3. fejezet - Újra a gimiben

- Tessék? - kérdeztem ledöbbenve Castieltől,mint aki rosszul hall.

- Jól értetted,Rose! - nézett komolyan a szemembe,mire felháborodva ugrottam le a padról.

- Nem ez a nevem,már megmondtam! - okítottam,miközben erőteljesen hadonásztam a karjaimmal,hogy hangsúlyt adjak mondandómnak. Ezen természetesen elnevette magát,amivel csak sikerült még inkább felhúznia.

- Bocsánat,Elena! - kért elnézést még mindig fülig érő szájjal. - Szóval?

- Szóval mi? - értetlenkedtem,noha tudtam miről van szó,csupán húzni akartam az időt.

- Tudnánk találkozni még mielőtt megkezdődik a gimi? - nézett reménykedve mélyen a szemembe,s azon kaptam magam,belülről olvadozni kezdek,akár egy jégdarab + 50 fokban,annyira édes volt.

- Nem hinném - feleltem ridegen. - Holnap hazautazom - tettem hozzá,amin igencsak elcsodálkozott.

- Haza? Hát nem itt laksz az apáddal? - kíváncsiskodott,én pedig megráztam a fejemet.

- Az kéne még! - legyintettem mosolyogva. - Anyámmal élek vidéken - magyaráztam,mire bólintott.

- Akkor máskor sincs esély rá,hogy újra láthassalak,Rose? - kérdezte,ám most nem gurultam dühbe az új becenevem hallatán.

- Nem valószínű,ráadásul az iskola is elég sok időt elvesz az életemből - találtam kifogást,holott ez nem volt teljesen igaz.

- Nocsak,a lepukkant vidéken is van oktatási intézmény? - húzta fel humorosan a szemöldökét.

- Hé! - tiltakoztam. - A mi vidékünk egyáltalán nem lepukkant. Imádok ott élni. Mellesleg az egyik legszínvonalasabb gimnáziumba járok,a Sweet Amorisba - hencegtem,bár nem hinném,hogy bármit is mondott volna Castielnek a sulim neve.

- Értem - nevette ismét el magát,ám ezúttal alig bírta abbahagyni. Szinte féltem már egy perc után,nehogy ne kapjon elég levegőt,annyira röhögött.

- Most meg mi van? - mordultam rá közömbösséget színlelve,habár elég nehéz volt,mert amikor Castiel mosolygott,apró gödröcskék jelentek meg az arcán,ami által még inkább vonzónak tűnt.

- Semmi,semmi - legyintett,majd sajnálkozva felállt,és azt mondta,haza kell mennie.

- Hát akkor szia! - intettem neki,s vártam,hogy elmenjen,de ehelyett csak közelebb lépett hozzám. 

- Még találkozunk! - suttogta a fülembe,s hangjától kirázott a hideg. Csak remélni tudtam,nem tűnik fel neki a libabőr a karjaimon. Ezután sarkon fordult és Démonnal az oldalán indult el. 

Addig néztem őt,míg el nem tűnt a szemem elől.

Nem tudom,mi késztetett erre,de egyszerűen nem tudtam nem rá figyelni. Miután még néhány percig álltam ott egyedül a park közepén,akár egy őrült,én is hazaindultam.

*

Nem tudom,említettem e már,de utálom az évnyitókat. Nem csupán azért,mert ilyenkor kötelező a fehér viselet,hanem mert újra azt kell látnom,hogy a suli nagy része keresztülnéz rajtam. Nem mellesleg,minek végigállni tömör három órát,ami alatt az igazgatónő arról beszél,mennyire jó,hogy viszont láthat bennünket,diákokat - úgy vélem,ő is tudja,ez nem egészen igaz -,és elmondja az éves iskolaprogram mellett,hogyan kellene viselkednünk,mikor a gimi épületén belül tartózkodunk. 

Egyszóval,minden ugyanolyan sablonos volt,mint minden évben eddig. Tisztelettudóan végigálljuk a hegyi beszédet,majd minden osztály bevonul a saját termébe,hogy aztán az osztályfőnök is személyesen üdvözölhessen minket. Tényleg,minden pontosan így történt most is,leszámítva,hogy Mr. Faraize váratlan bejelentéssel lepett meg minket:

- Fiúk-lányok! Nem szeretnélek még órákig marasztalni titeket,úgyhogy gyorsan összefoglalom,amit tudnotok kell - hívta fel a figyelmet magára. - Először is,az órarendeteket kifelé menet megkapjátok majd,tehát holnaptól belevágunk a szokásos,számotokra izgalmakkal teli tanulásba - amikor ezeket a szavakat mondta,mindenki felnyögött. - Tudom én,mennyire lelkesek vagytok,de ezt az állapotot tovább tetőzném. Szeretném felhívni a figyelmeteket arra,hogy holnaptól új diák érkezik az osztályunkba - na igen,ilyenkor esett ki majdnem mindenki a padból meglepetésében. - Remélem,kedvesek,és befogadók lesztek vele. Nemrég költöztek a környékre a családjával,így nem igazán ismeri a vidéket. Szeretném,ha minél többen segítenétek neki a beilleszkedésben - figyelmeztetett bennünket,majd mondott még néhány elenyésző információt,amit elengedtem a fülem mellett,s utána mindenkit hazaengedett. 

Miközben elgondolkodtam azon,ki lehet az új tanuló,lassú léptekkel indultam ki órarenddel a kezemben a teremből. Ekkor valaki hirtelen nekem jött de úgy,hogy mindketten a földön kötöttünk ki. 

- Ne haragudj! - kért elnézést Nathaniel. - Minden rendben? - kérdezte kedvesen,majd fölsegített,ami szokatlan volt,mert a szakításunk óta sok ideig szóba sem álltunk egymással.
- Persze,semmi baj - nyugtattam meg,s felnéztem rá,egyenesen az aranybarna szemeibe,melybe néhány kósza szőke tincs lógott.

- Régen nem beszéltünk - jegyezte meg bársonyos hangján. - Nem lenne kedved most esetleg beülni valami kávézóba? - érdeklődött. Az agyam éppen kifogások után zakatolt,ami neki is feltűnhetett. -Jó,nem kell - rázta meg a fejét mosolyogva,majd megilletődve kilépett a terem ajtaján. 

Utána szerettem volna kiáltani,de valahogy nem jött ki hang a torkomon. Nem szándékoztam rosszba lenni Nathaniellel,mert jól esik az embernek,ha valaki törődik vele. Márpedig ő tipikusan olyan volt,aki a végletekig harcol a barátaiért,legyen szó bármiről.

Így hát a szokott komor hangulatommal indultam haza anyához,aki persze rögtön faggatni kezdett,mi történt a suliban.

- Ezerszer mondtam anya,semmi! - mosolyodtam el türelmetlen kérdésáradatain. 

- Apánál sem történt semmi izgalmas? - kíváncsiskodott. Tudni illik,amikor tegnap hazaértem a vonattal,anya még dolgozott,és csak későn jött,amikor én már lefeküdtem,ezért nem volt alkalmunk beszélgetni a szünetemről.

- Nála pláne nem - ráztam meg gyorsan a fejemet,s reméltem,hogy nem kérdez többet. Nem szerettem volna beszélni neki Castielről. Elvégre,ki ő nekem? Egy idegen csak,akit életemben kétszer láttam. Értelmetlen lenne úgy felfújni a dolgot,hiszen többé már sohasem látom. Maximum nyaranta,ám az sem biztos,hiszen véletlenül futottunk csak össze a parkban. 

Miután még csevegtünk egy kicsit anyával,elvonultam a szobámba. Anya háza jóval kisebb volt apáénál. Nem volt emeletes,de kettőnknek éppen megfelelt. A szobák többsége hangulatos,meleg színt kapott,kivéve az enyémet. Anya volt olyan nagylelkű,hogy megengedte,saját magam fessem ki és rendezzem be. Ezáltal az én kis "birodalmam" leginkább egy denevérbarlangra hasonlított ahol néhány modern bútor áll. 

A nap hátralévő részében a tévét bambultam,ám nemigen tudtam rá figyelni. Mint említettem,azok a bizonyos gondolatok,melyek Castiel körül forogtak,nem akartak csillapodni. Vajon mi az,ami ennyire megfogott benne? Hogy őszinte legyek,nem tudtam a választ,csak tippjeim voltak. Talán az izmos teste,a szokatlan,vörös haja,a szürke szemei,vagy csupán a stílusa,mely eléggé hasonlított az enyémhez. 

Annyira lekötött a Castielre való gondolás,hogy elfelejtettem,létezik idő. Ebből kifolyólag este eszméltem rá,milyen késő van,és le kellene feküdni. Miután megvacsoráztunk anyával,hanyagul bedobáltam néhány füzetet a táskámba,kikészítettem a holnapi ruhámat a székemre,s álomba ringattam magamat.