- Ki az ágyból,szülinapos! - anya felhúzta a redőnyömet,majd mosolyogva odalépett hozzám,s finoman rázogatni kezdte a vállamat,hogy keljek fel. - Hahó,ugye nem akarsz elkésni? - sürgetett folyton,ám én ahelyett,hogy kikászálódtam volna a paplanom alól,inkább a fejemre húztam azt.
- Csak öt percet adj még! - kértem félálmomban,de anya nem volt ennyire kegyes. Egy gyors mozdulattal lerántotta rólam a takarót,így azonnal hideg,kellemetlen érzés csapott meg,amitől rögtön magamhoz tértem.
- Mennyire gonosz vagy! - teremtettem le őt,miközben megdörzsöltem a szemeimet,és nagy nehezen,lélekben feltöltődtem energiával.
- Isten éltesse az én nagy lányomat! - anya elengedte előbbi korholó megjegyzésemet a füle mellett,s boldogan átölelt,majd felvett a földről egy apró csomagot,amit eddig észre sem vettem,és a kezembe nyomta. - Bontsd ki,remélem,tetszeni fog!
Csíntalan mosollyal estem neki az ajándékomnak. Nem érdekelt,milyen állapotban lesz a csomagolópapír. Néhány profi mozdulattal leszaggattam a fém dobozról,amelyet aztán mohón kinyitottam.
- Nahát,ez gyönyörű! - tátottam el a számat,a csomag ugyanis egy ezüst nyakláncot rejtett,mely a kedvenc bandám,a Guns'n Roses logóját ábrázolta. - Köszönöm! - kiáltottam boldogan,s azonnal fel is tettem a számomra értékes ékszert,utána szorosan átöleltem anyát,aki ettől alig kapott levegőt.
- Reméltem,hogy tetszik majd! - jegyezte meg anya fulladozó hangon,így gyorsan kapcsoltam,s elengedtem őt,aminek felettébb örült.
- Mi az hogy! - győzködtem. - Máris jól indul a napom! - mosolyogtam rá,mire ő elnevette magát.
- Csináltam neked palacsintát reggelire,csokival,ahogyan szereted! - közölte,majd sajnálkozva jelentette be,hogy muszáj dolgoznia menni.
Miután távozott a szobámból,gyorsan megmosakodtam,kivasaltam a hajamat,felvettem egy magamhoz képest csinos ruhát,felkentem magamra egy leheletnyi sminket,és lementem reggelizni. A palacsintát nagyon hamar felfaltam,majd elindultam otthonról,hogy még időben elérjem a buszt,ami a suli előtt tett le.
Ez a nap is úgy kezdődött,mint a többi. Diákok sokasága sietett az iskola épületébe. Mindenki a barátaival társalgott,hülyéskedett - kivéve persze engem. Ám ez,meglepő módon,nem zavart. Sőt,élveztem,ha nem keltek túl nagy feltűnést. Szerencsére,senkivel nem állok közelebbi kapcsolatba a gimiből,így nem is tudhatják,hogy szülinapom van,ami jó,mert akkor nem kell majd egész nap a jókívánságokat hallgatnom.
- Elena! - szólított meg hirtelen valaki a hátam mögül,kizökkentve ezzel a gondolataimból. Megtorpantam,hogy megfordulhassak,s lássam,ki hívott a nevemen.
- Szia Alexy! - mosolyogtam rá,amint megláttam. - Armint hol hagytad? - kérdeztem tőle,a testvérét ugyanis nem láttam a közelben.
- Valahol még otthon,még van egy kis dolga - felelte elpirulva,mintha nem akarná elárulni.
- Értem... - bólintottam,s Alexyvel az oldalamon elindultunk befelé az épületbe.
- Tudod,hallottam ám valamit! - szólalt meg feszengve a fiú,mikor már a teremben voltunk. Erre kíváncsian felé fordultam. Vajon miről lehet szó?
- Előre félek attól,amit mondani akarsz... - csóváltam meg a fejemet,arcomra ezalatt pedig ideges mosoly ült ki.
- Nagyon boldog születésnapot kívánok! - tört ki belőle hangosan egy csapásra,s óriási vigyorral az arcán hirtelen átölelt,miközben a fél osztály bennünket bámult.
.jpg)
- Alexy,kicsit diszkrétebben,ha kérhetem... - suttogtam a fülébe zavartan,ám ő ezzel mit sem törődött,még ölelgetett legalább fél percig,s csak azután engedett el.
- Bocsánat,de örülök neked - felelte,mintha ezzel minden el lenne intézve. - Ez ma a te napod,és ideje ünnepelni! Nem adódik ilyen lehetőség,csak évente egyszer! - szónokolt kissé halkabbra fogva a hangját,így már nem mi voltunk a figyelem középpontjában.
- Éppen elég baj az! - legyintettem egykedvűen,s tekintetem közben elkalandozott Alexy válla fölött a terembe lépő Iris felé. Azonnal dupla sebességgel kezdett verni a szívem. Eszembe jutott,hogy láttam őt néhány napja Jade-el. Itt a gimiben viszont kerülik egymást. De én tudom a titkukat! És ki fogom deríteni,mi ez az egész.
- Hahó,Föld hívja Elenát! - integetett közvetlenül a szemeim előtt a fiú,mire észhez kaptam.
- Jaj,bocsánat,Alexy! - mosolyogtam rá,ám éreztem,hogy az összes vér kimegy a fejemből.
- Jól vagy? - hervadt le a vigyor az arcáról. - Nagyon elsápadtál! - jegyezte meg aggodalmasan.
- Semmi bajom,csak van egy kis elintéznivalóm,ha megengeded... - mondtam neki,majd óvatosan elslisszoltam mellette,egyenesen Iris padja felé,aki gyanútlanul beszélgetett a szomszédjával,Melody-val. Amikor meglátta,hogy egy jó ideje előttük állok,meglepetten nézett fel rám:
- Szia,Elena..! - köszönt,de a hangja semmi érzelmet nem tükrözött. Vagy lehet tudta,mi vár rá.
- Iris,beszélhetnénk? - kérdeztem,mert nem szerettem volna jelenetet csinálni az egész osztály előtt. Így is éppen elég volt Alexy ölelése miatt állnom a többiek érdeklődő pillantását.
- Persze... - motyogta zavartan,utána követett a folyosóra. Kerestem egy helyet,ahol nem voltak annyian,hogy nyugodtan tudjunk kommunikálni. - Mit szeretnél? - nézett rám türelmetlenül,azonban látszott rajta,feszengve érzi magát.
- Láttalak pár napja Jade-el - tértem a lényegre. Ezt hallva Iris tátott szájjal figyelt engem. - Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Hogy teheted ezt Nathaniellel? Pláne,hogy kórházban fekszik,amiért egy súlyos balesetet szenvedett! - estem neki azonnal. Ő először köpni-nyelni nem tudott,csak hogy finoman fogalmazzak,ám aztán szemöldök ráncolva,nagy nehezen megszólalt.
- Én... ez nem igaz! - ellenkezett nagy meglepetésemre.
- Ne hazudj,hát láttam mindent! - makacskodtam,azonban úgy tűnt,nem ijedt meg.
- Egyedül te láttad. Mégis ki hinne neked? - mosolyodott el gúnyosan. - Lássuk csak... ja,tudom. Senki! Hiszen évek óta el vagy zárkózva az osztálytól. Nem lenne csoda,ha beleőrültél volna ebbe,s alaptalan pletykákkal vádolnád meg azt a lányt,akinél szelídebb és ártalmatlanabb teremtés aligha van a suliban. Azaz engem - gonoszkodott velem. Alig hittem a fülemnek!
- Nem érdekel,ki mit hisz,de Nathaniel nekem fog igazat adni,nagyon jól ismer! - emeltem fel idegesen a hangomat.
- Tévedsz! - vont vállat egykedvűen. - A helyzet az,hogy Nat is úgy ismert meg engem,ahogyan mindenki más. Én egy szeretni való,segítőkész,kedves,ártatlan lány vagyok. Senkit nem tudnál meggyőzni az ellenkezőjéről! - közölte flegmán,majd sarkon fordult,és távozni akart,de én erősen megragadtam a karját. Ne higgye azt,hogy mindenkit átverhet!
- Most figyelj ide! - rángattam meg magamból kikelve. - Nem engedem,hogy az orránál fogva vezesd Nathanielt és Jadet is egyszerre! - fenyegettem. Ő erre gúnyos mosolyra húzta a száját,és egyik kezével hatalmas pofont kevert le magának.
- Aú,ne csináld,Elena! - kiáltotta minél hangosabban,s ezzel sikerült felhívnia magunkra a folyosón állók figyelmét. Gyorsan elengedtem őt,de azt hiszem,már késő volt. Mindenkinek az a kép látszott a szeme előtt,hogy én megvertem Irist,kiabáltam vele,ő pedig hozhatta az ártatlan áldozat formáját,ahogyan előre megjósolta.
- Mi a fene ütött beléd?! - a semmiből hirtelen Castiel tűnt fel,és idegesen kapkodva a fejét köztünk,majd odalépett Irishez,és vetett egy pillantást az arcára,mely még mindig piros volt egy kicsit a saját pofonjától.
- Cast,de jó,hogy itt vagy... - kezdtem volna magyarázkodni,ám ő félbeszakított:
- Te mit érzel ilyenkor? Birkózó szőnyegen aludtál? - esett nekem villámló tekintettel,a háta mögött álló vörös lány pedig,amikor senki sem nézte,elégedetten felvonta a szemöldökét.
- Én nem csináltam semmit! - vallottam be kétségbeesetten,és alig akartam elhinni,hogy ez velem történik. Azt hittem,Castiel sejti majd,mi az igazság.
- Megütöttél! - hazudta Iris szemrebbenés nélkül.
- Nem igaz! - ellenkeztem hiába. A csata úgy tűnik,eldőlt. A többség Iris oldalára állt. Körbevették,sajnálkoztak,és engem rosszalló pillantásokkal illettek. Még Cast is,aki aztán dühösen megcsóválta a fejét,és elindult a termünk irányába. Utánafutottam.
- Várj! - kértem,ám nem hallgatott rám,sőt,amikor utolértem,és megfogtam a vállát,ellökött magától.
- Szerintem hagyd most békén... - szólalt meg valaki a hátam mögött,miután Castiel feldúltan faképnél hagyott. Megfordulva láttam,hogy Armin az.
- De én nem csináltam semmit... - hajtogattam folyton. Kifejezéstelen arccal közelebb lépett hozzám és átölelt.
- Én tudom! - suttogta állát a fejemre hajtva. Jól esett,hogy legalább ő kiáll mellettem.
- Itt sem voltál,nem láttad mi történt! - értetlenkedtem,hiszen az egész esemény alatt nem láttam a folyosón. - Akkor honnan tudod,hogy igazat mondok?
- Onnan,hogy ismerlek. Tudom,hogy te nem tennél semmi ilyet,amit Iris állított - mondta kedvesen,majd eltolt magától,és mélyen a szemembe nézett.
- Köszönöm... - mondtam neki könnyeimet nyeldesve,ám szerencsére sikerült visszatartanom a sírást.
- Legalább a születésnapodon ne légy szomorú! - simogatta meg a hajamat,majd a másik kezével matatni kezdett a farmerja zsebében. Végül elővett egy apró műanyag kártyát,amit aztán átadott nekem. - Tessék,a tied. Nem tudom,mit szeretnek a csajok ajándékba kapni,szóval nézd el nekem! - mosolygott rám,én pedig teljesen elérzékenyültem. Milyen rendes,hogy gondolt rám!
- Mi ez? - fordítottam a tekintetemet kíváncsian a parányi ajándékra.
- A létező legnagyobb memóriakártya a telefonodba,hogy minél több játékot fel tudj tenni rá,és aztán együtt játszhassunk! - tájékoztatott boldogan,mire felnevettem.
- Ó,köszönöm! Igazán egyedi ajándék! - dicsértem meg kreativitásáért.
- Nem tesz semmit,vénasszony! - poénkodott a koromon,amiért finoman oldalba böktem.
- Pofa be,taknyos! - kacsintottam rá,majd mivel megszólalt a csengő,bementünk a terembe.
- Reméltem,hogy tetszik majd! - jegyezte meg anya fulladozó hangon,így gyorsan kapcsoltam,s elengedtem őt,aminek felettébb örült.
- Mi az hogy! - győzködtem. - Máris jól indul a napom! - mosolyogtam rá,mire ő elnevette magát.
- Csináltam neked palacsintát reggelire,csokival,ahogyan szereted! - közölte,majd sajnálkozva jelentette be,hogy muszáj dolgoznia menni.
Miután távozott a szobámból,gyorsan megmosakodtam,kivasaltam a hajamat,felvettem egy magamhoz képest csinos ruhát,felkentem magamra egy leheletnyi sminket,és lementem reggelizni. A palacsintát nagyon hamar felfaltam,majd elindultam otthonról,hogy még időben elérjem a buszt,ami a suli előtt tett le.
Ez a nap is úgy kezdődött,mint a többi. Diákok sokasága sietett az iskola épületébe. Mindenki a barátaival társalgott,hülyéskedett - kivéve persze engem. Ám ez,meglepő módon,nem zavart. Sőt,élveztem,ha nem keltek túl nagy feltűnést. Szerencsére,senkivel nem állok közelebbi kapcsolatba a gimiből,így nem is tudhatják,hogy szülinapom van,ami jó,mert akkor nem kell majd egész nap a jókívánságokat hallgatnom.
- Elena! - szólított meg hirtelen valaki a hátam mögül,kizökkentve ezzel a gondolataimból. Megtorpantam,hogy megfordulhassak,s lássam,ki hívott a nevemen.
- Szia Alexy! - mosolyogtam rá,amint megláttam. - Armint hol hagytad? - kérdeztem tőle,a testvérét ugyanis nem láttam a közelben.
- Valahol még otthon,még van egy kis dolga - felelte elpirulva,mintha nem akarná elárulni.
- Értem... - bólintottam,s Alexyvel az oldalamon elindultunk befelé az épületbe.
- Tudod,hallottam ám valamit! - szólalt meg feszengve a fiú,mikor már a teremben voltunk. Erre kíváncsian felé fordultam. Vajon miről lehet szó?
- Előre félek attól,amit mondani akarsz... - csóváltam meg a fejemet,arcomra ezalatt pedig ideges mosoly ült ki.
- Nagyon boldog születésnapot kívánok! - tört ki belőle hangosan egy csapásra,s óriási vigyorral az arcán hirtelen átölelt,miközben a fél osztály bennünket bámult.
- Bocsánat,de örülök neked - felelte,mintha ezzel minden el lenne intézve. - Ez ma a te napod,és ideje ünnepelni! Nem adódik ilyen lehetőség,csak évente egyszer! - szónokolt kissé halkabbra fogva a hangját,így már nem mi voltunk a figyelem középpontjában.
- Éppen elég baj az! - legyintettem egykedvűen,s tekintetem közben elkalandozott Alexy válla fölött a terembe lépő Iris felé. Azonnal dupla sebességgel kezdett verni a szívem. Eszembe jutott,hogy láttam őt néhány napja Jade-el. Itt a gimiben viszont kerülik egymást. De én tudom a titkukat! És ki fogom deríteni,mi ez az egész.
- Hahó,Föld hívja Elenát! - integetett közvetlenül a szemeim előtt a fiú,mire észhez kaptam.
- Jaj,bocsánat,Alexy! - mosolyogtam rá,ám éreztem,hogy az összes vér kimegy a fejemből.
- Jól vagy? - hervadt le a vigyor az arcáról. - Nagyon elsápadtál! - jegyezte meg aggodalmasan.
- Semmi bajom,csak van egy kis elintéznivalóm,ha megengeded... - mondtam neki,majd óvatosan elslisszoltam mellette,egyenesen Iris padja felé,aki gyanútlanul beszélgetett a szomszédjával,Melody-val. Amikor meglátta,hogy egy jó ideje előttük állok,meglepetten nézett fel rám:
- Szia,Elena..! - köszönt,de a hangja semmi érzelmet nem tükrözött. Vagy lehet tudta,mi vár rá.
- Iris,beszélhetnénk? - kérdeztem,mert nem szerettem volna jelenetet csinálni az egész osztály előtt. Így is éppen elég volt Alexy ölelése miatt állnom a többiek érdeklődő pillantását.
- Persze... - motyogta zavartan,utána követett a folyosóra. Kerestem egy helyet,ahol nem voltak annyian,hogy nyugodtan tudjunk kommunikálni. - Mit szeretnél? - nézett rám türelmetlenül,azonban látszott rajta,feszengve érzi magát.
- Láttalak pár napja Jade-el - tértem a lényegre. Ezt hallva Iris tátott szájjal figyelt engem. - Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Hogy teheted ezt Nathaniellel? Pláne,hogy kórházban fekszik,amiért egy súlyos balesetet szenvedett! - estem neki azonnal. Ő először köpni-nyelni nem tudott,csak hogy finoman fogalmazzak,ám aztán szemöldök ráncolva,nagy nehezen megszólalt.
- Én... ez nem igaz! - ellenkezett nagy meglepetésemre.
- Ne hazudj,hát láttam mindent! - makacskodtam,azonban úgy tűnt,nem ijedt meg.
- Egyedül te láttad. Mégis ki hinne neked? - mosolyodott el gúnyosan. - Lássuk csak... ja,tudom. Senki! Hiszen évek óta el vagy zárkózva az osztálytól. Nem lenne csoda,ha beleőrültél volna ebbe,s alaptalan pletykákkal vádolnád meg azt a lányt,akinél szelídebb és ártalmatlanabb teremtés aligha van a suliban. Azaz engem - gonoszkodott velem. Alig hittem a fülemnek!
- Nem érdekel,ki mit hisz,de Nathaniel nekem fog igazat adni,nagyon jól ismer! - emeltem fel idegesen a hangomat.
- Tévedsz! - vont vállat egykedvűen. - A helyzet az,hogy Nat is úgy ismert meg engem,ahogyan mindenki más. Én egy szeretni való,segítőkész,kedves,ártatlan lány vagyok. Senkit nem tudnál meggyőzni az ellenkezőjéről! - közölte flegmán,majd sarkon fordult,és távozni akart,de én erősen megragadtam a karját. Ne higgye azt,hogy mindenkit átverhet!
- Most figyelj ide! - rángattam meg magamból kikelve. - Nem engedem,hogy az orránál fogva vezesd Nathanielt és Jadet is egyszerre! - fenyegettem. Ő erre gúnyos mosolyra húzta a száját,és egyik kezével hatalmas pofont kevert le magának.
- Aú,ne csináld,Elena! - kiáltotta minél hangosabban,s ezzel sikerült felhívnia magunkra a folyosón állók figyelmét. Gyorsan elengedtem őt,de azt hiszem,már késő volt. Mindenkinek az a kép látszott a szeme előtt,hogy én megvertem Irist,kiabáltam vele,ő pedig hozhatta az ártatlan áldozat formáját,ahogyan előre megjósolta.
- Mi a fene ütött beléd?! - a semmiből hirtelen Castiel tűnt fel,és idegesen kapkodva a fejét köztünk,majd odalépett Irishez,és vetett egy pillantást az arcára,mely még mindig piros volt egy kicsit a saját pofonjától.
- Cast,de jó,hogy itt vagy... - kezdtem volna magyarázkodni,ám ő félbeszakított:
- Te mit érzel ilyenkor? Birkózó szőnyegen aludtál? - esett nekem villámló tekintettel,a háta mögött álló vörös lány pedig,amikor senki sem nézte,elégedetten felvonta a szemöldökét.
- Én nem csináltam semmit! - vallottam be kétségbeesetten,és alig akartam elhinni,hogy ez velem történik. Azt hittem,Castiel sejti majd,mi az igazság.
- Megütöttél! - hazudta Iris szemrebbenés nélkül.
- Nem igaz! - ellenkeztem hiába. A csata úgy tűnik,eldőlt. A többség Iris oldalára állt. Körbevették,sajnálkoztak,és engem rosszalló pillantásokkal illettek. Még Cast is,aki aztán dühösen megcsóválta a fejét,és elindult a termünk irányába. Utánafutottam.
- Várj! - kértem,ám nem hallgatott rám,sőt,amikor utolértem,és megfogtam a vállát,ellökött magától.
- De én nem csináltam semmit... - hajtogattam folyton. Kifejezéstelen arccal közelebb lépett hozzám és átölelt.
- Én tudom! - suttogta állát a fejemre hajtva. Jól esett,hogy legalább ő kiáll mellettem.
- Itt sem voltál,nem láttad mi történt! - értetlenkedtem,hiszen az egész esemény alatt nem láttam a folyosón. - Akkor honnan tudod,hogy igazat mondok?
- Onnan,hogy ismerlek. Tudom,hogy te nem tennél semmi ilyet,amit Iris állított - mondta kedvesen,majd eltolt magától,és mélyen a szemembe nézett.
- Köszönöm... - mondtam neki könnyeimet nyeldesve,ám szerencsére sikerült visszatartanom a sírást.
- Legalább a születésnapodon ne légy szomorú! - simogatta meg a hajamat,majd a másik kezével matatni kezdett a farmerja zsebében. Végül elővett egy apró műanyag kártyát,amit aztán átadott nekem. - Tessék,a tied. Nem tudom,mit szeretnek a csajok ajándékba kapni,szóval nézd el nekem! - mosolygott rám,én pedig teljesen elérzékenyültem. Milyen rendes,hogy gondolt rám!
- Mi ez? - fordítottam a tekintetemet kíváncsian a parányi ajándékra.
- A létező legnagyobb memóriakártya a telefonodba,hogy minél több játékot fel tudj tenni rá,és aztán együtt játszhassunk! - tájékoztatott boldogan,mire felnevettem.
- Ó,köszönöm! Igazán egyedi ajándék! - dicsértem meg kreativitásáért.
- Nem tesz semmit,vénasszony! - poénkodott a koromon,amiért finoman oldalba böktem.
- Pofa be,taknyos! - kacsintottam rá,majd mivel megszólalt a csengő,bementünk a terembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése