4. fejezet - Pasik sokasága

Másnap reggel kapkodva készültem el,ugyanis sikeresen elaludtam. Elfelejtettem beállítani az ébresztőmet,de nem volt nagy probléma,csak fél órával aludtam tovább,mint egyébként. Pont becsöngőre értem az osztályba,szerencsére a tanár előtt. A többiek szokás szerint a maguk kis klikkjébe rendeződve beszélgettek és hülyültek,keresztülnézve rajtam,mintha ott sem lennék. 

Ezt azonban csakis magamnak köszönhetem. Akárki próbált meg a szüleim válása óta barátkozni velem,mindenkit elutasítottam. Fiúkat és lányokat egyaránt. 
Miközben szép csendesen elhelyezkedtem a padomban,s kipakoltam a füzeteimet,egy magas árnyék vetült elém. Hangjára összerezzentem, mert eddig nem vettem észre,hogy ott áll valaki. 
- Szia Elena! Milyen volt a szüneted? - kérdezte egy vidám hang,amihez az osztály legnagyobb számítógépes játék-őrültje,Armin tartozott.

Armin valójában külsőre nagyon hasonlított rám. Neki is hollófekete haja volt,melyhez természetellenesen kék szem párosult. Sok lány odavan érte,noha ő ezt nem veszi észre,mert a PC játékain kívül aligha foglalkozik mással. Ezért is csodálkoztam annyira,mikor megszólított.

- Szia... csak a szokásos - vontam vállat látható közönnyel.

- Értem,hát én csak figyelmes akartam lenni - hervadt le Armin arcáról a mosolya,amiért nem üdvözöltem felhőtlen jókedvvel. - Tudod,sokszor látom,ahogyan magad vagy,minden társaság nélkül - jegyezte meg torkát köszörülve. 

- Ami azt illeti,téged sem vesznek körbe az emberek - vágtam vissza arcomon halvány mosollyal,mire a fiú felbátorodva ült le a mellettem lévő székre.

- Az más,én nem vagyok beszámítható,amikor játszom - magyarázta feltartott kezekkel.

- Szóval sosem vagy beszámítható? - kérdeztem vissza,s észrevettem, milyen jó hatással van rám Armin. Nathaniel óta senki nem nevettetett meg ennyire.

- Ott a pont - bólogatott. - Figyelj,nem tudnál segíteni nekem? - tudakolta szája szélét harapdálva idegességében.

- Miről lenne szó? - döntöttem kissé oldalra a fejemet.

- Tudod... az... éveleji vizsgák. Sosem voltam a legjobb tanuló,a szórakozás órákon jobban leköt,mint a tananyag - vallotta be. - Mivel minden évben vannak év eleji dolgozatok,idén elhatároztam,hogy igyekszem majd jól megírni őket. Ehhez azonban szeretnék egy tanulótársat,aki okos,jól magyaráz,és feltehetőleg rá ér velem foglalkozni. Reméltem,hogy te éppen megfelelsz a célnak - bökött felém a fejével.

Gondolkodni kezdtem. Az igazat megvallva,jó tanuló vagyok,csak az átlagom kissé lehanyatlott,amikor a szüleim elváltak. Azóta persze összeszedtem magamat,és legtöbbször osztályelsőként zárom az évet. Ám még sosem korrepetáltam senkit. Pláne nem egy fiút. 

- Nem is tudom... - húztam el a számat azon tépelődve,mit feleljek neki. Még mindig nem vágytam ugyanis társaságra. A délutánjaimat inkább egyedül szerettem tölteni,bezárkózva a szobámba vagy a parkban sétálva.

- Na,kérlek,Elena! - noszogatott Armin. - Veled biztosan sikerül összeszednem legalább egy hármast! - tette hozzá,mire ismét elmosolyodtam,s úgy tettem,mint aki teljesen fel van háborodva.

- Hé,ha én tanítalak,az ötös is meg lesz! - tettem játékosan csípőre a kezemet,de magam sem tudom,mi ütött belém,hogy ilyen jó kedvem lett hirtelen. Biztosan Armin teszi. Ő állandóan nevet,viccelődik,és azonos hatást vált ki a környezetében tartózkodókból is.

- Ez igent jelent? - mosolyodott el,s mikor bólintottam,diadalmas arccal a levegőbe bokszolt. Én is örültem neki,bár egy valamit nem értettem.

- Miért nem Nathanielt kéred meg,hogy segítsen? Ő a legjobb tanuló - kíváncsiskodtam,mire elpirult,de válaszolni nem tudott,mert belépett a tanár,Armin pedig visszasietett a helyére. 

- Gyerekek,hadd mutassam be nektek az új tanulót,Castiel Brook-ot! - mutatott a terem ajtaja felé,amelyen belépett az emlegetett szamár. 

Én persze majdhogynem kiestem a padból csodálkozásomban. A szám valószínűleg tárva-nyitva állhatott,becsukni pedig nem voltam képes. Castiel szeme egyből végigpásztázta a termet,s amikor meglátta elképedt ábrázatomat,elmosolyodott. 

- Castiel,kérlek foglalj helyet! Van még hely az ablaknál,Iris,és egy hátul,Elena mellett - mire ezt a tanár kimondta,a fiú elkezdett felém sétálni,majd egy gyors mozdulattal bevágta magát a szomszédos székre. 

Először nem mertem ránézni. Sőt,egész órán felé se pillantottam. Amikor pedig kicsöngettek,felpattantam a helyemről,és amilyen gyorsan csak tudtam,kirohantam a folyosóra. Sajnos azonban,mégsem voltam annyira fürge,ahogy elképzeltem. Castiel hamar utolért a büfé közelében.

- Hé,Rose! - mosolygott rám,mikor kénytelen-kelletlen megálltam,s szembe fordultam vele.

- Nahát,a vörös fickó! - köszöntem neki hasonló stílusban. 

- Te csak ne vörös fickózz engem,nem csípem,ha a hajamon poénkodnak! - komolyodott el egy csapásra.

- Akkor kvittek vagyunk - vontam meg a vállamat. 

- Meglepődtél,mi? - nevetett fel harsányan fél perc csend után.

- Hát,nem rád számítottam - húztam el a számat. - Viszont kérlek,most hagyj békén,dolgom van - ezzel sarkon fordultam,ám ő utánam nyúlt,s gyengéden megragadta a karomat.

- Engedd el! - hallottam egy határozott hangot magam mögött. Castiel végre lefejtette rólam a kezét,s mindketten a védencem felé fordultunk,aki nem más volt,mint... Nathaniel Iris,egy vörös hajú lány társaságában. 

- Majd elengedem,ha úgy tartja kedvem! - mordult rá Castiel az ex barátomra,aki ezután sértődötten mellém lépett,s összeráncolt szemöldökkel meredt az új diákra.

- Ő nem egy rongybaba,hogy rángasd! - világosította fel őt,mire Castiel is közelebb jött,én pedig kettejük között nyomorogtam,de nem érdekelte egyiküket sem. Egy pillanat múlva azonban Castiel odébb lökött,mire a földön kötöttem ki,és Iris segítségével sikerült csak felállnom. Ezután megragadta Nathanielt a gallérjánál fogva,s mérgesen közelebb húzta magához.

- Te engem ne oktass ki! - súgta neki erőteljesen Castiel. Az ex barátom utálatos arccal tűrte egy ideig,majd eltolta magától a hirtelen haragú Vöröst. Sosem volt az a típus,aki leállna verekedni,pláne egy Castiel félével.

Egy percig a két fiú még farkasszemet nézett egymással,majd az új diák sarkon fordult,s egy gyors pillantást vetve még rám,eltűnt a nyüzsgő emberek sokaságában. 

- Jól vagy? - kérdezte aztán lágy hangon Nathaniel. 

- Persze,de egyedül is meg tudom magamat védeni - mondtam neki,s aztán jutott eszembe,hogy nem kellene vele ennyire elutasítónak lennem, hiszen csak segíteni akart. - Azért köszönöm - tettem hozzá halvány mosoly kíséretében. Amikor látta,hogy megenyhültem iránta,ő is elmosolyodott,majd mélyen a szemembe nézett.

- Nat,jössz órára? - lépett ekkor közénk Iris,és kézen fogta Nathanielt,mire a fiúnak állnia kellett számon kérő pillantásomat. Nem értettem ugyanis,miért engedi Irisnek megfogni a kezét...

- Ó,tudod,mi ketten... - kezdte zavartan a srác,miután rájött,miért nézek rá annyira furcsa,ködös tekintettel. - Nos,együtt vagyunk - bökte ki végül. Ekkor,akár egy áramütés után,úgy éreztem magamat. Sosem voltam kiemelkedően jó fizikából,de azt tudtam,hogy egy ilyen halálos is lehet. S abban a pillanatban azt éreztem,menten megáll a szívem.