Rosaliával végig tomboltuk az egész koncertet. Iszonyat jól játszott a banda! Végig Lisandert figyeltem,akinek,meg kell jegyeznem,nagyon jól áll a mikrofon a kezében. Bevallom,néha azért Castielre is rá-rápillantottam,aki szintén szenzációs volt,de látszott rajta,hogy nincsen túl jó kedve. Biztosan azért,mert az én szülinapom miatt kellett eljönniük ide...
A koncert végeztével a fiúk nagy tapsvihar kíséretében elvonultak a színpadról,és átadták a helyet egy DJ-nek,aki az elektronikus számait kezdte el játszani.
- Elena,maradj itt,mindjárt jövök! - kiáltotta Rosa a fülembe a nagy hangzavar közepette.
- Oké! - ordítottam túl a zajongó tömeget. A barátnőm sietve elrobogott arra az irányba,amerre a banda tagjai is elmentek. Gondolom,csak beköszön Lisandernek.
Miután tíz percig álltam a táncparkett közepén,azokat a borzalmas techno számokat hallgatva,úgy döntöttem,megkeresem Rosát,és szólok neki,hogy most már haza kéne mennem,anya biztos aggódik. Keresztül verekedtem magamat a táncoló tinik sokaságán,és sikerült épségben eljutnom a színpad mögötti fém ajtóhoz,ahol láttam a többieket is bemenni.
Óvatosan kinyitottam lenyomtam a kilincset,s mivel nehéz volt,vállammal előre kellett dőlnöm,hogy be tudjak jutni. Amikor már az ajtó másik felén voltam,az hirtelen,és nagy koppanás kíséretében becsapódott mögöttem. Mit ne mondjak,kísérteties hangja volt...
A folyosót,ahová kerültem,halvány neon lámpák világították meg. Elindultam ezeket követve,s végül két másik ajtóval találtam magamat szembe. Sokáig tépelődtem azon,melyiket válasszam,míg a bal oldali hirtelen kinyílt. Castiel lépett ki rajta,s meglepődve mért végig,amikor meglátott.
- Hát te?! - kérdezte szokásához híven kicsattanó udvariassággal.
- Rosát keresem - jelentettem ki nemes egyszerűséggel,majd indultam volna tovább,ám ő elkapta a karomat.
- Rossz helyen jársz,cica! - húzta szélesre a száját,s abban a pillanatban nagyon ijesztőnek tűnt a neonfények tompa megvilágításában.
- Előbb Rose,aztán cica? Nem hívnál végre Elenának? - háborodtam fel,ami még inkább elnyerte a tetszését.
- Csigavér! Milyen tüzes valaki... - jegyezte meg gúnyosan.
- Eressz el,Castiel! - kértem őt összeszorított fogakkal. - Menj,és fogdosd a te drága Irisedet! - tettem hozzá mérgesen. Erre persze elkomolyodott.
- Ó,szóval ez a baj! - bólintott,majd elengedte a karomat. - Féltékenyek vagyunk? - húzta fel mosolyogva a szemöldökét.
- Egyáltalán nem! - ellenkeztem. - És most ha megbocsátasz... - néztem célzásul a mögötte lévő ajtóra. -Szeretnék bemenni Rosához - magyaráztam.
- Várj! - szólt utánam,mire kegyeskedtem újra szembe fordulni vele. - Van itt valami a számodra! - suttogta kedvesebb hangon,és dzsekije alól előkapott egy csodaszép sárga rózsaszálat. - Tessék! - nyújtotta át nekem. - Boldog,tudod mit... - mosolygott,majd átadta a virágot,és távozott a folyosó másik irányába.
Meglepetten szagoltam meg a kedvenc rózsámat,s elégedetten nyugtáztam,hogy mennyire jó illata van. Halványan elmosolyodtam. Igaz,ez nem kárpótol abban,hogy Iris oldalára állt,de első kibékülési gesztusnak tökéletesen megteszi.
Ezután,egyik kezemben a rózsát fogva,bementem azon az ajtón,ahonnan az imént Cast kijött. Sajnos elfelejtettem megnézni,hogy az van kiírva rá: "Férfi öltöző",így igencsak nagy meglepetést okozott,amint megláttam a félmeztelen Lisandert,miközben átveszi az ingét.
Az ajtó kattanására természetesen hátranézett,én pedig majd' elsüllyedtem szégyenemben. A fejem biztosra veszem,hogy paprika piros lett hirtelen. Azt sem tudtam,mit csináljak,így gyorsan sarkon fordultam,s a falat kezdtem bámulni Lis izmos felsőteste helyett.
.jpg)
- Ó,ne haragudj,én csak Rosát kerestem... - motyogtam idegesen,s örültem,hogy nem látja az arcomat.
- Jézus Mária,Szent József! - kiáltotta ijedtében a fiú. - Akarom mondani... itt nincs Rosalia! - köszörülte meg a torkát,majd fél perc sem telt bele,éreztem,hogy hátulról finoman megfogja a vállamat,és szembefordít magával. Immár szokásos viktoriánus stílusú ruhájában állt előttem.
- Bocsánat! - ismételgettem folyton,mire ő elmosolyodott.
- Nem történt semmi - rázta meg kedvesen a fejét. - Szóval Rosát keresed? - érdeklődött.
- Igen! - bólintottam hevesen,még mindig lesokkolva a történtektől. - Meg szerettem volna mondani neki,hogy mennem kell - tettem hozzá.
- Máris? - kérdezett vissza Lisander.
- Sajnos! - helyeseltem. - Viszont nagyon szépen köszönöm ezt a koncertet,ennél jobb ajándékot aligha kaphattam volna! - bókoltam neki.
- Örülök,hogy tetszett! - biccentett. - Jó is,hogy így véletlen összefutottunk,mert szerettem volna személyesen is a legjobbakat kívánni neked a születésnapod alkalmából! - mondta,miközben a szívverésem megduplázódott édes szavaitól.
- Nagyon köszönöm... - suttogtam nagyot nyelve a végén. - Most viszont muszáj mennem,anyám mérges lesz,ha túl későn érek haza - húztam el kedvtelenül a számat.
- A szülők már csak ilyenek! - vont vállat Lis.
- A te szüleid is folyton aggodalmaskodnak? - kíváncsiskodtam. Szerettem volna minél többet tudni a fiúról. Kérdésemre azonban a fejét rázta.
- Illetve gondolom,igen - helyesbített,amivel még jobban összezavart. - Tudod,Leigh és én külön házban élünk. A bátyám mindenképpen el akart költözni,hogy a szenvedélyének,a munkájának,a ruhakészítésnek éljen,én pedig vele mentem. A szüleink mindenben támogattak minket,így ebben sem állítottak meg bennünket - mesélte.
- Ó,persze! - kaptam észhez. - Hiszen ti testvérek vagytok. El is felejtettem... - nevettem zavaromban.
- Akkor ez egy közös vonás - jegyezte meg Lisander,mire kérdőn pillantottam rá. - Én is gyakran feledékeny vagyok! - vallotta be.
- Nahát,nem is nézném ki belőled! - mosolyodtam el megkönnyebbülten.
- Ez kedves... - szólt aztán Lis. - Szóval,indulsz haza? - kérdezte hirtelen témát váltva. Értettem ám a célzást. Gondolom,feltartom őt,és sürgetni szeretne,hogy menjek már haza.
- Igen,úgy van! - bólintottam az ajkamba harapva. Észrevettem,hogy ekkor a fiú rápillant a számra,s legalább fél percig azt nézi. A kínos csendet végül én törtem meg. - Hát akkor,örülök,hogy újra találkoztunk! - billentettem félre mosolyogva a fejemet.
- Egy pillanat! - emelte fel a mutatóujját,mielőtt elhagyhattam volna az öltözőt. - Túl késő van már,nem gondolod? Mi lenne,ha hazakísérnélek? - ajánlotta fel,én pedig belül szinte szárnyaltam az örömtől. Te jó ég! Haza szeretne kísérni! Jézuskám,mennyire kedves tőle! Persze ezt a kicsattanó jókedvet,amit az ő jelenléte okozott,igyekeztem nem annyira kimutatni.
- Azt megköszönném! - egyeztem bele,mire udvariasan kinyitotta előttem az ajtót,majd miután kimentünk azon,a kezét nyújtotta felém,hogy karoljak belé.
Először gondolkodtam,vajon elfogadjam e,de nem akartam megbántani,szóval finoman belekaroltam. El sem hittem,hogy ez komolyan megtörténik velem! Lisander maga a megtestesült tökély és udvariasság volt. Érthetetlen számomra,miért szingli még. Vagyis remélem,hogy az.
- Na és? - pillantottam rá észrevétlenül megnyalva kiszáradt ajkaimat.
- Nem egészen értem a kérdést... - ráncolta össze a szemöldökét,nekem pedig abban a kínos pillanatban leesett a tantusz,hogy csak gondolatban tettem fel magamnak a kérdést.
- Ó,bocsi... - csaptam a kezemet a homlokomra. - Elfelejtettem megkérdezni,amit szerettem volna - vallottam be zavartan,mire felnevetett. Úgy látszik,még nem unt meg teljesen.
- Nahát,te még engem is túlszárnyalsz! - viccelődött rövid távú memóriámra célozva.
- Apropó,szárny! - kaptam a szaván. - Jól láttam,hogy van egy tetoválásod? - kérdeztem izgatottan,ám azon nyomban meg is bántam. Nem szerettem volna tolakodónak tűnni.
- Jól - felelte szűkszavúan. A fenébe,sejtettem,hogy ezzel elriasztom. Elena,válogasd meg a szavaidat! Így mérgelődtem magamban,aztán rájöttem,a csend sem jelent éppen jót egy fiú és egy lány társaságában,úgyhogy hazafelé úton igyekeztem érdekes,nem túl személyes jellegű témákat feldobni,s mire a házunk elé értünk,csodálkozva állapítottam meg,hogy mindketten nevetgélünk a jól átbeszélgetett este után.
- Szóval itt laksz? - nézte meg alaposan a házunkat a fiú.
- Itt - bólintottam nagy sóhaj kíséretében.
- Szép lakás! - dicsérte meg Lisander.
- Köszi! - tűrtem mosolyogva a fülem mögé egy hajtincset. - És azt is,hogy hazáig kísértél - tettem hozzá gyorsan,ám ő csak kedvesen legyintett egyet.
- Nem tesz semmit! - lovagiaskodott,utána ennek kíséretében intett nekem. - Jó éjt,Elena!
- Jó éjt! - köszöntem el tőle,majd besiettem a bejárati ajtón,mert különben ott álltam volna hosszan,őt bámulva,ami valljuk be,kissé gyerekes.
Anya már rég otthon volt,és örült,hogy végre hazaértem. Természetesen a sárga rózsa,melyet a kezemben markoltam,egyből szemet szúrt neki.
- Titkos hódoló? - vonta fel a szemöldökét,válaszul pedig szemforgatásomat kellett állnia.
- Nem,anya! - füllentettem. - Rosával találkoztam,hiszen tudod! - magyaráztam neki.
- Persze,csak viccelődtem veled! - mosolygott rám,azután nyomott az arcomra egy nagy puszit,amit szokásomhoz híven,letöröltem. Vacsorára anya sütött nekem tortát,amit nagy örömmel fogyasztottunk.
- Apád hívott ma. Boldog szülinapot kíván! - jegyezte meg evés közben.
- Milyen kedves... - húztam el gúnyosan a számat. Ennél többször nem is említettük az én drága jó apámat. Helyette nyugodtan,egymás történetein nevetve fejeztük be a tortázást,ami után felmentem a szobámba.
A rózsát egy kicsi üvegvázába tettem,utána lezuhanyoztam és hulla fáradtan,de letörölhetetlen mosollyal az arcomon dőltem be az ágyba,hogy aztán álmomban Lisanderrel találkozhassak.
- Hát te?! - kérdezte szokásához híven kicsattanó udvariassággal.
- Rosát keresem - jelentettem ki nemes egyszerűséggel,majd indultam volna tovább,ám ő elkapta a karomat.
- Rossz helyen jársz,cica! - húzta szélesre a száját,s abban a pillanatban nagyon ijesztőnek tűnt a neonfények tompa megvilágításában.
- Előbb Rose,aztán cica? Nem hívnál végre Elenának? - háborodtam fel,ami még inkább elnyerte a tetszését.
- Csigavér! Milyen tüzes valaki... - jegyezte meg gúnyosan.
- Eressz el,Castiel! - kértem őt összeszorított fogakkal. - Menj,és fogdosd a te drága Irisedet! - tettem hozzá mérgesen. Erre persze elkomolyodott.
- Ó,szóval ez a baj! - bólintott,majd elengedte a karomat. - Féltékenyek vagyunk? - húzta fel mosolyogva a szemöldökét.
- Egyáltalán nem! - ellenkeztem. - És most ha megbocsátasz... - néztem célzásul a mögötte lévő ajtóra. -Szeretnék bemenni Rosához - magyaráztam.
- Várj! - szólt utánam,mire kegyeskedtem újra szembe fordulni vele. - Van itt valami a számodra! - suttogta kedvesebb hangon,és dzsekije alól előkapott egy csodaszép sárga rózsaszálat. - Tessék! - nyújtotta át nekem. - Boldog,tudod mit... - mosolygott,majd átadta a virágot,és távozott a folyosó másik irányába.
Meglepetten szagoltam meg a kedvenc rózsámat,s elégedetten nyugtáztam,hogy mennyire jó illata van. Halványan elmosolyodtam. Igaz,ez nem kárpótol abban,hogy Iris oldalára állt,de első kibékülési gesztusnak tökéletesen megteszi.
Ezután,egyik kezemben a rózsát fogva,bementem azon az ajtón,ahonnan az imént Cast kijött. Sajnos elfelejtettem megnézni,hogy az van kiírva rá: "Férfi öltöző",így igencsak nagy meglepetést okozott,amint megláttam a félmeztelen Lisandert,miközben átveszi az ingét.
Az ajtó kattanására természetesen hátranézett,én pedig majd' elsüllyedtem szégyenemben. A fejem biztosra veszem,hogy paprika piros lett hirtelen. Azt sem tudtam,mit csináljak,így gyorsan sarkon fordultam,s a falat kezdtem bámulni Lis izmos felsőteste helyett.
- Jézus Mária,Szent József! - kiáltotta ijedtében a fiú. - Akarom mondani... itt nincs Rosalia! - köszörülte meg a torkát,majd fél perc sem telt bele,éreztem,hogy hátulról finoman megfogja a vállamat,és szembefordít magával. Immár szokásos viktoriánus stílusú ruhájában állt előttem.
- Bocsánat! - ismételgettem folyton,mire ő elmosolyodott.
- Nem történt semmi - rázta meg kedvesen a fejét. - Szóval Rosát keresed? - érdeklődött.
- Igen! - bólintottam hevesen,még mindig lesokkolva a történtektől. - Meg szerettem volna mondani neki,hogy mennem kell - tettem hozzá.
- Máris? - kérdezett vissza Lisander.
- Sajnos! - helyeseltem. - Viszont nagyon szépen köszönöm ezt a koncertet,ennél jobb ajándékot aligha kaphattam volna! - bókoltam neki.
- Örülök,hogy tetszett! - biccentett. - Jó is,hogy így véletlen összefutottunk,mert szerettem volna személyesen is a legjobbakat kívánni neked a születésnapod alkalmából! - mondta,miközben a szívverésem megduplázódott édes szavaitól.
- Nagyon köszönöm... - suttogtam nagyot nyelve a végén. - Most viszont muszáj mennem,anyám mérges lesz,ha túl későn érek haza - húztam el kedvtelenül a számat.
- A szülők már csak ilyenek! - vont vállat Lis.
- A te szüleid is folyton aggodalmaskodnak? - kíváncsiskodtam. Szerettem volna minél többet tudni a fiúról. Kérdésemre azonban a fejét rázta.
- Illetve gondolom,igen - helyesbített,amivel még jobban összezavart. - Tudod,Leigh és én külön házban élünk. A bátyám mindenképpen el akart költözni,hogy a szenvedélyének,a munkájának,a ruhakészítésnek éljen,én pedig vele mentem. A szüleink mindenben támogattak minket,így ebben sem állítottak meg bennünket - mesélte.
- Ó,persze! - kaptam észhez. - Hiszen ti testvérek vagytok. El is felejtettem... - nevettem zavaromban.
- Akkor ez egy közös vonás - jegyezte meg Lisander,mire kérdőn pillantottam rá. - Én is gyakran feledékeny vagyok! - vallotta be.
- Nahát,nem is nézném ki belőled! - mosolyodtam el megkönnyebbülten.
- Ez kedves... - szólt aztán Lis. - Szóval,indulsz haza? - kérdezte hirtelen témát váltva. Értettem ám a célzást. Gondolom,feltartom őt,és sürgetni szeretne,hogy menjek már haza.
- Igen,úgy van! - bólintottam az ajkamba harapva. Észrevettem,hogy ekkor a fiú rápillant a számra,s legalább fél percig azt nézi. A kínos csendet végül én törtem meg. - Hát akkor,örülök,hogy újra találkoztunk! - billentettem félre mosolyogva a fejemet.
- Egy pillanat! - emelte fel a mutatóujját,mielőtt elhagyhattam volna az öltözőt. - Túl késő van már,nem gondolod? Mi lenne,ha hazakísérnélek? - ajánlotta fel,én pedig belül szinte szárnyaltam az örömtől. Te jó ég! Haza szeretne kísérni! Jézuskám,mennyire kedves tőle! Persze ezt a kicsattanó jókedvet,amit az ő jelenléte okozott,igyekeztem nem annyira kimutatni.
- Azt megköszönném! - egyeztem bele,mire udvariasan kinyitotta előttem az ajtót,majd miután kimentünk azon,a kezét nyújtotta felém,hogy karoljak belé.
- Na és? - pillantottam rá észrevétlenül megnyalva kiszáradt ajkaimat.
- Nem egészen értem a kérdést... - ráncolta össze a szemöldökét,nekem pedig abban a kínos pillanatban leesett a tantusz,hogy csak gondolatban tettem fel magamnak a kérdést.
- Ó,bocsi... - csaptam a kezemet a homlokomra. - Elfelejtettem megkérdezni,amit szerettem volna - vallottam be zavartan,mire felnevetett. Úgy látszik,még nem unt meg teljesen.
- Nahát,te még engem is túlszárnyalsz! - viccelődött rövid távú memóriámra célozva.
- Apropó,szárny! - kaptam a szaván. - Jól láttam,hogy van egy tetoválásod? - kérdeztem izgatottan,ám azon nyomban meg is bántam. Nem szerettem volna tolakodónak tűnni.
- Jól - felelte szűkszavúan. A fenébe,sejtettem,hogy ezzel elriasztom. Elena,válogasd meg a szavaidat! Így mérgelődtem magamban,aztán rájöttem,a csend sem jelent éppen jót egy fiú és egy lány társaságában,úgyhogy hazafelé úton igyekeztem érdekes,nem túl személyes jellegű témákat feldobni,s mire a házunk elé értünk,csodálkozva állapítottam meg,hogy mindketten nevetgélünk a jól átbeszélgetett este után.
- Szóval itt laksz? - nézte meg alaposan a házunkat a fiú.
- Itt - bólintottam nagy sóhaj kíséretében.
- Szép lakás! - dicsérte meg Lisander.
- Köszi! - tűrtem mosolyogva a fülem mögé egy hajtincset. - És azt is,hogy hazáig kísértél - tettem hozzá gyorsan,ám ő csak kedvesen legyintett egyet.
- Nem tesz semmit! - lovagiaskodott,utána ennek kíséretében intett nekem. - Jó éjt,Elena!
- Jó éjt! - köszöntem el tőle,majd besiettem a bejárati ajtón,mert különben ott álltam volna hosszan,őt bámulva,ami valljuk be,kissé gyerekes.
Anya már rég otthon volt,és örült,hogy végre hazaértem. Természetesen a sárga rózsa,melyet a kezemben markoltam,egyből szemet szúrt neki.
- Titkos hódoló? - vonta fel a szemöldökét,válaszul pedig szemforgatásomat kellett állnia.
- Nem,anya! - füllentettem. - Rosával találkoztam,hiszen tudod! - magyaráztam neki.
- Persze,csak viccelődtem veled! - mosolygott rám,azután nyomott az arcomra egy nagy puszit,amit szokásomhoz híven,letöröltem. Vacsorára anya sütött nekem tortát,amit nagy örömmel fogyasztottunk.
- Apád hívott ma. Boldog szülinapot kíván! - jegyezte meg evés közben.
- Milyen kedves... - húztam el gúnyosan a számat. Ennél többször nem is említettük az én drága jó apámat. Helyette nyugodtan,egymás történetein nevetve fejeztük be a tortázást,ami után felmentem a szobámba.
A rózsát egy kicsi üvegvázába tettem,utána lezuhanyoztam és hulla fáradtan,de letörölhetetlen mosollyal az arcomon dőltem be az ágyba,hogy aztán álmomban Lisanderrel találkozhassak.
*
A gimibe másnap a szokottnál korábban kellett elindulni a vizsgák miatt,mely az egész évfolyamot érintette. A jó oldala csupán az volt,hogy délben hazaengednek majd minket,miután négy tantárgyból bizonyítottuk a tesztlapokon,hogy véletlenül sem vagyunk analfabéták hozzá. Tehát írd meg minimum kettesre,és nem lesz gond.
Ezt az elvet követve - na jó,nem! - alaposan elolvastam minden egyes kérdést,hogy aztán jól átgondoltan adjak rájuk megfelelő választ. Ahová nem tudtam,mit írjak,logikus következtetések alapján firkantottam le a szerintem lehetséges megoldást,hátha kapok majd rá pontot.
Miután túlestünk mind a négy tantárgy vizsgáján (matek,irodalom,biológia,fizika),néhányan a teremben maradtunk még,hogy átbeszéljük,mik voltak a helyes válaszok.
- Ti mit írtatok a magyar vizsgalapon az ötödik kérdéshez? - tudakolta koncentráló fejjel Armin.
- Ott mi is volt a kérdés? - próbált rá visszaemlékezni Alexy.
- Az,hogy mi volt annak a keresztény egyháznak a neve,mely a katolikustól különvált a tizenhatodik században - idézte a fiú.
- A helyes válasz a protestáns volt - tájékoztattam diplomatikus bólintással egybekötve.
- A fenébe! - csapott a homlokára Armin. - Tudtam,hogy valami "p" betűs... - bosszankodott.
- Végül nem írtál semmit? - érdeklődött tőle a testvére.
- De,azt írtam,predátor - vallotta be,mire mindannyian nevetésben törtünk ki.
- Túl sokat játszol,Armin - szólaltam meg egy perc fuldokló vinnyogás után,amit a fiú rosszul elkövetett hibája okozott nekünk.
- Lehetséges... - ismertbe be,de az ő arcán is mosoly bujkált.
Magamban mindeközben megállapítottam,hogy soha ilyen jól nem éreztem magamat szerintem,mint tegnap este a koncerten,és ma,az őszinte,igaz barátaim társaságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése