő volt az,aki megfogott. Akkor Armin hová tűnt? Kétségbeesetten forgattam a fejemet,mire Ken letett a földre,de kezeivel továbbra is támaszt biztosított nekem.
- Nyugodj meg,minden rendben! - suttogta a fiú,majd hirtelen átölelt.
- Hol van Armin? - kérdeztem szinte sírva,miközben rádőltem a mellkasára,mert még nem lettem volna képes egyedül megállni a lábaimon.
- Itt vagyok! - lépett elő Kentin mögül a srác. - Amikor elájultál,egyszerre nyúltunk érted Kentinnel. Én előre jöttem szólni a tanár úrnak,amíg ő a karjaiba cipelt téged - mesélte.
- Jól van,Elena? - Mr Faraize hangjára eltávolodtam Kentől,s szembenéztem a tanárommal.
- Igen,köszönöm! - mosolyodtam el halványan,s igyekeztem meggyőzőnek tűnni. - Már reggel sem éreztem túl jól magamat - hazudtam szemrebbenés nélkül,valójában csak Armin jelenléte miatt. Nem akartam,hogy tudja,Nathaniel balesete volt rám ilyen hatással.
- Nem szeretne inkább hazamenni? - javasolta a tanár,de azonnal elutasítottam.
- Szükségtelen - bizonygattam. - Már jól vagyok! - hajtogattam folyton,s valóban úgy is éreztem.
- Rendben! Ez esetben indulás,osztály! - az utolsó mondatát hangosan intézte a körülöttünk állóknak. Mindenki lökdösődni kezdett,és kíváncsian kérdezgették egymástól,hová megyünk.
- Meglátogatjuk a kórházban a diák társaitokat! - válaszolta,s egymás után,szépen sorba felültünk az iskolabuszra,ami röpke húsz perc utazás után egyenesen a kórház előtt tett le bennünket.
- Figyelem! - harsant Mr Faraize mély hangja,mire mindenki köré gyűlt. - Egyszerre csak két ember mehet be a kórtermekbe. Kérlek titeket,rendeződjetek párokba,persze csak aki szeretne személyesen jobbulást kívánni a barátainak! - utasított bennünket. Ezután szinte mindenki párokba állt,néhány kivétel volt csupán,akik nem akartak feljönni,és inkább várakoztak a busznál. Közéjük tartozott többek között Castiel,Kentin,Alexy,és még egy-két lány.
- Van már párod? - lépett mellém hirtelen előbukkanva a tömegből Armin. Feleletképpen megcsóváltam a fejemet. - Akkor nem lenne gond,ha együtt mennénk? - kérdezte,s erre újból csak a fejemet ingattam.
- Álljatok sorba! - kérte Mr Faraize. A tömeg mozgolódni kezdett,és közvetlenül az épület bejárata előtt kettes sorokba rendeződtünk,akár az óvodás gyerekek,amikor kirándulni mennek. Arminnal szerettünk volna valahol az elsők között lenni,így sikerült befurakodnunk a harmadik turnusba. Előttünk Amber volt barátnőjével,Carla-val,az első látogató pedig Peggy,a gimi újságának szerkesztője,és Mr Faraize csoportjából állt.
- Minden csapat öt percet lehet bent a kórterembe. A társaitoknak ugyanis pihenésre van szüksége! - parancsolta szinte mennydörgő hangon a tanár,hiszen mindenki dumát,így alig lehetett figyelni rá. Miután elmondta,amit akart,bement Peggyvel,s mi addig kint várakoztunk.
- Este még semmi bajod nem volt... - jegyezte meg elgondolkodva Armin,azonban folytatni nem tudta mondandóját,mert Castiel felbukkant mögöttünk,és mély,megszokott hangján csatlakozott a társalgáshoz.
- Valamelyikőtök mondja már el,mit csináltatok ti ketten tegnap este! - förmedt ránk nem túl kedvesen. A tekintetemet először rá szegeztem,majd le a földre. Hallgattam.
- Elena segített gyakorolni a vizsgákra - árulta el az igazat Armin.
- Na persze,most komolyan! - nevette el magát Cast. Felpillantva rá,egy kíváncsi,ám ideges szempárral találtam szembe magamat,ami felváltva vizslatott minket,mintha a vesénkbe akarna látni.
- Nem hiszed el? - kérdeztem megvetően. - Az a te bajod. Armin az igazat mondta. Segítek neki felkészülni a vizsgákra - erősítettem meg a barátom állítását. - Mellesleg,mi közöd van hozzá? Örülnék neki,ha nem faggatnál folyton ezzel - tettem még hozzá.
- Igaz is,semmi közöm hozzá! - vont vállat Castiel,majd visszaballagott a buszhoz,magamra hagyva engem a meglepett Arminnal,aki az egész helyzetből alig értett valamit.
- Ennek meg mi baja...? - értetlenkedett.
- Nem tudom,de nem is érdekel - húztam el a számat. Holott legbelül nagyon is érdekelt,miért csinálta ezt az apró cirkuszt Armin előtt. A büntetés alatt is egyfolytában arról kérdezgetett,miért találkozunk,mit csinálunk,meg hasonlók. Én nyaggatom ilyenekkel? Nem. Akkor miért nem tud túllépni azon,hogy korrepetáltam az egyik legjobb barátomat a vizsgák előtt? Szerintem nem meglepő.
Időközben észre sem vettem a nagy gondolkodásba,de Mr Faraize és Peggy kijöttek,a második turnus pedig bement az épületbe. Pontosan öt perc múlva tértek vissza,s válthattuk fel őket.
A kórház nagy volt és tágas. Nem olyan modern,mint a sorozatokban látni,de barátságosnak tűnt,már amennyire az lehet egy kórház. Igaz,mindenhol szinte tömény fertőtlenítőszag terjengett,ám meg lehetett szokni. A berendezés jól illett a folyosók bézsre festett falaihoz,s a sok cserepes növény is javított a hely hangulatán - persze pozitív irányba.
Miután megérdeklődtük a recepcióst,merre találjuk Nathanieléket,elindultunk az első emeletre,és a 112-es kórterem előtt egyszerre torpantunk meg Arminnal. Nagyot sóhajtottam,mielőtt lenyomtam a kilincset. Utána előreléptem. Már nem volt visszaút. Ekkor azonban észrevettem,hogy Armin nem jön velem,helyette azonban leült a folyosó egyik foteljébe.
- Te nem szeretnél..? - mutattam zavarodottan az ajtóra.
- Nem,én csak fel akartalak kísérni,nehogy megint rosszul legyél! - mosolygott rám. Nahát,ez aranyos tőle. Viszonoztam a mosolyt,majd beléptem a kórterembe,s halkan becsuktam magam mögött az ajtót.
A helyiségben négy ágy volt vakítóan fehér ágyneműkkel. Bal oldalon,leghátul megláttam Nathanielt,aki egy szekrénysor előtt állt félmeztelenül,háttal nekem. Nem vette észre,hogy bejöttem.,én viszont alaposan szemügyre vettem őt. A háta kék zúzódásoktól éktelenkedett. Nagyon csúnya sérülések voltak!
.jpg)
- Jézusom... - suttogtam a szám elé kapva a kezemet,azonban így is meghallotta,és ijedten megfordult. Amikor azonban meglátott,eltűnt az aggodalom az arcáról,és megkönnyebbült mosoly váltotta azt fel.
- Elena! - nézett rám kedvesen,és gyorsan felkapta a kórházi ingét. Akkor vettem észre,hogy ő is elég izmos. Ha a karjain nem is látszik,de a hasa lapos volt és kockás. Egyszóval szinte tökéletes. Ebbe a gondolatba bele is pirultam,ami valószínűleg feltűnt neki,ám nem tette szóvá. - Mennyire örülök,hogy látlak! - suttogta,miközben közelebb mentem hozzá.
- Úgy tudtam,ketten sérültetek meg... - motyogtam,mert láttam,a kórteremben csak ő tartózkodik.
- Igen - erősítette meg az információt. - Viola is megsérült,de ő a szomszédos kórteremben fekszik,mert még nem tért magához - mondta szomorúan. Ezen eléggé elcsodálkoztam. Viola egy visszahúzódó,lila hajú lány osztálytársunk. Ez azért furcsa,mert ha jól tudom,este egy buliból hazafelé ütötte el őket az az autó. Ami nem fért a fejembe;Viola igent mondott egy buli meghívásra?! Elég zavarosnak hatott a dolog...
- Hát,ha felébred,add át neki,hogy gyógyuljon meg gyorsan - kértem,mire Nat komolyan bólintott,hogy tudomásul vette.
- Figyelj,Elena... - túrt bele idegesen szőke hajába. - Nagyon sajnálom,hogy veszekedtem veled - kért bocsánatot múltkori viselkedése miatt.
- Felejtsük el! - legyintettem nagylelkűen. - Hogy érzed magad? Inkább azt mondd! - pillantottam rá kíváncsian.
- Kicsit jobban,bár a hátam iszonyatosan fáj - vallotta be egykedvűen. - De nem mondtam még végig amit szerettem volna - makacskodott,én pedig nyeltem egyet,mert úgy éreztem,gombóc nő a torkomban. - Még mindig kitartok amellett,hogy Castiel nem lenne jó választás számodra - kezdte félve,attól tartott ugyanis,hogy kiabálni fogok vele,de az ő - és az én! - nagy meglepetésemre csendbe maradtam. - Jobbat érdemelsz. Sokkal jobbat. Minimum olyasvalakit,aki hasonló hozzád - adott hangot véleményének.
- Ha magamhoz hasonlót keresnék,maximum egy koszovói törpepatkánnyal állhatnék össze - mosolyodtam el,s komolyan is gondoltam. Nathaniel tátott szájjal hallgatott.
- Nem mondhatsz ilyet magadról! - ellenkezett. - Nem is tudsz róla,de egy csodás lány vagy,Elena,és nagyon szerencsés lehet az,aki majd a barátodnak mondhatja magát - bókolt,amitől a szívem egyre hevesebben kezdett zakatolni. - Sajnos én már lekéstem ezt a szerencsét... - tette hozzá szomorkás mosollyal,én pedig nagyot nyelve kérdeztem vissza:
- Ezt hogy érted? - ő egy percig némán,szinte rezzenéstelen arccal nézett a szemembe,majd végre válaszolt,miután már minden egyes idegszálam táncolt a várakozástól.
- Úgy,hogy én mindennél jobban szerettelek - felelte. - Csak hülye voltam és magadra hagytalak,amikor a leginkább szükséged lett volna valakire. Nem akartam. Azóta bánt a lelkiismeret. Elena,sajnálom! - hibáztatta magát,miközben közelebb lépett hozzám úgy,hogy a testünk karnyújtásnyira sem volt egymástól.
- Ne okold magad! - kértem a szám szélébe harapva.
- De okolom,mert minden az én hibám! - mondott nekem ellent. - Hiba volt,hogy egyedül hagytalak,pláne,hogy azóta szeretlek! - vallotta be könnyes szemmel.
A tömegben állva szemem akaratlanul is Armint kutatták. Mikor végre megláttam,észrevettem, hogy ő is engem keresett. Aggódó arckifejezéssel sietett oda hozzám,majd mindkét kezével megragadta a vállaimat.
- Minden rendben? - kérdezte,s felváltva nézett bele mindkét szemembe.
- Persze... - bólintottam. Mivel a hangom rekedt volt,megköszörültem a torkomat. - Mi történt tegnap? - tudakoltam,ám a hangom továbbra sem úgy szólt,ahogyan én azt szerettem volna.
- Csak annyit tudok,mint bárki más - vonta meg a vállát. - Két osztálytársunk megsérült. Annyit tudok,hogy egyikük Nathaniel,mert Amber tegnap sírva hívta fel Alexyt - tájékoztatott. Nekem minden egyes szavánál összeszorult a szívem. Nathaniel..? Jézusom. Remélem,nem annyira súlyos. Úgy éreztem,szédülök.
- Le kell ülnöm... - motyogtam erőtlenül,és már zuhantam is a földre;a lábaim cserbenhagytak. Éreztem,ahogyan Armin karjaiba zuhanok,utána szinte minden elsötétült körülöttem. Foltokban láttam,a hangokat tompán hallottam,a verejték pedig egész testemet elöntötte. Szerencsére Armin - gondolom,hogy ő volt - időben elkapott,s felvett a karjaiba,mert szinte súlytalannak éreztem magamat.
- Tanár úr! - egy pillanatra felerősödött valakinek a kétségbeesett kiáltásának hangja,de nem Arminé volt. Nem az övé. Nem tudtam felismerni. Túl kábának éreztem magam hozzá.
- Armin... - suttogtam végre egy perc után,bár olyan hangerővel,hogy valószínűleg alig hallott valaki. Lassacskán visszaszállt a fejembe a vér,s a látásom is kitisztult.
Nem tudom ugyan,hogyan,de Kentin karjaiban találtam magamat. Ő volt az,aki megfogott. Akkor Armin hová tűnt? Kétségbeesetten forgattam a fejemet,mire Ken letett a földre,de kezeivel továbbra is támaszt biztosított nekem.
- Nyugodj meg,minden rendben! - suttogta a fiú,majd hirtelen átölelt.
- Itt vagyok! - lépett elő Kentin mögül a srác. - Amikor elájultál,egyszerre nyúltunk érted Kentinnel. Én előre jöttem szólni a tanár úrnak,amíg ő a karjaiba cipelt téged - mesélte.
- Jól van,Elena? - Mr Faraize hangjára eltávolodtam Kentől,s szembenéztem a tanárommal.
- Igen,köszönöm! - mosolyodtam el halványan,s igyekeztem meggyőzőnek tűnni. - Már reggel sem éreztem túl jól magamat - hazudtam szemrebbenés nélkül,valójában csak Armin jelenléte miatt. Nem akartam,hogy tudja,Nathaniel balesete volt rám ilyen hatással.
- Nem szeretne inkább hazamenni? - javasolta a tanár,de azonnal elutasítottam.
- Szükségtelen - bizonygattam. - Már jól vagyok! - hajtogattam folyton,s valóban úgy is éreztem.
- Rendben! Ez esetben indulás,osztály! - az utolsó mondatát hangosan intézte a körülöttünk állóknak. Mindenki lökdösődni kezdett,és kíváncsian kérdezgették egymástól,hová megyünk.
- Meglátogatjuk a kórházban a diák társaitokat! - válaszolta,s egymás után,szépen sorba felültünk az iskolabuszra,ami röpke húsz perc utazás után egyenesen a kórház előtt tett le bennünket.
- Figyelem! - harsant Mr Faraize mély hangja,mire mindenki köré gyűlt. - Egyszerre csak két ember mehet be a kórtermekbe. Kérlek titeket,rendeződjetek párokba,persze csak aki szeretne személyesen jobbulást kívánni a barátainak! - utasított bennünket. Ezután szinte mindenki párokba állt,néhány kivétel volt csupán,akik nem akartak feljönni,és inkább várakoztak a busznál. Közéjük tartozott többek között Castiel,Kentin,Alexy,és még egy-két lány.
- Van már párod? - lépett mellém hirtelen előbukkanva a tömegből Armin. Feleletképpen megcsóváltam a fejemet. - Akkor nem lenne gond,ha együtt mennénk? - kérdezte,s erre újból csak a fejemet ingattam.
- Álljatok sorba! - kérte Mr Faraize. A tömeg mozgolódni kezdett,és közvetlenül az épület bejárata előtt kettes sorokba rendeződtünk,akár az óvodás gyerekek,amikor kirándulni mennek. Arminnal szerettünk volna valahol az elsők között lenni,így sikerült befurakodnunk a harmadik turnusba. Előttünk Amber volt barátnőjével,Carla-val,az első látogató pedig Peggy,a gimi újságának szerkesztője,és Mr Faraize csoportjából állt.
- Minden csapat öt percet lehet bent a kórterembe. A társaitoknak ugyanis pihenésre van szüksége! - parancsolta szinte mennydörgő hangon a tanár,hiszen mindenki dumát,így alig lehetett figyelni rá. Miután elmondta,amit akart,bement Peggyvel,s mi addig kint várakoztunk.
- Este még semmi bajod nem volt... - jegyezte meg elgondolkodva Armin,azonban folytatni nem tudta mondandóját,mert Castiel felbukkant mögöttünk,és mély,megszokott hangján csatlakozott a társalgáshoz.
- Valamelyikőtök mondja már el,mit csináltatok ti ketten tegnap este! - förmedt ránk nem túl kedvesen. A tekintetemet először rá szegeztem,majd le a földre. Hallgattam.
- Elena segített gyakorolni a vizsgákra - árulta el az igazat Armin.
- Na persze,most komolyan! - nevette el magát Cast. Felpillantva rá,egy kíváncsi,ám ideges szempárral találtam szembe magamat,ami felváltva vizslatott minket,mintha a vesénkbe akarna látni.
- Nem hiszed el? - kérdeztem megvetően. - Az a te bajod. Armin az igazat mondta. Segítek neki felkészülni a vizsgákra - erősítettem meg a barátom állítását. - Mellesleg,mi közöd van hozzá? Örülnék neki,ha nem faggatnál folyton ezzel - tettem még hozzá.
- Igaz is,semmi közöm hozzá! - vont vállat Castiel,majd visszaballagott a buszhoz,magamra hagyva engem a meglepett Arminnal,aki az egész helyzetből alig értett valamit.
- Ennek meg mi baja...? - értetlenkedett.
- Nem tudom,de nem is érdekel - húztam el a számat. Holott legbelül nagyon is érdekelt,miért csinálta ezt az apró cirkuszt Armin előtt. A büntetés alatt is egyfolytában arról kérdezgetett,miért találkozunk,mit csinálunk,meg hasonlók. Én nyaggatom ilyenekkel? Nem. Akkor miért nem tud túllépni azon,hogy korrepetáltam az egyik legjobb barátomat a vizsgák előtt? Szerintem nem meglepő.
Időközben észre sem vettem a nagy gondolkodásba,de Mr Faraize és Peggy kijöttek,a második turnus pedig bement az épületbe. Pontosan öt perc múlva tértek vissza,s válthattuk fel őket.
A kórház nagy volt és tágas. Nem olyan modern,mint a sorozatokban látni,de barátságosnak tűnt,már amennyire az lehet egy kórház. Igaz,mindenhol szinte tömény fertőtlenítőszag terjengett,ám meg lehetett szokni. A berendezés jól illett a folyosók bézsre festett falaihoz,s a sok cserepes növény is javított a hely hangulatán - persze pozitív irányba.
Miután megérdeklődtük a recepcióst,merre találjuk Nathanieléket,elindultunk az első emeletre,és a 112-es kórterem előtt egyszerre torpantunk meg Arminnal. Nagyot sóhajtottam,mielőtt lenyomtam a kilincset. Utána előreléptem. Már nem volt visszaút. Ekkor azonban észrevettem,hogy Armin nem jön velem,helyette azonban leült a folyosó egyik foteljébe.
- Te nem szeretnél..? - mutattam zavarodottan az ajtóra.
- Nem,én csak fel akartalak kísérni,nehogy megint rosszul legyél! - mosolygott rám. Nahát,ez aranyos tőle. Viszonoztam a mosolyt,majd beléptem a kórterembe,s halkan becsuktam magam mögött az ajtót.
A helyiségben négy ágy volt vakítóan fehér ágyneműkkel. Bal oldalon,leghátul megláttam Nathanielt,aki egy szekrénysor előtt állt félmeztelenül,háttal nekem. Nem vette észre,hogy bejöttem.,én viszont alaposan szemügyre vettem őt. A háta kék zúzódásoktól éktelenkedett. Nagyon csúnya sérülések voltak!
- Jézusom... - suttogtam a szám elé kapva a kezemet,azonban így is meghallotta,és ijedten megfordult. Amikor azonban meglátott,eltűnt az aggodalom az arcáról,és megkönnyebbült mosoly váltotta azt fel.
- Elena! - nézett rám kedvesen,és gyorsan felkapta a kórházi ingét. Akkor vettem észre,hogy ő is elég izmos. Ha a karjain nem is látszik,de a hasa lapos volt és kockás. Egyszóval szinte tökéletes. Ebbe a gondolatba bele is pirultam,ami valószínűleg feltűnt neki,ám nem tette szóvá. - Mennyire örülök,hogy látlak! - suttogta,miközben közelebb mentem hozzá.
- Úgy tudtam,ketten sérültetek meg... - motyogtam,mert láttam,a kórteremben csak ő tartózkodik.
- Igen - erősítette meg az információt. - Viola is megsérült,de ő a szomszédos kórteremben fekszik,mert még nem tért magához - mondta szomorúan. Ezen eléggé elcsodálkoztam. Viola egy visszahúzódó,lila hajú lány osztálytársunk. Ez azért furcsa,mert ha jól tudom,este egy buliból hazafelé ütötte el őket az az autó. Ami nem fért a fejembe;Viola igent mondott egy buli meghívásra?! Elég zavarosnak hatott a dolog...
- Hát,ha felébred,add át neki,hogy gyógyuljon meg gyorsan - kértem,mire Nat komolyan bólintott,hogy tudomásul vette.
- Figyelj,Elena... - túrt bele idegesen szőke hajába. - Nagyon sajnálom,hogy veszekedtem veled - kért bocsánatot múltkori viselkedése miatt.
- Felejtsük el! - legyintettem nagylelkűen. - Hogy érzed magad? Inkább azt mondd! - pillantottam rá kíváncsian.
- Kicsit jobban,bár a hátam iszonyatosan fáj - vallotta be egykedvűen. - De nem mondtam még végig amit szerettem volna - makacskodott,én pedig nyeltem egyet,mert úgy éreztem,gombóc nő a torkomban. - Még mindig kitartok amellett,hogy Castiel nem lenne jó választás számodra - kezdte félve,attól tartott ugyanis,hogy kiabálni fogok vele,de az ő - és az én! - nagy meglepetésemre csendbe maradtam. - Jobbat érdemelsz. Sokkal jobbat. Minimum olyasvalakit,aki hasonló hozzád - adott hangot véleményének.
- Ha magamhoz hasonlót keresnék,maximum egy koszovói törpepatkánnyal állhatnék össze - mosolyodtam el,s komolyan is gondoltam. Nathaniel tátott szájjal hallgatott.
- Nem mondhatsz ilyet magadról! - ellenkezett. - Nem is tudsz róla,de egy csodás lány vagy,Elena,és nagyon szerencsés lehet az,aki majd a barátodnak mondhatja magát - bókolt,amitől a szívem egyre hevesebben kezdett zakatolni. - Sajnos én már lekéstem ezt a szerencsét... - tette hozzá szomorkás mosollyal,én pedig nagyot nyelve kérdeztem vissza:
- Ezt hogy érted? - ő egy percig némán,szinte rezzenéstelen arccal nézett a szemembe,majd végre válaszolt,miután már minden egyes idegszálam táncolt a várakozástól.
- Úgy,hogy én mindennél jobban szerettelek - felelte. - Csak hülye voltam és magadra hagytalak,amikor a leginkább szükséged lett volna valakire. Nem akartam. Azóta bánt a lelkiismeret. Elena,sajnálom! - hibáztatta magát,miközben közelebb lépett hozzám úgy,hogy a testünk karnyújtásnyira sem volt egymástól.
- Ne okold magad! - kértem a szám szélébe harapva.
- De okolom,mert minden az én hibám! - mondott nekem ellent. - Hiba volt,hogy egyedül hagytalak,pláne,hogy azóta szeretlek! - vallotta be könnyes szemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése