16. fejezet - Ki lehet?

Büszke vagyok magamra,ugyanis négyesnél rosszabb vizsgám nem lett. Még szerencse,hogy tanultam rá valamennyit! Ami pedig szintén jó hír,hogy Armin nem hiába vesztegette velem az idejét a korrepetálások alatt. Csak az irodalom tesztje lett hármas,de a többi jól sikerült. 
- Nem hervadt még el a rózsád? - kérdezte hirtelen Castiel,kizökkentve ezzel a gondolataimból. Biológia óra kellős közepe volt éppen,amikor úgy döntött,szóba elegyedik velem. Jobb alkalmat aligha találhatott volna...
- Még nem - feleltem suttogva,ám közben igyekeztem úgy tenni,mint aki figyel a tanárra,miközben az lelkesen magyarázza a szív szövettani felépítését.
- Pedig azt hittem,képtelen vagy még azt is gondozni - nevetett fel gúnyosan. 
- Igazad van. Amint hazaérek,első dolgom lesz kidobni a kukába - vágtam neki vissza,mire abbahagyta a beszólogatást. 
Azonban még ezek a szokásos Cast-féle tréfák sem lombozták le a hangulatomat,ám amikor ebédszünetben kaptam egy sms-t Nathanieltől,eléggé elkomolyodtam:
"Ha van időd,látogass meg otthon!" Mindössze ennyi állt benne. Ez a néhány szó is éppen elég volt ahhoz,hogy gombóc nőjön a torkomban,ami által nehezebbé vált az evés,úgyhogy inkább feladtam,és kedvtelenül dobtam le a padomra a szalámis szendvicsemet. 
- Baj van? - vette egyből észre rosszra fordult hangulatomat Armin,aki jóformán minden egyes szünetet a közelemben töltött.
- Ennyire látszik? - sóhajtottam idegesen,s rápillantva aggódó arcára,elhatároztam,elmondom neki,mi bánt. - Nat küldött egy üzenetet,hogy beszélni akar velem - tájékoztattam.
- De hát az jó hír,nem? - kérdezte zavarodottan a fiú.
- Nem tudom,éppen ez az! - csaptam rá nyűgösen a térdemre. - A bizonytalanság az,ami ki fog készíteni a nap végéig,míg nem látom Nathanielt - számoltam be félelmemről.
- Kár,hogy a hangulatod emelésére nincs valami kód,mint például a Simsben... - morfondírozott a srác,aki még ilyen helyzetekben is képes volt a játékokra gondolni.
- Na ja,kár érte... - húztam el idegesen a számat,miközben szüntelenül az járt a fejemben,vajon mi fog történni délután,ha találkozok Nattal. 

*

Suli után felhívtam anyát,hogy megmondjam neki,átmegyek meglátogatni Nathanielt,és elviszem neki a leckét. Valójában ez igaz is volt,csak azt nem tudtam,mi vár rám még ezek mellett. Szerencsére az órák hátralévő része rekordsebességgel telt,így pillanatok alatt elindulhattam a busszal Naték házához. Amber a délutánt Alexy társaságában töltötte,így nem kellett attól tartanom,hogy összefutok vele. Nyilván még nem említettem,de az a lány nem a szívem csücske,és hogy is mondjam,ő is hasonlóképpen érez irántam. Tehát,minél kevesebbet látom,annál jobb. 

Amint megérkeztem a nagy családi házhoz,melyet szépen gondozott kerített körül,elszántan,a reménytelenség teljes tudatában kopogtattam be a hatalmas,fehér ajtón. Egy fél perc sem kellett hozzá,hogy Nathaniel kinyissa azt előttem.

- Szia! - köszöntött,ám arca nem tükrözött semmiféle érzelmet,ami még egy lapáttal rátett a rossz előérzetemre. 

- Nat,egyedül vagy? - kérdeztem,miután félénken intettem neki,s ő beinvitált a nappalijukba.

- Igen - bólintott. - A szüleim dolgoznak,Amber meg,gondolom Alexy-vel van valahol - vont vállat,miközben helyet foglaltunk egymás mellett a fekete bőrkanapén,mely a szoba egyik sarkában állt. 

- Na és,jobban érzed magadat? - udvariaskodtam.

- Nyilván,hiszen ezért engedtek haza - válaszolta,s hangja nem csengett éppen barátságosan.

- Úgy látom,még haragszol... - szomorodtam el egy csapásra.

- Nem,és eddig sem haragudtam - ellenkezett. - Nem tehetsz arról,hogy tévesen ítélsz meg valakit.

- Ó,szóval tévesen ítélem meg Irist? - tátottam el meglepettségemben a számat,ugyanis nem számítottam arra,hogy hasonlóval rukkol elő.

- Igen,de előfordul,hogy valakit rosszul ismerünk ki... - kezdte volna a hegyi beszédét,ám én azonnal,felháborodva félbeszakítottam őt:

- Nem tévedek,hidd már el! - emeltem fel a hangomat. - Iris és Jade több hete együtt vannak! Hát Viola nem beszélt veled? - kérdeztem mérgesen.

- De igen - bólintott. - Éppen ezért hívtam be még aznap Irist,hogy kérdőre vonjam,de váratlanul érte az a sok pletyka amit a ti nyomásotokra a fejéhez vágtam! - tájékoztatott,mire ledöbbentem.

- Ugye te sem gondoltad komolyan,hogy majd mosolyogva mindent bevall neked? - estem neki. Nem lehet valaki ennyire naiv! 

- Már mondtam,ő nem ilyen! - védte a drágalátos barátnőjét,aki olyan sokszínű volt,mint egy színskála. Természetesen,nem a jó értelemben. 

- Hát persze! Ő egy szent,egy földre szállt angyal,egy... - soroltam gúnyosan,de Nathaniel elhallgattatott. Azt hittem először,hogy befogja a számat a kezével,vagy valami. Részben igazam is volt,csak a keze helyett a saját száját használta.

Magyarán mondva olyan hirtelen csókolt meg,hogy fel sem fogtam,mi történik tulajdonképpen,ezáltal ellenkezni sem igen tudtam. Vagy csak nem akartam,nem tudom. Sőt,visszacsókoltam. Miközben vadul átöleltem,régről ismerős dolgok kerültek ismét képbe. Megéreztem az illatát,mely ugyanaz volt,mint néhány éve. Az ajkai,a csókja,a gyengédsége... Igen,ez mind Nathaniel maga. Tiszta deja vu érzés kerített a hatalmába...

Miért van az,hogy Nat egyetlen érintése,nemhogy egy csókja,rögtön rávilágít arra a tényre,bizony még mindig kötődöm hozzá. Ha teljesen nem is,de egy részem biztosan,ez nyilvánvalóvá vált számomra a heves csókcsatánk közepette,melynek aztán a nappaliba lépő Amber vetett véget.

- Ti meg mi a..? - álmélkodott,és látszott rajta,szinte szétrobban mérgében,így Nattal gyorsan letapadtunk egymás szájáról,hogy aztán bűntudatosan a húga szemeibe nézzünk. 

- Ilyen korán itthon vagy? - tette fel fölöslegesen a kérdést a fiú,ám láttam rajta,kevésbé zavarja lebukásunk,mint engem. 

- Jól láttam,hogy megcsókoltad azt a libát?! - hisztizett Amber,mire Nathaniel erőteljesen felpattant a kanapéról,amitől még én magam is megijedtem,olyan hirtelen történt.

- Ne merd így hívni Elenát! - parancsolta neki összeszorított fogakkal.

- Különben mi lesz? - tette szemtelenül csípőre a kezeit a húga. - Hihetetlen,hogy alig maradok ki otthonról egy órára,és arra jövök haza,hogy nyaljátok egymást az exeddel,akinek ki tudja,hányadik prédája vagy! - kiabált folyton.

- Miről beszélsz? - álltam fel én is Nat mellé,mert nem igazán értettem,amit mond. 

- Ne játszd meg magad! - szegezte rám szúrós tekintetét. - Tudom,hogy össze-vissza kavarsz minden sráccal az osztályból! - vádaskodott. Döbbenetemben mondhatni,leesett az állam. 

- Tessék? - ráztam meg a fejemet értetlenül,s azt kívántam,bárcsak egy álomba csöppentem volna. Egy rémálomba,amelyből bármelyik pillanatban felébredhetek. 

- Ezt én sem értem... - pillantott rám kérdőn Nat.

- Ugyan,hiszen te mondtad,hogy láttad őt Castiellel csókolózni,ráadásul folyton Arminnal és Alexyvel van,amit nem nézek jó szemmel - magyarázta Amber. 

- Armin a legjobb barátom,még szép,hogy  vele töltöm az időm nagy részét - érveltem. - Alexy pedig a testvére,így vele is gyakran találkozom,és sajnálom,ha fáj neked,hogy jóban vagyunk - pimaszkodtam vele.

- És Castiel? - a kérdés Nathanieltől hangzott el,pedig pont tőle nem vártam volna. 

- Semmi nincs köztünk! - bizonygattam őszintén,ám a hisztiző lány persze szavamon fogott.

- Á,nyilván azért csókolóztatok mindenki előtt a suliban! - gúnyolódott. - Ne próbálj átverni minket! Nem dőlünk be neked! - fenyegetett,s szinte félelmetes volt,már ha egy szőke tinilány az tud lenni. Nos,Amber élő példa volt erre.

- Hallottad,azt mondta,semmi köze ahhoz a... fenegyerekhez! - célzott Castielre Nat,újra húga felé fordulva,aki alig akart hinni a fülének,hogy a bátyja az én pártomon áll.

- Bármit elhiszel,amit ez a nőszemély mond neked?! - tudakolta felháborodva,mire előreléptem,nagy levegőt vettem,és sajnálkozva feleltem neki Nathaniel helyett.

- Sajnos,van,akinek jobban hisz! - utaltam Irisre,aki az orránál fogva vezeti őt,majd határozott léptekkel indultam a bejárati ajtó felé,amelyen olyan gyorsan viharzottam ki,hogy ne tudjanak utánam szólni. 

Miközben hazafelé siettem a parkon át,éreztem,hogy elönt egyszerre a csalódottság és a megkönnyebbülés érzése,hiszen Violán és rajtam már nem múlt az ügy. megtettünk minden tőlünk telhetőt,hogy felnyissuk Nat szemét,aki viszont túlságosan elvakult. Ezentúl magára van utalva.

Nagyokat sóhajtva lépkedtem a színes levelű fák alatt,hiszen nemsokára november,ideje lehullatniuk a lombkoronájukat. Amíg a tarka tájat pásztáztam,a folyócska partjának szélén,mely keresztül szelte a parkot,észrevettem egy nagyon ismerős alakot. Megtorpantam,hogy alaposabban megnézhessem. Ezüst haj,viktoriánus ruha... Igen,Lisandert véltem felfedezni benne. Csakhogy nem egyedül ült. Egy lány volt mellette egész közel,akinek azonban nem láttam az arcát.

Vajon a barátnője? Hiszen tudtommal nincs neki. Á,miért ne lenne,hiszen egy adonisz a srác! Nyilvánvaló,hogy le sem tudja vakarni magáról a lányokat...

Noha veszettül kíváncsi voltam a titokzatos "barátnő" kilétére,úgy döntöttem,inkább nem megyek oda,hanem továbbra is hazafelé tartok. Nem kellene még egy negatív esemény mára,bőven elég volt Amber kirohanása. Szeretném megkímélni magamat attól,hogy közelebbről látom List nevetgélni azzal a csajszival,akivel láthatóan nagyon jól érzik magukat.

- Bölcs döntés! - dicsértem meg magamat félhangosan,majd abbahagytam a párocska bambulását,és megfordultam,hogy folytassam az utamat. 

- Mi a bölcs döntés? - botlottam véletlenül az előttem álló személybe,akiről nem vettem észre,hogy ott van. Megszeppenve néztem fel Castiel mellizmairól a szemébe.

- Ööö... - néztem zavartan a földre,s közben hátráltam egy lépést. - Igazán semmi! - mosolyodtam el,s közben észhez kaptam,hogy hangosan gondolkodtam az imént.

- Milyen titokzatosak vagyunk ma! - mért végig magának a fiú,ami jobban zavarba ejtett. 

- Mit bámulsz? - vontam kérdőre unott arckifejezéssel.

- Hogy is mondtad? Igazán semmit! - utánzott,közben pedig csábos félmosoly ült ki az arcára. 

- Javíthatatlan vagy! - csóváltam meg a fejemet,ám lopva én is vizslatni kezdtem őt. Dzsekije miatt sajnos nem sok apró részlet tárult a szemem elé,ami az izmait illeti,de így sem volt rossz látvány,be kellett vallanom. 

- Tetszik,amit látsz? - hajolt közelebb hozzám,s leheletét érezve a hajamba kirázott a hideg. 

- Nagyon... szép dzseki - bólintottam,s kitérő válaszom hallatán elnevette magát.

- Téged aztán nem kell félteni... - jegyezte meg jókedvűen,én pedig kérdőn oldalra billentettem a fejemet. Mégis hogy érti ezt? - Elképzeltem,milyen frappáns beszólásokkal rázod le a hapsikat is... - merengett Castiel,s ötlete mosolygásra késztetett.

- Könnyen megeshet - pillantottam rá kihívóan,ami úgy nézett ki,elnyerte tetszését. 

- Engem is le tudsz koptatni? - kérdezte suttogva,mert időközben annyira közel jött,hogy alig pár centire volt a szája a fülemtől. Mély hangjától libabőrös lett a karom,amit,csak remélni tudtam,nem vesz észre.

- Simán! - helyeseltem határozottan. Éreztem,hogy egyik kezét lassan a derekamra teszi,és közelebb húz magához,a másik kezével pedig elsimított egy hajtincset a fülem mögé. 

- Akkor csak tessék! - hergelt tovább,de közben le nem vette volna rólam a mancsait.

- Hagyj békén,Cast! - toltam el magamtól finoman. - Nem vagyok Iris,akivel mindenki kénye-kedve szerint hetyeghet! - tettem még hozzá,s kibújtam erős karjainak szorításából,amit ő hagyott. Valószínűleg,ha nem engedte volna,soha nem is sikerülne kiszabadulnom,de ez egyszer nagylelkű volt velem. 

- Még mindig ezen kattogsz? - húzta el a száját elkomorodva. - Leszállhatnál a témáról! - kérte,s hangján hallatszott,hogy kezd fogyni a türelme.

- Te pedig rólam! - vágtam vissza neki,és úgy terveztem,ezen frappáns mondatom után faképnél hagyom,ám földbe gyökereztek a lábaim. Képtelen voltam elmozdulni előle.

- Ígérem,de akkor ne hozd fel megint Irist,kezd unalmas lenni! - fejtette ki véleményét. 

- Értettem,főnök! - szalutáltam neki a móka kedvéért,mire elmosolyodott. - Engedelmével,haza kell mennem - fűztem aztán hozzá.

- Menjen csak,kadét! - bólintott. - Ha pedig bárki zaklatja,bánjon el vele úgy,ahogyan általában velem szokott - abszurd tanácsán elnevettem magamat,majd elbúcsúztunk,s ki-ki ment a maga útjára.