- Ismétlem,Castiel Brook-ot várják az igazgatói irodában! - harsogta rejtelmes hangon az igazgatónő a hangosbemondóba,mire egy pillanatra megállt a szívem. Nem tudtam,mi történt vagy mi fog történni. Az ajkamba haraptam mert úgy éreztem,menten el fogok ájulni. A vér kiszaladt a fejemből,amit valószínűleg a mellettem álló Armin is észrevett:
- Nagyon elsápadtál... - jegyezte meg,majd egy mozdulattal átkarolt,nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. - Le akarsz ülni? - kérdezte,de én erőtlenül megráztam a fejemet. Egy pillanatra becsuktam a szemeimet,majd újra kinyitottam,s úgy éreztem,kezdek kicsit jobban lenni.
- Jól vagyok! - suttogtam neki,bár még az ijedség hatása alatt álltam. Néhány percig még a karjai között tartott,de amikor látta,hogy visszatért belém némi szín,elengedett.
- Mi a baj? - kérdezte,s aggodalmas tekintete tűként fúródott a szemeimbe.
- Semmi,csak... mi van,ha valami történt Castiellel? - borzadtam el,ám ő nyugtatgatni kezdett.
- Ugyan,mi történt volna? -forgatta meg kék szemeit. - Legfeljebb megint valami hülyeséget csinált,amiért büntetésben kell lennie! - tippelt a fiú,de nem sikerült meggyőznie.
- Azért én elmegyek megnézni,mi történt - erősködtem,és magára hagytam szegényt. Átverekedtem magamat a folyosókon lévő tömegen,mígnem az igazgatói iroda elé nem értem,ahol leültem egy padra,s vártam,hogy kijöjjön végre valaki.
Régen becsöngettek már,amikor nagy sokára kinyílt az ajtó,melyen maga Castiel lépett ki. Elsőre láttam,hogy nem stimmel valami. A két keze be volt fáslizva,a tekintete komoly volt,amíg észre nem vett engem.
- Nahát,lógunk az óráról? - vigyorgott,azonban én nem tudtam olyan jókedvű lenni,mint ő. Nyugtalanított a kötés a kezein. Fogalmam sem volt,miért van rajta.
- Mi történt? - ugrottam fel izgatottan a padról,majd odarohantam hozzá,amit ő meglepve figyelt.
- Semmi,ami rád tartozik! - hangzott a mogorva felelete,melyen igencsak meglepődtem. Egyik pillanatban kedves,másikban undok. Hogy is van ez?
- Mondd már el! - kértem őt,s egész testsúlyomat ráhelyezve ragadtam meg az egyik karját.
- Mi a fenét csinálsz? - nézett rám szemöldök ráncolva,de én továbbra sem engedtem őt el.
- Szóval,miért hívtak be? - kíváncsiskodtam,mire fejét csóválva elmosolyodott,ám választ nem adott,ami miatt kezdtem elveszteni a türelmemet. Legalább tudtam,komolyabb baj nem lehetett,ha a viselkedése a szokásos... - Hahó,Castiel!
- Ne ordíts már! - elégelte meg a faggatást,majd lerázta a karjaimat az övéről. - Semmi különös nem történt,olyan meg pláne,amiről tudnod kéne! - gorombáskodott,utána faképnél hagyott,és kisétált az iskola kapuján.
Ez megbolondult? Ellógja a mai napot? El sem hiszem. Hogy képzeli ezt? Mivel én nem akartam bármilyen balhét,vagy igazolatlan órát,kötelességtudóan visszamentem egyedül a terembe,és azt hazudtam a tanárnak késésem okául,hogy rosszul éreztem magamat,így elmentem a mosdóba. Szerencsére megúsztam bármiféle rossz szó nélkül,ezért minél kevesebb feltűnést keltve visszaültem a padomba,és egész óra alatt Castielre gondoltam.
- Mi a baj? - kérdezte,s aggodalmas tekintete tűként fúródott a szemeimbe.
- Semmi,csak... mi van,ha valami történt Castiellel? - borzadtam el,ám ő nyugtatgatni kezdett.
- Ugyan,mi történt volna? -forgatta meg kék szemeit. - Legfeljebb megint valami hülyeséget csinált,amiért büntetésben kell lennie! - tippelt a fiú,de nem sikerült meggyőznie.
- Azért én elmegyek megnézni,mi történt - erősködtem,és magára hagytam szegényt. Átverekedtem magamat a folyosókon lévő tömegen,mígnem az igazgatói iroda elé nem értem,ahol leültem egy padra,s vártam,hogy kijöjjön végre valaki.
Régen becsöngettek már,amikor nagy sokára kinyílt az ajtó,melyen maga Castiel lépett ki. Elsőre láttam,hogy nem stimmel valami. A két keze be volt fáslizva,a tekintete komoly volt,amíg észre nem vett engem.
- Nahát,lógunk az óráról? - vigyorgott,azonban én nem tudtam olyan jókedvű lenni,mint ő. Nyugtalanított a kötés a kezein. Fogalmam sem volt,miért van rajta.
- Mi történt? - ugrottam fel izgatottan a padról,majd odarohantam hozzá,amit ő meglepve figyelt.
- Semmi,ami rád tartozik! - hangzott a mogorva felelete,melyen igencsak meglepődtem. Egyik pillanatban kedves,másikban undok. Hogy is van ez?
- Mondd már el! - kértem őt,s egész testsúlyomat ráhelyezve ragadtam meg az egyik karját.
- Mi a fenét csinálsz? - nézett rám szemöldök ráncolva,de én továbbra sem engedtem őt el.
- Szóval,miért hívtak be? - kíváncsiskodtam,mire fejét csóválva elmosolyodott,ám választ nem adott,ami miatt kezdtem elveszteni a türelmemet. Legalább tudtam,komolyabb baj nem lehetett,ha a viselkedése a szokásos... - Hahó,Castiel!
Ez megbolondult? Ellógja a mai napot? El sem hiszem. Hogy képzeli ezt? Mivel én nem akartam bármilyen balhét,vagy igazolatlan órát,kötelességtudóan visszamentem egyedül a terembe,és azt hazudtam a tanárnak késésem okául,hogy rosszul éreztem magamat,így elmentem a mosdóba. Szerencsére megúsztam bármiféle rossz szó nélkül,ezért minél kevesebb feltűnést keltve visszaültem a padomba,és egész óra alatt Castielre gondoltam.
*
Rosaliával éppen egy kibérelt teremben ültünk,ahol ma este Lisanderék fognak fellépni. Rosa persze egyből elrángatott rá. A fejébe vette,hogy összehoz Lissel,mert szerinte "nagyon cuki páros" vagyunk. Ebből kifolyólag nem úsztam meg a testhez simuló bőrruhát,a kivasalt frizurát,és a csábos sminket,amit rám kent.
- Dögös vagy! - jegyezte meg ismét,miközben egy kétszemélyes asztalnál,kólát szürcsölve vártuk,hogy mikor lépnek már a színpadra a fiúk.
Kívánságunk azonnal teljesült. A fények elhalványultak,csak az emelvény fölött voltak világosak,ahová most fellépett Lis,a dobosuk,és egy ismeretlen gitáros. Castiel nem volt ott...
A frontember rögtön meg is magyarázta a dolgot az elképedt rajongóknak. Úgy fogalmazott,hogy a gitárosuk egy "apró baleset" miatt nem tudott ma velük eljönni. Amint ezt elmondta,eszembe jutott,hogy bizonyára köze lehet ennek a bekötözött kezeihez,ami máig rejtély maradt számomra,miért vannak úgy.
A banda eljátszott legalább nyolc számot,a koncertjük végére a közönség pedig már eszeveszettül tombolt. Megint meg kellett állapítanom,mennyire szuperül zenélnek. Persze Castiel nélkül valahogy nem volt az igazi,de lehet,csak én éreztem így.
- Lis azt mondta,amint kifújja magát,megkeres majd minket! - mondta nekem Rosa,amikor már leléptek a fiúk a színpadról,és a helyüket felváltotta egy kezdő popénekes,aki saját szerzeményekkel készült ma estére.
- Rendben - bólintottam,s legbelül izgatottan vártam már,hogy végre újra találkozhassak Lisanderrel. Persze ezt barátnőm előtt igyekeztem leplezni.
Még fél órán keresztül ültünk ott beszélgetve Rosaliával,mikor végre felbukkant a tömegben Lis,és amint meglátott bennünket,udvariaskodva átverekedte magát az emberek között,hogy helyet foglaljon az asztalunknál.
- Sziasztok! - köszöntött minket tipikus féloldalas mosolyával,ami akár egy jéghegyet is felolvasztott volna.
- Lis drága,szuperek voltatok,mint mindig! - bókolt neki Rosa,én pedig kicsit meglepődtem azon,hogy hívja a barátja testvérét...
- Köszi,de Cast nélkül furcsa volt ez az egész - vallotta be,mire kíváncsian felé fordultam.
- Nem tudod,mi történt vele? - tudakoltam feszült figyelemmel.
- Csak annyit mondott,hogy fel van horzsolva mindkét keze,és van,hogy alig tudja őket mozgatni. Így kissé nehéz lett volna gitároznia - felelte Lisander,mire elképedve bámultam rá.
- De hát... hogy történt? - faggatóztam tovább,mert egyre érdekesebb kezdett lenni a sztori.
- Nézeteltérése volt egy oszloppal - köhintett a fiú.
- Egy oszloppal? - értetlenkedett Rosalia is. Ez így egész viccesen hangzott,csak nem volt kedvem nevetni. Ki tudja,mit takar ez az egész?
- Castiel volt annyira elmeháborodott,hogy szétverte az öklét egy betonoszlopon - sokkolt le minket Lis. Szétverte a saját kezeit... de mégis miért tette? Jézusom. Néha nem tudok rajta kiigazodni. Már éppen kérdeztem volna a sráctól Cast hülye viselkedésének az okát,amikor megszólalt előttem:
- Azt mondta,meg volt rá az oka - mindössze ennyit mondott,így továbbra is azon kattoghatott az agyam,miért tette ez a lökött azt,amit tett.
- Egyébként,Elena... - szegezte rám higgadt,már-már legendásan türelmes tekintetét Lisnader. - Ha szabad megjegyeznem,nagyon csinos vagy! - mosolygott rám,én pedig azt hittem,menten elolvadok. Először nem tudtam mit szólni,és éreztem,hogy elpirulok bókja hallatán. Az asztal alatt ekkor Rosa jól bokán rúgott jelezve,hogy szólaljak már meg. Szerencsére sikerült elfojtanom magamban egy sor káromkodást,mely a fájdalom utóhatása volt.
- Köszönöm! - viszonoztam a mosolyát. - Neked is jól áll a szmoking! - tettem hozzá,mert ma este kivételesen nem a szokásos viktoriánus ruházatában állt elénk,és nem is a banda fellépőruhájában,hanem meglepő módon egy elegáns,fekete szmokingban.
- Kedves tőled! - biccentett felém megilletődve. - Jut eszembe,mennem is kell,ha nem haragszotok. Találkozom valakivel! - magyarázta,miközben felállt.
Ijedten Rosaliára néztem. Találkozik valakivel? Ráadásul ilyen elegáns öltönyben? Mindketten tudtuk sajnos az igazságot. Egy lányról lehetett szó. Miután elbúcsúztunk Listől,Rosa nem próbálta meg mentegetni,hiszen értelmetlen lett volna. Nyilvánvaló,hogy az a valaki,akivel találkozik a leendő barátnője lesz. Csak azt nem tudtam,ki az,pedig kíváncsi lettem volna rá,mi az,ami felkelti egy lányban Lisander érdeklődését.
- Sajnálom,Elena... - húzta el a száját együtt érezve velem a barátnőm.
- Ugyan,túl szép lett volna,ha én mennék most vele randizni - mosolyodtam el bánatosan. Ez a hajó,ahogy mondani szokás,elúszott. Nem lehet mit tenni,más tetszik neki.
- Fel is adod? - képedt el szavaimon Rosa. - Ez nem volt rád jellemző... - jegyezte meg.
- Persze,hogy feladom,ha egyszer nincs értelme küzdenem! - feleltem,miközben hívtunk egy taxit,és hazafelé tartottunk.
- Nincs értelme? - ismételte a barátnőm. - Mintha nem is te lennél... - forgatta meg a szemeit.
- Rosalia! - szóltam rá erélyesen. - Ha érdekelném,már lépett volna valamit,de látod,más tetszik neki! - próbáltam tudtára adni az igazságot,amelyet tán még a vak is látott.
- De hát most is megjegyezte,milyen csinos vagy,és láttam,hogy nézett rád! - ellenkezett.
- Igen,én is láttam. Olyan tekintettel nézett,ami azt sugallta felém,hogy barátnak tökéletes vagyok,de annál több sohasem lehet köztünk... - gúnyolódtam,s közben kiszálltunk a taxiból,mert megérkeztünk Rosáékhoz. Megbeszéltem anyával is,hogy ma náluk alszom.
- Melyikük fizet? - kérdezte nem túl kedvesen a taxis,egy kövér,bajuszos pacák,mire elővettem a tárcámat,de Rosa nem akarta annyiban hagyni.
- Tedd el,fizetek! - mondta,azzal oda is adta a pénzt a sofőrnek,aki azonnal el is hajtott.
- Legalább hadd adjam oda az összeget,ha már én vagyok a vendég! - kértem,és nyúltam volna a pénztárcámba,de Rosa szabályosan rácsapott a kezemre,ami azt eredményezte,hogy minden igazolvány és minden kép,ami benne volt,a járda közepén landoltak.
- Jaj,bocsi... - kért elnézést a barátnőm,és segített felszedni a kiesett holmikat. - Ez meg micsoda? - kérdezte,s mikor odanéztem,láttam,egy régebbi fényképet tart a kezében,mely Nathanielt és engem ábrázol.
- Ó,semmi... - ráztam meg a fejemet és gyorsan visszatettem a tárcába a képet. Emlékeztem rá. Akkor csináltuk,amikor még együtt voltunk. Tavaszi délután volt,Nattal a parkban sétáltunk már a sokadik randinkon. Szuperül éreztük magunkat,de hát,az már a múlt.
- Ki ez a szőke daliás herceg? - mosolyodott el Rosalia. Tudtam,hogy addig úgysem hagy békén,amíg nem tálalok ki neki,így miközben felmentünk a szobájában,válaszoltam neki:
- Tudod,ő Nathaniel,az ex barátom - világosítottam fel. Rosa és ő még soha nem találkoztak,de mivel legjobb barátnők voltunk és vagyunk,tudott a fiúról.
- Nem mondod? - esett le az álla. - Iszonyat helyes ez a pasi,te meg hagytad kisétálni az életedből?
- Jaj! - csóváltam meg nevetve a fejemet. Ez tipikusan rá vall. Ha pasikról van szó,szinte szakértőnek számít. - Nehéz volt akkoriban az életem,bár nem mintha most sokkal jobb lenne... - vágtam egy grimaszt,és rávetettem magamat Rosa óriási ágyára. Ő a fotelben foglalt helyet.
- Szóval úgy szakítottatok,hogy még szerettétek egymást? - érdeklődött egy vérbeli riporter tekintetével.
- Gyakorlatilag igen - ismertem be. - Kifordultam magamból,elutasítottam a segítségét,és minden szó nélkül hagytam őt elmenni - foglaltam össze tömören a lényeget.
- De még szereted? - kíváncsiskodott,és kérdése azt hiszem,szíven talált. Szeretem-e? Fogalmam sincs. Lehet e egyáltalán szeretni olyasvalakit,aki az exed,a jelenlegi osztálytársad,és minden nap látod? Több év után kihunyt-e az az érzés,amit akkor éreztünk egymás iránt? Nem voltam biztos benne,és a pár napja elcsattant csók is ezt támasztotta alá.
- Nem tudom... - vallottam be őszintén,mire a barátnőm elmosolyodott.
- Szóval szereted - vonta le a következtetést. - Ez mennyire cuki! - ujjongott a történeten.
- Hát még ha tudnál minden részletet... - hívtam fel a figyelmét az érdekesnek tűnő apróságokra,mire ő figyelmesen mellém telepedett az ágyra. Ekkor elmeséltem neki mindent Nat balesetétől kezdve,Irisen át a csókig. Körülbelül fél órába telt,mire mindent kitálaltam neki.
- Azta! Nem semmi! - csodálkozott száját tátva Rosalia mondandóm végén.
- Hát nem egy hétköznapi sztori,az biztos! - nevettem fel,s hangomban szomorúság csengett,ami nem csak nekem tűnt fel.
- Elena,ha szabad ezt mondanom,szerintem még totálisan bele vagy zúgva a srácba! - állapította meg félénken Rosa,én pedig hosszú gondolkodás után reagáltam rá:
- Én is azt hiszem.
A banda eljátszott legalább nyolc számot,a koncertjük végére a közönség pedig már eszeveszettül tombolt. Megint meg kellett állapítanom,mennyire szuperül zenélnek. Persze Castiel nélkül valahogy nem volt az igazi,de lehet,csak én éreztem így.
- Lis azt mondta,amint kifújja magát,megkeres majd minket! - mondta nekem Rosa,amikor már leléptek a fiúk a színpadról,és a helyüket felváltotta egy kezdő popénekes,aki saját szerzeményekkel készült ma estére.
- Rendben - bólintottam,s legbelül izgatottan vártam már,hogy végre újra találkozhassak Lisanderrel. Persze ezt barátnőm előtt igyekeztem leplezni.
Még fél órán keresztül ültünk ott beszélgetve Rosaliával,mikor végre felbukkant a tömegben Lis,és amint meglátott bennünket,udvariaskodva átverekedte magát az emberek között,hogy helyet foglaljon az asztalunknál.
- Sziasztok! - köszöntött minket tipikus féloldalas mosolyával,ami akár egy jéghegyet is felolvasztott volna.
- Lis drága,szuperek voltatok,mint mindig! - bókolt neki Rosa,én pedig kicsit meglepődtem azon,hogy hívja a barátja testvérét...
- Köszi,de Cast nélkül furcsa volt ez az egész - vallotta be,mire kíváncsian felé fordultam.
- Nem tudod,mi történt vele? - tudakoltam feszült figyelemmel.
- Csak annyit mondott,hogy fel van horzsolva mindkét keze,és van,hogy alig tudja őket mozgatni. Így kissé nehéz lett volna gitároznia - felelte Lisander,mire elképedve bámultam rá.
- De hát... hogy történt? - faggatóztam tovább,mert egyre érdekesebb kezdett lenni a sztori.
- Nézeteltérése volt egy oszloppal - köhintett a fiú.
- Egy oszloppal? - értetlenkedett Rosalia is. Ez így egész viccesen hangzott,csak nem volt kedvem nevetni. Ki tudja,mit takar ez az egész?
- Castiel volt annyira elmeháborodott,hogy szétverte az öklét egy betonoszlopon - sokkolt le minket Lis. Szétverte a saját kezeit... de mégis miért tette? Jézusom. Néha nem tudok rajta kiigazodni. Már éppen kérdeztem volna a sráctól Cast hülye viselkedésének az okát,amikor megszólalt előttem:
- Azt mondta,meg volt rá az oka - mindössze ennyit mondott,így továbbra is azon kattoghatott az agyam,miért tette ez a lökött azt,amit tett.
- Egyébként,Elena... - szegezte rám higgadt,már-már legendásan türelmes tekintetét Lisnader. - Ha szabad megjegyeznem,nagyon csinos vagy! - mosolygott rám,én pedig azt hittem,menten elolvadok. Először nem tudtam mit szólni,és éreztem,hogy elpirulok bókja hallatán. Az asztal alatt ekkor Rosa jól bokán rúgott jelezve,hogy szólaljak már meg. Szerencsére sikerült elfojtanom magamban egy sor káromkodást,mely a fájdalom utóhatása volt.
- Köszönöm! - viszonoztam a mosolyát. - Neked is jól áll a szmoking! - tettem hozzá,mert ma este kivételesen nem a szokásos viktoriánus ruházatában állt elénk,és nem is a banda fellépőruhájában,hanem meglepő módon egy elegáns,fekete szmokingban.
- Kedves tőled! - biccentett felém megilletődve. - Jut eszembe,mennem is kell,ha nem haragszotok. Találkozom valakivel! - magyarázta,miközben felállt.
Ijedten Rosaliára néztem. Találkozik valakivel? Ráadásul ilyen elegáns öltönyben? Mindketten tudtuk sajnos az igazságot. Egy lányról lehetett szó. Miután elbúcsúztunk Listől,Rosa nem próbálta meg mentegetni,hiszen értelmetlen lett volna. Nyilvánvaló,hogy az a valaki,akivel találkozik a leendő barátnője lesz. Csak azt nem tudtam,ki az,pedig kíváncsi lettem volna rá,mi az,ami felkelti egy lányban Lisander érdeklődését.
- Sajnálom,Elena... - húzta el a száját együtt érezve velem a barátnőm.
- Ugyan,túl szép lett volna,ha én mennék most vele randizni - mosolyodtam el bánatosan. Ez a hajó,ahogy mondani szokás,elúszott. Nem lehet mit tenni,más tetszik neki.
- Fel is adod? - képedt el szavaimon Rosa. - Ez nem volt rád jellemző... - jegyezte meg.
- Persze,hogy feladom,ha egyszer nincs értelme küzdenem! - feleltem,miközben hívtunk egy taxit,és hazafelé tartottunk.
- Nincs értelme? - ismételte a barátnőm. - Mintha nem is te lennél... - forgatta meg a szemeit.
- Rosalia! - szóltam rá erélyesen. - Ha érdekelném,már lépett volna valamit,de látod,más tetszik neki! - próbáltam tudtára adni az igazságot,amelyet tán még a vak is látott.
- De hát most is megjegyezte,milyen csinos vagy,és láttam,hogy nézett rád! - ellenkezett.
- Igen,én is láttam. Olyan tekintettel nézett,ami azt sugallta felém,hogy barátnak tökéletes vagyok,de annál több sohasem lehet köztünk... - gúnyolódtam,s közben kiszálltunk a taxiból,mert megérkeztünk Rosáékhoz. Megbeszéltem anyával is,hogy ma náluk alszom.
- Melyikük fizet? - kérdezte nem túl kedvesen a taxis,egy kövér,bajuszos pacák,mire elővettem a tárcámat,de Rosa nem akarta annyiban hagyni.
- Tedd el,fizetek! - mondta,azzal oda is adta a pénzt a sofőrnek,aki azonnal el is hajtott.
- Legalább hadd adjam oda az összeget,ha már én vagyok a vendég! - kértem,és nyúltam volna a pénztárcámba,de Rosa szabályosan rácsapott a kezemre,ami azt eredményezte,hogy minden igazolvány és minden kép,ami benne volt,a járda közepén landoltak.
- Jaj,bocsi... - kért elnézést a barátnőm,és segített felszedni a kiesett holmikat. - Ez meg micsoda? - kérdezte,s mikor odanéztem,láttam,egy régebbi fényképet tart a kezében,mely Nathanielt és engem ábrázol.
- Ó,semmi... - ráztam meg a fejemet és gyorsan visszatettem a tárcába a képet. Emlékeztem rá. Akkor csináltuk,amikor még együtt voltunk. Tavaszi délután volt,Nattal a parkban sétáltunk már a sokadik randinkon. Szuperül éreztük magunkat,de hát,az már a múlt.
- Tudod,ő Nathaniel,az ex barátom - világosítottam fel. Rosa és ő még soha nem találkoztak,de mivel legjobb barátnők voltunk és vagyunk,tudott a fiúról.
- Nem mondod? - esett le az álla. - Iszonyat helyes ez a pasi,te meg hagytad kisétálni az életedből?
- Jaj! - csóváltam meg nevetve a fejemet. Ez tipikusan rá vall. Ha pasikról van szó,szinte szakértőnek számít. - Nehéz volt akkoriban az életem,bár nem mintha most sokkal jobb lenne... - vágtam egy grimaszt,és rávetettem magamat Rosa óriási ágyára. Ő a fotelben foglalt helyet.
- Szóval úgy szakítottatok,hogy még szerettétek egymást? - érdeklődött egy vérbeli riporter tekintetével.
- Gyakorlatilag igen - ismertem be. - Kifordultam magamból,elutasítottam a segítségét,és minden szó nélkül hagytam őt elmenni - foglaltam össze tömören a lényeget.
- De még szereted? - kíváncsiskodott,és kérdése azt hiszem,szíven talált. Szeretem-e? Fogalmam sincs. Lehet e egyáltalán szeretni olyasvalakit,aki az exed,a jelenlegi osztálytársad,és minden nap látod? Több év után kihunyt-e az az érzés,amit akkor éreztünk egymás iránt? Nem voltam biztos benne,és a pár napja elcsattant csók is ezt támasztotta alá.
- Nem tudom... - vallottam be őszintén,mire a barátnőm elmosolyodott.
- Szóval szereted - vonta le a következtetést. - Ez mennyire cuki! - ujjongott a történeten.
- Hát még ha tudnál minden részletet... - hívtam fel a figyelmét az érdekesnek tűnő apróságokra,mire ő figyelmesen mellém telepedett az ágyra. Ekkor elmeséltem neki mindent Nat balesetétől kezdve,Irisen át a csókig. Körülbelül fél órába telt,mire mindent kitálaltam neki.
- Azta! Nem semmi! - csodálkozott száját tátva Rosalia mondandóm végén.
- Hát nem egy hétköznapi sztori,az biztos! - nevettem fel,s hangomban szomorúság csengett,ami nem csak nekem tűnt fel.
- Elena,ha szabad ezt mondanom,szerintem még totálisan bele vagy zúgva a srácba! - állapította meg félénken Rosa,én pedig hosszú gondolkodás után reagáltam rá:
- Én is azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése