26. fejezet - Az a bizonyos csatabárd

Hétfőn úgy mentem iskolába,hogy már nem lestem a helyemről a terem ajtaját várva Castielt,aki bármelyik pillanatban felbukkanhat. Tudtam,hogy már nincs többé közünk egymáshoz,s amint találkozunk majd,minden meg fog változni. Már nem úgy fogunk tekinteni egymásra,mint korábban,noha én minden erőfeszítésemet feláldozom arra a nemes célra,hogy ne romoljon meg köztünk a kapcsolat. Attól még,hogy Cast nem lesz többé a pasim,a barátom még lehet. 

Mivel nem szerettem volna egyedül kuksolni a padomban,csatlakoztam a beszélgető Irishez és Rebeccához,akik azonnal elhallgattak,amint odaértem hozzájuk,azonban néhány szófoszlányt még így is el tudtam kapni tőlük.

- ... nagyon tetszik nekem,de Elena miatt... - mindössze ennyi volt,amit Reb mondott,de ez is elég ahhoz,hogy kíváncsian megkérdezzem,miről beszéltek az imént.

- Hát... semmi lényegesről! - intett elpirulva a mostohatesóm. 

- Rebeccának tetszik Castiel! - árulta el Iris,mire barátnője elképedve oldalba bökte. Hiába mondtam neki,hogy ne barátkozzon Irissel,így jár,ha nem hallgat rám. Visszatérve a történtekre,a hallottak miatt nem lettem ideges. Nem voltam dühös Rebeccára. Különösebben semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem az,hogy tetszik neki az ex barátom,akivel konkrétan néhány napja szakítottunk. 

- Bocsáss meg,Elena... - suttogta lesütött szemekkel Reb látva,hogy nem szólok semmit. Iris önelégült mosollyal az arcán magunkra hagyott bennünket. Gondolom,remélte,hogy ezzel az őszinte mondatával majd káoszt okoz kettőnk közt. Hát,tévedett.

- Nincsen semmi baj - legyintettem. Úgy éreztem ugyanis,a világ összes rossz dolga mostanában rám szakad. Mit számít ez az apróság a többi dolog mellett! 

- De igen,én nem akartam,hogy így tudd meg - erősködött. - Magam szerettem volna elmondani,csak kicsit később,amikor... - ám itt elakadt a mondandójában.

- Amikor kiheverjük a szakítást? - fejeztem be helyette a mondatot,mire nagyot nyelve bólintott.

- Én tényleg nem szerettem volna ajtóstul rontani a házba - szabadkozott. - Csak tudod,amikor a szünetbe néhányszor átjött hozzád,volt,hogy beszélgettünk pár percet és annyira,hogy is mondjam... - mosolyodott el.

- Magabiztos? Lehengerlő? Lenyűgöző? Jó küllemű? Sármos? - kérdeztem. - Ez így van... - bólintottam meg sem várva reakcióját. 

- Ebben a sorrendben - sóhajtott végül Rebecca,s a szemembe nézett. - Köszönöm,hogy ennyire megértő vagy! - ölelt aztán át,amit én gépiesen viszonoztam,utána a helyemre ültem,mert becsöngettek,és a tanárunk sosem késett. Szokás szerint levezényelt egy unalmas földrajz órát,feladott egy valag házi feladatot,majd komor stílusával együtt távozott. Castiel nem jött be első órára. Hiányát valamilyen szinten éreztem,pláne,amikor nem jelent meg a második,majd a harmadik órán sem. Akkor már kezdtem kissé kétségbeesni. Remélem,nem csinált megint valami hülyeséget,mint múltkor a betonoszloppal... csak magamat okolhattam volna érte. 

- Hol a fiúd? - kérdezte valaki a padom előtt megállva,mire felkaptam a fejemet,eddig ugyanis karomra támaszkodva elmerültem a gondolataimban. 

- Szia,Alexy... - köszöntem neki egykedvűen. Válasz helyett csak visszavetettem a fejemet a kezeimre,és nagyokat sóhajtva hagytam,hogy úrrá legyen rajtam a búskomorság érzése.

- Elena,mi történt? - ült le mellém a fiú,s hangja egyből komollyá vált.
- Szakítottunk Castiellel - vallottam be,s akárhányszor ki kellett mondanom ezt,belesajdult  a szívem. Nyilván valamilyen szinten fájt,hogy elveszítettem őt,de az én hibámból,én akartam így,szóval most nem kéne rinyálnom. 
- Sajnálom! - ölelt át a padon fekve Alexy,mire feltápászkodtam onnan,mert elég furának tűnhetett a látvány.
- Semmi baj - ráztam meg a fejemet. - Közös megegyezés alapján történt - tettem még hozzá. Alexy bölcsen hallgatott,majd halványan elmosolyodott.
- Szerintem Arminnak hiányzol - bökött a fejével a terem másik végébe,ahol a testvére magányosan gubbasztott egy játékkonzollal a kezében. 
- Ő is nekem - ismertem be. - Nem is értem,miért került,amíg Castiellel voltam... hiszen attól még őt ugyanúgy szeretem! - csóváltam meg értetlenül a fejemet. 
- Nem számít! - legyintett Alexy,majd makacsul felrángatott a padomból. - Gyere,menjünk oda hozzá! - javasolta,és mielőtt tiltakozhattam volna,maga után vonszolt a helyiségen keresztül.
- Helló,tesóka! - üdvözölte Alexy Armint,aki bánatosan felpillantott ránk. Amint meglátott engem a szemei majdnem kidülledtek meglepetésében. 
- Hát ti..? - kérdezte,s tekintete összefonódott karunkra esett,így gyorsan kirántottam kezemet Alexy kezei közül. A fiú mögém állt és elkezdte csipkedni az arcomat,majd megpróbálta utánozni a hangomat,és úgy felelt Arminnak.
- Jöttem a legjobb barátomhoz! - mondta elváltoztatott hangján,miközben ide oda húzta a pofimat.

- Én lennék az? - tárta szét a kezeit mosolyogva Armin,mire Alexy végre valahára elengedett,s közelebb lökött az ikertesójához,ő maga pedig sunnyogva távozott a közelünkből. Micsoda kis szervező!
- Igen - bólintottam,miközben megmasszíroztam az arcomat,amit Alexy halálra csipkedett,így le mertem volna fogadni,hogy tök piros. 
- Örülök,ha így gondolod - lépett közelebb hozzám,s akkor tűnt fel neki,hogy nem vagyok valami vidám. - Baj van? - kérdezte aggódva.
- Semmiség... - legyintettem. - Szakítottunk Castiellel - fogalmam sem volt,hányadszorra mondom ki ezt a mondatot,de a rutin miatt már kevésbé fájt,mint először. 
- Sajnálom - húzta el a száját Armin,mire sikerült halványan elmosolyodnom.
- Nem hiszem... - pillantottam fel rá oldalra billentett fejjel. - De a lényeg,hogy szóba állsz velem! - néztem komolyan a szemeibe.
- Hülye voltam,ne haragudj! - hibáztatta magát,majd hirtelen elém lépett,és a karjaiba zárva átölelt de úgy,hogy én meglepetésemben lesokkolt állapotba kerültem.

- Nem... haragszom! - préseltem ki nagy nehezen az ajkaimon át,ugyanis Armin úgy szorított,hogy alig kaptam levegőt. Szerencsére vette a lapot és sajnálkozva elengedett. 
- Akkor számíthatok arra,hogy újra velem fogsz lógni? - tudakolta kíváncsian,akár egy nagy gyerek.
- Én eddig is lógtam volna veled,csak kerültél... - vontam vállat,mire elpirult. 
- Igaz,de felejtsük el! - legyintett aztán mosolyogva.
- Akkor minden a régi? - érdeklődtem tőle megkönnyebbülten.
- Minden a régi - felelte nyugodt hangon,és kezet fogtunk,akár a felnőttek,amikor elássák azt a bizonyos csatabárdot. Noha nekünk nem volt vitánk,vagy szóváltásunk egymással,csak nyilvánvaló volt,hogy kerül engem Castiel miatt,de az nem az én hibám,könyörgöm. A lényeg,hogy most minden tisztázódott,és újra szóba állunk egymással. Kár lett volna,ha elveszítem az egyik legjobb barátomat.
- Jössz játszani? - kérdezte,s én mintha csak egy hónappal ezelőtti légkörbe kerültem volna. Akkor gondtalan volt minden,csak azzal foglalkoztunk,hogy hülyülünk és játszunk. 
- Most nem - csóváltam meg a fejemet. - Még van egy kis elintéznivalóm,mielőtt becsöngetnek,de később kinyírhatunk minden zombit,oké? - mosolyogtam rá,mire ő kelletlenül bólintott,jelezve, hogy beleegyezik. 
Miután biztatóan rákacsintottam egyet,körbejártam a termet Nathaniel után kutatva,de sehol sem találtam őt. Végül arra az érthetetlen dologra vetemedtem,hogy odamentem Amberhez megkérdezni,merre találom a bátyját. 
- Honnan kéne tudnom? - vont vállat nyafka hangján,mire forgatni kezdtem a szemeimet. Néha az idegeimre megy ez a lány!
- Talán onnan,hogy a testvéred..? - kérdeztem tőle olyan hangnemben,akár egy szellemileg visszamaradott embertől szokás. 
- És akkor mi van? - szemtelenkedett. - Utoljára a folyosón láttam... - vetette még oda nekem,majd visszafordult cseverészni a barátnőihez,így én kénytelen voltam Amberre hallgatni,és kimenni a folyosóra. A nagy tömegben lehetetlenség volt bárkit is észrevenni,akit keresel,ám én azért mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel.
- Nathaniel! - kiáltoztam a folyosón,mint egy őrült,s be is zsebelhettem néhány kétkedő pillantást. Azonban ez most a legkevésbé sem érdekelt. Csak az számított,hogy megtaláljam Natot,és tisztázzam vele a dolgokat. Azóta nem is állt velem szóba,hogy megtudta,összejöttünk Castiellel. 
- Nathaniel! - kiáltottam újra,ezúttal türelmetlenebbül. Diákok sokasága fordult felém és nézett rám értetlen tekintettel,mégis miért ordibálok ennyit a tömegben. 
- Miért keresed a Szöszit? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögött,mire megfordultam.
- Castiel,azt hittem már,be se jössz ma - sétáltam hozzá közelebb,mert nem akartam a nagy zajban még hangosabban beszélni a kelleténél.
- Nem is akartam,de látni szerettelek volna - felelte mogorván,amin megilletődtem.
- Ó,igen? - kérdeztem zavartan,s válaszul egy minimális bólintást kaptam a részéről. 
- Szóval,mit akarsz attól a..? - kérdezte,de mielőtt bármilyen jelzővel is illethette volna Nathanielt, közbevágtam:
- Légyszi,ne beszélj így róla! - kértem őt ajkamba harapva. 
- Miért ne? - kíváncsiskodott tovább,majd nagy levegőt vett,s elfordította rólam a tekintetét. - Ó,már tudom. Biztosan ő az a valaki,aki annyira tetszik neked. Aki miatt szakítanunk kellett! - nézett újra vissza rám,s talán még soha nem láttam őt ennyire morcosnak,pedig ő csak olyan tud lenni.
- Dehogy! - ellenkeztem. - Biztosíthatlak,hogy nem erről van szó. Azért keresem csupán,mert nem szeretek rosszban lenni senkivel,legfőképpen nem azzal a személlyel,aki rengeteg ideig jó barátom volt,és kiállt mellettem - magyaráztam neki.
- Tehát nem akarsz tőle semmit? - kérdezte,mire megcsóváltam a fejemet. - Higgyem is el,mi? - gúnyolódott,ami nem volt ínyemre. 
- Nem érdekel,mit gondolsz,ha ennyire makacs vagy! - pirítottam rá,majd félretolva őt,dühödten visszasiettem a terembe,ugyanis esélytelennek éreztem megtalálni Nathanielt,pláne,hogy be is csöngettek.