Lassan három nap telt el azóta,hogy hivatalosan is összejöttünk Castiellel. Be kellett vallanom magamnak,annyira boldog voltam,hogy akár madarat lehetett volna fogatni velem. Nem hittem volna,hogy igent mondok neki,bár ezen szerintem ő is meglepődött. A lényeg viszont csak az volt,hogy mindketten örültünk egymás társaságának. Nekem pedig ez számított,a jelen. A jövő,nos az már egy bonyolultabb kérdés. Egyenlőre azt kell élvezni,amit az élet e percben nyújt neked,nem éri meg azon törni magadat,mi lesz később.
- Mondhatok valamit? - kérdezte suttogva Castiel kémia óra kellős közepén,mire én alig észrevehetően bólintottam. - Szeretlek! - súgta a fülembe,mire meghatódva felé fordultam,és nem érdekelt,néz-e a tanár,megcsókoltam őt.
- Én is! - mosolyogtam rá,miután szabad volt a szám,és abban a pillanatban úgy éreztem,igaz amit mondok. Meg voltam könnyebbülve,hogy bármiféle bűntudat nélkül ejtem ki ezeket a szavakat.
Alig vártuk már,hogy vége legyen az óráknak,és elmehessünk sétálni egyet a parkba. A fák levelei már lehullottak,betakarták a táj minden egyes szegletét. Összességében szép volt,csak már lehetett érezni,hogy jön a tél. A levegő lehűlt,a Nap már csak ritkán sütött,az emberek pedig pulcsikban vagy dzsekikben járkáltak.
- Tudod,mi a jó a télben? - tudakoltam,miközben ő séta közben megfogta a kezemet.
- Az égvilágon semmi - hangzott érzelemmentes válasza,ami nevetésre késztetett.
- A téli szünet,amit azzal töltesz,akivel csak szeretnél! - javítottam ki téves elméletét. Szemem sarkából láttam,hogy elmosolyodik azon,amit hallott az imént.
- Na és te kivel szeretnéd? - kíváncsiskodott. - Vigyázz mit mondasz! - figyelmeztetett,és szabad kezét már csikiző-pozícióba állította az oldalamnál.
- Veled! - vágtam rá egyből,mire ő is felnevetett. - Senki más nem érdekel! - tettem még hozzá,mire fenyegető keze leereszkedett.
- Helyes válasz! - húzott hirtelen magához,majd egyszerűen csak megcsókolt.
Percekig el sem engedtük egymást,míg végül nem bírtam tovább,és hevesen dobogó szívvel eltávolítottam ajkaimat az övéről.
- Kérdezhetek valamit? - néztem fel rá élénk,vizslató tekintetemmel,amit sokszor gyakoroltam már a tükör előtt. Lehet,hogy hülyén hangzik,de mára a védjegyemmé vált.
- Már meg is tetted! - mosolyodott el Cast,majd komolyságomat látva,helyesbített: - Kérdezz!
- Hány barátnőd volt eddig? - a válasz őszintén érdekelt. Semmiféle hátsó szándéka nem volt,csak azért fúrta az oldalamat a kíváncsiság,mert iszonyat jól csókol,és ez nyilván gyakorlat kérdése...
- Ha komoly kapcsolatot tekintünk,te vagy a negyedik - ismerte be rezzenéstelen arccal.
- Hű! - képedtem el. - Akkor ez mindent megmagyaráz... - ezt inkább magamnak mondtam,mintsem neki,de persze meghallotta.
- Mi mindent? - pillantott rám érdeklődve,mire elpirultam ugyan,de feleltem neki:
- Többek közt azt,hogy mennyire jól csókolsz - sütöttem le a szemeimet zavaromban,ő pedig felnevetett.
- Mást is jól tudok! - perverz hozzászólására felkaptam a fejemet. Castiel rám kacsintott.
- Nagyon vicces vagy! - böktem oldalba,majd tovább sétáltunk,a folyó felé.
- Ez nem vicc,mások is tanúsíthatják! - húzta tovább az agyamat,de én már képtelen voltam a sok sületlenségére figyelni.
Amint leértünk a partra,ahol legutóbb Lisandert láttam azzal a lánnyal,leültünk a fűbe,a száraz levelek közé,és a lemenő Napot bámultuk kézen fogva,melynek sugarai megcsillantak a víz tükrén.
- Gyönyörű! - sóhajtottam. Kisebb koromban is szerettem lejárni a folyóhoz,és ez most sem változott.
- A víz vagy én? - incselkedett Cast,mire viccesen oldalba böktem,és megpusziltam a nyakát. - Imádom, amikor ezt csinálod! - kommentálta.
- Úgy érted,ezt? - kérdeztem vissza,és újra megcsókoltam a nyakát,ő pedig félredöntötte a fejét,hogy jobban érezhesse.
- Pontosan - suttogta,s úgy csinált,mint akit minden ereje elhagyott. Azután átkarolta a derekamat,és fejünket egymásra hajtva ültünk csendben,míg majdnem teljesen lement a Nap.
- Most már muszáj mennem - álltam fel sajnálkozva. - Megígértem Violának,hogy elviszem neki a leckét. Úgy tudom,holnaptól már jön,szóval mindenképpen kellene neki - magyaráztam,mire Castiel is feltápászkodott. Arcomat a kezeibe fogta,és sokadszorra megcsókolt. Ezúttal röviden,de a lehető leggyengédebben.
- Elkísérlek! - ajánlotta,majd belém karolt,és így sétáltunk egészen Violáék házáig. A bejárati ajtó előtt ismét magához húzott,mélyen a szemembe nézett,majd megcsókolt. - Jó éjt,Rose! - súgta mély hangján a fülembe,amitől teljesen libabőrös lettem.
- Aludj jól! - intettem neki,amikor már elindult a járda felé,utána csengettem. Fél perc múlva maga Viola nyitotta ki az ajtót. - Bocsi,hogy ilyen későn érkeztem,de nem tudtam előbb elszabadulni - udvariaskodtam,mire ő halványan mosolyogva legyintett.
- Semmi baj,Elena. Köszönöm,hogy itt vagy! - ezzel behívott a házukba,felmentünk a szobájába,ahol leginkább az olyan lila szín dominált,mint amilyen a haja is volt.
- Hogy vagy? - kérdeztem lehuppanva egy babzsákfotelba,míg ő elővett egy papírt és egy tollat,amire majd le tudja írni a leckét.
- Kicsattanok az egészségtől annyira,hogy holnap már mindenképpen megyek - felelte boldogan. Hát igen,több hetet hagyott már ki,mire teljesen felépült. - Nathaniel már bejár a suliba? - érdeklődött a fiú felől,aki ugyebár szintén vele együtt szenvedte el azt a bizonyos balesetet.
- Még nem,de szerintem ő is a napokban méltóztatik majd bejönni - vontam meg a vállamat.
- Ó,ez azt jelenti,hogy nem beszéltek? - tudakolta Viola elszomorodva,mire én beszámoltam neki a csókunkról,majd arról,hogy Amber ránk nyitott,és mindenkinek pletykákat terjesztett rólam.
- Jesszus,nagyon sajnálom... - mormogta maga elé a lány.
- Á,most már teljesen mindegy,visszafordíthatatlan az ügy - mosolyogtam rá mindenféle bánatos arckifejezés nélkül.
- Látom,ahhoz képest,hogy nem beszéltek,egész jó hangulatban vagy - jegyezte meg félénken.
- Nos igen,mert tudod... - itt nagy levegőt vettem. - Castiellel járunk - adtam a tudtára,mire elkerekedett a szeme,és alig jutott szóhoz.
- Nahát! - mindössze ennyit bírt kinyögni. - Gratulálok,remélem,sokáig együtt lesztek! - veregette meg a vállamat,én pedig mosolyogva megköszöntem a jókívánságot,ám korántsem voltam biztos benne,szeretném e,ha "sokáig" együtt maradnánk. Egyenlőre jó így,ahogyan van,ki tudja,később mi fog történni velünk.
Miután ledaráltam Violának a házikat és a beadandó dolgozatokat,marasztalt még egy kicsit,mondván, meg szeretne velem osztani egy számára fontos hírt.
- Úgy érzem,hogy a baleset óta jó barátnők lettünk,nem igaz? - nézett rám pironkodva. Viola mindig egy szende,ártatlan lányka volt,aki ezen tulajdonságaival,no meg abszolút kedvességével belopta magát mindenki szívébe már első alkalommal.
- Így van! - erősítettem meg kételyét,mire úgy tűnt,kissé megkönnyebbült.
- Ha te is így látod,akkor rendben - mosolygott rám fellélegezve. - Szeretném ugyanis valamiben a tanácsodat kérni - keltette fel mélyen lappangó kíváncsiságomat. - Képzeld el,amíg a kórházban voltam,egyik nap láttam,amint Castiel bejön meglátogatni Nathanielt,de nem egyedül volt. A barátja kísérte el,aki megvárta őt a folyosón,míg Cast bent beszélget Nattal - kezdett bele az érdekesnek ígérkező sztoriba. - Tehát,leült a folyosón egy székre,és elővett egy jegyzetfüzetet,amibe rajzolgatni kezdett. Mivel én is éppen azt csináltam,közelebb szerettem volna jutni,hogy megnézzem,milyen alkotáson dolgozik,de elbénáztam,mert elejtettem a kezemben lévő vásznamat,ami nagy csattanással a földön kötött ki. A fiú ezt persze észrevette,és ahelyett,hogy bármit is mondott volna,udvariasan odajött hozzám,hogy segítsen felvenni a rajzomat,amit aztán megdicsért - mesélte kipirulva,boldogságtól sugárzó arccal Viola. - Amíg nem jött ki Castiel,egy csomót beszélgettünk,és nagyon megkedveltük egymást. Ő is rajong a művészet minden irányzatáért,ezt ő mondta. Megbeszéltük aztán,hogy ha jobban leszek,találkozunk,és megmutatjuk egymásnak a rajzainkat - számolt be lelkesen. - Ez meg is történt,és annyira jól sikerült,hogy azóta kétszer is randiztunk. Egyszer elmentünk lerajzolni együtt a naplementét,a másik alkalommal pedig csak fagyiztunk egyet,de szuperül éreztem magamat. Néhány napja megint elhívott,és igent mondtam neki - vitte le a hangsúlyt mondandója végén.
- Ez remek! - örültem vele együtt. - Az alapján,amit elmondtál róla,nagyon kedves,udvarias,és értelmes fiú lehet! - vázoltam nagyjából a fantom figurát.
- Az is! - bólintott hevesen Viola,s a szemei csillogtak a boldogság reménysugaraitól. - Csak nem tudom,mi történjen akkor,ha esetleg,tudod... - sütötte le félve szemeit.
- Ha esetleg micsoda? - kérdeztem tőle segítőkész szándékkal.
- Hogyha meg szeretne... csókolni! - bökte ki végre,mire elmosolyodtam. Emlékszem,anno még én is tartottam ettől,csak ez több éve volt,és Nathaniellel történt.
- Ezen ne izgulj! - bátorítottam. - Mindketten tudni fogjátok majd,ha eljön az ideje,és akkor minden zökkenőmentesen fog zajlani - mondtam. - Az a lényeg,hogy először ne tartson túl sokáig,de abban a rövid csókban legyen benne minden,amit iránta érzel,hiszen ez alapozza meg majd a későbbiekben a kettőtök kapcsolatát - magyaráztam tudományosan,ő pedig,mint egy diák az iskolában,koncentráló fejjel bólintott.
- Köszönöm,Elena! - ölelt át hálásan. - Nem is tudom,mire mennék nélküled! - szorongatott meg.
Miután elbúcsúztunk egymástól,hazabaktattam,és siettem,mert már sötét volt,és anya biztosan aggódott értem. Amikor megérkeztem,beköszöntem neki a nappaliba,majd felmentem zuhanyozni a szobámba,és ágyba bújtam. Az eseménydús naptól fáradtan hamar elaludtam,és álmomban Kentinnel álmodtam,amint mindenhová egy doboz keksszel követ,és kérdezgeti tőlem,kérek e belőle. Mit ne mondjak,ijesztő volt.
A keksszel nem volt semmi bajom,csak azt nem bírtam megérteni,miért pont Kentin?! Jobban örültem volna,ha mondjuk Castiel kerget halálra az iskola területén egy kekszes dobozt lóbálva a kezében,de az álmokat sajnos nem lehet befolyásolni.
- Mondhatok valamit? - kérdezte suttogva Castiel kémia óra kellős közepén,mire én alig észrevehetően bólintottam. - Szeretlek! - súgta a fülembe,mire meghatódva felé fordultam,és nem érdekelt,néz-e a tanár,megcsókoltam őt.
- Én is! - mosolyogtam rá,miután szabad volt a szám,és abban a pillanatban úgy éreztem,igaz amit mondok. Meg voltam könnyebbülve,hogy bármiféle bűntudat nélkül ejtem ki ezeket a szavakat.
Alig vártuk már,hogy vége legyen az óráknak,és elmehessünk sétálni egyet a parkba. A fák levelei már lehullottak,betakarták a táj minden egyes szegletét. Összességében szép volt,csak már lehetett érezni,hogy jön a tél. A levegő lehűlt,a Nap már csak ritkán sütött,az emberek pedig pulcsikban vagy dzsekikben járkáltak.
- Tudod,mi a jó a télben? - tudakoltam,miközben ő séta közben megfogta a kezemet.
- Az égvilágon semmi - hangzott érzelemmentes válasza,ami nevetésre késztetett.
- A téli szünet,amit azzal töltesz,akivel csak szeretnél! - javítottam ki téves elméletét. Szemem sarkából láttam,hogy elmosolyodik azon,amit hallott az imént.
- Na és te kivel szeretnéd? - kíváncsiskodott. - Vigyázz mit mondasz! - figyelmeztetett,és szabad kezét már csikiző-pozícióba állította az oldalamnál.
- Veled! - vágtam rá egyből,mire ő is felnevetett. - Senki más nem érdekel! - tettem még hozzá,mire fenyegető keze leereszkedett.
- Helyes válasz! - húzott hirtelen magához,majd egyszerűen csak megcsókolt.
- Kérdezhetek valamit? - néztem fel rá élénk,vizslató tekintetemmel,amit sokszor gyakoroltam már a tükör előtt. Lehet,hogy hülyén hangzik,de mára a védjegyemmé vált.
- Már meg is tetted! - mosolyodott el Cast,majd komolyságomat látva,helyesbített: - Kérdezz!
- Hány barátnőd volt eddig? - a válasz őszintén érdekelt. Semmiféle hátsó szándéka nem volt,csak azért fúrta az oldalamat a kíváncsiság,mert iszonyat jól csókol,és ez nyilván gyakorlat kérdése...
- Ha komoly kapcsolatot tekintünk,te vagy a negyedik - ismerte be rezzenéstelen arccal.
- Hű! - képedtem el. - Akkor ez mindent megmagyaráz... - ezt inkább magamnak mondtam,mintsem neki,de persze meghallotta.
- Mi mindent? - pillantott rám érdeklődve,mire elpirultam ugyan,de feleltem neki:
- Többek közt azt,hogy mennyire jól csókolsz - sütöttem le a szemeimet zavaromban,ő pedig felnevetett.
- Mást is jól tudok! - perverz hozzászólására felkaptam a fejemet. Castiel rám kacsintott.
- Nagyon vicces vagy! - böktem oldalba,majd tovább sétáltunk,a folyó felé.
- Ez nem vicc,mások is tanúsíthatják! - húzta tovább az agyamat,de én már képtelen voltam a sok sületlenségére figyelni.
Amint leértünk a partra,ahol legutóbb Lisandert láttam azzal a lánnyal,leültünk a fűbe,a száraz levelek közé,és a lemenő Napot bámultuk kézen fogva,melynek sugarai megcsillantak a víz tükrén.
- Gyönyörű! - sóhajtottam. Kisebb koromban is szerettem lejárni a folyóhoz,és ez most sem változott.
- A víz vagy én? - incselkedett Cast,mire viccesen oldalba böktem,és megpusziltam a nyakát. - Imádom, amikor ezt csinálod! - kommentálta.
- Úgy érted,ezt? - kérdeztem vissza,és újra megcsókoltam a nyakát,ő pedig félredöntötte a fejét,hogy jobban érezhesse.
- Pontosan - suttogta,s úgy csinált,mint akit minden ereje elhagyott. Azután átkarolta a derekamat,és fejünket egymásra hajtva ültünk csendben,míg majdnem teljesen lement a Nap.
- Most már muszáj mennem - álltam fel sajnálkozva. - Megígértem Violának,hogy elviszem neki a leckét. Úgy tudom,holnaptól már jön,szóval mindenképpen kellene neki - magyaráztam,mire Castiel is feltápászkodott. Arcomat a kezeibe fogta,és sokadszorra megcsókolt. Ezúttal röviden,de a lehető leggyengédebben.
- Elkísérlek! - ajánlotta,majd belém karolt,és így sétáltunk egészen Violáék házáig. A bejárati ajtó előtt ismét magához húzott,mélyen a szemembe nézett,majd megcsókolt. - Jó éjt,Rose! - súgta mély hangján a fülembe,amitől teljesen libabőrös lettem.
- Aludj jól! - intettem neki,amikor már elindult a járda felé,utána csengettem. Fél perc múlva maga Viola nyitotta ki az ajtót. - Bocsi,hogy ilyen későn érkeztem,de nem tudtam előbb elszabadulni - udvariaskodtam,mire ő halványan mosolyogva legyintett.
- Semmi baj,Elena. Köszönöm,hogy itt vagy! - ezzel behívott a házukba,felmentünk a szobájába,ahol leginkább az olyan lila szín dominált,mint amilyen a haja is volt.
- Hogy vagy? - kérdeztem lehuppanva egy babzsákfotelba,míg ő elővett egy papírt és egy tollat,amire majd le tudja írni a leckét.
- Kicsattanok az egészségtől annyira,hogy holnap már mindenképpen megyek - felelte boldogan. Hát igen,több hetet hagyott már ki,mire teljesen felépült. - Nathaniel már bejár a suliba? - érdeklődött a fiú felől,aki ugyebár szintén vele együtt szenvedte el azt a bizonyos balesetet.
- Még nem,de szerintem ő is a napokban méltóztatik majd bejönni - vontam meg a vállamat.
- Ó,ez azt jelenti,hogy nem beszéltek? - tudakolta Viola elszomorodva,mire én beszámoltam neki a csókunkról,majd arról,hogy Amber ránk nyitott,és mindenkinek pletykákat terjesztett rólam.
- Jesszus,nagyon sajnálom... - mormogta maga elé a lány.
- Á,most már teljesen mindegy,visszafordíthatatlan az ügy - mosolyogtam rá mindenféle bánatos arckifejezés nélkül.
- Látom,ahhoz képest,hogy nem beszéltek,egész jó hangulatban vagy - jegyezte meg félénken.
- Nos igen,mert tudod... - itt nagy levegőt vettem. - Castiellel járunk - adtam a tudtára,mire elkerekedett a szeme,és alig jutott szóhoz.
- Nahát! - mindössze ennyit bírt kinyögni. - Gratulálok,remélem,sokáig együtt lesztek! - veregette meg a vállamat,én pedig mosolyogva megköszöntem a jókívánságot,ám korántsem voltam biztos benne,szeretném e,ha "sokáig" együtt maradnánk. Egyenlőre jó így,ahogyan van,ki tudja,később mi fog történni velünk.
Miután ledaráltam Violának a házikat és a beadandó dolgozatokat,marasztalt még egy kicsit,mondván, meg szeretne velem osztani egy számára fontos hírt.
- Úgy érzem,hogy a baleset óta jó barátnők lettünk,nem igaz? - nézett rám pironkodva. Viola mindig egy szende,ártatlan lányka volt,aki ezen tulajdonságaival,no meg abszolút kedvességével belopta magát mindenki szívébe már első alkalommal.
- Így van! - erősítettem meg kételyét,mire úgy tűnt,kissé megkönnyebbült.
- Ha te is így látod,akkor rendben - mosolygott rám fellélegezve. - Szeretném ugyanis valamiben a tanácsodat kérni - keltette fel mélyen lappangó kíváncsiságomat. - Képzeld el,amíg a kórházban voltam,egyik nap láttam,amint Castiel bejön meglátogatni Nathanielt,de nem egyedül volt. A barátja kísérte el,aki megvárta őt a folyosón,míg Cast bent beszélget Nattal - kezdett bele az érdekesnek ígérkező sztoriba. - Tehát,leült a folyosón egy székre,és elővett egy jegyzetfüzetet,amibe rajzolgatni kezdett. Mivel én is éppen azt csináltam,közelebb szerettem volna jutni,hogy megnézzem,milyen alkotáson dolgozik,de elbénáztam,mert elejtettem a kezemben lévő vásznamat,ami nagy csattanással a földön kötött ki. A fiú ezt persze észrevette,és ahelyett,hogy bármit is mondott volna,udvariasan odajött hozzám,hogy segítsen felvenni a rajzomat,amit aztán megdicsért - mesélte kipirulva,boldogságtól sugárzó arccal Viola. - Amíg nem jött ki Castiel,egy csomót beszélgettünk,és nagyon megkedveltük egymást. Ő is rajong a művészet minden irányzatáért,ezt ő mondta. Megbeszéltük aztán,hogy ha jobban leszek,találkozunk,és megmutatjuk egymásnak a rajzainkat - számolt be lelkesen. - Ez meg is történt,és annyira jól sikerült,hogy azóta kétszer is randiztunk. Egyszer elmentünk lerajzolni együtt a naplementét,a másik alkalommal pedig csak fagyiztunk egyet,de szuperül éreztem magamat. Néhány napja megint elhívott,és igent mondtam neki - vitte le a hangsúlyt mondandója végén.
- Ez remek! - örültem vele együtt. - Az alapján,amit elmondtál róla,nagyon kedves,udvarias,és értelmes fiú lehet! - vázoltam nagyjából a fantom figurát.
- Az is! - bólintott hevesen Viola,s a szemei csillogtak a boldogság reménysugaraitól. - Csak nem tudom,mi történjen akkor,ha esetleg,tudod... - sütötte le félve szemeit.
- Ha esetleg micsoda? - kérdeztem tőle segítőkész szándékkal.
- Hogyha meg szeretne... csókolni! - bökte ki végre,mire elmosolyodtam. Emlékszem,anno még én is tartottam ettől,csak ez több éve volt,és Nathaniellel történt.
- Ezen ne izgulj! - bátorítottam. - Mindketten tudni fogjátok majd,ha eljön az ideje,és akkor minden zökkenőmentesen fog zajlani - mondtam. - Az a lényeg,hogy először ne tartson túl sokáig,de abban a rövid csókban legyen benne minden,amit iránta érzel,hiszen ez alapozza meg majd a későbbiekben a kettőtök kapcsolatát - magyaráztam tudományosan,ő pedig,mint egy diák az iskolában,koncentráló fejjel bólintott.
- Köszönöm,Elena! - ölelt át hálásan. - Nem is tudom,mire mennék nélküled! - szorongatott meg.
Miután elbúcsúztunk egymástól,hazabaktattam,és siettem,mert már sötét volt,és anya biztosan aggódott értem. Amikor megérkeztem,beköszöntem neki a nappaliba,majd felmentem zuhanyozni a szobámba,és ágyba bújtam. Az eseménydús naptól fáradtan hamar elaludtam,és álmomban Kentinnel álmodtam,amint mindenhová egy doboz keksszel követ,és kérdezgeti tőlem,kérek e belőle. Mit ne mondjak,ijesztő volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése