29. fejezet - A bál II.

- Mit nézel annyira? - kérdezte Nat,miután én bolond vagy két percig folyamatosan őt bámultam,mert nem tudtam betelni tökéletes látványával.

- Az égvilágon semmit! - vágtam rá gyorsan,mire mindketten nevetésben törtünk ki. - Csak a múlton rágódtam kicsit - vallottam be.

- Pontosabban? - érdeklődött bársonyos hangján.

- Amikor még négy éve minden tökéletes volt körülöttem,aztán egy csapásra megváltoztak a dolgok - árultam el neki.

- Túl sokat rágódsz ezen,nem gondolod? - kérdezte finoman Nathaniel,s én kelletlenül bólintottam.

- Igazad van,de más se jár az eszembe azóta - szomorodtam el. - Nem tudok mit tenni ellene,hiába próbálom elfelejteni. Egyszerűen képtelen vagyok rá,túl sok rossz jött egyszerre - panaszkodtam neki. A szüleim válása,a szakításunk,a különköltözés... borzalmas volt átélni olyan kislányként.

- Elhiszem - értet egyet velem a fiú. - Mondanám,hogy megértelek,de azzal hazudnék,mert szerencsére,nekem még nem kellett ilyet átélnem. Nyilván fordított helyzetben én sem tapsikolnék örömben,de egy idő után rájönnék,hogy az önsajnálat és az örök szomorúság nem változtat meg semmit. Nem kellene hozzá több mint négy év,hogy tisztában legyek vele - célozgatott.

- Oké,vettem az adást - mosolyogtam rá szomorkásan. - De mondani könnyebb,mint csinálni... - pillantottam le könnyes szemmel a fagyos,hótakaróval borított földre.

- Elena,mondhatok valamit? - kérdezte rövid szünet után suttogva Nat,és finoman megfogta az államat,hogy felemelje a fejemet. - Akkor sem kellett volna egyedül végigcsinálnod. Ott voltam neked,támogattalak,azonban te úgy döntöttél,magadra szeretnél maradni - juttatta eszembe. - Mielőtt ezt az egészet leszúrásnak vennéd,engedd meg,hogy helyesbítsek. Nem hibáztatlak,amiért akkor úgy döntöttél,ahogy. Viszont most szeretném jóvátenni,hogy négy éve mindenféle ellenállás nélkül hagytam magamat lebeszélni arról,hogy segíthessek neked. Szeretném,ha megengednéd,hogy melléd álljak,Elena. Szeretném ha tudnád,rám mindig számíthatsz. Szeretném,ha ugyanolyan közvetlen lenne köztünk a kapcsolat,mint régen - mondta,majd elengedte az államat,és letörölte az arcomról az éppen szememből kigördülő könnycseppet.

- Nagyon kedves vagy hozzám - motyogtam. - Talán meg sem érdemlem... 

- Ilyet ne is mondj! - ráncolta össze szigorúan a szemöldökét Nathaniel. - Ne okold magad semmiért,ami veled történt. Nem tehetsz róla,érted? - próbált vigasztalni. 

- Ez egy olyan dolog,amiért mást nem tudok hibáztatni,csak magamat - ellenkeztem.

- Miért,talán miattad romlott meg a szüleid kapcsolata? Te haragítottad egymásra őket? Te döntötted el,hogy különváljanak? Te sürgetted a költözködést? Te tetted hivatalossá a válási papírokat? - ostromolt költői kérdéseivel a fiú,amin elmosolyodtam. 

- Nyilván nem,de... - kezdtem volna újabb kifogást találni,azonban ő nem hagyta ezt.

- Nincs semmi de! Szeretném,ha mostantól újra visszatérne beléd az életkedv,és ezért bármit hajlandó vagyok megtenni,csak mondd,melyik csillagot hozzam le neked az égről - kacsintott rám nevetve,mire hálásan átöleltem őt.

- Köszönöm! - súgtam a fülébe,míg  egymást öleltük.

- Nincs miért ezt mondanod - hangzott önzetlen felelete,majd lassan eltolt magától. - Remélem,átgondolod többször is azokat a dolgokat,amik ma elhangzottak köztünk - nézett rám fürkésző szemeivel.

- Ha szeretnéd - adtam be végül a derekamat. - Viszont most menjünk be,jó? Elég hideg van idekint - kértem őt,mire engedelmesen bólintott,s belém karolva kísért a terembe.

*

Miután eleget eszegettünk és iszogattunk Nattal - jobban mondva megkért,hogy etessem őt,mert magától nem volt képes enni... na persze -,felkért táncolni,amire természetesen nem mondhattam nemet.

Furcsa volt ennyi idő után,mindenféle kötöttség nélkül megfogni a kezét,hozzábújni lassúzás közben,és érezni a közelségét,no meg az isteni kölnijének az illatát. Legalább négy-öt számot táncoltunk végig,amikor a teremben lévő falióra elütötte az éjfélt. 

- Köszönöm a táncot,de most muszáj lenne megkeresnem Rebeccát - húzódtam el tőle sajnálkozva.

- Jól van,menj csak! - mosolygott rám megértően,és addig nézett utánam,míg el nem tűntem a tömegben. Ide-oda kapkodtam a fejemet,hogy megtaláljam végre a tesómat. Nem kellett sok hozzá,hogy megleljem őt;feltűnően táncolgatott a terem kellős közepén Iris és Viola társaságában. 

- Sziasztok lányok! - köszöntem nekik,mire mindannyian  - Irist is beleértve - mosolyogva visszaintegettek. - Sajnálom,hogy elrontom a mulatságot,de Reb,ideje indulnunk. Anyáéknak megígértük,hogy egyre otthon leszünk - emlékeztettem,ő pedig kelletlenül bólintott,és elnézést kérve a barátnőitől csatlakozott hozzám.

- Na,mi a helyzet? - kérdeztem kíváncsian,miközben a kijárat felé sétáltunk.

- Hogy érted? - értetlenkedett,mire idegesen felnevettem.

- Hát Castiellel! - adtam a tudtára. Erre láthatóan elvörösödött a feje,s csak dadogva tudott felelni. 

- Se... semmi különös - rázta meg hevesen a fejét,ám én nem hittem neki,és szerintem ezzel ő maga is tisztában volt. - Na jó,beszélgettünk egy keveset. Igaz,nem volt a legjobb kedvében,de sikerült párszor mosolyt csalnom az arcára - vallotta be.

- Na,az egy jó hír - bólogattam. - Aki meg tudja nevettetni,azt legalább nem kívánja a háta közepére - állapítottam meg.

- Kösz! - húzta el a száját Reb.

- Jaj,tudod hogy értettem! - csattantam fel. - Ha rád mosolyog,bír téged,és előbb vagy utóbb egyre többet fog mosolyogni,ami mit jelent? - kérdeztem tőle.

- Azt,hogy elküldene a pokolba? - ironizált Rebecca.

- Nem,te buta! - oktattam ki. - Azt jelenti,hogy már csak a csók választ majd el titeket attól,hogy együtt járjatok - világosítottam fel,bár furcsa volt,hogy pont én biztatom őt erre...

- Ó,még nem tartunk ott - legyintett vállat vonva a mostohatesóm. - Na és te mit csináltál eddig? - terelte el gyorsan a témát,amin nevetnem kellett.

- Nathaniellel beszélgettünk - ismertem be neki határozottan.

- Ó,csak nem..? - viccelődött velem Reb.

- Nem! - vágtam rá szinte túl gyorsan is. - Csak barátok vagyunk - árultam el az igazat.

- A barátságban az egyik fél mindig többet érez a másik iránt - ugratott tovább.

- Hát nem én vagyok az a fél! - vágtam neki vissza,s itt ejtettük is a témát. 

Végre kiértünk a szabadba. A hideg levegő egyből megcsapott minket,amitől megborzongtunk. Egymásba karolva,összehúzva magunkat baktattunk tovább a járdán,amit szerencsére felsóztak,így nem volt garantált az orra esés vagy a kartörés a hó- és a jégtakaró miatt.

- Rettenetesen hideg van - mondta egy idő után Rebecca.

- Tudom - értettem vele egyet. - De nemsokára hazaérünk,még egy tíz percet kell csak kibírnod - próbáltam belé lelket önteni több-kevesebb sikerrel.

- Felmelegítselek titeket? - hallottunk egy kaján hangot magunk előtt a sötétben,mire előlépett egy alak egy fa mögül. Az utcai lámpa fényében azonnal megismertem őt. Dakota volt az.

- Inkább hagyj minket békén! - szájaltam vissza neki,s megpróbáltuk kikerülni őt Rebbel,ám ő közvetlenül elénk lépett,és megragadta a karomat.

- Ereszd őt el! - kiáltott rá harciasan Rebecca,miközben én azon gondolkodtam,honnan lehetne segítséget hívni. A baj csupán az volt,hogy a báltermet régen elhagytuk már,az úton pedig egy lélek sem mászkált - rajtunk kívül persze.

- Nocsak,a hugica? - nézett végig rajta vigyorogva Dake,mire sípcsonton rúgtam. Erre eltorzult az arca,félrelökte Rebet,s mindkét kezével erősen magához húzott.

- Fuss már,Reb! - ordítottam,ahogy csak a torkomon kifért,miközben éreztem,hogy könny lepi el a szememet,majd lassan végigcsorog az arcomon. A tesóm azt tette,amire utasítottam. Azonnal futásnak eredt a bálterem iránya felé. Dakota szerencsére nem ment utána. Én jobban lekötöttem,mint az a gondolat,hogy hóesésben rohangálnia kell egy lány után.

- Egyedül maradtál,kincsem! - mosolygott rám Dake,s arca akkor már csak pár centire volt az enyémtől. 

- Pont ezért félhetnél! - suttogtam mérgesen összeszorított fogaim közt. Erre Dake felnevetett,s még jobban megszorította a csuklóimat,amikor próbáltam kiszabadulni.

- Na ne nevettess! Tőled kéne félnem,cicám? Talán megkarmolsz,mint egy vadmacska? Nem baj az,szeretem,ha valaki durva velem! - gúnyolódott. - Ne kapálózz,nem foglak elengedni - mondta nyugodtan. - Egyszerűbb,ha egyből belemész a játékba - javasolta.

- Miféle játékba? - kérdeztem vissza nyugtalanul,s éreztem a szívemet,amint fölugrik a torkomig,hogy ott dobogjon eszelős gyorsasággal. 

- Dake játékába! - nevetett fel a fiú,és elkezdett arrébb vonszolni a járdáról egy fa közelébe.

- Ne csináld! - kértem őt,miközben összeszorított ajkakkal sírni kezdtem. 

- Nyugi,nem fog fájni... annyira! - röhögött magából kikelve ismét,ami egyre jobban elborzasztott. 

Erőszakosan ráncigált oda a fához,ahol aztán odanyomott a törzsének,s karjaimat lefogva,száját az enyémre tapasztotta. Borzalmas élmény volt. Durván csókolt,és szinte fájt minden egyes pillanata. Nem olyan volt,mint Naté vagy Castielé. Sokkal de sokkal rosszabb és vészjóslóbb. 

- Látod,nem is olyan rossz! - simogatta meg az arcomat,mire én megpróbáltam kétségbeesetten elhúzódni tőle,de túlságosan erősen és biztosan szorított be ahhoz a fához. Nem volt kiút,akárhogy mérlegeltem. - Nem kell félned,hallod? - szólt aztán suttogva,és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Mocorogni próbáltam,ám sajnos sehogy sem tudtam lerázni őt magamról. Ő erre válaszul csak erősebben szorított,ami már fájt,és láttam a csuklóimon,hogy teljesen bevörösödnek. Dake a nyakamról az egyik vállamra vándorolt,majd onnan a mellkasomra,ahol vigyorogva felnézett rám egy pillanatra.

- Nyugi,cica! - gúnyolódott,majd két kezemet egybe kulcsolta,s a másik kezével elkezdte lehúzni a ruhám cipzárját. 

- Ne,ne csináld,kérlek! - könyörögtem neki félelemmel teli hangon,majd alaposan bokán rúgtam,de ettől sem tántorodott meg.

- Milyen harcias vagy! Ez tetszik - mosolygott rám. - Mint említettem,szeretem,ha valaki durva velem! - emlékeztetett,én pedig összetörten becsuktam a szemeimet. Nem volt már remény,hogy kiszabadulok a karmai közül. Csak bízhattam benne,hogy hamar vége lesz...

- Akkor engem imádni fogsz,te rohadék! - hallottam Castiel hangját,aki egy szempillantás alatt ott termett mellettünk,és keményen gyomorszájba vágta Dakotát,aki ezáltal elengedett engem. Remegve húzódtam hátrébb,mire valaki körülölelt a karjaival. Ijedtemben felsikoltottam,de hátrafordulva láttam,hogy Rebecca az.

- Nyugodj meg,Elena! Itt vagyunk - ölelt ár,s én zokogva a vállaira dőltem. Castiel eközben ott ütötte Daket,ahol csak érte,azonban a szőke srác is eltalálta néhányszor a megmentőmet,akinek az orrából csöpögött a vér,de nem adta fel. Kirúgta Dakota lábát,majd könyökét lefelé tartva,ráugrott arra a szemét alakra. Ezután öklével fejbe verte,amitől ő elvesztette az eszméletét. 

Castiel szaporán szedve a levegőt,lassan feltápászkodott a földről,és odalépett hozzánk. 

- Rebecca,hívd a rendőröket! - utasította a tesómat,aki eleget téve a kérésének,előkapta a mobilját,és azonnal értesítette a hatóságokat.

- Jól vagy? - kérdezte tőlem Cast,mire könnyes szemmel,még mindig a sokk hatása alatt állva,remegve bólintottam egyet. - Remélem,ebből már tanul az a mocsadék! - mérgelődött a fiú,és egyik kezével megfogta az arcomat. - Nagyon sápadt vagy,biztos jól érzed magadat? - kérdezte,s ez volt az utolsó a rendőrautó szirénáin kívül,amit hallottam. Utána,akár egy zsák krumpli,erőtlenül eldőltem,és elsötétült minden körülöttem.