Ahogyan az utolsó óráról is kicsöngettek,mindenki megkönnyebbülve kapta fel a táskáját,és zajongva hagyta el a termet.Mindenki,kivéve Castielt és engem. Muszáj volt bent maradnunk,amiért beszélgettünk órán. Jobban mondva,ő beszélt,én pedig csak mulattam a helyzeten.
Mr Faraize,a tanárunk azonnal kiosztotta a feladatunkat. Castielnek rágót kellett kapargatnia a padokról - haha! -,nekem pedig lemosni a táblát és összeszedni a szemetet. Szerencsére nem maradt bent végig felügyelni minket,csak az első öt percben,de utána távozott,mert más dolga akadt,így magunkra maradtunk a tennivalókkal.
- Jézusom! - borzadtam el,amikor benéztem Kentin padjába,ugyanis az tele volt szeméttel. Egyszerűbbnek láttam hát odavinni a kukát és belerámolni. Mindössze tizenegy üres csokis kekszes zacskót,három használt zsebkendőt,és egy-két papírgalacsint kellett eltakarítanom onnan. Gyakorlatilag ezzel meg is telt a kuka...
- Na,mit találtál? - kérdezte Castiel előbukkanva az egyik pad alól,s látványa nevetésre késztetett. - Ne röhögj,te sem vagy kényelmesebb helyzetben azzal a sok szeméttel az öledben! - gúnyolódott morcosan,mire fejbe dobtam egy galacsinnal.
- Hé! - képedt el teljesen. - Hogy merészelsz megdobni egy papírfecnivel? - kérdezte,majd olyan kifejezést öltött arcára,mely rosszat sejtetett.
- Mit akarsz most csinálni? - nyeltem egy nagyot,mikor láttam,hogy felém közelít,kezében a galacsinnal. Kérdésemre nem felelve jött egyre csak közelebb,mígnem leguggolt mellém,és elkezdett csikizni.
Belőlem természetesen feltört a kacaj,s alig bírtam abbahagyni,ő pedig egyre felbátorodva csikizte a hasamat és az oldalamat.
- Ne,ne kérlek! - könyörögtem neki,miközben kicsordult egy könnycseppem a nevetéstől.
- Mit adsz,ha abbahagyom? - zsarolt meg,mire én gyorsan rávágtam,hogy bármit kérhet,csak fejezze már be,mert fáj az oldalam. Ez úgy tűnt,hatott. Egy percig még fetrengtem a földön,nagyokat lélegezve,hogy megnyugodjak,majd felültem,és szembe néztem Castiellel.
- Jó,kezdetnek megteszi egy ölelés is! - mosolyodott el,és nekem csak akkor esett le,miről beszél.
- Hogy mi? - értetlenkedtem. Reméltem,hogy nem kér semmi ilyet,de miért ne tette volna...
- Oké,ha nincs ölelés,egyedül kaparod le a rágókat! - vonta meg a vállát,utána felállt,és elindult az ajtó irányába.
- Várj! - kiáltottam utána minden további tétovázás nélkül. Erre ugyan megállt,de nem fordult meg,így mögé osontam,és hátulról karoltam őt át.
- Ez is megteszi! - mondta végül elégedetten Castiel,én pedig kezemmel éreztem,ahogyan mellkasa fokozatosan lesüllyed,majd felemelkedik. - Oké,most már elengedhetsz! - fordult hátra vigyorogva,miközben lefejtette magáról a karjaimat,noha bevallom őszintén,még ölelni akartam. Kissé csalódottan álltam ott előtte,de igyekeztem leplezni,nehogy még félreértse a dolgot.
- Mit nézel így,Rose? - vizslatott kíváncsian a szemeivel.
- Csak elkalandoztak a gondolataim... - köhintettem. Válaszomon természetesen jót derült.
- Miket nem mondasz! - lépett egyre közelebb hozzám. Először csak végig a szemembe nézett,utána a számat kezdte vizslatni. Tudtam,hogy meg akar csókolni,de azt is,hogy nem leszek képes neki ellenállni. Ennél fogva jobb,ha megelőzöm a problémát,mintsem hogy akkor bajlódjak vele,amikor már megtörtént a dolog.
Határozott mozdulattal,ám legbelül sajnálkozva tettem mutatóujjamat az ajkaira. Ezzel természetesen felfogta,nem akarom,hogy újból megcsókoljon.
- Na de miért..? - kérdezte suttogó hangon.
- Már mondtam,más tetszik - ismételtem legutóbbi érvemet,s kicsit úgy hallatszott,mintha magamat akarnám erről meggyőzni. Pedig nekem tényleg Lisander tetszik. Vagy nem? Helyesbítek... nem csak ő? Teljesen össze voltam zavarodva,s ez Castnak is feltűnt.
- Tudom,említetted,de... - kezdte,ám nem hagytam,hogy befejezze a mondatát.
- Kérlek,ne nehezítsd jobban a dolgomat! - pillantottam rá esdeklőn,ő pedig egy perc múlva bólintott jelezve,hogy tudomásul vette. Ezután összeszorult szívvel fordítottam hátat neki és folytattam a padokból a szemét kiürítését.
- Tudom,említetted,de... - kezdte,ám nem hagytam,hogy befejezze a mondatát.
- Kérlek,ne nehezítsd jobban a dolgomat! - pillantottam rá esdeklőn,ő pedig egy perc múlva bólintott jelezve,hogy tudomásul vette. Ezután összeszorult szívvel fordítottam hátat neki és folytattam a padokból a szemét kiürítését.
*
- Bocsáss meg egy pillanatra! - mondtam Arminnak,mert rezegni kezdett a zsebemben a telefonom. Gyorsan elővettem,s nem haboztam felvenni akkor sem,mikor láttam,ismeretlen szám hív.
- Tessék? - szóltam bele a mobilomba,majd vártam,hogy a túlsó felén reagáljanak rá.
- Elena? - Rosa hangja volt,ezer közül is megismerném. - De jó,hogy elértelek. Még mindig ez a mobilszámod? - vont kérdőre.
- Hát,amint látszik! - mosolyodtam el,s észrevettem,hogy Armin kíváncsian engem figyel.
- Örülök,hogy múltkor összefutottunk a butikban! - jegyezte meg örömteli hangon. - Lenne kedved újra találkozni? Szükségem lenne már veled egy jó kis csajos napra! - tudakolta.
- Persze,szívesen! - egyeztem bele. - Ez nem is kérdés. Mikor felelne meg neked? - érdeklődtem.
- Most már túl késő van hozzá,igaz? - kérdezte aggódva,mire felnevettem. Rosa élénk fantáziával rendelkező,abszurd gondolkodású lány volt mindig is. Egyszóval,bármibe,akármilyen nehéznek is tűnik,belekezd,és végigviszi.
- Egyrészt igen,másrészt pedig nem vagyok otthon - feleltem sajnálkozva.
- Ó,csak nem egy pasi van a dologban? - nevetett ki a telefon túloldalán,s szinte magam előtt láttam,ahogyan kacérkodva felhúzza az egyik szemöldökét.
- Nem teljesen,de ezt majd elmesélem személyesen! - adtam kitérő választ neki,amivel még inkább sikerült őt felcsigáznom.
- Oké,de minél előbb! - hallatszott számon kérő hangja. - Például a szülinapodon! - kiáltotta boldogan.
- Jaj,hát nem felejtetted el? - csodálkoztam,ám a lelkem legbelül öröm könnyeket hullatott.
- Hova gondolsz? A legjobb barátnőm szülinapját nem szoktam elfelejteni! - szidott meg játékosan. - Ha jól tudom,akkor négy nap múlva lesz,igaz? - tudakolta,noha nagyon is tisztában volt a dologgal.
- Pontosan! - bólintottam óriási vigyorral az arcomon. - Csak kérlek,ne verd nagy dobra. Kinek jó az,ha egy évvel öregebb és ráncosabb lesz? - érveltem,s Armin ezen mondatomra elnevette magát. Valószínűleg sejthette,miről van szó.
- Rajtad nem fog az idő - bókolt kedvesen Rosalia. - Szóval akkor négy nap múlva. Még beszélünk addig,de most le kell tennem,indulok Leigh-hez - mondta sajnálkozva,majd miután elbúcsúztunk egymástól,visszacsúsztattam a telefont a zsebembe.
- Még egyszer bocsi! - pillantottam bűntudatosan Arminra,amiért félbe kellett hagynunk a tanulást.
- Ugyan már! - legyintett nagylelkűen,az a bizonyos fogat kivillantó mosoly pedig újra kiült az arcára. - Jól hallottam,hogy nemsokára szülinapod lesz? - kíváncsiskodott izgatottan.
- Igen - ismertem be kelletlenül.
- Mi a bajod ezzel? A születésnapoknak mindig örül az ember! - méltatlankodott.
- De nem én! - ellenkeztem. - Ugyanolyan átlagos nap lesz,mint a többi... - magyaráztam neki elhaló hangon,s kissé elszomorított,ha belegondoltam. Amióta ugyanis ennyire megváltoztam,a szüleimen kívül senki nem köszöntött fel. Ettől elég rossz hangulatom szokott lenni ezeken a napokon.
- Ne butáskodj! - csúszott közelebb mellém a matracon Armin. - Bármennyire is ellenkezel,én megünneplem veled! - makacskodott,amitől tartottam.
- Jaj,ne,kérlek! - rángattam meg szenvedő fejjel a pólóját.
- Nincs vita,nem tilthatod meg! - emelte fel szigorúan a mutatóujját,s úgy tett,mint aki nagyon mérges rám. Muszáj volt így kelletlenül rábólintanom a dologra,hiszen nem akartam vele összeveszni egy ilyen jelentéktelen apróság miatt,mint a születésnapom...
- Elég késő van... - jegyeztem meg néhány perc hallgatás után. - Ideje lenne mennem!
- Várj! - húzott vissza a matracra,amikor felállni készültem,hogy összeszedjem a füzeteimet. - Maradj még egy kicsit. Szeretnék mutatni egy játékot - kérte,mire szememet forgatva ugyan,de mosolyogva visszahuppantam az ágyra,mely az ablaka mellett állt,ahonnan ezernyi ragyogó csillag fénye szűrődött be.
Ő ezalatt előhalászta a fiókjából a videó játékkonzolját,majd szorosan elhelyezkedett mögöttem,ami által szinte az ablakhoz préselődtünk,de nem bántam,mert mókás helyzet volt.
- Ezzel kell menni,ezzel a gombbal pedig lelőheted a zombikat - magyarázta lelkesen,s mutogatta a gameboy-on lévő billentyűket.
Amikor kipróbáltam,rájöttem,hogy egyedül béna vagyok kiállni egy falkányi zombi ellen,mert felfalnak,így Armin rátette a kezeit az enyémre,s ketten öldököltünk,mint valami óvodás csoport két leginfantilisebb tagja. Összességében azonban azt kel mondanom,jól mulattunk,és sajnáltam,amikor este kilenc után el kellett indulnom haza. Anya bizonyára aggódik már értem.
- Hát itt vagy! - ölelt át szorosan,mikor beléptem a bejárati ajtón. Igazam volt,aggódott értem...
- Anya,megfulladok! - téptem ki magamat finoman erős karjai közül,s csak akkor láttam meg,hogy könnyesre sírta a szemeit. - Anya,mi történt? - hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. Egyúttal kíváncsi voltam,miért ennyire szomorú,más részről viszont,féltem megtudni,mit akar velem közölni.
- Azt hittem,már baleset ért! - ismerte be rekedt hangon,mire csodálkozva felvontam a szemöldökömet.
- Baleset? Honnan vetted ezt? - értetlenkedtem. - Hiszen még csak negyed tíz! - mutattam az előszobában álló ingaórára.
- Igen,de... - hebegte,amitől még inkább megfeszült minden idegszálam. - Kicsim,amikor vacsorát készítettem magamnak,bekapcsoltam a tévét a konyhában - vett erőt magán,s mesélni kezdett. - Éppen a híradó ment,és bemondták rajta,hogy egy csapat tinédzsert baleset ért a városban,nem messze a gimnáziumodtól - itt újra elsírta magát,mire megnyugtatóan megsimogattam a hátát,de legbelül éreztem,hogy menten összeesek a rémülettől. - Egy szórakozóhelyről tartottak hazafelé,amikor elütötte őket egy busz,mert túl sötét volt,az utcai lámpák pedig nem világítottak. Ketten közülük súlyosan megsérültek,és én már azt hittem,hogy... azt hittem... - itt azonban elcsuklott a hangja,és nem tudta befejezni,amit mondani szeretett volna. Nem is volt rá azonban szükség,hiszen tudtam,mire célozgat. Azt hitte,én is köztük voltam.
- Tessék? - szóltam bele a mobilomba,majd vártam,hogy a túlsó felén reagáljanak rá.
- Elena? - Rosa hangja volt,ezer közül is megismerném. - De jó,hogy elértelek. Még mindig ez a mobilszámod? - vont kérdőre.
- Hát,amint látszik! - mosolyodtam el,s észrevettem,hogy Armin kíváncsian engem figyel.
- Örülök,hogy múltkor összefutottunk a butikban! - jegyezte meg örömteli hangon. - Lenne kedved újra találkozni? Szükségem lenne már veled egy jó kis csajos napra! - tudakolta.
- Persze,szívesen! - egyeztem bele. - Ez nem is kérdés. Mikor felelne meg neked? - érdeklődtem.
- Most már túl késő van hozzá,igaz? - kérdezte aggódva,mire felnevettem. Rosa élénk fantáziával rendelkező,abszurd gondolkodású lány volt mindig is. Egyszóval,bármibe,akármilyen nehéznek is tűnik,belekezd,és végigviszi.
- Egyrészt igen,másrészt pedig nem vagyok otthon - feleltem sajnálkozva.
- Ó,csak nem egy pasi van a dologban? - nevetett ki a telefon túloldalán,s szinte magam előtt láttam,ahogyan kacérkodva felhúzza az egyik szemöldökét.
- Nem teljesen,de ezt majd elmesélem személyesen! - adtam kitérő választ neki,amivel még inkább sikerült őt felcsigáznom.
- Oké,de minél előbb! - hallatszott számon kérő hangja. - Például a szülinapodon! - kiáltotta boldogan.
- Jaj,hát nem felejtetted el? - csodálkoztam,ám a lelkem legbelül öröm könnyeket hullatott.
- Hova gondolsz? A legjobb barátnőm szülinapját nem szoktam elfelejteni! - szidott meg játékosan. - Ha jól tudom,akkor négy nap múlva lesz,igaz? - tudakolta,noha nagyon is tisztában volt a dologgal.
- Pontosan! - bólintottam óriási vigyorral az arcomon. - Csak kérlek,ne verd nagy dobra. Kinek jó az,ha egy évvel öregebb és ráncosabb lesz? - érveltem,s Armin ezen mondatomra elnevette magát. Valószínűleg sejthette,miről van szó.
- Rajtad nem fog az idő - bókolt kedvesen Rosalia. - Szóval akkor négy nap múlva. Még beszélünk addig,de most le kell tennem,indulok Leigh-hez - mondta sajnálkozva,majd miután elbúcsúztunk egymástól,visszacsúsztattam a telefont a zsebembe.
- Még egyszer bocsi! - pillantottam bűntudatosan Arminra,amiért félbe kellett hagynunk a tanulást.
- Ugyan már! - legyintett nagylelkűen,az a bizonyos fogat kivillantó mosoly pedig újra kiült az arcára. - Jól hallottam,hogy nemsokára szülinapod lesz? - kíváncsiskodott izgatottan.
- Igen - ismertem be kelletlenül.
- Mi a bajod ezzel? A születésnapoknak mindig örül az ember! - méltatlankodott.
- De nem én! - ellenkeztem. - Ugyanolyan átlagos nap lesz,mint a többi... - magyaráztam neki elhaló hangon,s kissé elszomorított,ha belegondoltam. Amióta ugyanis ennyire megváltoztam,a szüleimen kívül senki nem köszöntött fel. Ettől elég rossz hangulatom szokott lenni ezeken a napokon.
- Ne butáskodj! - csúszott közelebb mellém a matracon Armin. - Bármennyire is ellenkezel,én megünneplem veled! - makacskodott,amitől tartottam.
- Jaj,ne,kérlek! - rángattam meg szenvedő fejjel a pólóját.
- Nincs vita,nem tilthatod meg! - emelte fel szigorúan a mutatóujját,s úgy tett,mint aki nagyon mérges rám. Muszáj volt így kelletlenül rábólintanom a dologra,hiszen nem akartam vele összeveszni egy ilyen jelentéktelen apróság miatt,mint a születésnapom...
- Elég késő van... - jegyeztem meg néhány perc hallgatás után. - Ideje lenne mennem!
- Várj! - húzott vissza a matracra,amikor felállni készültem,hogy összeszedjem a füzeteimet. - Maradj még egy kicsit. Szeretnék mutatni egy játékot - kérte,mire szememet forgatva ugyan,de mosolyogva visszahuppantam az ágyra,mely az ablaka mellett állt,ahonnan ezernyi ragyogó csillag fénye szűrődött be.
Ő ezalatt előhalászta a fiókjából a videó játékkonzolját,majd szorosan elhelyezkedett mögöttem,ami által szinte az ablakhoz préselődtünk,de nem bántam,mert mókás helyzet volt.
- Ezzel kell menni,ezzel a gombbal pedig lelőheted a zombikat - magyarázta lelkesen,s mutogatta a gameboy-on lévő billentyűket.
Amikor kipróbáltam,rájöttem,hogy egyedül béna vagyok kiállni egy falkányi zombi ellen,mert felfalnak,így Armin rátette a kezeit az enyémre,s ketten öldököltünk,mint valami óvodás csoport két leginfantilisebb tagja. Összességében azonban azt kel mondanom,jól mulattunk,és sajnáltam,amikor este kilenc után el kellett indulnom haza. Anya bizonyára aggódik már értem.
- Hát itt vagy! - ölelt át szorosan,mikor beléptem a bejárati ajtón. Igazam volt,aggódott értem...
- Anya,megfulladok! - téptem ki magamat finoman erős karjai közül,s csak akkor láttam meg,hogy könnyesre sírta a szemeit. - Anya,mi történt? - hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt. Egyúttal kíváncsi voltam,miért ennyire szomorú,más részről viszont,féltem megtudni,mit akar velem közölni.
- Azt hittem,már baleset ért! - ismerte be rekedt hangon,mire csodálkozva felvontam a szemöldökömet.
- Baleset? Honnan vetted ezt? - értetlenkedtem. - Hiszen még csak negyed tíz! - mutattam az előszobában álló ingaórára.
- Igen,de... - hebegte,amitől még inkább megfeszült minden idegszálam. - Kicsim,amikor vacsorát készítettem magamnak,bekapcsoltam a tévét a konyhában - vett erőt magán,s mesélni kezdett. - Éppen a híradó ment,és bemondták rajta,hogy egy csapat tinédzsert baleset ért a városban,nem messze a gimnáziumodtól - itt újra elsírta magát,mire megnyugtatóan megsimogattam a hátát,de legbelül éreztem,hogy menten összeesek a rémülettől. - Egy szórakozóhelyről tartottak hazafelé,amikor elütötte őket egy busz,mert túl sötét volt,az utcai lámpák pedig nem világítottak. Ketten közülük súlyosan megsérültek,és én már azt hittem,hogy... azt hittem... - itt azonban elcsuklott a hangja,és nem tudta befejezni,amit mondani szeretett volna. Nem is volt rá azonban szükség,hiszen tudtam,mire célozgat. Azt hitte,én is köztük voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése