Eljött a várva várt január vége. Mindenki,mintha bolha csípte volna őket,izgatottan készült a holnap estére,amikor megrendezésre kerül majd a sulibál. Ilyenkor a diákok nagy része felhőtlen jókedvvel megrohamozta a falu butikjait,hogy megvásárolja álmai ruháját az esti mulatságra. Noha ez nem az én stílusom volt,kénytelen voltam elkísérni Rebeccát,mert Phil és anya egyedül nem engedték el,nehogy felelőtlen módon elherdálja minden maradék pénzét,amit amúgy szívesen megtett a nap bármely részében.
Tehát,éppen a szóban forgó bevásárlást intéztük. Jobban mondva,Reb örömteli arckifejezéssel válogatott a ruhák között,míg én unottan koslattam utána a fél áruházon keresztül. Jóformán így telt el az egész délelőttünk.
- Sikerült már választanod? - kérdeztem röpke három óra sétálgatás után.
- A tökéletességet nem lehet sürgetni - válaszolta nagy bölcsen,ami magyarán mondva egy "nemmel" ért fel. Szemeimet forgatva követtem továbbra is követtem őt,mígnem elérkeztünk Leigh butikjához.
- Itt biztosan találsz olyat,ami tetszik! - mondtam neki kissé fellelkesedve,mert komolyan is gondoltam a dolgot. Ebből a butikból ugyanis,bárki ment be,nem jött ki üres kézzel. Mindenki kifog magának egy olyan darabot minimum,ami elnyeri a tetszését. Reméltem,ez Rebbel sem lesz másképpen.
- Oké,nem veszíthetünk vele - rántotta meg a vállát gondolkozva,majd beszökdécselt a boltba,s elkezdett kutakodni az estélyi ruha részlegen. Míg én várakoztam rá,megláttam a tulajt,amint felém közeledik,és amikor felismer,mosolyogva int nekem.
- Szia Elena! - üdvözölt,amint hallótávolságon belül kerültünk. - Vásárolgatsz? - kérdezte érdeklődve.
- Szia Leigh! - mosolyogtam rá. - Igazából a mostohatesómmal jöttem,estélyit nézünk a sulibálra. Már végigjáratta velem az egész plázát,de eddig nem talált magának megfelelőt - panaszkodtam.
- Ezen könnyen segíthetünk! - kacsintott rám megnyugtatóan,utána körbenézett. - Hol van a testvéred? - kérdezte tőlem,mire Rebeccára mutattam,aki a helyiség másik végében éppen egy sárga szaténruhát nézegetett. Leigh magabiztos léptekkel elindult felé,én pedig követtem. Mikor odaért,kedvesen megszólította őt,és megkérdezte,ajánlhat-e valamit neki.
- Persze,miért ne! - egyezett bele. - Estélyi ruhát keresünk a sulibálra a nővéremmel. Már rengeteg boltot végigjártunk,de sehol nem találtam meg azt,amibe első látásra beleszeretnék - nyögte unottan. - Tudja,miről beszélek,ugye? Nem volt meg az a bizonyos érzés. Amikor az ember megtalálja a ruhát,amit keres egyszerűen... - itt kezeivel gesztikulált,mert nem jutott eszébe megfelelő szó.
- Felbecsülhetetlen? - kérdezett vissza a tulaj. - Értem,miről beszél kegyed - bólintott udvariasan,majd megfontoltan keresgélni kezdett a ruhák között,s végül hozzáértőn Rebecca kezébe adott egy gyönyörű,selyem bevonattal varrt vörös estélyit. A lány persze rögtön beleszeretett. Ámuldozva simogatta a könnyű anyagot,majd elrohant a próbafülke felé.
- Egy isten vagy,Leigh - sóhajtottam megkönnyebbülve,miután láttam,mennyire elnyerte Reb tetszését az a ruha. Pár másodperc sem telt bele,a tesóm kilibegett a fülkéből,s akár egy hercegnő könnyedségével végigsétált előttünk csodás estélyijében.
- Imádom! - kiáltott fel fülig érő vigyorral,mire összenéztünk a fiúval. Végre,három óra szenvedés után sikerült ruhát találni neki.
- Sikerült már választanod? - kérdeztem röpke három óra sétálgatás után.
- A tökéletességet nem lehet sürgetni - válaszolta nagy bölcsen,ami magyarán mondva egy "nemmel" ért fel. Szemeimet forgatva követtem továbbra is követtem őt,mígnem elérkeztünk Leigh butikjához.
- Itt biztosan találsz olyat,ami tetszik! - mondtam neki kissé fellelkesedve,mert komolyan is gondoltam a dolgot. Ebből a butikból ugyanis,bárki ment be,nem jött ki üres kézzel. Mindenki kifog magának egy olyan darabot minimum,ami elnyeri a tetszését. Reméltem,ez Rebbel sem lesz másképpen.
- Oké,nem veszíthetünk vele - rántotta meg a vállát gondolkozva,majd beszökdécselt a boltba,s elkezdett kutakodni az estélyi ruha részlegen. Míg én várakoztam rá,megláttam a tulajt,amint felém közeledik,és amikor felismer,mosolyogva int nekem.
- Szia Elena! - üdvözölt,amint hallótávolságon belül kerültünk. - Vásárolgatsz? - kérdezte érdeklődve.
- Szia Leigh! - mosolyogtam rá. - Igazából a mostohatesómmal jöttem,estélyit nézünk a sulibálra. Már végigjáratta velem az egész plázát,de eddig nem talált magának megfelelőt - panaszkodtam.
- Ezen könnyen segíthetünk! - kacsintott rám megnyugtatóan,utána körbenézett. - Hol van a testvéred? - kérdezte tőlem,mire Rebeccára mutattam,aki a helyiség másik végében éppen egy sárga szaténruhát nézegetett. Leigh magabiztos léptekkel elindult felé,én pedig követtem. Mikor odaért,kedvesen megszólította őt,és megkérdezte,ajánlhat-e valamit neki.
- Persze,miért ne! - egyezett bele. - Estélyi ruhát keresünk a sulibálra a nővéremmel. Már rengeteg boltot végigjártunk,de sehol nem találtam meg azt,amibe első látásra beleszeretnék - nyögte unottan. - Tudja,miről beszélek,ugye? Nem volt meg az a bizonyos érzés. Amikor az ember megtalálja a ruhát,amit keres egyszerűen... - itt kezeivel gesztikulált,mert nem jutott eszébe megfelelő szó.
- Felbecsülhetetlen? - kérdezett vissza a tulaj. - Értem,miről beszél kegyed - bólintott udvariasan,majd megfontoltan keresgélni kezdett a ruhák között,s végül hozzáértőn Rebecca kezébe adott egy gyönyörű,selyem bevonattal varrt vörös estélyit. A lány persze rögtön beleszeretett. Ámuldozva simogatta a könnyű anyagot,majd elrohant a próbafülke felé.
- Egy isten vagy,Leigh - sóhajtottam megkönnyebbülve,miután láttam,mennyire elnyerte Reb tetszését az a ruha. Pár másodperc sem telt bele,a tesóm kilibegett a fülkéből,s akár egy hercegnő könnyedségével végigsétált előttünk csodás estélyijében.
- Imádom! - kiáltott fel fülig érő vigyorral,mire összenéztünk a fiúval. Végre,három óra szenvedés után sikerült ruhát találni neki.
*
Rebbel készen álltunk a bálra. Phil vitt el minket kocsival a gimnázium mögötti különálló épülethez,mely egykor tornateremként funkcionált,ám régóta nem használta már a suli,így a rendezvény helyszínéül tökéletesen megfelelt tágas termét elnézve. A falak mellé büféasztalok voltak állítva,melyek roskadásig voltak gyümölcslevekkel meg süteményekkel. Néhány széket is elhelyeztek az egyik sarokba,noha a bál éppen arról szólt,hogy az ember mozgásban legyen. A színpadot a bejárattal szembeni falhoz állították fel. Igazából inkább tűnt kisebb fajta emelvénynek,mint komoly színpadnak,de a karaoke céljául tökéletesen szolgált. A két nagy hangfal,mely az állandó zenét szolgáltatta,két különböző sarokban álltak. A halvány,hangulatos világítást egy diszkógömb szolgáltatta,mely elég nagy volt ahhoz,hogy ezüstös fényét a terem minden szegletébe elszórhassa.
- Megkeresem Irist! - szólt Rebecca kizökkentve ezzel gondolataimból. Mielőtt bármit felelhettem volna neki,már el is tűnt a táncoló diákok tömegébe,így magamra maradva félrehúzódtam egy sarokba,s hogy ne álljak csak úgy tétlenül,iszogatni kezdtem,hogy legalább legyen valami a kezemben.
Fél óra elteltével meguntam,hogy egyedül kuksolok,így elindultam megkeresni az én drága mostohatesómat. A színpad közelében találtam rá,amint éppen Castiellel beszélget,aki viszont továbbra sem volt olyan hangulatban,hogy madarat lehessen vele fogatni. Szóval erre megy ki a játék. Még hogy Irist keresi,na persze... Nem most jöttem le ám a falvédőről!
- Reb! - kiáltottam oda neki,megzavarva beszélgetésüket,s egyből odasiettem hozzájuk. - Szia Castiel! - biccentettem neki,amit ő egykedvűen viszonzott,miközben alaposan végignézte a "ruhámat".
- Mi olyan fontos? - kérdezte idegesen a tesóm,mert ide mertem pofátlankodni hozzá és az áldozatához.
- Csak arra gondoltam,fel lehetne pörgetni a hangulatot,nem? - mosolyodtam el,bár még én sem egészen értettem,mire akarok kilyukadni. Egy vezérelv hajtott csupán,hogy ne hagyjam továbbra is egyedül Rebet Casttal. Az,hogy most miért zavart,pár héttel ezelőtt pedig miért nem,nem tudtam volna megmondani.
- Mire gondolsz? - billentette félre a fejét a lány,amin Castiel igencsak meglepődött. Valószínűleg ő is észrevette köztünk a hasonlóságot annak ellenére,hogy vér szerint semmi közünk egymáshoz.
- Karaoke? - kérdeztem vissza pimaszul,mire elnevette magát,bólintott,és elnézést kérve a fiútól,karon ragadott engem,majd felvonszolt a színpadra. Szerencsére senki nem volt ott rajtunk kívül,így akadálytalanul megragadhattunk két mikrofont.
Az egyik asztalkán álló laptopon beállítottuk magunknak egy olyan számot,amit mindketten ismertünk és szerettünk,aztán a zene ritmusára táncolgatni kezdtünk. Rövid időn belül mindenki,aki a teremben tartózkodott,minket kezdett bámulni,s izgatottan várták tőlünk,mint első önkéntes énekesektől,mivel rukkolunk elő.
Nem szeretek dicsekedni,de az egész gimnáziumban én vagyok az énektanár kedvence. Rebről fogalmam sincs,milyen a hangja,de nemsokára meg fogom tudni. Így is lett. Egyszerre kezdtük énekelni Pinktől a Just give me a reason dalszövegét,s meglepetten nyugtáztam,hogy mostohatesómnak sincsen annyira fülsüketítő hangja. Éppen ellenkezőleg,egész jó volt. A közönségünknek is elnyerte a tetszését a duónk,mert örömteli arccal figyeltek minket,s lassacskán párokba rendeződve táncolni kezdtek a zene ritmusára. Elmondhatatlan sikerünk volt a dal végeztével,melyet a diákok tapsviharral adtak a tudtunkra. Mi pedig boldogan sétáltunk le az emelvényről,hogy átadjuk egy általunk felbátorodott szerelmespárnak a mikrofont,és a lehetőséget a karaokéra.
- Szörnyen jók vagyunk! - jelentette ki nevetve Rebecca,amiben egyet kellett értenem vele.
- Szerintem is - csatlakozott hozzánk mosolyogva Castiel,amitől Reb láthatólag teljesen bezsongott. Én viszont kevésbé...
- Egyébként,hogyhogy eljöttél a bálra? - kérdeztem tőle kíváncsian,ugyanis meglehetősen furcsa volt őt látni öltönyben,s az ember nem nagyon hinné,hogy ez a fajta szórakozás a kedvére tesz.
- Látnom kellett valakit - válaszolta sejtelmesen.
- Értem - bólintottam elgondolkodva,majd megkérdeztem Rebtől,nem lenne e kedve inni valamit,ám ő sajnos nemet intett a fejével és beszédbe elegyedett Castiellel,így nem volt többé ott keresni valóm. Bosszankodva verekedtem át magamat a diákok sokaságán,hogy kijussak végre a teremből,ugyanis levegőzni szerettem volna egy keveset. Ám amint az ajtóhoz értem,az magától kinyílt. Nathaniel lépett be Kentin társaságában a helyiségbe. Elegáns öltönybe voltak mindketten,s el kellett ismernem,jól állt nekik.
- Sziasztok... - köszöntem meglepetten. Arra számítottam,hogy már régen itt vannak valahol,csak a túl nagy teremben esélytelen volt összetalálkoznunk. Ezek szerint tévedtem.
- Szia Elena! - mosolygott rám Nat,Kentin pedig udvariasan biccentett egyet. - Már mész is? - kérdezte aggodalmas hanglejtéssel.
- Nem,csak levegőzni szerettem volna egy kicsit - ráztam meg a fejemet.
- Ha nem haragszotok,megyek,iszom valamit - mondta Ken,majd odébbállt. Nathaniel közelebb jött hozzám,hogy ne kelljen kiabálnunk egymásnak,ugyanis a karaokét úgysem tudtuk volna túlordítani.
- Kikísérlek! - ajánlotta fel,s lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót. Megköszönve neki a kedvességet,kimentem azon,ő pedig követett. Mindig is egy úriember volt...
- Máris jobb! - szippantottam egyet a hűvös,januári levegőből,miközben a frissen esett hótakarón ácsorogtam.
- Talán rosszul érezted magadat? - tudakolta azonnal Nat előbbi kijelentésemet hallva.
- Nem! - nyugtattam meg gyorsan. - Csak fülledt odabent a levegő,és... - el szerettem volna mondani,hogy zavart,ahogyan Rebecca viselkedik Castiellel,de rájöttem,nem a megfelelő embernek ecsetelném el...
- És mi? - pillantott rám legendás türelmével a fiú. Habozva az ajkamba haraptam.
- Nem lényeges! - pirultam el teljesen a csípős hideg ellenére.
- Bocsáss meg,nem szerettem volna kíváncsiskodni - kért elnézést tőlem.
- Ugyan,semmi baj - mosolyogtam rá,s akkor kezdtem csak érezni,mennyire hideg is van kint valójában. Teljesen libabőrös lett a karom,hiszen nem volt más rajtam,csak egy vékony kis estélyi ruha,ami nem éppen megfelelő viselet a tél végén.
- Fázol? - kérdezte Nat,látva,hogy remegni kezdett,mire szó nélkül levette magáról az öltönyét,és rám terítette.
- Ó,köszönöm,de így te fogsz megfázni - olvadtam el kedves gesztusától.
- Nem fogok - mosolyodott el mélyen a szemembe nézve. Hihetetlenül figyelmes volt velem,még ennyi idő után is. Na és az évek múltával egyre helyesebb lett. Szőke hajával úgy festett,akár egy földre szállt arkangyal. Már csak a szárnyak hiányoztak jégtáblát olvasztó mosolya és sokat árulkodó aranybarna szemei mellől.
- Megkeresem Irist! - szólt Rebecca kizökkentve ezzel gondolataimból. Mielőtt bármit felelhettem volna neki,már el is tűnt a táncoló diákok tömegébe,így magamra maradva félrehúzódtam egy sarokba,s hogy ne álljak csak úgy tétlenül,iszogatni kezdtem,hogy legalább legyen valami a kezemben.
Fél óra elteltével meguntam,hogy egyedül kuksolok,így elindultam megkeresni az én drága mostohatesómat. A színpad közelében találtam rá,amint éppen Castiellel beszélget,aki viszont továbbra sem volt olyan hangulatban,hogy madarat lehessen vele fogatni. Szóval erre megy ki a játék. Még hogy Irist keresi,na persze... Nem most jöttem le ám a falvédőről!
- Reb! - kiáltottam oda neki,megzavarva beszélgetésüket,s egyből odasiettem hozzájuk. - Szia Castiel! - biccentettem neki,amit ő egykedvűen viszonzott,miközben alaposan végignézte a "ruhámat".
- Mi olyan fontos? - kérdezte idegesen a tesóm,mert ide mertem pofátlankodni hozzá és az áldozatához.
- Csak arra gondoltam,fel lehetne pörgetni a hangulatot,nem? - mosolyodtam el,bár még én sem egészen értettem,mire akarok kilyukadni. Egy vezérelv hajtott csupán,hogy ne hagyjam továbbra is egyedül Rebet Casttal. Az,hogy most miért zavart,pár héttel ezelőtt pedig miért nem,nem tudtam volna megmondani.
- Mire gondolsz? - billentette félre a fejét a lány,amin Castiel igencsak meglepődött. Valószínűleg ő is észrevette köztünk a hasonlóságot annak ellenére,hogy vér szerint semmi közünk egymáshoz.
- Karaoke? - kérdeztem vissza pimaszul,mire elnevette magát,bólintott,és elnézést kérve a fiútól,karon ragadott engem,majd felvonszolt a színpadra. Szerencsére senki nem volt ott rajtunk kívül,így akadálytalanul megragadhattunk két mikrofont.
Nem szeretek dicsekedni,de az egész gimnáziumban én vagyok az énektanár kedvence. Rebről fogalmam sincs,milyen a hangja,de nemsokára meg fogom tudni. Így is lett. Egyszerre kezdtük énekelni Pinktől a Just give me a reason dalszövegét,s meglepetten nyugtáztam,hogy mostohatesómnak sincsen annyira fülsüketítő hangja. Éppen ellenkezőleg,egész jó volt. A közönségünknek is elnyerte a tetszését a duónk,mert örömteli arccal figyeltek minket,s lassacskán párokba rendeződve táncolni kezdtek a zene ritmusára. Elmondhatatlan sikerünk volt a dal végeztével,melyet a diákok tapsviharral adtak a tudtunkra. Mi pedig boldogan sétáltunk le az emelvényről,hogy átadjuk egy általunk felbátorodott szerelmespárnak a mikrofont,és a lehetőséget a karaokéra.
- Szörnyen jók vagyunk! - jelentette ki nevetve Rebecca,amiben egyet kellett értenem vele.
- Szerintem is - csatlakozott hozzánk mosolyogva Castiel,amitől Reb láthatólag teljesen bezsongott. Én viszont kevésbé...
- Egyébként,hogyhogy eljöttél a bálra? - kérdeztem tőle kíváncsian,ugyanis meglehetősen furcsa volt őt látni öltönyben,s az ember nem nagyon hinné,hogy ez a fajta szórakozás a kedvére tesz.
- Látnom kellett valakit - válaszolta sejtelmesen.
- Értem - bólintottam elgondolkodva,majd megkérdeztem Rebtől,nem lenne e kedve inni valamit,ám ő sajnos nemet intett a fejével és beszédbe elegyedett Castiellel,így nem volt többé ott keresni valóm. Bosszankodva verekedtem át magamat a diákok sokaságán,hogy kijussak végre a teremből,ugyanis levegőzni szerettem volna egy keveset. Ám amint az ajtóhoz értem,az magától kinyílt. Nathaniel lépett be Kentin társaságában a helyiségbe. Elegáns öltönybe voltak mindketten,s el kellett ismernem,jól állt nekik.
- Szia Elena! - mosolygott rám Nat,Kentin pedig udvariasan biccentett egyet. - Már mész is? - kérdezte aggodalmas hanglejtéssel.
- Nem,csak levegőzni szerettem volna egy kicsit - ráztam meg a fejemet.
- Ha nem haragszotok,megyek,iszom valamit - mondta Ken,majd odébbállt. Nathaniel közelebb jött hozzám,hogy ne kelljen kiabálnunk egymásnak,ugyanis a karaokét úgysem tudtuk volna túlordítani.
- Kikísérlek! - ajánlotta fel,s lovagiasan kinyitotta nekem az ajtót. Megköszönve neki a kedvességet,kimentem azon,ő pedig követett. Mindig is egy úriember volt...
- Máris jobb! - szippantottam egyet a hűvös,januári levegőből,miközben a frissen esett hótakarón ácsorogtam.
- Talán rosszul érezted magadat? - tudakolta azonnal Nat előbbi kijelentésemet hallva.
- Nem! - nyugtattam meg gyorsan. - Csak fülledt odabent a levegő,és... - el szerettem volna mondani,hogy zavart,ahogyan Rebecca viselkedik Castiellel,de rájöttem,nem a megfelelő embernek ecsetelném el...
- És mi? - pillantott rám legendás türelmével a fiú. Habozva az ajkamba haraptam.
- Nem lényeges! - pirultam el teljesen a csípős hideg ellenére.
- Bocsáss meg,nem szerettem volna kíváncsiskodni - kért elnézést tőlem.
- Ugyan,semmi baj - mosolyogtam rá,s akkor kezdtem csak érezni,mennyire hideg is van kint valójában. Teljesen libabőrös lett a karom,hiszen nem volt más rajtam,csak egy vékony kis estélyi ruha,ami nem éppen megfelelő viselet a tél végén.
- Fázol? - kérdezte Nat,látva,hogy remegni kezdett,mire szó nélkül levette magáról az öltönyét,és rám terítette.
- Ó,köszönöm,de így te fogsz megfázni - olvadtam el kedves gesztusától.
- Nem fogok - mosolyodott el mélyen a szemembe nézve. Hihetetlenül figyelmes volt velem,még ennyi idő után is. Na és az évek múltával egyre helyesebb lett. Szőke hajával úgy festett,akár egy földre szállt arkangyal. Már csak a szárnyak hiányoztak jégtáblát olvasztó mosolya és sokat árulkodó aranybarna szemei mellől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése