30. fejezet - Csodás ajándék

Tompa fejfájást éreztem,amint magamhoz tértem. Valami puhán feküdtem. Amint kinyitottam a szemeimet,megnyugodva állapítottam meg,hogy az ágyamban vagyok,biztonságban. Lassan felültem,s körül akartam nézni,de túl sötét volt ahhoz,hogy bármit is láthassak,ezért úgy döntöttem,lemegyek anyához,hogy kérjek tőle egy fájdalomcsillapítót. Óvatos léptekkel közelítettem meg az ajtómat. Megfogtam a kilincset,és kiléptem. Jobban mondva,beléptem,ugyanis zavarodottságomban nem tűnt fel,hogy egy szekrénybe másztam éppen be. Ijedten magamhoz tértem,s csak akkor vettem észre,hogy nem a saját szobámban vagyok. Kimásztam a szekrényből,amely dugig volt Castiel ruháival,és becsuktam annak ajtaját. Amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz,láttam,hogy két ajtó is nyílik a szobából. Az egyik az ágyhoz közel állt. Gondoltam,nyilván az lesz az,ami kivezet a folyosóra. Immár bátrabban nyomtam le a kilincset és mentem át az ajtón,ami nagy megrökönyödésemre a fürdőszobába vezetett. Castiel pedig éppen akkor szállt ki a zuhany alól,de mivel a víz még folyt,nem vett észre rögtön. 

Én próbáltam menteni a menthetőt és azonnal elfordultam. Ki akartam menni a fürdőszobából,ám Castiel meglepett hangja megállított.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte,de én nem mertem megfordulni,hogy a szemébe nézhessek. 
- Ööö... igazán semmit! - vágtam rá azonnal,s közben elpirulva gondoltam izmos karjaira.
- Jöttél megstírölni a csodás habtestemet? - hallottam a hangján,hogy egyáltalán nem haragszik rám,sőt nevet az egész félresikerült ügyön.
- Nincs is habtested... - ellenkeztem,de már meg is bántam.
- Úgy gondolod? - tudakolta,s hallottam hátulról közeledő lépteit. - Ha meg szeretnél bizonyosodni róla,csak vess rá még egy pillantást! - kérte,majd finoman megfogta a karomat,és maga felé fordított. Először ellenkezni próbáltam,aztán azonban észrevettem,hogy derekára törölközőt csavart. Akaratlanul is végigpillantottam kockás hasán,feszes mellizmán,és edzett karjain. Természetesen ez nem kerülte el figyelmét,így mikor szemeibe néztem,mosolyogva közelebb hajolt hozzám.
- Bocsánat,azt hittem,otthon vagyok - szabadkoztam szégyellősen. 
- Hát akkor érezd magad otthon - suttogta félredöntött fejjel,miközben eltűrt egy hajtincset az arcomból.
- De... de... - próbáltam volna kifogást találni,ám ő egyik ujját óvatosan az ajkamra tette.
- Ne akadékoskodj,jártál már itt - mondta. - Inkább keresd meg a tesódat - kacsintott rám,mire értetlen kifejezés ült arcomra.
- Hogy érted ezt? - ráztam meg a fejemet kíváncsian,majd meg is válaszoltam saját kérdésemet. - Ó,szóval ő is itt van? - jöttem rá végre,s válaszul egy bólintást kaptam. 
- Igen,és ha szabad megjegyeznem,látszik,hogy nem vagytok vér szerint rokonok - tette még hozzá.
- Még szép,hogy nem - értettem vele egyet. - De ezt most hogy jön ide? - értetlenkedtem,mire elmosolyodott. 
- Úgy,hogy neki veled ellentétben,van melle - vigyorgott kajánul. Erre én csak megforgattam a szemeimet és hevesen tiltakozni kezdtem.
- Hé,nekem is van! - néztem le a mellkasomra. Jó,bevallom,nem túl óriási,de van,és a lényeg,hogy én elégedett legyek velük. - Egy kicsi... - állapítottam meg elhúzva a számat,mire felnevetett,és kinyitotta nekem az ajtót jelezve,hogy hagyjam magára.
Eleget téve a kérésének,sikerült kijutnom végre a szobájából,miután kitapogatóztam a félhomályban az ajtó kilincsét. A folyosón találva magamat már otthonosabban mozogtam,hiszen jártam már Castnál korábban is. A konyhából étkészletek csörömpölésének hangját hallottam,így gondoltam,Reb biztosan ott lesz. Nem tévedtem. A mostohatesóm éppen három terítékkel babrált az asztalon,ahol egy nagy tál gőzölgő leves állt.
- Ezt te főzted? - kérdeztem a jó illatú ételre mutatva. Ő először összerezzent,ám mikor meglátta,csak én vagyok az,mosolyogva bólintott.
- Igen,tudod,apára mindig is én főztem - vallotta be. - Remélem,éhes vagy - tette aztán hozzá.
- Én igen! - hallottuk Castiel hangját a konyha bejárata felől. 
- Várjunk csak egy kicsit! - kaptam a kezeimet értetlenül a fejemhez,mire mindkettejük arcáról lehervadt a mosoly,és kérdő tekintettel pillantottak rám,miközben helyet foglaltak az asztalnál. - Valaki elmagyarázná végre,mi a fenét keresünk itt,és mi történt,miután Castiel megverte Dakotát? - kérdeztem kissé besokallt állapotban,ugyanis nem értettem egy mukkot sem az egész helyzetből. 
Rebecca szemeit lesütve a tányérját kezdte bámulni - természetesen szótlanul -,Castiel pedig nagyot sóhajtott,majd beszélni kezdett:
- Nem tudom,mennyire emlékszel,de hirtelen elájultál a sokktól,ami ért benneteket. Szerencsére akkor értek ki a rendőrök,és bevitték azt a szemetet a fogdába. Nem tudom,meddig lesz bent,tekintve,hogy vannak emberei,akik letennék érte az óvadékot,de a lényeg,hogy most biztonságban vagytok,és reméljük,ezek után elmegy a kedve még csak attól is,hogy rátok nézzen - mesélte dühösen. - Miután Rebecca elmondta a zsaruknak,mi történt,azok kihívták a mentőket,és elláttak téged. Azt mondták,ne keltsünk fel,mert pihenned kell,hogy rendben legyél,így ide hoztunk. Nyilván nem akartuk az éjszaka közepén értesíteni a szüleiteket arról,hogy majdnem megerőszakolt egy idióta elmebeteg - magyarázta feldúltan.
- Akkor... nem tudnak rólunk semmit anyáék? - kíváncsiskodtam.
- Nyugi,felhívtam őket,hogy egy barátnőnknél alszunk - osztotta meg velem Reb. - Szerencsére nem gyanítottak semmit. Már csak az ő érdekükben is jobb,ha nem kötjük az orrukra,mi történt valójában - mondta nagyot nyelve. A hallottakon elgondolkodva bólintottam,s gépiesen leültem melléjük az egyik székre. A levest csöndben fogyasztottuk el,utána segíteni akartam Rebnek elmosogatni,ám ő nem engedte.
- Pihenj csak,én megoldom - javasolta,mire sóhajtva beleegyeztem a dologba,és még mindig hasogató fejfájás kíséretében,lefeküdtem a nappaliban álló bőrkanapéra. Pár perc múlva majdnem sikerült elszundítanom egy kicsit,azonban valaki csengetett. Castiel idegesen indult meg az előszobába,s nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian ültem fel. Egy perc múlva azonban megnyugodva konstáltam,hogy Lisander lép be a szobába Cast társaságában.
- Szia Elena! - köszöntött halkan. Nyilván azt hitte,éppen aludtam,vagy csak a szokásos gyengédség bujkált a hangjában,melyet első alkalommal rajongva felfedeztem. 
- Lis,szia! - mosolyogtam rá,és ügyesen feltornáztam magamat. - Hogy vagy? - kérdeztem érdeklődve,mialatt Castiel besegített a mosogatásba Rebeccának. Lisander közben helyet foglalt mellettem a kanapén.
- Ezt inkább nekem kellene megkérdeznem - nézett mélyen a szemembe,amitől majdnem elpirultam,de szerencsére foghattam volna arra,hogy még erős fejfájások gyötörnek. - Hallottam,mi történt. Castiel este felhívott. Találkozót beszéltünk meg,de elmesélte,hogy közbejött ez a kellemetlen incidens. Természetesen azonnal értesítettem a bátyámat,hogy  kígyót melengettünk a keblünkön. Nem gondoltuk volna,hogy a butik egyik alkalmazottja képes ilyet tenni. Leigh rögtön kirúgta őt. Ez volt a minimum a történtek után - mesélte.
- Kedves tőletek - jegyeztem meg remegő hangon,mert újra átéltem azt a szörnyű pillanatot,amikor Dake a nyakamat csókolgatva nyugtatgatott. 
- Ugyan! - legyintett Lisander,majd viktoriánus kabátja alól előhúzott egy összehajtogatott papírlapot,amit felém nyújtott. - Ezt neked hoztam. Remélem,segít hamar elfelejteni,ami történt - mosolygott rám kedvesen. Lassan elvettem tőle a lapot,s kihajtogattam. Egy rajz volt,mely rólam készült,de élethűbben nem is ábrázolhatott volna senki.

- Ez... gyönyörű! - alig jutottam szóhoz. Csodálatos ajándék volt. Egyedi,amit nem gyakran kaphatnak meg az emberek. - Igazi művész vagy! - tettem még hozzá,továbbra is csodálva a rajzomat.
- Messze vagyok még attól,de nagyon örülök,hogy tetszik - szerénykedett.
- Az nem kifejezés - néztem fel rá ajkamba harapva. Ő ezt látva a számat kezdte vizslatni,amitől elakadt a lélegzetem. Egy pillanat erejéig úgy tűnt,egymásba fúródik a tekintetünk,ám Castielnek ezt természetesen sikerült elrontania. 
- Egyébként,miről akartál beszélni tegnap? - lépett be a nappaliba,kérdését pedig Lisnadernek intézte,aki persze egyből ránézett,így a varázs sajnos megszűnt.
- Ezt négyszemközt kellene - köszörülte meg válaszul a torkát,majd felállt,és elnézést kérve tőlem,elvonult Casttal egy másik szobába. 
Vajon miről lehet szó? Biztos fontos dolog,amit Lis nem szeretne mindenki orrára kötni,különben nem hívta volna el Castot egy másik helyiségbe. De mindegy is,az ő dolguk. Morfondírozásom közben a szemem megpihent a szépséges rajzon,amit a fiútól kaptam. Nagyon kedves volt tőle,hogy gondolt rám,és megajándékozott. Talán ez annak a jele lehet,hogy nem vagyok iránta közömbös? Fene tudja. Mindenesetre,reméltem,hogy így van. 

29. fejezet - A bál II.

- Mit nézel annyira? - kérdezte Nat,miután én bolond vagy két percig folyamatosan őt bámultam,mert nem tudtam betelni tökéletes látványával.

- Az égvilágon semmit! - vágtam rá gyorsan,mire mindketten nevetésben törtünk ki. - Csak a múlton rágódtam kicsit - vallottam be.

- Pontosabban? - érdeklődött bársonyos hangján.

- Amikor még négy éve minden tökéletes volt körülöttem,aztán egy csapásra megváltoztak a dolgok - árultam el neki.

- Túl sokat rágódsz ezen,nem gondolod? - kérdezte finoman Nathaniel,s én kelletlenül bólintottam.

- Igazad van,de más se jár az eszembe azóta - szomorodtam el. - Nem tudok mit tenni ellene,hiába próbálom elfelejteni. Egyszerűen képtelen vagyok rá,túl sok rossz jött egyszerre - panaszkodtam neki. A szüleim válása,a szakításunk,a különköltözés... borzalmas volt átélni olyan kislányként.

- Elhiszem - értet egyet velem a fiú. - Mondanám,hogy megértelek,de azzal hazudnék,mert szerencsére,nekem még nem kellett ilyet átélnem. Nyilván fordított helyzetben én sem tapsikolnék örömben,de egy idő után rájönnék,hogy az önsajnálat és az örök szomorúság nem változtat meg semmit. Nem kellene hozzá több mint négy év,hogy tisztában legyek vele - célozgatott.

- Oké,vettem az adást - mosolyogtam rá szomorkásan. - De mondani könnyebb,mint csinálni... - pillantottam le könnyes szemmel a fagyos,hótakaróval borított földre.

- Elena,mondhatok valamit? - kérdezte rövid szünet után suttogva Nat,és finoman megfogta az államat,hogy felemelje a fejemet. - Akkor sem kellett volna egyedül végigcsinálnod. Ott voltam neked,támogattalak,azonban te úgy döntöttél,magadra szeretnél maradni - juttatta eszembe. - Mielőtt ezt az egészet leszúrásnak vennéd,engedd meg,hogy helyesbítsek. Nem hibáztatlak,amiért akkor úgy döntöttél,ahogy. Viszont most szeretném jóvátenni,hogy négy éve mindenféle ellenállás nélkül hagytam magamat lebeszélni arról,hogy segíthessek neked. Szeretném,ha megengednéd,hogy melléd álljak,Elena. Szeretném ha tudnád,rám mindig számíthatsz. Szeretném,ha ugyanolyan közvetlen lenne köztünk a kapcsolat,mint régen - mondta,majd elengedte az államat,és letörölte az arcomról az éppen szememből kigördülő könnycseppet.

- Nagyon kedves vagy hozzám - motyogtam. - Talán meg sem érdemlem... 

- Ilyet ne is mondj! - ráncolta össze szigorúan a szemöldökét Nathaniel. - Ne okold magad semmiért,ami veled történt. Nem tehetsz róla,érted? - próbált vigasztalni. 

- Ez egy olyan dolog,amiért mást nem tudok hibáztatni,csak magamat - ellenkeztem.

- Miért,talán miattad romlott meg a szüleid kapcsolata? Te haragítottad egymásra őket? Te döntötted el,hogy különváljanak? Te sürgetted a költözködést? Te tetted hivatalossá a válási papírokat? - ostromolt költői kérdéseivel a fiú,amin elmosolyodtam. 

- Nyilván nem,de... - kezdtem volna újabb kifogást találni,azonban ő nem hagyta ezt.

- Nincs semmi de! Szeretném,ha mostantól újra visszatérne beléd az életkedv,és ezért bármit hajlandó vagyok megtenni,csak mondd,melyik csillagot hozzam le neked az égről - kacsintott rám nevetve,mire hálásan átöleltem őt.

- Köszönöm! - súgtam a fülébe,míg  egymást öleltük.

- Nincs miért ezt mondanod - hangzott önzetlen felelete,majd lassan eltolt magától. - Remélem,átgondolod többször is azokat a dolgokat,amik ma elhangzottak köztünk - nézett rám fürkésző szemeivel.

- Ha szeretnéd - adtam be végül a derekamat. - Viszont most menjünk be,jó? Elég hideg van idekint - kértem őt,mire engedelmesen bólintott,s belém karolva kísért a terembe.

*

Miután eleget eszegettünk és iszogattunk Nattal - jobban mondva megkért,hogy etessem őt,mert magától nem volt képes enni... na persze -,felkért táncolni,amire természetesen nem mondhattam nemet.

Furcsa volt ennyi idő után,mindenféle kötöttség nélkül megfogni a kezét,hozzábújni lassúzás közben,és érezni a közelségét,no meg az isteni kölnijének az illatát. Legalább négy-öt számot táncoltunk végig,amikor a teremben lévő falióra elütötte az éjfélt. 

- Köszönöm a táncot,de most muszáj lenne megkeresnem Rebeccát - húzódtam el tőle sajnálkozva.

- Jól van,menj csak! - mosolygott rám megértően,és addig nézett utánam,míg el nem tűntem a tömegben. Ide-oda kapkodtam a fejemet,hogy megtaláljam végre a tesómat. Nem kellett sok hozzá,hogy megleljem őt;feltűnően táncolgatott a terem kellős közepén Iris és Viola társaságában. 

- Sziasztok lányok! - köszöntem nekik,mire mindannyian  - Irist is beleértve - mosolyogva visszaintegettek. - Sajnálom,hogy elrontom a mulatságot,de Reb,ideje indulnunk. Anyáéknak megígértük,hogy egyre otthon leszünk - emlékeztettem,ő pedig kelletlenül bólintott,és elnézést kérve a barátnőitől csatlakozott hozzám.

- Na,mi a helyzet? - kérdeztem kíváncsian,miközben a kijárat felé sétáltunk.

- Hogy érted? - értetlenkedett,mire idegesen felnevettem.

- Hát Castiellel! - adtam a tudtára. Erre láthatóan elvörösödött a feje,s csak dadogva tudott felelni. 

- Se... semmi különös - rázta meg hevesen a fejét,ám én nem hittem neki,és szerintem ezzel ő maga is tisztában volt. - Na jó,beszélgettünk egy keveset. Igaz,nem volt a legjobb kedvében,de sikerült párszor mosolyt csalnom az arcára - vallotta be.

- Na,az egy jó hír - bólogattam. - Aki meg tudja nevettetni,azt legalább nem kívánja a háta közepére - állapítottam meg.

- Kösz! - húzta el a száját Reb.

- Jaj,tudod hogy értettem! - csattantam fel. - Ha rád mosolyog,bír téged,és előbb vagy utóbb egyre többet fog mosolyogni,ami mit jelent? - kérdeztem tőle.

- Azt,hogy elküldene a pokolba? - ironizált Rebecca.

- Nem,te buta! - oktattam ki. - Azt jelenti,hogy már csak a csók választ majd el titeket attól,hogy együtt járjatok - világosítottam fel,bár furcsa volt,hogy pont én biztatom őt erre...

- Ó,még nem tartunk ott - legyintett vállat vonva a mostohatesóm. - Na és te mit csináltál eddig? - terelte el gyorsan a témát,amin nevetnem kellett.

- Nathaniellel beszélgettünk - ismertem be neki határozottan.

- Ó,csak nem..? - viccelődött velem Reb.

- Nem! - vágtam rá szinte túl gyorsan is. - Csak barátok vagyunk - árultam el az igazat.

- A barátságban az egyik fél mindig többet érez a másik iránt - ugratott tovább.

- Hát nem én vagyok az a fél! - vágtam neki vissza,s itt ejtettük is a témát. 

Végre kiértünk a szabadba. A hideg levegő egyből megcsapott minket,amitől megborzongtunk. Egymásba karolva,összehúzva magunkat baktattunk tovább a járdán,amit szerencsére felsóztak,így nem volt garantált az orra esés vagy a kartörés a hó- és a jégtakaró miatt.

- Rettenetesen hideg van - mondta egy idő után Rebecca.

- Tudom - értettem vele egyet. - De nemsokára hazaérünk,még egy tíz percet kell csak kibírnod - próbáltam belé lelket önteni több-kevesebb sikerrel.

- Felmelegítselek titeket? - hallottunk egy kaján hangot magunk előtt a sötétben,mire előlépett egy alak egy fa mögül. Az utcai lámpa fényében azonnal megismertem őt. Dakota volt az.

- Inkább hagyj minket békén! - szájaltam vissza neki,s megpróbáltuk kikerülni őt Rebbel,ám ő közvetlenül elénk lépett,és megragadta a karomat.

- Ereszd őt el! - kiáltott rá harciasan Rebecca,miközben én azon gondolkodtam,honnan lehetne segítséget hívni. A baj csupán az volt,hogy a báltermet régen elhagytuk már,az úton pedig egy lélek sem mászkált - rajtunk kívül persze.

- Nocsak,a hugica? - nézett végig rajta vigyorogva Dake,mire sípcsonton rúgtam. Erre eltorzult az arca,félrelökte Rebet,s mindkét kezével erősen magához húzott.

- Fuss már,Reb! - ordítottam,ahogy csak a torkomon kifért,miközben éreztem,hogy könny lepi el a szememet,majd lassan végigcsorog az arcomon. A tesóm azt tette,amire utasítottam. Azonnal futásnak eredt a bálterem iránya felé. Dakota szerencsére nem ment utána. Én jobban lekötöttem,mint az a gondolat,hogy hóesésben rohangálnia kell egy lány után.

- Egyedül maradtál,kincsem! - mosolygott rám Dake,s arca akkor már csak pár centire volt az enyémtől. 

- Pont ezért félhetnél! - suttogtam mérgesen összeszorított fogaim közt. Erre Dake felnevetett,s még jobban megszorította a csuklóimat,amikor próbáltam kiszabadulni.

- Na ne nevettess! Tőled kéne félnem,cicám? Talán megkarmolsz,mint egy vadmacska? Nem baj az,szeretem,ha valaki durva velem! - gúnyolódott. - Ne kapálózz,nem foglak elengedni - mondta nyugodtan. - Egyszerűbb,ha egyből belemész a játékba - javasolta.

- Miféle játékba? - kérdeztem vissza nyugtalanul,s éreztem a szívemet,amint fölugrik a torkomig,hogy ott dobogjon eszelős gyorsasággal. 

- Dake játékába! - nevetett fel a fiú,és elkezdett arrébb vonszolni a járdáról egy fa közelébe.

- Ne csináld! - kértem őt,miközben összeszorított ajkakkal sírni kezdtem. 

- Nyugi,nem fog fájni... annyira! - röhögött magából kikelve ismét,ami egyre jobban elborzasztott. 

Erőszakosan ráncigált oda a fához,ahol aztán odanyomott a törzsének,s karjaimat lefogva,száját az enyémre tapasztotta. Borzalmas élmény volt. Durván csókolt,és szinte fájt minden egyes pillanata. Nem olyan volt,mint Naté vagy Castielé. Sokkal de sokkal rosszabb és vészjóslóbb. 

- Látod,nem is olyan rossz! - simogatta meg az arcomat,mire én megpróbáltam kétségbeesetten elhúzódni tőle,de túlságosan erősen és biztosan szorított be ahhoz a fához. Nem volt kiút,akárhogy mérlegeltem. - Nem kell félned,hallod? - szólt aztán suttogva,és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Mocorogni próbáltam,ám sajnos sehogy sem tudtam lerázni őt magamról. Ő erre válaszul csak erősebben szorított,ami már fájt,és láttam a csuklóimon,hogy teljesen bevörösödnek. Dake a nyakamról az egyik vállamra vándorolt,majd onnan a mellkasomra,ahol vigyorogva felnézett rám egy pillanatra.

- Nyugi,cica! - gúnyolódott,majd két kezemet egybe kulcsolta,s a másik kezével elkezdte lehúzni a ruhám cipzárját. 

- Ne,ne csináld,kérlek! - könyörögtem neki félelemmel teli hangon,majd alaposan bokán rúgtam,de ettől sem tántorodott meg.

- Milyen harcias vagy! Ez tetszik - mosolygott rám. - Mint említettem,szeretem,ha valaki durva velem! - emlékeztetett,én pedig összetörten becsuktam a szemeimet. Nem volt már remény,hogy kiszabadulok a karmai közül. Csak bízhattam benne,hogy hamar vége lesz...

- Akkor engem imádni fogsz,te rohadék! - hallottam Castiel hangját,aki egy szempillantás alatt ott termett mellettünk,és keményen gyomorszájba vágta Dakotát,aki ezáltal elengedett engem. Remegve húzódtam hátrébb,mire valaki körülölelt a karjaival. Ijedtemben felsikoltottam,de hátrafordulva láttam,hogy Rebecca az.

- Nyugodj meg,Elena! Itt vagyunk - ölelt ár,s én zokogva a vállaira dőltem. Castiel eközben ott ütötte Daket,ahol csak érte,azonban a szőke srác is eltalálta néhányszor a megmentőmet,akinek az orrából csöpögött a vér,de nem adta fel. Kirúgta Dakota lábát,majd könyökét lefelé tartva,ráugrott arra a szemét alakra. Ezután öklével fejbe verte,amitől ő elvesztette az eszméletét. 

Castiel szaporán szedve a levegőt,lassan feltápászkodott a földről,és odalépett hozzánk. 

- Rebecca,hívd a rendőröket! - utasította a tesómat,aki eleget téve a kérésének,előkapta a mobilját,és azonnal értesítette a hatóságokat.

- Jól vagy? - kérdezte tőlem Cast,mire könnyes szemmel,még mindig a sokk hatása alatt állva,remegve bólintottam egyet. - Remélem,ebből már tanul az a mocsadék! - mérgelődött a fiú,és egyik kezével megfogta az arcomat. - Nagyon sápadt vagy,biztos jól érzed magadat? - kérdezte,s ez volt az utolsó a rendőrautó szirénáin kívül,amit hallottam. Utána,akár egy zsák krumpli,erőtlenül eldőltem,és elsötétült minden körülöttem. 

28. fejezet - A bál I.

Eljött a várva várt január vége. Mindenki,mintha bolha csípte volna őket,izgatottan készült a holnap estére,amikor megrendezésre kerül majd a sulibál. Ilyenkor a diákok nagy része felhőtlen jókedvvel megrohamozta a falu butikjait,hogy megvásárolja álmai ruháját az esti mulatságra. Noha ez nem az én stílusom volt,kénytelen voltam elkísérni Rebeccát,mert Phil és anya egyedül nem engedték el,nehogy felelőtlen módon elherdálja minden maradék pénzét,amit amúgy szívesen megtett a nap bármely részében. 

Tehát,éppen a szóban forgó bevásárlást intéztük. Jobban mondva,Reb örömteli arckifejezéssel válogatott a ruhák között,míg én unottan koslattam utána a fél áruházon keresztül. Jóformán így telt el az egész délelőttünk. 
- Sikerült már választanod? - kérdeztem röpke három óra sétálgatás után. 
- A tökéletességet nem lehet sürgetni - válaszolta nagy bölcsen,ami magyarán mondva egy "nemmel" ért fel. Szemeimet forgatva követtem továbbra is követtem őt,mígnem elérkeztünk Leigh butikjához.
- Itt biztosan találsz olyat,ami tetszik! - mondtam neki kissé fellelkesedve,mert komolyan is gondoltam a dolgot. Ebből a butikból ugyanis,bárki ment be,nem jött ki üres kézzel. Mindenki kifog magának egy olyan darabot minimum,ami elnyeri a tetszését. Reméltem,ez Rebbel sem lesz másképpen. 
- Oké,nem veszíthetünk vele - rántotta meg a vállát gondolkozva,majd beszökdécselt a boltba,s elkezdett kutakodni az estélyi ruha részlegen. Míg én várakoztam rá,megláttam a tulajt,amint felém közeledik,és amikor felismer,mosolyogva int nekem.
- Szia Elena! - üdvözölt,amint hallótávolságon belül kerültünk. - Vásárolgatsz? - kérdezte érdeklődve.
- Szia Leigh! - mosolyogtam rá. - Igazából a mostohatesómmal jöttem,estélyit nézünk a sulibálra. Már végigjáratta velem az egész plázát,de eddig nem talált magának megfelelőt - panaszkodtam.
- Ezen könnyen segíthetünk! - kacsintott rám megnyugtatóan,utána körbenézett. - Hol van a testvéred? - kérdezte tőlem,mire Rebeccára mutattam,aki a helyiség másik végében éppen egy sárga szaténruhát nézegetett. Leigh magabiztos léptekkel elindult felé,én pedig követtem. Mikor odaért,kedvesen megszólította őt,és megkérdezte,ajánlhat-e valamit neki.
- Persze,miért ne! - egyezett bele. - Estélyi ruhát keresünk a sulibálra a nővéremmel. Már rengeteg boltot végigjártunk,de sehol nem találtam meg azt,amibe első látásra beleszeretnék - nyögte unottan. - Tudja,miről beszélek,ugye? Nem volt meg az a bizonyos érzés. Amikor az ember megtalálja a ruhát,amit keres egyszerűen... - itt kezeivel gesztikulált,mert nem jutott eszébe megfelelő szó.
- Felbecsülhetetlen? - kérdezett vissza a tulaj. - Értem,miről beszél kegyed - bólintott udvariasan,majd megfontoltan keresgélni kezdett a ruhák között,s végül hozzáértőn Rebecca kezébe adott egy gyönyörű,selyem bevonattal varrt vörös estélyit. A lány persze rögtön beleszeretett. Ámuldozva simogatta a könnyű anyagot,majd elrohant a próbafülke felé.
- Egy isten vagy,Leigh - sóhajtottam megkönnyebbülve,miután láttam,mennyire elnyerte Reb tetszését az a ruha. Pár másodperc sem telt bele,a tesóm kilibegett a fülkéből,s akár egy hercegnő könnyedségével végigsétált előttünk csodás estélyijében. 
- Imádom! - kiáltott fel fülig érő vigyorral,mire összenéztünk a fiúval. Végre,három óra szenvedés után sikerült ruhát találni neki.

*

Rebbel készen álltunk a bálra. Phil vitt el minket kocsival a gimnázium mögötti különálló épülethez,mely egykor tornateremként funkcionált,ám régóta nem használta már a suli,így a rendezvény helyszínéül tökéletesen megfelelt tágas termét elnézve. A falak mellé büféasztalok voltak állítva,melyek roskadásig voltak gyümölcslevekkel meg süteményekkel. Néhány széket is elhelyeztek az egyik sarokba,noha a bál éppen arról szólt,hogy az ember mozgásban legyen. A színpadot a bejárattal szembeni falhoz állították fel. Igazából inkább tűnt kisebb fajta emelvénynek,mint komoly színpadnak,de a karaoke céljául tökéletesen szolgált. A két nagy hangfal,mely az állandó zenét szolgáltatta,két különböző sarokban álltak. A halvány,hangulatos világítást egy diszkógömb szolgáltatta,mely elég nagy volt ahhoz,hogy ezüstös fényét a terem minden szegletébe elszórhassa. 
- Megkeresem Irist! - szólt Rebecca kizökkentve ezzel gondolataimból. Mielőtt bármit felelhettem volna neki,már el is tűnt a táncoló diákok tömegébe,így magamra maradva félrehúzódtam egy sarokba,s hogy ne álljak csak úgy tétlenül,iszogatni kezdtem,hogy legalább legyen valami a kezemben. 
Fél óra elteltével meguntam,hogy egyedül kuksolok,így elindultam megkeresni az én drága mostohatesómat. A színpad közelében találtam rá,amint éppen Castiellel beszélget,aki viszont továbbra sem volt olyan hangulatban,hogy madarat lehessen vele fogatni. Szóval erre megy ki a játék. Még hogy Irist keresi,na persze... Nem most jöttem le ám a falvédőről! 
- Reb! - kiáltottam oda neki,megzavarva beszélgetésüket,s egyből odasiettem hozzájuk. - Szia Castiel! - biccentettem neki,amit ő egykedvűen viszonzott,miközben alaposan végignézte a "ruhámat". 
- Mi olyan fontos? - kérdezte idegesen a tesóm,mert ide mertem pofátlankodni hozzá és az áldozatához. 
- Csak arra gondoltam,fel lehetne pörgetni a hangulatot,nem? - mosolyodtam el,bár még én sem egészen értettem,mire akarok kilyukadni. Egy vezérelv hajtott csupán,hogy ne hagyjam továbbra is egyedül Rebet Casttal. Az,hogy most miért zavart,pár héttel ezelőtt pedig miért nem,nem tudtam volna megmondani. 
- Mire gondolsz? - billentette félre a fejét a lány,amin Castiel igencsak meglepődött. Valószínűleg ő is észrevette köztünk a hasonlóságot annak ellenére,hogy vér szerint semmi közünk egymáshoz. 
- Karaoke? - kérdeztem vissza pimaszul,mire elnevette magát,bólintott,és elnézést kérve a fiútól,karon ragadott engem,majd felvonszolt a színpadra. Szerencsére senki nem volt ott rajtunk kívül,így akadálytalanul megragadhattunk két mikrofont.

Az egyik asztalkán álló laptopon beállítottuk magunknak egy olyan számot,amit mindketten ismertünk és szerettünk,aztán a zene ritmusára táncolgatni kezdtünk. Rövid időn belül mindenki,aki a teremben tartózkodott,minket kezdett bámulni,s izgatottan várták tőlünk,mint első önkéntes énekesektől,mivel rukkolunk elő. 
Nem szeretek dicsekedni,de az egész gimnáziumban én vagyok az énektanár kedvence. Rebről fogalmam sincs,milyen a hangja,de nemsokára meg fogom tudni. Így is lett. Egyszerre kezdtük énekelni Pinktől a Just give me a reason dalszövegét,s meglepetten nyugtáztam,hogy mostohatesómnak sincsen annyira fülsüketítő hangja. Éppen ellenkezőleg,egész jó volt. A közönségünknek is elnyerte a tetszését a duónk,mert örömteli arccal figyeltek minket,s lassacskán párokba rendeződve táncolni kezdtek a zene ritmusára. Elmondhatatlan sikerünk volt a dal végeztével,melyet a diákok tapsviharral adtak a tudtunkra. Mi pedig boldogan sétáltunk le az emelvényről,hogy átadjuk egy általunk felbátorodott szerelmespárnak a mikrofont,és a lehetőséget a karaokéra. 
- Szörnyen jók vagyunk! - jelentette ki nevetve Rebecca,amiben egyet kellett értenem vele.
- Szerintem is - csatlakozott hozzánk mosolyogva Castiel,amitől Reb láthatólag teljesen bezsongott. Én viszont kevésbé...
-  Egyébként,hogyhogy eljöttél a bálra? - kérdeztem tőle kíváncsian,ugyanis meglehetősen furcsa volt őt látni öltönyben,s az ember nem nagyon hinné,hogy ez a fajta szórakozás a kedvére tesz.
- Látnom kellett valakit - válaszolta sejtelmesen.
- Értem - bólintottam elgondolkodva,majd megkérdeztem Rebtől,nem lenne e kedve inni valamit,ám ő sajnos nemet intett a fejével és beszédbe elegyedett Castiellel,így nem volt többé ott keresni valóm. Bosszankodva verekedtem át magamat a diákok sokaságán,hogy kijussak végre a teremből,ugyanis levegőzni szerettem volna egy keveset. Ám amint az ajtóhoz értem,az magától kinyílt. Nathaniel lépett be Kentin társaságában a helyiségbe. Elegáns öltönybe voltak mindketten,s el kellett ismernem,jól állt nekik. 

- Sziasztok... - köszöntem meglepetten. Arra számítottam,hogy már régen itt vannak valahol,csak a túl nagy teremben esélytelen volt összetalálkoznunk. Ezek szerint tévedtem.
- Szia Elena! - mosolygott rám Nat,Kentin pedig udvariasan biccentett egyet. - Már mész is? - kérdezte aggodalmas hanglejtéssel. 
- Nem,csak levegőzni szerettem volna egy kicsit - ráztam meg a fejemet.
- Ha nem haragszotok,megyek,iszom valamit - mondta Ken,majd odébbállt. Nathaniel közelebb jött hozzám,hogy ne kelljen kiabálnunk egymásnak,ugyanis a karaokét úgysem tudtuk volna túlordítani. 
- Kikísérlek! - ajánlotta fel,s lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót. Megköszönve neki a kedvességet,kimentem azon,ő pedig követett. Mindig is egy úriember volt...
- Máris jobb! - szippantottam egyet a hűvös,januári levegőből,miközben a frissen esett hótakarón ácsorogtam.
- Talán rosszul érezted magadat? - tudakolta azonnal Nat előbbi kijelentésemet hallva.
- Nem! - nyugtattam meg gyorsan. - Csak fülledt odabent a levegő,és... - el szerettem volna mondani,hogy zavart,ahogyan Rebecca viselkedik Castiellel,de rájöttem,nem a megfelelő embernek ecsetelném el...
- És mi? - pillantott rám legendás türelmével a fiú. Habozva az ajkamba haraptam.
- Nem lényeges! - pirultam el teljesen a csípős hideg ellenére. 
- Bocsáss meg,nem szerettem volna kíváncsiskodni - kért elnézést tőlem.
- Ugyan,semmi baj - mosolyogtam rá,s akkor kezdtem csak érezni,mennyire hideg is van kint valójában. Teljesen libabőrös lett a karom,hiszen nem volt más rajtam,csak egy vékony kis estélyi ruha,ami nem éppen megfelelő viselet a tél végén.
- Fázol? - kérdezte Nat,látva,hogy remegni kezdett,mire szó nélkül levette magáról az öltönyét,és rám terítette.
- Ó,köszönöm,de így te fogsz megfázni - olvadtam el kedves gesztusától.
- Nem fogok - mosolyodott el mélyen a szemembe nézve. Hihetetlenül figyelmes volt velem,még ennyi idő után is. Na és az évek múltával egyre helyesebb lett. Szőke hajával úgy festett,akár egy földre szállt arkangyal. Már csak a szárnyak hiányoztak jégtáblát olvasztó mosolya és sokat árulkodó aranybarna szemei mellől.

27. fejezet - Majdnem minden a régi

Castiel egész órán hozzám se szólt. Biztos haragszik rám,amiért beszélni szeretnék Nathaniellel. Ahányszor csak megérintettem,vagy szólni szerettem volna valamit,mogorván elhúzódott. Úgy viselkedett velem,akár egy klimaxos öregasszony. Kezdett belőle elegem lenni. Én nem fogok továbbra is könyörögni neki!

Amikor kicsöngettek,vállat vonva hagytam magára a morcos fiút,akihez Rebecca azonnal odament,és megkörnyékezte. Látszólag folyton duruzsolt hozzá,majd egy idő után leült mellé,és rátámaszkodott a vállára,azonban Cast karba tett kézzel továbbra is ellenállt mindenféle külső hatásnak. 

Ha ép elmeállapotomban szabad megjegyeznem,egész aranyosnak tűntek együtt,noha korai kijelentés lenne ez tőlem,miután pár napja szakítottunk csak Casttal. Mindegy,egyenlőre arra a feladatomra koncentráltam,hogy megtaláljam Natot,aki óra után kiviharzott a teremből. Természetesen fogalmam sincs,merre mehetett,de ha tippelnem kellett volna,a DÖK-ösök termében tartózkodhat. Mint minden évben a suliban,idén januárban is rendezni fognak egy hagyományos gimis bált,biztos a szervezéssel kapcsolatban tarthatnak megbeszélést,azért ilyen elfoglalt mostanában a kis szőke. 

Így hát nem tehettem mást,a DÖK terem előtt várakoztam a szünet végéig,ugyanis,mivel nem vagyok sem képviselő,sem elnök,nincs bejárásom oda,pláne nem egy fontos megbeszélés közepén. Már pár perce elkezdődött az óra,amikor a diákok végre kiözönlöttek az ajtón,s nekem is sikerült megpillantanom Natot egy barna hajú lány,Melody társaságában,amint az utolsók közt kilépnek a folyosóra.

- Nathaniel! - kiáltottam a fiú nevét,aki abbahagyta a nevetgélést az osztálytársunkkal,és amint észrevett,komoly arckifejezésével együtt elém lépett,és a folyosó egyik nyugalmasabb sarkába húzott.

- Mit szeretnél? - kérdezte cseppet sem annyira kedvesen,mint amennyire kedves előbb Melodyval volt.

- Muszáj beszélnünk - mondtam sürgetve,és reakcióját várva az ajkamba haraptam. Ő körbenézett,majd miután megállapította,hogy magunk vagyunk,felém fordulva bólintott.

- Rendben,de röviden,mert órára kéne mennünk - kérte szigorúan,egy DÖK elnökhöz méltóan. 

- Jól van,igyekszem rövidre fogni,bár nem tudom,mennyire fog ez menni - vettem nagy levegőt,és felnéztem rá. - Nézd,nem szeretném,ha rosszba lennénk,vagy elfordulnál tőlem,amiért éppen mással járok. Tudod,hogy mindig számíthattunk egymásra. Én is sokat köszönhetek neked,hiszen a szüleim válása idején te tartottad bennem a lelket,amiért nem győzök hálálkodni. Ugyanakkor mára sikerült más barátokat is szereznem,és nem szeretném,ha emiatt elítélnél,vagy haragudnál rám az idők végezetéig - ömlött belőlem a szóáradat. 

- Nem fordulok el tőled,csak nem hinném,hogy egy olyan alak,mint Castiel után keresnéd e még egyáltalán az én társaságomat is - tárta szét a kezeit.

- Ne beszélj sületlenségeket,ennek semmi köze Casthoz! - térítettem észhez. - Mindig is a barátom voltál,Nat,és szeretném,ha ez továbbra sem változna meg - váltottam gyengédebbre a hangomat.

- Ha rajtam múlik,nem fog,de abban nem vagyok biztos,hogy ez a vörös kis barátodnak is tetszeni fog - gúnyolódott Castielen,de én leintetem.

- Vele szakítottunk,ám nem hinném,hogy ha együtt lennénk,akkor is köze lenne ahhoz,kikkel barátkozom - világosítottam fel az elképedt fiút. 
- Szakítottatok? - derült fel az arca egy csapásra.
- Igen,de ez nem hinném,hogy annyira vidám dolog - húztam el a számat mosolya láttán.
- Jaj,persze,bocsi! - kért gyorsan elnézést,ám egy cseppet sem látszott rajta,hogy bánja előbbi cselekedetét. - Én csak örülök,hogy észhez tértél - mondta. - Sokkal jobbat érdemelsz nála,és...
- Hé,Nat! - csitítottam le. - Ne beszélj így róla! Egyébként pedig közös megegyezés alapján vetettünk véget a kapcsolatunknak - tettem hozzá.
- Nem számít,miért szakítottatok,a lényeg,hogy már nem vagy a barátnője - jelentette ki a fiú,és széles vigyorát sehogy sem tudta eltüntetni az arcáról,mire nagyot sóhajtva én is elmosolyodtam. 

- Órára kellene mennünk - javasolta aztán,mire bólintottam,s elindultunk a termünk felé. Nat udvariasan kinyitotta előttem az ajtót,majd ő is besétált utánam,s elnézést kért a tanártól,amiért késtünk. Elmondta,hogy nemrég volt DÖK-ös megbeszélés,ezáltal be kell jelentenie egy fontos dolgot az osztály előtt. 
- Mint tudjátok,minden év januárjában eddig megrendezésre került a gimnázium hagyományos bálja - kezdett bele,mialatt én a helyemre lopakodtam,és leültem a továbbra is dúrcázó Cast mellé. - Idén sem lesz ez másképpen,bár annyi változás történt,hogy az iskolának nincs elég pénze finanszírozni egy zenekart is,így úgy döntöttünk,a szokványos bál helyett karaoke estet szervezünk,mely semmiben nem fog eltérni az eddigiektől,csupán lelkes vállalkozók tömegét várjuk majd,hogy segítsenek felpezsdíteni a hangulatot aranytorkukkal - itt az osztály nagy része nevetésben tört ki. - A plakátok már holnap kikerülnek az épület minden szegletébe,a rajtuk lévő helyszín és időpont így már nem kérdéses - tájékoztatott bennünket,majd megköszönve a figyelmet,helyet foglalt a padtársa mellett.
Ezután folytatódott az "izgalmakkal teli" kémia óra,ami annyira lekötött,hogy inkább Castielhez beszéltem egész idő alatt,noha ez általában kettőnk közt fordítva szokott működni.
- Hé,ne legyél már ilyen! - kértem őt,miután vagy tíz percig folyamatosan csöndbe volt burkolózva.
- Semmi okom arra,hogy önfeledten ugrándozzak a boldogságtól,mint egy idióta majom! - szólalt meg végre,noha azt kívántam bár ne tette volna. - A barátnőm dobott,mert egy szőke nyápic gyerekkel szeretné összeszűrni a levet... - adta elő igen erős túlzásokba esve Cast a történteket. 
- Mi a fenéről beszélsz? - kérdeztem felháborodva. - Ez egyáltalán nem igaz. Persze,szakítottunk meg minden,de semmi köze nincs ennek Nathanielhez - bizonygattam több-kevesebb sikerrel.
- Tegyük fel,hogy így van. Egy valamit akkor sem értek - morfondírozott. - Miért beszélsz vele egyáltalán? - kíváncsiskodott értetlenkedve. 
- Azért,mert a barátom - feleltem egyszerűen. - Rajta kívül senki más nem tartott ki mellettem,amikor szükségem lett volna segítségre,érted? Mindenki keresztülnézett rajtam,kivéve Natot. Ezért olyan fontos nekem,hogy jó kapcsolatot ápoljak vele - magyaráztam.
- Szóval úgy érzed,tartozol neki? - kérdezte komolyan Cast,és ezen elgondolkodtam. 
- Hát,nem egészen - mondtam határozatlanul. - Vagyis,egyáltalán nem! - feleltem. - Nem azért barátkozok vele,mert úgy érzem,viszonoznom kell,amit értem tett,hanem mert szeretek a társaságában lenni - fejtettem ki ésszerűen. Castiel erre csak lenézőn horkant egyet.
- Érthető,és engem nem bírsz,ugye? - húzta el csalódottan a száját,ám én azonnal megnyugtattam.
- Dehogynem - mosolyogtam rá. - Bírom azt a vörös fejedet! - kacsintottam egyet,ám nem látszott túl sok változás rajta. Végül unottan nyögött egyet,s kegyeskedett a szemembe nézni.
- Köszi,Rose... - már nagyon rég nem hívott így. - De ez rajtam nem sokat segít - felelte fátyolos hangon,és szomorkásan elmosolyodott,amitől majdnem meghasadt a szívem. 

26. fejezet - Az a bizonyos csatabárd

Hétfőn úgy mentem iskolába,hogy már nem lestem a helyemről a terem ajtaját várva Castielt,aki bármelyik pillanatban felbukkanhat. Tudtam,hogy már nincs többé közünk egymáshoz,s amint találkozunk majd,minden meg fog változni. Már nem úgy fogunk tekinteni egymásra,mint korábban,noha én minden erőfeszítésemet feláldozom arra a nemes célra,hogy ne romoljon meg köztünk a kapcsolat. Attól még,hogy Cast nem lesz többé a pasim,a barátom még lehet. 

Mivel nem szerettem volna egyedül kuksolni a padomban,csatlakoztam a beszélgető Irishez és Rebeccához,akik azonnal elhallgattak,amint odaértem hozzájuk,azonban néhány szófoszlányt még így is el tudtam kapni tőlük.

- ... nagyon tetszik nekem,de Elena miatt... - mindössze ennyi volt,amit Reb mondott,de ez is elég ahhoz,hogy kíváncsian megkérdezzem,miről beszéltek az imént.

- Hát... semmi lényegesről! - intett elpirulva a mostohatesóm. 

- Rebeccának tetszik Castiel! - árulta el Iris,mire barátnője elképedve oldalba bökte. Hiába mondtam neki,hogy ne barátkozzon Irissel,így jár,ha nem hallgat rám. Visszatérve a történtekre,a hallottak miatt nem lettem ideges. Nem voltam dühös Rebeccára. Különösebben semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem az,hogy tetszik neki az ex barátom,akivel konkrétan néhány napja szakítottunk. 

- Bocsáss meg,Elena... - suttogta lesütött szemekkel Reb látva,hogy nem szólok semmit. Iris önelégült mosollyal az arcán magunkra hagyott bennünket. Gondolom,remélte,hogy ezzel az őszinte mondatával majd káoszt okoz kettőnk közt. Hát,tévedett.

- Nincsen semmi baj - legyintettem. Úgy éreztem ugyanis,a világ összes rossz dolga mostanában rám szakad. Mit számít ez az apróság a többi dolog mellett! 

- De igen,én nem akartam,hogy így tudd meg - erősködött. - Magam szerettem volna elmondani,csak kicsit később,amikor... - ám itt elakadt a mondandójában.

- Amikor kiheverjük a szakítást? - fejeztem be helyette a mondatot,mire nagyot nyelve bólintott.

- Én tényleg nem szerettem volna ajtóstul rontani a házba - szabadkozott. - Csak tudod,amikor a szünetbe néhányszor átjött hozzád,volt,hogy beszélgettünk pár percet és annyira,hogy is mondjam... - mosolyodott el.

- Magabiztos? Lehengerlő? Lenyűgöző? Jó küllemű? Sármos? - kérdeztem. - Ez így van... - bólintottam meg sem várva reakcióját. 

- Ebben a sorrendben - sóhajtott végül Rebecca,s a szemembe nézett. - Köszönöm,hogy ennyire megértő vagy! - ölelt aztán át,amit én gépiesen viszonoztam,utána a helyemre ültem,mert becsöngettek,és a tanárunk sosem késett. Szokás szerint levezényelt egy unalmas földrajz órát,feladott egy valag házi feladatot,majd komor stílusával együtt távozott. Castiel nem jött be első órára. Hiányát valamilyen szinten éreztem,pláne,amikor nem jelent meg a második,majd a harmadik órán sem. Akkor már kezdtem kissé kétségbeesni. Remélem,nem csinált megint valami hülyeséget,mint múltkor a betonoszloppal... csak magamat okolhattam volna érte. 

- Hol a fiúd? - kérdezte valaki a padom előtt megállva,mire felkaptam a fejemet,eddig ugyanis karomra támaszkodva elmerültem a gondolataimban. 

- Szia,Alexy... - köszöntem neki egykedvűen. Válasz helyett csak visszavetettem a fejemet a kezeimre,és nagyokat sóhajtva hagytam,hogy úrrá legyen rajtam a búskomorság érzése.

- Elena,mi történt? - ült le mellém a fiú,s hangja egyből komollyá vált.
- Szakítottunk Castiellel - vallottam be,s akárhányszor ki kellett mondanom ezt,belesajdult  a szívem. Nyilván valamilyen szinten fájt,hogy elveszítettem őt,de az én hibámból,én akartam így,szóval most nem kéne rinyálnom. 
- Sajnálom! - ölelt át a padon fekve Alexy,mire feltápászkodtam onnan,mert elég furának tűnhetett a látvány.
- Semmi baj - ráztam meg a fejemet. - Közös megegyezés alapján történt - tettem még hozzá. Alexy bölcsen hallgatott,majd halványan elmosolyodott.
- Szerintem Arminnak hiányzol - bökött a fejével a terem másik végébe,ahol a testvére magányosan gubbasztott egy játékkonzollal a kezében. 
- Ő is nekem - ismertem be. - Nem is értem,miért került,amíg Castiellel voltam... hiszen attól még őt ugyanúgy szeretem! - csóváltam meg értetlenül a fejemet. 
- Nem számít! - legyintett Alexy,majd makacsul felrángatott a padomból. - Gyere,menjünk oda hozzá! - javasolta,és mielőtt tiltakozhattam volna,maga után vonszolt a helyiségen keresztül.
- Helló,tesóka! - üdvözölte Alexy Armint,aki bánatosan felpillantott ránk. Amint meglátott engem a szemei majdnem kidülledtek meglepetésében. 
- Hát ti..? - kérdezte,s tekintete összefonódott karunkra esett,így gyorsan kirántottam kezemet Alexy kezei közül. A fiú mögém állt és elkezdte csipkedni az arcomat,majd megpróbálta utánozni a hangomat,és úgy felelt Arminnak.
- Jöttem a legjobb barátomhoz! - mondta elváltoztatott hangján,miközben ide oda húzta a pofimat.

- Én lennék az? - tárta szét a kezeit mosolyogva Armin,mire Alexy végre valahára elengedett,s közelebb lökött az ikertesójához,ő maga pedig sunnyogva távozott a közelünkből. Micsoda kis szervező!
- Igen - bólintottam,miközben megmasszíroztam az arcomat,amit Alexy halálra csipkedett,így le mertem volna fogadni,hogy tök piros. 
- Örülök,ha így gondolod - lépett közelebb hozzám,s akkor tűnt fel neki,hogy nem vagyok valami vidám. - Baj van? - kérdezte aggódva.
- Semmiség... - legyintettem. - Szakítottunk Castiellel - fogalmam sem volt,hányadszorra mondom ki ezt a mondatot,de a rutin miatt már kevésbé fájt,mint először. 
- Sajnálom - húzta el a száját Armin,mire sikerült halványan elmosolyodnom.
- Nem hiszem... - pillantottam fel rá oldalra billentett fejjel. - De a lényeg,hogy szóba állsz velem! - néztem komolyan a szemeibe.
- Hülye voltam,ne haragudj! - hibáztatta magát,majd hirtelen elém lépett,és a karjaiba zárva átölelt de úgy,hogy én meglepetésemben lesokkolt állapotba kerültem.

- Nem... haragszom! - préseltem ki nagy nehezen az ajkaimon át,ugyanis Armin úgy szorított,hogy alig kaptam levegőt. Szerencsére vette a lapot és sajnálkozva elengedett. 
- Akkor számíthatok arra,hogy újra velem fogsz lógni? - tudakolta kíváncsian,akár egy nagy gyerek.
- Én eddig is lógtam volna veled,csak kerültél... - vontam vállat,mire elpirult. 
- Igaz,de felejtsük el! - legyintett aztán mosolyogva.
- Akkor minden a régi? - érdeklődtem tőle megkönnyebbülten.
- Minden a régi - felelte nyugodt hangon,és kezet fogtunk,akár a felnőttek,amikor elássák azt a bizonyos csatabárdot. Noha nekünk nem volt vitánk,vagy szóváltásunk egymással,csak nyilvánvaló volt,hogy kerül engem Castiel miatt,de az nem az én hibám,könyörgöm. A lényeg,hogy most minden tisztázódott,és újra szóba állunk egymással. Kár lett volna,ha elveszítem az egyik legjobb barátomat.
- Jössz játszani? - kérdezte,s én mintha csak egy hónappal ezelőtti légkörbe kerültem volna. Akkor gondtalan volt minden,csak azzal foglalkoztunk,hogy hülyülünk és játszunk. 
- Most nem - csóváltam meg a fejemet. - Még van egy kis elintéznivalóm,mielőtt becsöngetnek,de később kinyírhatunk minden zombit,oké? - mosolyogtam rá,mire ő kelletlenül bólintott,jelezve, hogy beleegyezik. 
Miután biztatóan rákacsintottam egyet,körbejártam a termet Nathaniel után kutatva,de sehol sem találtam őt. Végül arra az érthetetlen dologra vetemedtem,hogy odamentem Amberhez megkérdezni,merre találom a bátyját. 
- Honnan kéne tudnom? - vont vállat nyafka hangján,mire forgatni kezdtem a szemeimet. Néha az idegeimre megy ez a lány!
- Talán onnan,hogy a testvéred..? - kérdeztem tőle olyan hangnemben,akár egy szellemileg visszamaradott embertől szokás. 
- És akkor mi van? - szemtelenkedett. - Utoljára a folyosón láttam... - vetette még oda nekem,majd visszafordult cseverészni a barátnőihez,így én kénytelen voltam Amberre hallgatni,és kimenni a folyosóra. A nagy tömegben lehetetlenség volt bárkit is észrevenni,akit keresel,ám én azért mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel.
- Nathaniel! - kiáltoztam a folyosón,mint egy őrült,s be is zsebelhettem néhány kétkedő pillantást. Azonban ez most a legkevésbé sem érdekelt. Csak az számított,hogy megtaláljam Natot,és tisztázzam vele a dolgokat. Azóta nem is állt velem szóba,hogy megtudta,összejöttünk Castiellel. 
- Nathaniel! - kiáltottam újra,ezúttal türelmetlenebbül. Diákok sokasága fordult felém és nézett rám értetlen tekintettel,mégis miért ordibálok ennyit a tömegben. 
- Miért keresed a Szöszit? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögött,mire megfordultam.
- Castiel,azt hittem már,be se jössz ma - sétáltam hozzá közelebb,mert nem akartam a nagy zajban még hangosabban beszélni a kelleténél.
- Nem is akartam,de látni szerettelek volna - felelte mogorván,amin megilletődtem.
- Ó,igen? - kérdeztem zavartan,s válaszul egy minimális bólintást kaptam a részéről. 
- Szóval,mit akarsz attól a..? - kérdezte,de mielőtt bármilyen jelzővel is illethette volna Nathanielt, közbevágtam:
- Légyszi,ne beszélj így róla! - kértem őt ajkamba harapva. 
- Miért ne? - kíváncsiskodott tovább,majd nagy levegőt vett,s elfordította rólam a tekintetét. - Ó,már tudom. Biztosan ő az a valaki,aki annyira tetszik neked. Aki miatt szakítanunk kellett! - nézett újra vissza rám,s talán még soha nem láttam őt ennyire morcosnak,pedig ő csak olyan tud lenni.
- Dehogy! - ellenkeztem. - Biztosíthatlak,hogy nem erről van szó. Azért keresem csupán,mert nem szeretek rosszban lenni senkivel,legfőképpen nem azzal a személlyel,aki rengeteg ideig jó barátom volt,és kiállt mellettem - magyaráztam neki.
- Tehát nem akarsz tőle semmit? - kérdezte,mire megcsóváltam a fejemet. - Higgyem is el,mi? - gúnyolódott,ami nem volt ínyemre. 
- Nem érdekel,mit gondolsz,ha ennyire makacs vagy! - pirítottam rá,majd félretolva őt,dühödten visszasiettem a terembe,ugyanis esélytelennek éreztem megtalálni Nathanielt,pláne,hogy be is csöngettek. 

25. fejezet - Végső döntés

Miután kisírtam a szemeimet,és megnyugodtam kissé,elhatároztam,hogy hazamegyek. Terveim szerint ma már nem akartam senkivel találkozni,vagy kimozdulni otthonról. Ez természetesen nem így történt,ugyanis amint beléptem az ajtónkon,az előszobában ácsorgó Castiellel találtam magamat szembe,aki éppen Rebeccával beszélgetett. Amint meglátott,mosolyogva fordult felém,és kitárta mindkét karját,hogy megölelhessen. 
- Cica,hol a fenében voltál? - kérdezte,miközben karjai közé zárt,majd adott egy csókot a homlokomra. Reb közben észrevétlenül intett nekem egyet,s feltrappolt az emeletre.
- Kávéztunk egyet Rosával és Violával - feleltem neki mindenféle lelkesedés nélkül,ami persze azonnal feltűnt neki is.
- Baj van? - tudakolta elkomolyodva,én pedig könnyes szemmel bólintottam. Jaj,ne! Nem akartam előtte sírni,sőt. Senki előtt sem. Nem értettem,hogy lehet még ennyi sírás után is tele könnyel a szemem. - Hé,ne sírj már! - kérte,és erősen magához húzott,de ez csak még inkább elszomorított. Annyira rendes volt velem,én viszont kegyetlennek éreztem magamat,amiért szakítani szeretnék vele.
- Castiel... - suttogtam a nevét elhaló hangon,ő azonban továbbra is karjaiba zárva ölelt. - Mondanom kell valamit! - erre finoman eltolt magától,s komolyan a szemembe nézett. Ő is érezhette,hogy ez egy létfontosságú téma lesz,amiről beszélni fogunk,hiszen figyelmesen hallgatta,mit beszélek. - Tudod,rengeteget gondolkodtam kettőnkön - kezdtem bele nagy levegőt véve. - Illetve,nem csak kettőnkön. Az a helyzet,hogy régebben említettem neked,más tetszik,emlékszel? Sajnos ez az érzés azóta változatlan. Emellett történt ma néhány dolog,ami még jobban felkavart,és segített meghozni a döntésemet - magyaráztam neki.
- Várj,te most miről beszélsz?! - kapta fel a vizet ingerülten Castiel.
- Arról,hogy... szerintem nekünk szakítani kellene - böktem ki végre,s erre teljesen ledöbbent.
- Mégis miért? - hitetlenkedett,nekem pedig nagyon rosszul esett őt így látni. 
- Sajnálom,nem akartam neked fájdalmat okozni - kértem elnézést tőle. - Viszont mindkettőnknek jobb lenne,ha különválnánk... Jobb most véget vetni ennek,mint pár hónap múlva,amikor jobban fájna - érveltem.
- Értelek... - bólintott elgyötört arccal a fiú.
- Kérlek,ne haragudj rám..! - öleltem át hirtelen,ő pedig elkezdett ringatni a karjaiban,és úgy nyugtatgatott,hogy fejezzem be a sírást. - Nem szeretném,ha ezután rosszba lennénk - jegyeztem meg.
- Rendben,nem leszünk - felelte mély,nyugodt hangján,amit mindig is szerettem benne. - Valahogy éreztem,hogy elő fogsz ezzel állni - mondta aztán,mire elengedtem őt,s kérdőn a szemeibe néztem.
- Igen? 
- Igen - bólintott. - Néha,amikor megcsókoltalak,éreztem,hogy csak testileg vagy ott velem,a gondolataidban egész máshol jársz - mesélte. - Persze,igazad van. Nem lehet erőltetni azt,ami nem megy - húzta el a száját,nekem pedig végre sikerült abbahagynom a sírást.
- Akkor... nincs harag,ugye? - kérdeztem remegő hangon.
- Nincs - csóválta meg a fejét komoran,és elindult a bejárati ajtó felé. Mielőtt becsukta volna azt maga után,hátrafordult,s egyenesen a szemembe nézett: - Remélem,boldog leszel azzal,akit szeretsz! - kívánta,majd egyszerűen elment. Sokáig álltam még ott az ajtó előtt,hogy fel tudjam dolgozni azt,ami történt.

Szakítottam vele. Most már legalább szabad. Biztos sok lány van,aki szívesen járna vele. Remélem,megtalálja azt az egyet,akit tiszta szívéből szeretni fog,és boldog lesz vele. Én pedig járom a magam útját...

*

Másnap nagyon rosszul éreztem magamat,legfőképpen lelkileg. Eléggé megviselt a szakításunk Castiellel,noha én akartam így,csak magamat okolhatom érte. De akkor is fájt látni,ahogyan ezzel esetlegesen megbántom a fiút,aki szeretett,mígnem én kiadtam az útját. Éppen ezért elhatároztam,hogy bármennyire is fáj a fejem és hányingerem van,átmegyek hozzá,hogy beszéljek vele. 

Kikászálódtam az ágyból,felöltöztem,s leindultam a lépcsőn. Az előszobába érve Rebeccába ütköztem,aki éppen egy pirítóssal teli tányért egyensúlyozott az egyik kezében.

- Ó,Elena! Hogy érzed magadat? - kérdezte aggódva.

- Mint akin végigment az úthenger - feleltem rosszkedvűen.

- Nem szeretnék kíváncsinak tűnni,de tegnap történt valami Castiellel,hogy ilyen furcsa vagy? - nézett rám érdeklődő pillantásokkal,én pedig őszintén bólintottam.

- Igen,szakítottunk - válaszoltam. Reb ezt hallva teljesen ledöbbent.

- Na de... - kezdett volna bele a kérdésáradataiba,ám én finoman félretoltam őt,és elindultam a bejárati ajtó irányába.

- Majd később elmondom - kiáltottam hátra neki a vállam fölött,majd sebesen kiviharzottam a házból. Gondolkodás nélkül,összezavarodott állapotomban kétszer olyan gyorsan mentem,mint ahogyan egyébként szoktam,így rekordidő alatt értem oda Castiel házához. Amint kopogtam,mintha csak tudta volna,hogy érkezik valaki,a srác kinyitotta nekem az ajtót,és köszönés nélkül beinvitált a nappaliba. 

- Nézd,én csak azért jöttem,mert rosszul érzem magam a tegnap este miatt - mondtam neki,s reméltem,hogy felel rá valamit,de ő ehelyett a falnak támaszkodott,és rágyújtott egy cigire. - Te cigarettázol? - lepődtem meg,ugyanis eddig sosem láttam nála.

- Csak ha valami pocsék történik velem - vetette oda válaszul. 

- Vettem a lapot... - húztam el bűntudatosan a számat. - Szóval nem akartam,hogy úgy érezd,a te hibád az egész. Éppen ellenkezőleg,nem tehetsz róla. Egyedül engem lehet okolni azért,ami történt. Egyszerűbb lett volna,ha akkor utasítalak el,amikor megkérdezted,leszek e a barátnőd,mert nem okoztam volna neked akkora fájdalmat és csalódást,mint most - habogtam. 

- Hé,egyikünk sem hibás ezért! - szólt közbe,miután kifújta a füstöt. - Én voltam a hülye,hogy nyomultam rád,amikor tudtam,neked más jön be. Te világosan megmondtad,hogy nem akarsz semmit,én pedig tovább makacskodtam,szóval magamnak köszönhetem,ha végül pofára estem - rövidítette le a sztorit. 

- Nem mondom,hogy nem nyomultál,de nekem határozottabbnak kellett volna lennem - érveltem. 

- Ezen már nem lehet változtatni - vont vállat Castiel.

- Nem,de szeretném,ha ezután is jóban lennénk - erősködtem,mire felnevetett,amit nem tudtam,hogy gúnyból csinál e,vagy hirtelen jobb lett a kedve.

- Ezután már nem leszünk olyanok,mint régebben - rázta meg a fejét. - Úgy érzem,belehalnék,ha elengednélek,de sosem bántanálak,csak hogy megtartsalak - mondta aztán,mire könnyek szöktek a szemembe. 

- Sajnálom... - mindössze ennyit tudtam mondani,majd felálltam,s menni készültem,amikor Cast elém lépett,és miután ledobta a cigicsikket az asztalra,két kezével megfogta az arcomat. Halványan elmosolyodott,s úgy suttogott aztán a fülembe:

- Ne sajnáld,mert én sem sajnálom azt a rövid időt,amit veled tölthettem - ezzel átölelt,és a karjaiban tartott néhány percen át. Végül kelletlenül ugyan,de elengedett. - Pedig úgy szerettem volna,ha te leszel az ötödik,legutolsó barátnőm... - mosolyodott el keserűen,mire én is ezt tettem.

- Castiel,az életedet nélkülem kell élned,mert nem lehetünk együtt. Töltsd valaki olyannal az idődet,aki ugyanúgy szeret majd,ahogyan te engem,mert akármennyire is röstellem,én sohasem tudtalak - mondtam neki,ő pedig lassan bólintott,mint aki végre megérti a dolgot. - Azt hiszed,nekem nem fáj? - kérdeztem tőle szomorkásan. - Hát tudjad,hogy igenis fáj,és még sokáig fájni fog. De egyszer eljön majd az a pillanat,amikor a most szerzett sebek a szívünkön beforrnak,és valaki más lesz rájuk a gyógyír - válaszoltam meg saját kérdésemet.

- Az lehet,de nekem tovább fog tartani,míg minden újra a helyén lesz - közölte velem,majd egyik kezét rátette a fejemre,s megborzolta a hajamat. - Na jó,cica. Most menj,és ne okold magadat! - mosolygott rám biztatón ahhoz képest,hogy tönkretettem az életét,és miattam pazarolt el több hetet az életéből,amit velem töltött. 

- Köszönök mindent,Cast! - simogattam meg a vállát,majd nagy levegőt vettem,s kisétáltam a házából. Az ajtaja előtt megálltam egy pillanatra.  Nekitámasztottam a hátamat a falnak,és kettőnkre gondoltam. Szép volt,jó volt,de véget ért. Lezárult egy szakasz az életemben,mely akár a Castiel című fejezetet is viselhette volna. Szerettem vele lenni,hisz magát a megnyugvást és a biztonságot jelentette számomra,de nem tudtam neki annyit adni,mint amennyit ő adott nekem. 

Olyan volt ez az egész,mint egy rémálom,amely már csak idő kérdése,és véget fog érni. Nagyon vártam már azt a pillanatot. 

24. fejezet - Végre szünet

Végre valahára eljött a téli szünet. Hihetetlenül hangzik,de itt van. Alig vártam már,hogy ne kelljen szinte minden napomat a tanulásra áldozni,csak arra,hogy együtt lehessek a barátaimmal,akiknek a társaságából sosem elég. Rosaliával és Violával már meg is beszéltünk egy találkozót egy közeli kávézóba,s hogy ne tűnjek utálatos "testvérnek",elhívtam Rebeccát is,aki azonban közölte,hogy már van programja Irisszel. Annál jobb! Menjen csak,én addig jól szórakozom a többiekkel. Nem is értem mellesleg,miért bírja annyira Irist,hiszen sokan vetették már a szemére,hogy milyen is valójában. Úgy tűnik,ez őt nem érdekli. 
Szóval éppen úton voltam a kávézó felé,amikor elkezdett esni a hó. Mivel a tél a kedvenc évszakom,türelmetlenül vártam ezt a pillanatot,és amikor a parkba értem,levetettem magamat a földre. Boldog mosollyal az arcomon relaxáltam egy nagy fa tövében,miközben élveztem,hogy az apró,hideg hópelyhek megtelepednek az arcomon. Amikor úgy éreztem,eleget heverésztem már ott,ráérősen felálltam,noha tudtam,hogy Rosáék már valószínűleg várnak rám. Ám mielőtt rászántam volna magamat az indulásra,hirtelen beleütköztem Alexybe. 
- Jé,szia! - köszöntöttem őt meglepetten,mire elmosolyodott.
- Szia,Elena! - üdvözölt ő is. - Örülök,hogy látlak. Hogy telik a szünet? - kérdezte kedvesen.
- Eddig jól,na és neked? - érdeklődtem tőle kíváncsian.
- Szuperül. Éppen Amberhez igyekszem - jelentette ki mellékesen. - Te csak így,egyedül lófrálsz a parkban? - tudakolta figyelmesen.
- Nem,a barátnőimmel fogok találkozni,lehet,már el is késtem - magyaráztam neki,mire felnevetett.
- Akkor nem is tartalak fel! - pillantott rám örömtelin lilás szemeivel,s ekkor engem is elfogott a nevetés. Hogy mitől ugyan,azt nem tudom,de időnként megesik az emberrel,ha rájön az öt perc. 

- Várj egy picit! - kiáltottam utána,mikor láttam rajta,hogy indulni készül. Kérésemre megtorpant,felém fordult,és kérdő tekintettel nézett rám. - Arminnal mi van? - kérdeztem lehalkítva a hangomat,s ezt hallva Alexy elpirult. Láthatólag zavarba jött,noha szerintem semmi oka nem lett volna rá. Nem válaszolt rögtön,amit nem tudtam hova tenni. Lehet,hogy tudja miért volt múltkor olyan furcsa a tesója,csak nem akarja elmondani?
- Hát... - köszörülte meg végre a torkát hosszas hallgatás után. - Őszinte leszek veled,de kérlek szépen,ne mondd vissza Arminnak,amit most hallani fogsz - mondta nagyot nyelve,mire egy másodperc alatt elkomolyodtam. Felkészültem ezek után,akár a legrosszabbra is.
- Ígérem! - bólintottam,s erre láthatólag megkönnyebbült. 
- Tehát... az a helyzet,hogy Armin az utóbbi időben kissé megváltozott - kezdett bele. - Egyáltalán nem úgy viselkedik,mint régen. Azóta lett más,mióta bejelentetted neki,hogy együtt vagytok Castiellel - mesélte.
- Ez zavarja őt? - képedtem el teljesen. Erre az okra ugyanis pont nem gondoltam...
- Nem tudok biztosra mondani semmit - vonta meg a vállát. - Nekem sem mondott el mindent,csupán néhány dologba avatott bele. A lényeg viszont az,hogy nem tartozik majd a kedvenc napjai közé az,amikor látott benneteket enyelegni a suliban,nem is egyszer - fejezte be. 
- De... de... - meg sem tudtam szólalni a megdöbbenéstől. - Miért bántja az,ha Castiel a barátom? - kérdeztem magamban morfondírozva. 
- Nem hinném,hogy a személyével van gond - felelte Alexy.
- Akkor? Nem igazán értem... - habogtam teljesen összezavarodva,mire a srác felnevetett.
- Elena,gondolkodj egy kicsit,és rá fogsz jönni! - biztatott. - Viszont ne haragudj,de most már tényleg mennem kell! - húzta el a száját. - Szia,és további jó szünetet kívánok! - integetett.
- Neked is... - suttogtam elhaló hangon,és kábult,ködös tekintettel elindultam a kávézó felé. Lassan,ráérősen ballagtam,hiszen elmerültem a gondolataimban,melyek Armin körül forogtak. Csak rá tudtam koncentrálni,és ez meg is látszott,ugyanis olyan figyelmetlen voltam,hogy egy autó is majdnem elütött. Szerencsére csak majdnem. Megúsztam azzal,hogy legközelebb figyeljek jobban. Jó,majd fogok. Tovább mentem. Nemsokára feltűnt előttem a kávéház jól ismert,sokat látogatott épülete. Belépve a helyiségbe rögtön megpillantottam Rosaliát és Violát,akik egy négy személyes asztalnál ültek. Odasétáltam hozzájuk,s minden szó nélkül lehuppantam közéjük. 
- Hahó,Föld hívja Elenát! - rázta meg óvatosan a vállaimat a mellettem ülő Rosa.
- Üzenem az állomásnak,jelen vagyok! - reagáltam,noha nem tudtam mosolyogni,akármennyire is szerettem volna. Túlságosan leterhelt ez az Armin-féle ügy.
- Úgy nézel ki,mint aki szellemet látott... - jegyezte meg Viola.
- Látni nem láttam semmit,de hallani hallottam... - keltettem fel az érdeklődésüket,majd szóról szóra mindent elmeséltem nekik,amit nemrégiben Alexytől hallottam.
- Ó,szóval Armin beléd van zúgva! - állapította meg magabiztosan Rosalia.
- Honnan veszed ezt? - néztem rá értetlenül,és hitetlenkedve megcsóváltam a fejemet,mire a barátnőm a szemeit forgatva nagyot sóhajtott.
- Még a vak is látja,Elena! - mondta. - Az alapján,amit meséltél róla,sokat voltatok együtt,korrepetáltad meg minden. Nos,az alatt az idő alatt egyszerűen beléd szeretett. Elkezdett többet érezni irántad a barátságnál,csak te nem vetted a lapot,és nem is törődtél vele ilyen szempontból. Aztán egyszer csak összejöttetek Castiellel,aminek szegény Armin persze,hogy nem örül annyira,mert nyilván azt szeretné,ha a barátnője lennél,csak nincs bátorsága lépni - fejtette ki a véleményét,s közben egyszer sem vett levegőt. Tátott szájjal hallgattam őt végig,majd Violára pillantottam aki mosolyogva bólintott egyet jelezve,hogy egyetért Rosaliával. 
- De... tudtam volna,ha tetszem neki! - ellenkeztem makacsul. - A legjobb barátja vagyok,pont ezt titkolta volna el előlem? - kérdeztem merengve.
- Igen,pont ezt! - csattant fel harciasan Rosa,aki néha egy amazonra emlékeztetett... - Fordított esetben nem hinném,hogy te bármit is mondanál a legjobb barátodnak,akiért odavagy! - próbált érvelni. - Biztosan félt attól,hogy elutasítanád,vagy azután másként néznél rá,nem pedig úgy,mint egy szimpla barátra - vélte.
- Úgy van,szerintem is ez a helyzet - szólalt meg végre Viola is.
- Gondoljátok? - érdeklődtem gondterhelt arccal,mire mindketten egyszerre bólintottak,de olyan hevesen,hogy azt hittem,leesik a fejük a nyakukról. 
Ezután nem esett szó többet Arminról és rólam. Megittunk mindannyian egy tejeskávét,s amíg én néha eltöprengtem az Alexytől hallottakon,addig Rosa és Viola együtt nevetgéltek. Időnként szóba került Lisander,akkor persze felkaptam a fejemet,és árgus szemekkel figyeltem.
- Na és mi a helyzet Lis drágával meg veled? - kérdezte kíváncsian Rosalia újdonsült barátnőjét,aki erre szokás szerint elpirult,ám végül mégis belefogott a mesélésbe.
- Nemrég újra találkoztunk - vallotta be. - Kaptam tőle egy csodaszép rajzot,ami egy gyönyörű rózsát ábrázol,és azt mondta,azért adja ezt igazi virág helyett,mert az elhervad,de a rajz nem - mondta boldogan,s én kicsit irigykedni kezdtem rá. - Aztán sétálgattunk a parkban,ugyanis mindkettőnknek az a kedvenc helye. Egy idő után megfogta a kezemet is,képzeljétek. Majdnem ott helyben elolvadtam,olyan édes volt! - áradozott róla Viola,amitől kezdtem zavarban érezni magamat. Mielőtt bármi mást mondhatott volna,elnézést kérve felálltam az asztaltól.
- Bocsánat,de... nem érzem túl jól magamat - mondtam nekik,ami végül is nem volt hazugság. Eléggé felkavart már magában az,amit Alexy mondott,de azt hallani,hogy Lisander és Viola szerelmi élete hogyan alakul,már meghaladja a képességeimet. 
Tehát feldúlt lelkiállapotban kiviharzottam a helyiségből,és meg sem álltam egészen a parkig,ahol egy eldugott fa tövében leroskadtam,és sírni kezdtem. 

Életem során - pontosabban mióta elváltak a szüleim,és minden a feje tetejére fordult - nem egyszer sírtam már,de ez a mostani valahogy jól esett,már ha szabad ezt mondanom. Úgy éreztem,a könnyeimmel együtt,melyek legurulnak az arcomon,egyúttal távozik minden bánat és gyötrelem is,melyet képtelen vagyok tovább magamban hordozni. Eléggé groteszk látvány lehettem,ahogyan a fa tövében kuporgok,és a nedves arcomat a kézfejemmel törölgetem. Közben szüntelenül Arminra gondoltam,akit aztán felváltott Lisander,majd Castiel,és Nathaniel. Sorra kergették egymást a fiúk a gondolataimban,és mind fájó emléket ébresztettek bennem,hiszen Nathaniel haragszik rám,Armin mondhatni szintén,Lisandernek ott van Viola,Castiellel pedig igaz,hogy együtt vagyok,de bármennyire erőltetem,sosem fogom annyira szeretni őt,hogy sokáig működjön a kapcsolatunk. Az lesz a legegyszerűbb,ha kerek perec megmondom neki,hogy sajnálom,de véget kellene vetni ennek az egésznek. 
Igen,elhatároztam. Ezt fogom tenni. Amint találkozom vele legközelebb,megpróbálom megértetni vele,hogy a kapcsolatunknak nincs jövője,akármennyire is ragaszkodik hozzám,vagy akármennyire is szeretem őt,ám csak mint barátot. Többet én nem vagyok képes adni neki. 

23. fejezet - Öröm a bánatban

Rebeccával éppen a menzán ebédeltünk,amikor elsétált előttünk Armin tálcával a kezében. Úgy tűnt,először nem vett észre,mert hiába integettem neki,nem figyelt rám.

- Hahó,Armin! - szóltam utána erélyesen,mire összerezzent,felénk fordult,és zavartan lesütve szemeit,közelebb jött hozzánk,de nem ült le. - Nem eszel velünk? - kérdeztem érdeklődve,ám ő nagyon furcsán viselkedett,és elutasította a felajánlásomat.

- Bocsi,de most nem érek rá! - motyogta,s elsietett az ebédlő másik vége felé.

- Ennek meg mi baja? - meredtem magam elé,bár választ nem vártam sem Rebtől,sem magamtól. 

- Nem tudom... - vont vállat a mostohanővérem. - Na,indulunk haza? - kérdezte pár perc múlva,amikor már mindketten végeztünk az ebéddel. 

- Indulj csak el,nekem még dolgom van! - kértem a meglepett Rebeccát. - Egy óra múlva otthon leszek én is,ígérem! - tettem még hozzá,utána kivittem a tálcámat,és a tömegben állva megkerestem Armint,aki éppen Alexyvel ebédelt egy kétszemélyes asztalnál a helyiség egyik sarkában.

- Valami baj van,Armin? - kérdeztem a háta mögé állva,mire lassan felém fordult,és ő is felállt. Alexy közben figyelmesen követte a kettőnk közt zajló eseményeket.

- Nem,semmi - rázta meg gyorsan a fejét a fiú,ám lehetett rajta látni,hogy nem túl őszinte. Olyan volt,mintha egyenesen titkolna valamit.

- Akkor miért vagy ennyire furcsa? - kíváncsiskodtam. Egyszerűen nem értettem,ugyanis az elmúlt napokban folyamatosan került engem,a legbővebb beszélgetésünk eddig pedig annyit tartalmazott,hogy köszöntünk egymásnak.

- Furcsa? Nem vagyok az! - tagadta le. - Vagy igen,Alexy? - pillantott rá testvérére,aki elmosolyodott.

- Nem,nem vagy az - adott neki igazat. - Csak egy idióta! - tette hozzá,amin Armin eléggé meglepődött,és én sem értettem igazán,miért mondta ezt.

- Hát köszi! - húzta el a száját a srác,utána újra rám nézett. - Tényleg nincs semmi gáz! - nyugtatott meg,ám éreztem a hangján,hogy nem stimmel valami,de ráhagytam. Ha baja lenne,biztos elmondaná nekem,hiszen barátok vagyunk. 
- Hát itt vagy? - a semmiből egyszer csak felbukkant Castiel,átkarolta a derekamat,majd megcsókolt. Kicsit furának éreztem a dolgot,pláne így,Arminék előtt.
- Nekem muszáj mennem,bocsi - szabadkozott Armin hirtelen,és félretolt minket,hogy ki tudjon sietni aztán az ebédlőből. Elképedten néztem utána,miközben Cast rajtam csüngött. Fogalmam sem volt,mi baja van...

Legszívesebben utánafutottam volna,hogy kérdőre vonjam gyávának tűnő viselkedése miatt,de ezt két dolog is gátolta. Az egyik Castiel erős karja,mely átfonódott a mellkasomon. A másik egy ösztön,mely azt súgta,jobb lenne most egyedül hagyni őt.
- Na,jössz? - fordított aztán maga felé a barátom,kizökkentve ezzel a gondolataimból. 
- Hova? - pillantottam rá tátott szájjal,hiszen nem volt már több óránk.
- Titok! - felelte pimaszul,majd elmosolyodott,megfogta a kezemet,és elkezdett maga után kifelé húzni az iskolából. - Gyere már,cica! - sürgetett,mire én próbáltam szaporábban szedni a lábaimat,ám Castiel mellett ez nem volt annyira könnyű...
Már vagy tíz perce sétáltunk. A hűvös levegő át-áthatolt a pulóveremen,amitől időnként megborzongtam. Cast ezt észrevette,s azonnal rám terítette a dzsekijét. 
- Jaj,köszönöm! - mosolyogtam rá,és összehúztam magamat az óriási ruhában. - Te nem fogsz így fázni? - tudakoltam tőle aggodalmas arckifejezéssel.
- Nem,nálunk van fűtés! - kacsintott rám értetlen grimaszomat látva. Fél percen belül azonban megértetem,miért mondja ezt. Castiel azért húzott magával a fél falun keresztül,hogy elhozzon a házukba. Amint beléptünk az ajtón,feltűnt,hogy nincs túlságosan nagy rend.
- A szüleid nincsenek itthon? - kérdeztem körbenézve az előszobában.
- Egyedül lakom - jelentette be nagy megdöbbenésemre. - Apámék a városban laknak,hiszen tudod. Még a nyáron beírattak ebbe a gimibe,gondolom,hogy ne nagyon legyek nekik láb alatt az üzleti ügyeik intézése közben - vont vállat,majd derekamnál fogva beljebb tuszkolt az apró,de pofás kis lakásba,amely csakis az ő birodalma volt. 
- Egész otthonos - mustráltam a szobák minden szegletét. 
- Köszönöm! - húzta büszke mosolyra a száját Cast. - Remélem,éhes vagy! - tette aztán hozzá.
- Most ettünk a menzán Rebbel,de már akkor sem volt nagyon étvágyam - húztam el a számat.
- Azt mondod,kihagyod a spagettit amit kizárólag neked készítettem? - tettetett szomorúságot. Csodálkozva,de mégis boldogan néztem rá.
- Te tudsz főzni? - képedtem el teljesen,elvégre ez nem jellemző a fiúkra,pláne ha tinédzserek és ilyen stílusúak,mint Castiel.
- Kikérem magamnak! - csóválta meg a fejét sértődötten. - Nem tudtad,hogy én vagyok a falu legjobb szakácsa? - ráncolta össze szemöldökét,majd egy sunyi mosolyt is megeresztett.
- Na,majd mindjárt meglátjuk! - böktem oldalba,és a konyhába rohantam. Ő persze követett,s egy pillanat alatt mögöttem termett. Játékosan átkarolt,majd a konyhapulthoz nyomott,hogy megcsikizhessen. Én nem hagytam ezt annyiban. Visszatámadtam az ujjaimat az oldalába bökve,mire megfogta mindkét csuklómat,mélyen a szemembe nézett,s mosolyát felváltotta komoly ábrázata.
- Szeretlek! - suttogta,de mielőtt bármit is felelhettem volna,megcsókolt. Hosszú ideig tartott ez a gyengéd csók,noha nekem egy pillanatnak tűnt csak. 
- Hol van az a spagetti? - kérdeztem az ajkaimba harapva,mire felnevetett,s elindult,hogy kivegye a hűtőből az ebédünket. Miközben megmelegítette,segítettem neki,és megterítettem az asztalt két személyre. Amint elég meleg lett a tészta és a szósz,Castiel felszolgálta őket. Annyira finom illata volt,hogy rögtön megéheztem tőle,és alig vártam már,hogy ehessek belőle,no meg persze őt sem szerettem volna megsérteni azzal,hogy nem ebédelek vele,ha már ennyit fáradt vele. 
- Isteni! - dicsértem,miután lenyeltem az első falatot. Cast elégedett mosollyal nézett fel a tányérjából.
- Örülök,hogy ízlik! - kacsintott rám,majd tovább ettünk. Miután elpusztítottuk az összes spagettit,ami csak a tálban volt,közösen elmosogattunk. Jobban mondva,én mosogattam,Castiel pedig hátulról ölelgetett és csókolgatta a nyakamat. Nem mondom,hogy nem esett jól,de egyszer majdnem leejtettem miatta az egyik villát.
- Eltereled a figyelmemet! - szidtam meg viccesen,mire bűnbánó arcot vágott.
- Nem állt szándékomban... - nyalta meg a szája szélét,de a csókáradatot akkor sem hagyta abba. Egészen addig folytatta,mígnem végül sikeresen,bármiféle komplikáció nélkül elmosogattam,és felé nem fordultam. Miközben mélyen a szemébe néztem,egyik kezemmel beletúrtam vörös hajába.
- Na és most mi a terv? - kíváncsiskodtam ajkaimat harapdálva. Erre ő egyik ujját rátette az ajkaimra,és halkan suttogott hozzá:
- Ne rágd a szádat,az az én dolgom! - ezzel ismét megcsókolt,s közben felkapott az ölébe,úgy vitt fel az emeletre. Addig nem szálltunk le egymás ajkairól,míg nem értünk fel Castiel szobájába. Ott letett az ágyra,és mellém mászott. Minden szó nélkül,becsukott szemekkel feküdtünk,miközben ő a hajamat simogatta.

Ki tudja,mennyi ideig heverésztünk így,egymáson,amikor a farzsebemben rezegni kezdett a mobilom. Kelletlenül nyúltam érte,hogy megnézzem,ki mer zaklatni az ebéd utáni sziesztámon Castiellel. Rebecca volt az.
- Szia,mondd! - szóltam bele a telefonba,miközben Cast is magához tért,s csókolgatni kezdte az arcomat,ahol csak érte.
- Szia,hol vagy már? - kérdezte idegesen. - Azt ígérted,utánam nem sokkal hazajössz,erre hat óra van,és te nem vagy sehol - hangja számon kérően csengett.
- Hat óra? - kaptam a fejemhez,arrébb lökve szegény Castielt. - Oké,rögtön indulok! - mondtam neki,majd eltettem a mobilomat,és bocsánatkérően a barátomra néztem:
- Köszönök mindent,de most muszáj mennem. Nagyon elrepült az idő! - magyarázkodtam.
- Rendben - bólintott suttogva,majd elkísért az ajtóig,s kiengedett rajta. - Vigyázz hazafelé! - búcsúzott el tőlem e kedves szavakkal,s az egész hangulatát megpecsételte egy szenvedélyes csókkal is. 
Miközben hazafelé ballagtam,elgondolkodtam mindenen,ami ma történt. Armin nagyon furcsa volt. Látszott rajta,valamit titkol,valami bántja őt,de nem akarja elárulni,holott az egyik legjobb barátja vagyok. Miért van ez így? Kissé lehangol az ügy. Talán nem bízik már meg bennem? Vagy akaratomon kívül rosszat tettem ellene? Álljunk csak meg! Miért magamat okolom egyből? Talán csak egy magánéleti problémája adódott,amit idővel meg fog oldani,akár egyedül is. Lehet olyan dologról van szó,amit nem egy lánnyal szokott megbeszélni az ember. Ez esetben megértem őt.
Na és Castiel? Mennyire édes volt velem ma! Ilyen jól és kellemesen régen éreztem már magamat,bárki társaságáról legyen is szó. Azonban ez a délután sem tudta feledtetni velem azt a bizonyos hiányérzetet,ami korábban alakult ki bennem a kapcsolatunkról. Nem tudtam,mi az,amire szükségem lenne még tőle,hiszen mindent megad,amit csak tud,azonban egyszerűen érzem valami fontos dolognak a hiányát,amit nem szabadna normális esetben. Nathaniel oldalán például önfeledt és boldog tudtam lenni,pedig az már jó régen volt. Lehet,hogy csak az a bajom,Castiel nem Nathaniel? Ha ez így lenne,azt jelentené,változatlanok az érzéseim a volt barátom iránt.