5. fejezet - A korrep

Még mindig nem vagyok képes felfogni. Legalább két hete tudtam meg,de azóta nem fér a fejembe,hogy Nathaniel és Iris... együtt vannak. Hogyan lehet ez? Teljesen különböznek! Iris egy hanyag,feledékeny lány,aki nem is tanul annyira jól,Nat viszont éppen az ellenkezője. Akkor miért? Egyáltalán hogyan? Milyen körülmények között? Nem tudtam megérteni.

Miért is zavar ez? Hiszen nekem már régóta semmi közöm nincsen az ex barátomhoz,nem köt hozzá semmi,nem is tetszik... vagy mégis? Ezek szerint kell,hogy érezzek iránta valamit. 

Esküszöm,kezdek beleőrülni. Főként akkor,amikor látom,mennyire boldogok együtt. Nap mint nap azzal kell szembesülnöm,hogy egymás kezét fogva sétálgatnak a folyosón,időnként csókolóznak,és akkor még örülök,hogy többet nem tudok a kapcsolatukról. Őszintén szólva,ha többet is tudnék róluk,talán nem bírnám ki,és végleg összeroppannék. 

- Elena,indulnod kell a randidra! - hallottam anya hangját a konyhából. Idegesen felkaptam a válltáskámat,vetettem magamra egy utolsó pillantást a tükörben,és elhagytam a szobámat.

- Anya,mondtam már,hogy nem randi! - reagáltam feldúltan. - Csak segítek tanulni egy osztálytársamnak,ennyi az egész - adtam a tudtára az igazat. Úgy láttam hiába,mert továbbra is sejtelmesen mosolygott,ami még inkább feldühített,úgyhogy sietve kiléptem a bejárati ajtón,és elindultam egy közeli kávézóba,melyet a korrepetálás helyszínéül választottunk Arminnal. 

Mindössze öt percet késtem. Az elegáns helyiségbe lépve körülnéztem,s egy hátul eldugott asztalnál leltem rá a fiúra,amint éppen egy gameboy társaságában mulattatta magát. 

- Szia! - intett felém nevetve,amint meglátott. Ám mikor feltűnt neki a szokásosnál is komorabb hangulatom,egy csapásra együtt érzővé vált. - Baj van,Elena? - ezzel áthajolt az asztal fölött,és amikor meglátta,hogy szemeim megtelnek könnyel,egyik kezével megfogta az arcomat.

- Tudok valamit segíteni? - kérdezte suttogóra fogva a hangját,miközben az arcomról a hajamra vándorolt a keze,s egyik tincsemmel kezdett játszadozni. Hiába szerettem volna ellenállni,nem sikerült. Túlságosan is máshol járt az eszem,hogy ellenkezzek. Valahol Nathanielnél...

- Nem,de kedves tőled - mosolyodtam el könnyeimet nyeldesve,majd végre valahára megfogtam Armin kezét,s gyengéden eltoltam az arcomtól. 

- Ha bármi van,csak szólj nekem - biccentett felém bizalmasan,ami nagyon jól esett abban a pillanatban.

- Rendben - bólogattam,majd a kézfejemmel letöröltem a könnyeimet. - Vicces,én azt hittem,csak a  videó játékaiddal törődsz ennyire - jegyeztem meg,s ez mosolygásra késztette őt.

- Általában igen,de ez most egy kivételes alkalom - vallotta be pirosló orcákkal. - Szóval,mit tanulunk ma? - váltott gyorsan témát zavarodottságában,ami őszintén szólva,egész aranyosan állt neki.

- Mit szólnál a biológiai anyagcserékhez? - tudakoltam kissé derűsebb hangulatban. Erre Armin hányingert színlelve fogdosni kezdte a hasát,aminek látványa nevetésre késztetett. Amikor meglátta,hogy sikerült felvidítania,ő is kacagni kezdett,kivillantva ezzel tökéletesen fehér fogsorát. Abban a pillanatban értettem meg,miért vannak úgy oda érte a lányok...

- Tehát,az anyagcsere fogalmát kellene elsőként tisztázni - kezdtem bele a tanításba,s a fiú abbahagyta a bohóckodást,hogy minden energiájával arra összpontosítson,amit hall tőlem. - Az anyagcsere az élő rendszer és a környezete között lezajló anyagfelvétel. Eddig világos? - kérdeztem tőle,s elégedetten nyugtáztam határozott bólintását. 

Mindössze két órán keresztül magyaráztam Arminnak a sejtek anyagcsere folyamatait a transzportfolyamatoktól kezdve a biológiai oxidációig. Nagy meglepetésemre - és örömömre - az együtt töltött idő után igazi biológia zsenivé vált,annyira tudta az anyagot. 

- Mondtam már,hogy remek tanár vagy? - mosolygott rám a fiú,mikor kiléptünk a kávézó ajtaján. Ekkorra már kezdett sötétedni,hiszen a korrepetálás órákat legtöbbször késő délutánra beszéltük meg,amikor mindketten ráértünk. 

- Még nem,de sosem késő - böktem finoman oldalba. - Akkor jövőhéten kedden ugyanitt hatkor? - kérdeztem tőle,jó e neki az időpont.

- Megfelel,azt hiszem - bólintott,s közben fekete tincsei még jobban a szemébe lógtak. - Nem tudom,mivel hálálhatnám meg,amiért két órán keresztül tépted a szádat,úgyhogy mit szólnál ahhoz,ha hazakísérnélek? - nézett rám kíváncsian,és szemében halvány reménysugarat vettem észre. Úgy éreztem magamat ezen a délutánon,ahogy már régen. Armin társaságánál jobbat aligha kívánhatna az ember,ezért természetesen elfogadtam a felajánlását. 
- Lehetne egy indiszkrét kérdésem? - pillantott rám a fiú,miközben hazafelé sétáltunk a parkon keresztül.
- Ühüm - bólintottam,bár előre féltem,mi lesz az.
- Hogyhogy mindig egyedül vagy? - na igen,ettől rettegtem. Mégis hogy mondjam el neki az igazat?
- Nos... - simítottam végig idegesen a hajamon. - Néhány éve elváltak a szüleim. Azóta teljesen megváltoztam,nyilván ennek okából. Nem tudom,miért van ez így,de azóta nem szívesen keresem az emberek társaságát - vallottam be őszintén. Ő nem nevetett ki,csupán megértően bólintott.
- Érthető,fordított esetben engem is megviselne ez a trauma - mondta. - Bár,én akkor sem riadtam vissza az osztálytársaktól,amikor kiderült Alexy-ről,hogy meleg - jegyezte meg mosolyogva. Na igen. Alexy Armin ikertestvére,aki fiú létére a vele azonos nemhez vonzódik. 
- Az azért más - reagáltam mondandójára. - Ti attól még egy boldog család vagytok,szerencsésnek mondhatjátok magatokat - sóhajtottam földre szegezett tekintettel,s azután némán ballagtunk tovább.
Pár perc alatt el is értünk a házunkig,így udvariasan megköszöntem Arminnak,hogy hazakísért.
- Nem tesz semmit,ez a minimum - mosolygott rám,kivillantva ezzel gyönyörű fehér fogait,amelyeken megcsillant a holdfény bársonyos sugara. Abban a pillanatban elvesztettem az eszemet,nem tudom,mi ütött belém,ám hirtelen átöleltem őt. 

Ezen persze először meglepődött,majd utána megértően elkezdte simogatni a hátamat,miközben nekem újra megteltek könnyel a szemeim. Pár percig így álltunk a bejárati ajtónk előtt,majd Armin finoman eltolt magától.
- Minden rendben lesz,és tudd,hogy rám számíthatsz bármikor - kacsintott rám mosolyogva,s mutatóujjának hegyével letörölte a könnycseppeket az arcomról.
- Köszönöm - hüppögtem,s én is mosolyt erőltettem az arcomra. - Akkor... szia! - intettem neki,mire ő is így tett,s elindult hazafelé. Én még néztem egy ideig,ahogy egyre távolodik,majd lassan sarkon fordultam,és bementem a házba. 
Első utam a konyhába vitt,ahol anya éppen vacsorázott.
- Kicsim,milyen volt? - tudakolta felhúzott szemöldökkel,furcsa grimasszal az arcán,de amint meglátta,hogy pirosak a szemeim a sírástól,letette a kenyeret,amit éppen evett,a tányérra,hogy aztán odajöjjön hozzá,és a karjaiba zárjon. - Mi történt? Ennyire rosszul sikerült? 
- Nem - vágtam rá gyorsan,és éreztem,hogy anyám ölelésében kissé megnyugszom. - Csak tudod,megint eszembe jutott a válásotok - mondtam el neki a fél igazságot.
- Amiatt nem szoktál így kiakadni,szívem - csóválta meg anya a fejét,s lassan eltolt magától,hogy belenézhessen a szemembe.
- Talán az is közrejátszott,hogy Nathanielnek van barátnője - vallottam be szomorúan. Anya ismerte az ex barátomat,hiszen amíg együtt voltunk,gyakran járt át hozzánk például együtt tanulás céljából. 
- Ó! - erre csak ennyit tudott mondani. - Mit szólnál,ha holnap itthon maradnál? - vetette fel az ötletet,ami tőle egész szokatlan volt. - Tarthatnánk egy csajos napot,tudod. Elmennénk vásárolni,meg ilyenek. Holnapra úgyis kivettem egy szabadnapot,neked is igazolnám a hiányzást - ajánlotta,mire boldog mosollyal az arcomon,beleegyezően bólintottam.
- Most viszont menj,és pihend ki magad. Nem szeretném,ha karikás szemekkel ébrednél - parancsolta csupa szeretettel a hangjában,s én eleget téve a kérésének,vacsora után felmentem a szobámba,lezuhanyoztam,majd bedőltem az ágyamba.
Egy ideig persze nem sikerült elaludnom,mert szüntelenül Nathaniel járt a fejemben,no meg Castiel,és amit ezek ketten leműveltek az iskola folyosóján. Ám egy varázsütésre,kettejük helyét Armin váltotta fel,ahogyan éppen a PC játékait nyomkodja,ami nevetésre késztetett,így az öröm pillanatával az arcomon sikerült végre álomba szenderednem.