Miután kisírtam a szemeimet,és megnyugodtam kissé,elhatároztam,hogy hazamegyek. Terveim szerint ma már nem akartam senkivel találkozni,vagy kimozdulni otthonról. Ez természetesen nem így történt,ugyanis amint beléptem az ajtónkon,az előszobában ácsorgó Castiellel találtam magamat szembe,aki éppen Rebeccával beszélgetett. Amint meglátott,mosolyogva fordult felém,és kitárta mindkét karját,hogy megölelhessen.
- Cica,hol a fenében voltál? - kérdezte,miközben karjai közé zárt,majd adott egy csókot a homlokomra. Reb közben észrevétlenül intett nekem egyet,s feltrappolt az emeletre.
- Kávéztunk egyet Rosával és Violával - feleltem neki mindenféle lelkesedés nélkül,ami persze azonnal feltűnt neki is.
- Baj van? - tudakolta elkomolyodva,én pedig könnyes szemmel bólintottam. Jaj,ne! Nem akartam előtte sírni,sőt. Senki előtt sem. Nem értettem,hogy lehet még ennyi sírás után is tele könnyel a szemem. - Hé,ne sírj már! - kérte,és erősen magához húzott,de ez csak még inkább elszomorított. Annyira rendes volt velem,én viszont kegyetlennek éreztem magamat,amiért szakítani szeretnék vele.
- Castiel... - suttogtam a nevét elhaló hangon,ő azonban továbbra is karjaiba zárva ölelt. - Mondanom kell valamit! - erre finoman eltolt magától,s komolyan a szemembe nézett. Ő is érezhette,hogy ez egy létfontosságú téma lesz,amiről beszélni fogunk,hiszen figyelmesen hallgatta,mit beszélek. - Tudod,rengeteget gondolkodtam kettőnkön - kezdtem bele nagy levegőt véve. - Illetve,nem csak kettőnkön. Az a helyzet,hogy régebben említettem neked,más tetszik,emlékszel? Sajnos ez az érzés azóta változatlan. Emellett történt ma néhány dolog,ami még jobban felkavart,és segített meghozni a döntésemet - magyaráztam neki.
- Várj,te most miről beszélsz?! - kapta fel a vizet ingerülten Castiel.
- Arról,hogy... szerintem nekünk szakítani kellene - böktem ki végre,s erre teljesen ledöbbent.
- Mégis miért? - hitetlenkedett,nekem pedig nagyon rosszul esett őt így látni.
- Sajnálom,nem akartam neked fájdalmat okozni - kértem elnézést tőle. - Viszont mindkettőnknek jobb lenne,ha különválnánk... Jobb most véget vetni ennek,mint pár hónap múlva,amikor jobban fájna - érveltem.
- Értelek... - bólintott elgyötört arccal a fiú.
- Kérlek,ne haragudj rám..! - öleltem át hirtelen,ő pedig elkezdett ringatni a karjaiban,és úgy nyugtatgatott,hogy fejezzem be a sírást. - Nem szeretném,ha ezután rosszba lennénk - jegyeztem meg.
- Rendben,nem leszünk - felelte mély,nyugodt hangján,amit mindig is szerettem benne. - Valahogy éreztem,hogy elő fogsz ezzel állni - mondta aztán,mire elengedtem őt,s kérdőn a szemeibe néztem.
- Igen?
- Igen - bólintott. - Néha,amikor megcsókoltalak,éreztem,hogy csak testileg vagy ott velem,a gondolataidban egész máshol jársz - mesélte. - Persze,igazad van. Nem lehet erőltetni azt,ami nem megy - húzta el a száját,nekem pedig végre sikerült abbahagynom a sírást.
- Akkor... nincs harag,ugye? - kérdeztem remegő hangon.
- Nincs - csóválta meg a fejét komoran,és elindult a bejárati ajtó felé. Mielőtt becsukta volna azt maga után,hátrafordult,s egyenesen a szemembe nézett: - Remélem,boldog leszel azzal,akit szeretsz! - kívánta,majd egyszerűen elment. Sokáig álltam még ott az ajtó előtt,hogy fel tudjam dolgozni azt,ami történt.
Szakítottam vele. Most már legalább szabad. Biztos sok lány van,aki szívesen járna vele. Remélem,megtalálja azt az egyet,akit tiszta szívéből szeretni fog,és boldog lesz vele. Én pedig járom a magam útját...
- Cica,hol a fenében voltál? - kérdezte,miközben karjai közé zárt,majd adott egy csókot a homlokomra. Reb közben észrevétlenül intett nekem egyet,s feltrappolt az emeletre.
- Kávéztunk egyet Rosával és Violával - feleltem neki mindenféle lelkesedés nélkül,ami persze azonnal feltűnt neki is.
- Baj van? - tudakolta elkomolyodva,én pedig könnyes szemmel bólintottam. Jaj,ne! Nem akartam előtte sírni,sőt. Senki előtt sem. Nem értettem,hogy lehet még ennyi sírás után is tele könnyel a szemem. - Hé,ne sírj már! - kérte,és erősen magához húzott,de ez csak még inkább elszomorított. Annyira rendes volt velem,én viszont kegyetlennek éreztem magamat,amiért szakítani szeretnék vele.
- Castiel... - suttogtam a nevét elhaló hangon,ő azonban továbbra is karjaiba zárva ölelt. - Mondanom kell valamit! - erre finoman eltolt magától,s komolyan a szemembe nézett. Ő is érezhette,hogy ez egy létfontosságú téma lesz,amiről beszélni fogunk,hiszen figyelmesen hallgatta,mit beszélek. - Tudod,rengeteget gondolkodtam kettőnkön - kezdtem bele nagy levegőt véve. - Illetve,nem csak kettőnkön. Az a helyzet,hogy régebben említettem neked,más tetszik,emlékszel? Sajnos ez az érzés azóta változatlan. Emellett történt ma néhány dolog,ami még jobban felkavart,és segített meghozni a döntésemet - magyaráztam neki.
- Várj,te most miről beszélsz?! - kapta fel a vizet ingerülten Castiel.
- Arról,hogy... szerintem nekünk szakítani kellene - böktem ki végre,s erre teljesen ledöbbent.
- Mégis miért? - hitetlenkedett,nekem pedig nagyon rosszul esett őt így látni.
- Sajnálom,nem akartam neked fájdalmat okozni - kértem elnézést tőle. - Viszont mindkettőnknek jobb lenne,ha különválnánk... Jobb most véget vetni ennek,mint pár hónap múlva,amikor jobban fájna - érveltem.
- Értelek... - bólintott elgyötört arccal a fiú.
- Kérlek,ne haragudj rám..! - öleltem át hirtelen,ő pedig elkezdett ringatni a karjaiban,és úgy nyugtatgatott,hogy fejezzem be a sírást. - Nem szeretném,ha ezután rosszba lennénk - jegyeztem meg.
- Rendben,nem leszünk - felelte mély,nyugodt hangján,amit mindig is szerettem benne. - Valahogy éreztem,hogy elő fogsz ezzel állni - mondta aztán,mire elengedtem őt,s kérdőn a szemeibe néztem.
- Igen?
- Igen - bólintott. - Néha,amikor megcsókoltalak,éreztem,hogy csak testileg vagy ott velem,a gondolataidban egész máshol jársz - mesélte. - Persze,igazad van. Nem lehet erőltetni azt,ami nem megy - húzta el a száját,nekem pedig végre sikerült abbahagynom a sírást.
- Akkor... nincs harag,ugye? - kérdeztem remegő hangon.
- Nincs - csóválta meg a fejét komoran,és elindult a bejárati ajtó felé. Mielőtt becsukta volna azt maga után,hátrafordult,s egyenesen a szemembe nézett: - Remélem,boldog leszel azzal,akit szeretsz! - kívánta,majd egyszerűen elment. Sokáig álltam még ott az ajtó előtt,hogy fel tudjam dolgozni azt,ami történt.
*
Másnap nagyon rosszul éreztem magamat,legfőképpen lelkileg. Eléggé megviselt a szakításunk Castiellel,noha én akartam így,csak magamat okolhatom érte. De akkor is fájt látni,ahogyan ezzel esetlegesen megbántom a fiút,aki szeretett,mígnem én kiadtam az útját. Éppen ezért elhatároztam,hogy bármennyire is fáj a fejem és hányingerem van,átmegyek hozzá,hogy beszéljek vele.
Kikászálódtam az ágyból,felöltöztem,s leindultam a lépcsőn. Az előszobába érve Rebeccába ütköztem,aki éppen egy pirítóssal teli tányért egyensúlyozott az egyik kezében.
- Ó,Elena! Hogy érzed magadat? - kérdezte aggódva.
- Mint akin végigment az úthenger - feleltem rosszkedvűen.
- Nem szeretnék kíváncsinak tűnni,de tegnap történt valami Castiellel,hogy ilyen furcsa vagy? - nézett rám érdeklődő pillantásokkal,én pedig őszintén bólintottam.
- Igen,szakítottunk - válaszoltam. Reb ezt hallva teljesen ledöbbent.
- Na de... - kezdett volna bele a kérdésáradataiba,ám én finoman félretoltam őt,és elindultam a bejárati ajtó irányába.
- Majd később elmondom - kiáltottam hátra neki a vállam fölött,majd sebesen kiviharzottam a házból. Gondolkodás nélkül,összezavarodott állapotomban kétszer olyan gyorsan mentem,mint ahogyan egyébként szoktam,így rekordidő alatt értem oda Castiel házához. Amint kopogtam,mintha csak tudta volna,hogy érkezik valaki,a srác kinyitotta nekem az ajtót,és köszönés nélkül beinvitált a nappaliba.
- Nézd,én csak azért jöttem,mert rosszul érzem magam a tegnap este miatt - mondtam neki,s reméltem,hogy felel rá valamit,de ő ehelyett a falnak támaszkodott,és rágyújtott egy cigire. - Te cigarettázol? - lepődtem meg,ugyanis eddig sosem láttam nála.
- Csak ha valami pocsék történik velem - vetette oda válaszul.
- Vettem a lapot... - húztam el bűntudatosan a számat. - Szóval nem akartam,hogy úgy érezd,a te hibád az egész. Éppen ellenkezőleg,nem tehetsz róla. Egyedül engem lehet okolni azért,ami történt. Egyszerűbb lett volna,ha akkor utasítalak el,amikor megkérdezted,leszek e a barátnőd,mert nem okoztam volna neked akkora fájdalmat és csalódást,mint most - habogtam.
- Hé,egyikünk sem hibás ezért! - szólt közbe,miután kifújta a füstöt. - Én voltam a hülye,hogy nyomultam rád,amikor tudtam,neked más jön be. Te világosan megmondtad,hogy nem akarsz semmit,én pedig tovább makacskodtam,szóval magamnak köszönhetem,ha végül pofára estem - rövidítette le a sztorit.
- Nem mondom,hogy nem nyomultál,de nekem határozottabbnak kellett volna lennem - érveltem.
- Ezen már nem lehet változtatni - vont vállat Castiel.
- Nem,de szeretném,ha ezután is jóban lennénk - erősködtem,mire felnevetett,amit nem tudtam,hogy gúnyból csinál e,vagy hirtelen jobb lett a kedve.
- Ezután már nem leszünk olyanok,mint régebben - rázta meg a fejét. - Úgy érzem,belehalnék,ha elengednélek,de sosem bántanálak,csak hogy megtartsalak - mondta aztán,mire könnyek szöktek a szemembe.
- Sajnálom... - mindössze ennyit tudtam mondani,majd felálltam,s menni készültem,amikor Cast elém lépett,és miután ledobta a cigicsikket az asztalra,két kezével megfogta az arcomat. Halványan elmosolyodott,s úgy suttogott aztán a fülembe:
- Ne sajnáld,mert én sem sajnálom azt a rövid időt,amit veled tölthettem - ezzel átölelt,és a karjaiban tartott néhány percen át. Végül kelletlenül ugyan,de elengedett. - Pedig úgy szerettem volna,ha te leszel az ötödik,legutolsó barátnőm... - mosolyodott el keserűen,mire én is ezt tettem.
- Castiel,az életedet nélkülem kell élned,mert nem lehetünk együtt. Töltsd valaki olyannal az idődet,aki ugyanúgy szeret majd,ahogyan te engem,mert akármennyire is röstellem,én sohasem tudtalak - mondtam neki,ő pedig lassan bólintott,mint aki végre megérti a dolgot. - Azt hiszed,nekem nem fáj? - kérdeztem tőle szomorkásan. - Hát tudjad,hogy igenis fáj,és még sokáig fájni fog. De egyszer eljön majd az a pillanat,amikor a most szerzett sebek a szívünkön beforrnak,és valaki más lesz rájuk a gyógyír - válaszoltam meg saját kérdésemet.
- Az lehet,de nekem tovább fog tartani,míg minden újra a helyén lesz - közölte velem,majd egyik kezét rátette a fejemre,s megborzolta a hajamat. - Na jó,cica. Most menj,és ne okold magadat! - mosolygott rám biztatón ahhoz képest,hogy tönkretettem az életét,és miattam pazarolt el több hetet az életéből,amit velem töltött.
- Köszönök mindent,Cast! - simogattam meg a vállát,majd nagy levegőt vettem,s kisétáltam a házából. Az ajtaja előtt megálltam egy pillanatra. Nekitámasztottam a hátamat a falnak,és kettőnkre gondoltam. Szép volt,jó volt,de véget ért. Lezárult egy szakasz az életemben,mely akár a Castiel című fejezetet is viselhette volna. Szerettem vele lenni,hisz magát a megnyugvást és a biztonságot jelentette számomra,de nem tudtam neki annyit adni,mint amennyit ő adott nekem.
Olyan volt ez az egész,mint egy rémálom,amely már csak idő kérdése,és véget fog érni. Nagyon vártam már azt a pillanatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése