A vacsora mondhatni kellemesen telt. Apa ügyfelei kivételesen kedves,vicces emberek voltak,s úgy tűnt,az este végére sikerült nyélbe ütniük egymással az üzletet. Egyébként nem tudom nem megjegyezni,hogy Castiel egész idő alatt engem bámult,de amikor ránéztem,azonnal lesütötte a szemeit,hogy úgy tegyen,mint aki komótosan eszik.
- Hogy ízlett a vacsora? - kérdezte óriási mosoly kíséretében az apám a Brook házaspártól,miközben kikísértük őket a bejárati ajtóhoz.
- Isteni volt,ugye Cedrick? - pillantott férjére Marie,aki egyetértően bólogatott. - Castiel,te mit gondolsz? - fordult aztán a fiához,aki - nahát,micsoda véletlen - engem vizslatott. A kérdés hallatán sem vette le rólam a szemét,csupán elmosolyodott,és úgy felelt anyjának:
- Nagyon jó volt! - mély hangjától kirázott a hideg. Úgy mondta ugyanis az előbbi szavakat,mint aki nem is az ételről beszél,hanem...rólam. Ugyan már! Ez hülyeség. Miért érdekelnék én bárkit is?
Miután apámmal elköszöntünk a vendégeinktől,minden szó nélkül felbaktattam a szobámba,hogy végre egyedül lehessek. Alig vártam,hogy levegyem magamról az elegáns göncöket! Elégedett sóhajjal mostam le magamról minden sminket,s öltöztem át a pizsamámba,ami - ki gondolta volna - szintén fekete volt. Nem csupán azért szerettem a feketét,mert karcsúsít,és kiemeli a tested domborulatait,de a tejfehér bőrömet is szépen kihangsúlyozta. Ha mások már nem is,én legalább elégedett vagyok magammal.
Amikor este tíz óra után álmosan bebújtam az ágyamba,s a fejemre húztam a takarót,arra lettem figyelmes,hogy valaki kinyitja a szobám ajtaját.
- Alszol már,Elena? - természetesen apa volt az. Ha most felteszitek a kérdést,ki más lehetett volna,akkor elárulnám nektek,hogy rajtunk kívül még szolgálóktól és szobalányoktól is hemzseg a ház,akik némelyike gyakorta bejön hozzám megágyazni,takarítani,és hasonló apróságokat csinálni.
- Nem - nyögtem morcosan,mire apa halkan odasétált hozzám,hogy leüljön aztán az ágyam szélére.
- Köszönöm,hogy olyan illedelmesen viselkedtél a vacsoránál! - suttogta halkan remélve,hogy nem ébreszt még jobban fel. Hát,tévedett. Az álom sajnos már rég kiment a szememből. Konkrétan abban a pillanatban,amikor benyitott hozzám.
- Mindig ilyen vagyok,csak nem veszed észre! - hárítottam el dicséretét.
- Észrevenném,ha ilyen volnál. velem csak pimaszkodni tudsz! - váltott keményebb hangnemre,ami arra késztetett,hogy felüljek az ágyamban.
- Ez meglep téged?! - kérdeztem türelmetlenül,majd választ sem várva,hozzátettem: - Miattad vagyok ilyen. A te hibád,hogy elváltatok anyával. Én nem kértem ilyesmit,mégis belerángattatok az idióta vitáitokban nap mint nap! - tört ki belőlem a sok év fájdalma.
- Engem okolsz,amiért tönkrement a házasságunk? - tudakolta elhűlve apám.
- Pontosan! - feleltem kerek-perec. - Mellesleg,adok egy jó tanácsot magamhoz. Ne most akarj megnevelni,majdnem tizenhét évesen,amikor előtte soha nem foglalkoztál velem. Már túl késő,hogy apuci pici lányát faragj belőlem! - vágtam a fejéhez,utána visszafeküdtem az ágyba,s a fal felé fordultam.
Apa még egy pár percig némán ült mellettem,majd éreztem,ahogyan feláll a matracról,s hallottam,ahogyan becsukja maga mögött az ajtómat.
Még legalább egy fél óráig gubbasztottam a sötétben,végül pedig könnyekkel a szememben sikerült csak elaludnom.
Még legalább egy fél óráig gubbasztottam a sötétben,végül pedig könnyekkel a szememben sikerült csak elaludnom.
*
Másnap mondhatni délben keltem fel. Az egy dolog,hogy szeretek sokáig aludni,de azt hiszem,most felülmúltam önmagamat. Rögtön kipattantam az ágyamból,amint megláttam a telefonom kijelzőjét. Első dolgom volt felöltözni,megfésülködni,és lemenni reggelizni. Farkas éhesnek éreztem magamat. A konyhába érve készítettem magamnak pár szelet pirítóst,amit a pulton ülve kényelmesen meg is ettem. Közben akarva-akaratlanul is Castiel járt a fejemben. Egyszerűen nem tudtam,miért csak rá gondolok. Az tény,hogy tipikusan olyan egyéniség,aki után sok lány megfordul az utcán,de én soha nem voltam senkiért ennyire oda.
Azaz csak egyszer. Amikor beiratkoztam a Sweet Amoris Gimnáziumba, az iskola DÖK elnöke karolt fel elsőként,és segített mindenben,amiben csak tudott. Nagyon kedvesen bánt velem,és akkor úgy éreztem,sosem nyíltam meg senki előtt úgy,mint akkor előtte. Ebből kifolyólag - na meg a sok együtt töltött délutánnak köszönhetően - egy idő után kölcsönösen megtetszettünk egymásnak,így igennel feleltem,amikor megkérdezte,hogy lenne e kedvem vele járni.
Viszont ami volt,elmúlt. A szüleim válása után teljesen kifordultam magamból,ami nem tetszett Nathanielnek. Egy ideig azonban ígyis kitartott mellettem,de amikor látta,hogy engem már senki és semmi nem érdekel magamon kívül,elhagyott. Nem hibáztatom érte. Elviselhetetlen voltam akkoriban. Egy rossz pillanatomnak köszönhetően elvesztettem a fiúmat,aki a legjobb barátom is volt egyben.
Amint ezen gondolkoztam,feltűnt,hogy gyorsan telik az idő. Ez az utolsó napom apánál a városban,holnap ugyanis utazom haza anyuhoz,mert kezdődik az iskola. Szeretném nem lustálkodással tölteni,ezért úgy döntöttem,elsétálok a parkba,amely legalább kis mértékben idézi a falusi világ hangulatát,amit már annyira hiányoltam.
Mindössze tíz percre volt innen a liget. Amint megpillantottam egy padot egy árnyas fa alatt,egyből leültem rá,s közben gyönyörködtem a tájban. Nyár végén minden gyönyörű zöld színben pompázott a fűtől kezdve a fákon át a bokrokig. Néhány növényen még színes,illatos virágok is nyíltak,amelyek bármennyire is jó illatúak voltak,a sárga rózsámét nem tudták fölülmúlni. Egy pillanatra muszáj volt lehunynom a szememet. A levegőben terjengő illatok sokasága elbódította az orromat,amitől aludni lett volna kedvem,noha nemrég keltem csak fel.
A percekig tartó relaxálásomat hirtelen félbeszakította valami,ami erőteljesen a lábamnak ütközött. Kénytelen voltam kinyitni a szemeimet,s megkapaszkodni a pad szélében,hogy el ne veszítsem egyensúlyomat. Akkor láttam csak,hogy mellétrafáltam. Nem egy apró tárgyról volt szó,hanem egy óriási belga juhászkutyáról. A melegtől lihegve ült le előttem,és barátságosan csóválta a farkát,ami arra késztetett,hogy megsimogassam. Mialatt végigpaskoltam az eb nyakát,a gazdája is felbukkant,aki nem más volt,mint... Castiel!
- Szia,Rose! - vette elő szívdöglesztő mosolyát,én pedig azt mondogattam magamnak,hogy: "Csak el ne olvadj!" Remélem,nem látszott rajtam...
- Rose a kutyád? - kérdeztem vissza félrebillentett fejjel,ő közben leült mellém a padra.
- Nem,ő Démon. A Rose neked szólt - válaszolta,mire az okos állat nevét hallva gazdájára figyelt.
- Tévedsz,Elena vagyok. Baj lehet a rövid távú memóriáddal,ha még ezt sem jegyezted meg - pimaszkodtam vele,ami még inkább jobb kedvre derítette.
- Én csak a rózsa miatt hívtalak így,ami tegnap a hajadban volt. Meg kell hogy mondjam,nem festettél rosszul benne - kacsintott rám,én viszont próbáltam ellenállónak és fagyosnak tűnni. Nathaniel után féltem bárkit is a közelembe engedni.
- Ha ez bók akart lenni,akkor köszönöm - mondtam minden lelkesedés nélkül,ám ő nem adta fel a próbálkozást.
- Furcsa egy lány vagy - jegyezte meg félvállról.
- Azért,mert nem dobom hanyatt magamat a szép szavaidtól? - tudakoltam tőle,s egyre jobban nevettem magamban ezen a helyzeten.
- Valószínűleg ez is benne van a pakliban - bólogatott. - Emellett viszont van benned valami,ami a sok üresfejű libában nincsen - próbált újra kedves szavakkal illetni.
- Kikérem magamnak,hogy így beszélj a női társaimról! - mosolyodtam végre el.
- Nocsak,valaki eldobta a komoly és rideg álarcát? - bökött vállon gyengéden,de erre nem szóltam vissza neki. Ezután egy pár percig némán ültünk egymás mellett,s figyeltük,ahogyan Démon boldogan szaladgál. Végül Castiel megszólalt,de valami olyasmit mondott,amin teljes mértékben meglepődtem:
- Szeretnélek jobban megismerni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése