23. fejezet - Öröm a bánatban

Rebeccával éppen a menzán ebédeltünk,amikor elsétált előttünk Armin tálcával a kezében. Úgy tűnt,először nem vett észre,mert hiába integettem neki,nem figyelt rám.

- Hahó,Armin! - szóltam utána erélyesen,mire összerezzent,felénk fordult,és zavartan lesütve szemeit,közelebb jött hozzánk,de nem ült le. - Nem eszel velünk? - kérdeztem érdeklődve,ám ő nagyon furcsán viselkedett,és elutasította a felajánlásomat.

- Bocsi,de most nem érek rá! - motyogta,s elsietett az ebédlő másik vége felé.

- Ennek meg mi baja? - meredtem magam elé,bár választ nem vártam sem Rebtől,sem magamtól. 

- Nem tudom... - vont vállat a mostohanővérem. - Na,indulunk haza? - kérdezte pár perc múlva,amikor már mindketten végeztünk az ebéddel. 

- Indulj csak el,nekem még dolgom van! - kértem a meglepett Rebeccát. - Egy óra múlva otthon leszek én is,ígérem! - tettem még hozzá,utána kivittem a tálcámat,és a tömegben állva megkerestem Armint,aki éppen Alexyvel ebédelt egy kétszemélyes asztalnál a helyiség egyik sarkában.

- Valami baj van,Armin? - kérdeztem a háta mögé állva,mire lassan felém fordult,és ő is felállt. Alexy közben figyelmesen követte a kettőnk közt zajló eseményeket.

- Nem,semmi - rázta meg gyorsan a fejét a fiú,ám lehetett rajta látni,hogy nem túl őszinte. Olyan volt,mintha egyenesen titkolna valamit.

- Akkor miért vagy ennyire furcsa? - kíváncsiskodtam. Egyszerűen nem értettem,ugyanis az elmúlt napokban folyamatosan került engem,a legbővebb beszélgetésünk eddig pedig annyit tartalmazott,hogy köszöntünk egymásnak.

- Furcsa? Nem vagyok az! - tagadta le. - Vagy igen,Alexy? - pillantott rá testvérére,aki elmosolyodott.

- Nem,nem vagy az - adott neki igazat. - Csak egy idióta! - tette hozzá,amin Armin eléggé meglepődött,és én sem értettem igazán,miért mondta ezt.

- Hát köszi! - húzta el a száját a srác,utána újra rám nézett. - Tényleg nincs semmi gáz! - nyugtatott meg,ám éreztem a hangján,hogy nem stimmel valami,de ráhagytam. Ha baja lenne,biztos elmondaná nekem,hiszen barátok vagyunk. 
- Hát itt vagy? - a semmiből egyszer csak felbukkant Castiel,átkarolta a derekamat,majd megcsókolt. Kicsit furának éreztem a dolgot,pláne így,Arminék előtt.
- Nekem muszáj mennem,bocsi - szabadkozott Armin hirtelen,és félretolt minket,hogy ki tudjon sietni aztán az ebédlőből. Elképedten néztem utána,miközben Cast rajtam csüngött. Fogalmam sem volt,mi baja van...

Legszívesebben utánafutottam volna,hogy kérdőre vonjam gyávának tűnő viselkedése miatt,de ezt két dolog is gátolta. Az egyik Castiel erős karja,mely átfonódott a mellkasomon. A másik egy ösztön,mely azt súgta,jobb lenne most egyedül hagyni őt.
- Na,jössz? - fordított aztán maga felé a barátom,kizökkentve ezzel a gondolataimból. 
- Hova? - pillantottam rá tátott szájjal,hiszen nem volt már több óránk.
- Titok! - felelte pimaszul,majd elmosolyodott,megfogta a kezemet,és elkezdett maga után kifelé húzni az iskolából. - Gyere már,cica! - sürgetett,mire én próbáltam szaporábban szedni a lábaimat,ám Castiel mellett ez nem volt annyira könnyű...
Már vagy tíz perce sétáltunk. A hűvös levegő át-áthatolt a pulóveremen,amitől időnként megborzongtam. Cast ezt észrevette,s azonnal rám terítette a dzsekijét. 
- Jaj,köszönöm! - mosolyogtam rá,és összehúztam magamat az óriási ruhában. - Te nem fogsz így fázni? - tudakoltam tőle aggodalmas arckifejezéssel.
- Nem,nálunk van fűtés! - kacsintott rám értetlen grimaszomat látva. Fél percen belül azonban megértetem,miért mondja ezt. Castiel azért húzott magával a fél falun keresztül,hogy elhozzon a házukba. Amint beléptünk az ajtón,feltűnt,hogy nincs túlságosan nagy rend.
- A szüleid nincsenek itthon? - kérdeztem körbenézve az előszobában.
- Egyedül lakom - jelentette be nagy megdöbbenésemre. - Apámék a városban laknak,hiszen tudod. Még a nyáron beírattak ebbe a gimibe,gondolom,hogy ne nagyon legyek nekik láb alatt az üzleti ügyeik intézése közben - vont vállat,majd derekamnál fogva beljebb tuszkolt az apró,de pofás kis lakásba,amely csakis az ő birodalma volt. 
- Egész otthonos - mustráltam a szobák minden szegletét. 
- Köszönöm! - húzta büszke mosolyra a száját Cast. - Remélem,éhes vagy! - tette aztán hozzá.
- Most ettünk a menzán Rebbel,de már akkor sem volt nagyon étvágyam - húztam el a számat.
- Azt mondod,kihagyod a spagettit amit kizárólag neked készítettem? - tettetett szomorúságot. Csodálkozva,de mégis boldogan néztem rá.
- Te tudsz főzni? - képedtem el teljesen,elvégre ez nem jellemző a fiúkra,pláne ha tinédzserek és ilyen stílusúak,mint Castiel.
- Kikérem magamnak! - csóválta meg a fejét sértődötten. - Nem tudtad,hogy én vagyok a falu legjobb szakácsa? - ráncolta össze szemöldökét,majd egy sunyi mosolyt is megeresztett.
- Na,majd mindjárt meglátjuk! - böktem oldalba,és a konyhába rohantam. Ő persze követett,s egy pillanat alatt mögöttem termett. Játékosan átkarolt,majd a konyhapulthoz nyomott,hogy megcsikizhessen. Én nem hagytam ezt annyiban. Visszatámadtam az ujjaimat az oldalába bökve,mire megfogta mindkét csuklómat,mélyen a szemembe nézett,s mosolyát felváltotta komoly ábrázata.
- Szeretlek! - suttogta,de mielőtt bármit is felelhettem volna,megcsókolt. Hosszú ideig tartott ez a gyengéd csók,noha nekem egy pillanatnak tűnt csak. 
- Hol van az a spagetti? - kérdeztem az ajkaimba harapva,mire felnevetett,s elindult,hogy kivegye a hűtőből az ebédünket. Miközben megmelegítette,segítettem neki,és megterítettem az asztalt két személyre. Amint elég meleg lett a tészta és a szósz,Castiel felszolgálta őket. Annyira finom illata volt,hogy rögtön megéheztem tőle,és alig vártam már,hogy ehessek belőle,no meg persze őt sem szerettem volna megsérteni azzal,hogy nem ebédelek vele,ha már ennyit fáradt vele. 
- Isteni! - dicsértem,miután lenyeltem az első falatot. Cast elégedett mosollyal nézett fel a tányérjából.
- Örülök,hogy ízlik! - kacsintott rám,majd tovább ettünk. Miután elpusztítottuk az összes spagettit,ami csak a tálban volt,közösen elmosogattunk. Jobban mondva,én mosogattam,Castiel pedig hátulról ölelgetett és csókolgatta a nyakamat. Nem mondom,hogy nem esett jól,de egyszer majdnem leejtettem miatta az egyik villát.
- Eltereled a figyelmemet! - szidtam meg viccesen,mire bűnbánó arcot vágott.
- Nem állt szándékomban... - nyalta meg a szája szélét,de a csókáradatot akkor sem hagyta abba. Egészen addig folytatta,mígnem végül sikeresen,bármiféle komplikáció nélkül elmosogattam,és felé nem fordultam. Miközben mélyen a szemébe néztem,egyik kezemmel beletúrtam vörös hajába.
- Na és most mi a terv? - kíváncsiskodtam ajkaimat harapdálva. Erre ő egyik ujját rátette az ajkaimra,és halkan suttogott hozzá:
- Ne rágd a szádat,az az én dolgom! - ezzel ismét megcsókolt,s közben felkapott az ölébe,úgy vitt fel az emeletre. Addig nem szálltunk le egymás ajkairól,míg nem értünk fel Castiel szobájába. Ott letett az ágyra,és mellém mászott. Minden szó nélkül,becsukott szemekkel feküdtünk,miközben ő a hajamat simogatta.

Ki tudja,mennyi ideig heverésztünk így,egymáson,amikor a farzsebemben rezegni kezdett a mobilom. Kelletlenül nyúltam érte,hogy megnézzem,ki mer zaklatni az ebéd utáni sziesztámon Castiellel. Rebecca volt az.
- Szia,mondd! - szóltam bele a telefonba,miközben Cast is magához tért,s csókolgatni kezdte az arcomat,ahol csak érte.
- Szia,hol vagy már? - kérdezte idegesen. - Azt ígérted,utánam nem sokkal hazajössz,erre hat óra van,és te nem vagy sehol - hangja számon kérően csengett.
- Hat óra? - kaptam a fejemhez,arrébb lökve szegény Castielt. - Oké,rögtön indulok! - mondtam neki,majd eltettem a mobilomat,és bocsánatkérően a barátomra néztem:
- Köszönök mindent,de most muszáj mennem. Nagyon elrepült az idő! - magyarázkodtam.
- Rendben - bólintott suttogva,majd elkísért az ajtóig,s kiengedett rajta. - Vigyázz hazafelé! - búcsúzott el tőlem e kedves szavakkal,s az egész hangulatát megpecsételte egy szenvedélyes csókkal is. 
Miközben hazafelé ballagtam,elgondolkodtam mindenen,ami ma történt. Armin nagyon furcsa volt. Látszott rajta,valamit titkol,valami bántja őt,de nem akarja elárulni,holott az egyik legjobb barátja vagyok. Miért van ez így? Kissé lehangol az ügy. Talán nem bízik már meg bennem? Vagy akaratomon kívül rosszat tettem ellene? Álljunk csak meg! Miért magamat okolom egyből? Talán csak egy magánéleti problémája adódott,amit idővel meg fog oldani,akár egyedül is. Lehet olyan dologról van szó,amit nem egy lánnyal szokott megbeszélni az ember. Ez esetben megértem őt.
Na és Castiel? Mennyire édes volt velem ma! Ilyen jól és kellemesen régen éreztem már magamat,bárki társaságáról legyen is szó. Azonban ez a délután sem tudta feledtetni velem azt a bizonyos hiányérzetet,ami korábban alakult ki bennem a kapcsolatunkról. Nem tudtam,mi az,amire szükségem lenne még tőle,hiszen mindent megad,amit csak tud,azonban egyszerűen érzem valami fontos dolognak a hiányát,amit nem szabadna normális esetben. Nathaniel oldalán például önfeledt és boldog tudtam lenni,pedig az már jó régen volt. Lehet,hogy csak az a bajom,Castiel nem Nathaniel? Ha ez így lenne,azt jelentené,változatlanok az érzéseim a volt barátom iránt.